- Tudod mit, Tökfej, pukkadj meg ott, ahol vagy! Hajkurásszon téged a déllidérc! - kiabálta Sigurd mérgesen, ám ajkába harapva, kezeit csípőre téve várt tovább ezután, és hegyezte fülét, míg szavai visszhangot vertek az erőd ódon kőfalai közt. Ahogy azonban elült az utolsó hang is, és a hosszú folyosón is mozdulatlan maradt minden, a fiú dühödten dobbantott bal lábával, majd sarkon fordult, és mérgesen fújtatva végigtrappolt a folyosón, le a lépcsőn, be egy ajtón - majd egy másik ajtón, és megint egy másikon, míg meg nem találta mentorát.
- Elhagytam az öcsémet - jelentette ki sértetten, ugyanis igazán nehezen viselte, ha testvére ügyesebben rejtőzött el bújócska közben, mint ő. - Szerintem vacsoráig hagyjuk is ott, ahol van, majd előjön magától, ha már morognak a farkasok a hasában - mondta konokul, ahogy a vajákra, Veltyngerre pillantott, s összefonta karjait mellkasa előtt, ám az idősebb szörnyvadász tekintetét látva egy kicsit megenyhült, s tétován hozzátette: - ...Jó, lehet, hogy te rögtön meg fogod találni… Annyira jól azért nem bújt el.
Pedig Aarau nagyon is ügyesen elrejtőzött fivére elől, ám nem csak ez volt az oka annak, hogy Sigurd nem lelte meg sehol. A fiatalabb iker ugyanis talált valamit, ami hirtelenjében sokkal jobban felkeltette érdeklődését, mint a bátyjával folytatott játék, s bár megegyeztek már az elején, hogy csak az emeleten és a földszinten fognak bújócskázni, Aarau mégis lelopódzott a pincébe vezető lépcsőn is. Erre azonban nyomós oka volt: úgy emlékezett, mintha lett volna fáklya valamelyik lenti folyosó falán, márpedig arra igencsak szüksége volt, ha fel akarta fedezni azt, amit talált.
Ami azt illeti, Sigurdnak akkor is sokáig tartott volna rálelnie testvérére, ha az nem is indult volna felfedezőútra játék közben - mivel Aarau ott, ahol egy nagyobb rakás törmelék mögé akart elrejtőzni az erőd egyik legeldugottabb ficakjában, a falban egy szűk rést vett észre. Egy felnőtt ember legfeljebb akkor fért volna be rajta, ha igen tisztességesen összehúzza magát, és akkor is csak nehezen - neki azonban nem okozott volna gondot a hasadékon való átjutás. Legalább is, ha látta volna, pontosan mi is van a fal túloldalán… Mivel valami lanyha légmozgást érzékelt, amikor közel hajolt a lyukhoz, hogy bekukucskáljon rajta, a felfedezéssel egyidőben járta át minden tagját az izgatottság, ahogy rádöbbent, hogy egy titkos járatra bukkant. Csoda hát, hogy Sigurdról megfeledkezve rögvest rohant egy alkalmatos világító eszközért? Aligha.
Ahogy azonban visszafelé tartott a megszerzett fáklyával a kezében, elgondolkodott rajta, hogy beavassa bátyját is a titokba - ám annak balszerencséjére éppen meghallotta Sigurd sértett kiáltását, majd azt, ahogy az idősebb iker a szomszédos folyosón dohogva elviharzott. Aarau ezután úgy határozott, hogy már csak azért sem avatja be édestestvérét szándékaiba, és inkább egyedül indul felfedezni a titkos járatot. Csak azért is!
Bár ahogy visszaért a réshez, hamar rájött, hogy ügyesebben is eljárhatott volna - történetesen kereshetett volna előbb valami tűzforrást, és már a lobogó fáklyával kezében mászhatott volna át a résen. Így aztán jobb híján zsebeiben kezdett kotorászni, hátha tűzkővel sikerül majd lángra lobbantania a fáklya fejét, s mikor megtalálta, neki is látott, hogy szikrát csiholjon a kövekből. De morgolódott is rendesen közben - persze csak csöndesen - valami olyasmit, hogy bezzeg, ha igazi vaják lenne, egy csettintéssel meg tudná gyújtani ezt az átkozott fáklyát!

Szószám: 528 | They're Alive!

Aterem csendjét a társalkodó szoba ajtajának rövid ideig tartó, de kegyetlenül irritáló nyikorgása zavarta meg. Vet még mindig irtózott a számára megszokhatatlan zajtól. Normális esetben abbahagyná teendőjét és a raktárba sietne olajért, most azonban egy nem minden napi lehetőség nyílt meg számára melyről semmi pénzért se mondana le. Amint becsukta az ajtót körültekintett és nyugodt szívvel állapította meg, hogy a terem néptelen. Ennek biztos tudatában dőlt le a terem túlsó sarkában elhelyezkedő heverőre és lehunyta a szemét. Magában hálát adott a nem mindennapi csendnek és épp már aludni készült mikor fülét ifjú tanítványának Sigurdnak a duzzogása, valamint az ezzel járó egyre csak lármásabb trappolása zavarta meg.

-Valami véget ér, valami elkezdődik... - sóhajtotta fáradtan és feltápászkodott a heverőről ahonnét útja az ablakhoz vezetett, mely előtt megállva a csodás tájat szemlélte. Az égbe nyúló, hófödte bércek délceg és fenséges látványát, valamint a nemrég helyreállított vár dicső tornyait, illetve ódon falait. Még mindig hitetlenkedve nézte az erődöt, melyet hosszú és fárasztó munka árán tudtak csak helyrehozni testvéreivel. Szeme előtt még mindig a lavina által felismerhetetlenné vált kőhalmaz lebegett, mely nem egy Griffet és a tudásuk tárházát semmisítette meg. Az elmerült Veltyngert a fájdalmas nyikorgással kitáruló ajtó és az azon belépő ifjú zökkentette ki gondolataiból. A dühös léptekkel felé közelítő fújtató fióka morcos arcáról könnyen leolvasható volt a düh és az elégedetlenség. A vaják, hogy adjon egy kis időt a lecsillapodásra inkább magához ragadta a kezdeményezést.
-Mi a helyzet Sigi? –kíváncsiskodott, bár már egy tucat elképzelése volt arról, hogy milyen sérelem okozhatta az eddig még mindig tartó dühét. A gyermek sértett és konok válaszára kérdőn, nem tetszését kifejezve húzta fel a szemöldökét ezzel is azt sugallva a fióka számára, hogy ez nem a megfelelő válasz a kérdésére. Sigi tétován hozzáfűzött válasza már jobban tetszett a vajáknak ezenfelül kedvet kapott egy kis bújócskázáshoz, mivel olykor számára is kihívás volt megtalálni a csöndes és találékony Aarit. Valamint abban reménykedett, hogy a játék alatt sikerül lecsillapítania Sigi lobbanékony természetét és még a nyomkeresés mesterségét is gyakorolhatja vele. Igazán jó lehetőségnek ígérkezett, mivel két legyet üthetett egycsapásra és még egy kis szórakozásban is részt vehetett szeretett fiókáival. - Lehet, bár úgy hiszem egy kis segítséggel te is könnyen megtalálod. Mit szólnál ahhoz, ha együtt lelnénk a nyomára? – kérdezte pajkosan mire a gyermek szemében lelkesedés gyúlt. A következő pillanatban pedig már ott is voltak, ahol a játék elkezdődött.
-Szerintem elsőnek hallgassuk ki a szemtanúkat. –szólalt meg bohókásan és komolytalan tekintetével Sigire nézet - Mikor számoltál, akkor milyen hangokat hallottál és merről?   – kérdezte abban reménykedve, hogy ezáltal le egyszerűsíthetik a keresési irányt.

Szószám: 422 | Lullaby of Woe

Miután Sigurd elpanaszolta sérelmeit a szoba ablaka előtt álló mentorának, a vaják pajkos javaslatát hallva egyszeriben lelkesen felderült az arca.
- Rendben! Uccu neki, gyere utánam! - mondta, azzal már meg is lódult, hogy megmutassa Veltyngernek, merre látta öccsét utoljára.
Amint visszaértek arra a bizonyos folyosóra, az idősebbik iker elsőre kérdőn pillantott a vajákra annak bohókás felvetését követően, a kérdésére azonban komolyan elgondolkodot.
- Hmmm… Azt hallottam, hogy a folyosón indult el, és gyorsan szedte a lábát. Arrafelé ment - mutatta a folyosó végét - de ott már néztem, háromszor is! Még a kanyar után a kőhalom mögé is benéztem, ami a folyosó végén van, ott, ahol fut egy nagy repedés a falon, egészen fel a plafonig. De nem volt ott, és sehol máshol sem találtam meg, pedig átkutattam érte az egész földszintet meg az első emeletet… - sóhajtotta elszontyolodva, majd valami szöget ütött a fejében, s homlokát ráncolva pillantott ismét Veltyngerre.
- ...Lehet, hogy… Vet, szerintem... Csalt! Csalt, és fellógott a második szintre, vagy lement a pincébe! - mondta felháborodottan, mikor eljutott erre a következtetésre. - A macska rúgja meg, ezért megtekerem a fülét! Pedig direkt megbeszéltük, hogy csak itt, meg eggyel fentebb játszunk! - morrant fel, majd a szörnyvadászra pillantott. - Most már csak azért is meg kell találnunk. Válunk szét, mit szólsz? Én megyek, megnézem fent az emeleteken, te pedig akkor nézd meg idelent, meg a pincében. Aztán találkozzunk itt!
Kijelentését elszánt pillantás kísérte, s amint a vaják beleegyezését adta a tervbe, már el is illant, hogy a fenti emeleteken kajtasson tovább testvére után.
Aarau-t azonban nagy valószínűséggel nem a bátyja fogja megtalálni, ugyanis a fiatalabbik iker továbbra is töretlen kitartással dolgozott azon, hogy lángra lobbantsa a pincéből felhozott fáklyát ugyanamögött a kőhalom mögött, ahol Sigurd hiába kereste háromszor is korábban. Persze, fülét ismét megcsapta a pár folyosóval odébb csacsogó fivérének hangja, mely olyan hirtelenséggel szította fel benne az izgatottságot, mint ahogy ő szerette volna a fáklya tüzét. Lélegzetvisszafojtva és hevesen dobogó szívvel hallgatózott, felhagyva addig a tűzcsiholással, s mintha még valami másik, sokkal csendesebb hangot is hallott volna bátyjáé mellett, de abban nem volt teljesen biztos. Hegyezte a fülét, s majdnem felmordult annak hallatára, hogy Sigurd csalónak nevezte, de bölcsen inkább ajkába harapott, és hallgatott tovább. Amikor viszont úgy hallotta, hogy testvérének léptei egyre távolabbról szóltak, mélyet sóhajtott. Újra kezébe vette a köveket, s ahogy erősen egymásnak ütögette őket, igyekezte minél precízebben a fáklya üstökére irányítani a köztük felvillanó szikrákat.
Alig várta, hogy végre bejuthasson a fal mögé, és felfedezhesse, mit rejtett a titkos járat - bár egy kicsit azért sajnálta, hogy testvérét kénytelen kihagyni a mókából. De már csak azért sem akarta felfedni magát előtte! Még hogy ő, csaló! Majd bosszúból jól megcsipkedi testvérkéje derekát ezért az aljas rágalomért.
Az a nyavalyás fáklya viszont csak nem akart meggyulladni még mindig, Aarau pedig már épp feladta volna: nyúzott sóhajjal pillantott fel a törmelékkupac irányába, mint aki az isteni közbenjárásra vár (a deus ex machinára, ahogy néhai nevelőapja fejtegette egyszer) - ám helyette Veltyngert pillantotta meg.

Szószám: 499 | They're Alive!

A vaják amint megtudta az irányt melyen Aari keresésére indulhatott több elképzelés is végigfutott a fejében a lehetséges rejtekhelyekről de, hogy több információja lehessen kíváncsian hallgatta végig Sigurd beszámolóját. Ahogy szóba jött a nagy repedés eszébe jutott vaják társának Calenak a félbemaradót munkája és a pár éve történő hirtelen távozása a várból. Ugyanis azt a repedést neki kellet volna helyre hoznia. Amint a végére ért mondandójának arra a következtetésre jutott, hogyha ily sok keresés után sem sikerült a fióka nyomára bukkanni akkor valami turpisság történhetett. Már épp vigasztalni szerette volna Sigurdot és megosztani vele az elképzelését mikor a fióka arckifejezése hirtelen a megvilágosodást tükrözte. A hirtelen felindulást hallgatva helyeselt mivel nem csak neki jutott eszébe a további helyek által nyújtott lehetőség gondolata. Bár a különféle testvéri „igazságszolgáltatásokon” kissé meglepődött, de ezt elkönyvelte magában a fivérek közötti természetes civakodásnak. Sigurd mondandójához és kérdésére nem tudott semmit sem hozzá fűzni mivel az ifjú fiókából úgy ömlött a szó, mint a vízköpőkből a mérgező folyadék. Aztán ahogy befejezte el is viharzott az emeletek felé vezető lépcsők irányába.
- Rendben, akkor legyen így…- mondta a már messze járó Sigurdnak. Kissé meglepődött, hogy kimaradt a tervezésből és az eszmecseréből, de végül is egyet értett az ifjonc tervével és mondanivalójával.
Ahogy elindult a folyosón útja a félig meddig romos pincébe vezetett mely még mindig Calera várt. A poros pincébe leérvén lábnyomokat vélt felfedezni, valamint egy üres fáklyatartót. Miközben a pincében szemlélődött megcsapta a fülét egy alig kivehető zaj mely felkeltette az érdeklődését. Mint a mesében úgy kezdte követni szemével a lábnyomokat és a fülével a zajt. Gondolatai már a félelmetes boszorkányon, a mézeskalács kunyhón, illetve a bajba esett Aarin jártak mikor bánatára már nem tudta követni az apró tappancsok nyomait, de vigasz képen egyre hangosabbá vált a zaj melyre már a pincében felfigyelt. A zaj a Sigurd által említett törmelék halmazhoz vezette mely mögött tisztán kivehető volt a légmozgás és két kő csapkodása. Az apró rést megpillantva elgondolkozott azon, hogy képes lesz-e becsusszanni. Egy kis szenvedés és hasbehúzás után már bent is volt a sötét járatban. Erről a hasbehúzásról egy a Keleti Fronton szolgáló Örök tűz pap jutott eszébe, aki annyira túlsúlyos volt, hogy a „harci szamarára” mikor rá ült nyomban felbőgött és össze csuklott alatt a körülötte lévő katonák nagy örömére. Ezen jót mosolygott és körül pillantott maga előtt. Tekintette megakadt az épp őt néző Aarin aki szemlátomást meglepődött a vaják láttán.
- Megvagy- jelentette ki és a földön heverő fáklyára pillantott melyet egy igni segítségével lángra is lobbantott.  –…úgy hiszem a bújócska ebben a pillanatban átcsap felfedezősbe. A bátyád nagyon dühös rád, de kár lenne felfedezetlenül itt hagyni ezt a helyet. Azt javaslom derítsük fel, hogy Sigurdnak később megmutathassuk. Mit szólsz hozzá? – kérdezte, de utólag vonakodott azon, hogy helyesen cselekedett-e mivel a járat számára is ismeretlen volt.

Szószám: 466 | Lullaby of Woe

Ha a boldogult Sir Gregory von der Vogelweide látta volna ezt a jelenetet, alighanem mindentudó mosollyal bólogatott volna magának, ahogy bajsza alatt megjegyezte volna közben, hogy ilyen a jó “váratlan fordulat”, vagy egyenesen a “deus ex machina.” (Aarau pedig, ha ez a jelenet megtörtént volna, pimasz mosollyal megjegyezte volna, hogy ez inkább “vaják ex machina.”)
Minden esetre, amint Aarau magához tért az első meglepetéséből, amit Veltynger feltűnése és tényszerű megállapítása okozott, utána rögtön felhikkanva pillantott a fellobbanó fáklya fejére, amit a szörnyvadász egy igni segítségével gyújtott meg.
Elsőre egy kissé félénken lesett fel mentorára, mint aki nem volt teljesen biztos abban, hogy dorgálásra vagy dicséretre számítson, de végül Veltynger bizalmas szavait és játékos kérdését hallva mosolyra húzódtak ajkai. Zsebre vágta a kovákat, majd kezébe vette a fáklyát és hamar felkecmergett a földről, lelkesen bólogatva feltett kérdésre.
- Menjünk! - mosolygott szélesen, bár azt nem állhatta meg, hogy ne feleljen a bátyját érintő megjegyzésre. - ...De én is haragszom arra a lükére! Idáig hallottam, hogy csalónak nevezett! Pedig nem csaltam, csak… - magyarázta hevesen, ám ennél a pontnál kissé elbizonytalanodott saját igazában, így kissé lassabban folytatta. - Csak… megtaláltam ezt a rést, és… Gondoltam, amíg számol, addig lemegyek a pincébe fáklyáért… M-meg különben is, mindig olyan lassan szokott számolni, azt hittem, még csak húsznál fog járni, mire visszaérek! ...Szerintem ő is csalt, és kevesebbet számolt! - jutott végül erre a meglehetősen kényelmes következtetésre, de hát az ikreknek mindig is istenadta tehetsége volt abban, hogy egymásra kenjék a hibákat és a felelősséget. Végső soron, még a tíz esztendőt sem töltötték be teljesen…
- ...De azért… Ha felfedeztük, mi van itt, megmutathatjuk neki is - tette hozzá végül nagyvonalúan, majd mielőtt elindultak volna mentorával az ismeretlen alagútban, izgatottan kezdte faggatni a vajákot: - Vihetem én a fáklyát? És hogy csináltad a jelet? Az ignit, az előbb! Mutasd meg…! - kérlelte a szörnyvadászt, mert bár a vajákjelek neveit már megtanulta becsülettel, a megformálásuk módját még nem sajátította el.

Szószám: 324 | They're Alive!

A vaják ahogy feltápászkodót úgy kezdte bánni engedékenységét és egyre jobban igazat adni Cale egyszeri kijelentésének mely szerint: „Vet téged iszonyatos módon elcsesztek a próbán.”. Megvolt a saját elképzelése a gyermek nevelésről melynek alappillére a kedves, pajkos bánásmód volt, de sajnos rá kellet jönnie, hogy az atyai szigor nélkül olykor lehetetlen fiókát nevelni. Úgy, hogy valóban vajákok legyenek és ne „félős bohócok karddal a hátukon”. Sokszor megfogadta, hogy szigorú lesz, de a hányattatott gyermekkor emléke jelentősen befolyásolta viselkedését és fogadalmait. Mellesleg mióta egy nem mindennapi bruksza a párja és múzsája azóta a „közös jövő” is szóba került. Elsőnek hülyeségnek, részeges hadoválásnak, képzelgésnek talán házi vértartaléknak vélte Denna ötletét, de idővel megbizonyosodott róla, hogy a gyermekvállalás mely szerinte a biztos jövőt jelentené kettőjüknek véresen komoly téma az ő szemében. Bár a Kaedwen-i történések után már komolyan kételkedett a békés gyermeknevelésben és a közös jövőben.

Hirtelen zökkentette ki a gondolat, hogy felettébb elkalandozott és vissza kell térnie a dohos, sötét réshez melynek felfedezője az imént kezdet testvére dorgálásába kissé megingva szavaiban. Aari szavain és magyarázatán már meg sem lepődött mivel az ikrek-e magyarázkodás mesterei voltak és gyakorta kellett ilyeneket hallgatnia tőlük. Ilyenkor gondolkodott el az ikrek lehetséges politikai karrierjén is de ezeket a gondolatokat abszurditásuk miatt mindig elhessegette. Végül a nagyvonalú befejezés miatt úgy döntött, hogy nem cincálja meg a lurkó fülét és nem kezd a lovagiasságról és ezek erényeiről papolni. Azonban barátja, Gregory emlékére úgy döntött, hogy megalapozza a kaland utáni békességet.

- Örülök, hogy te is így gondolod, de úgy hiszem a feltárás után illendő lenne mindkettőtöknek elnézést kérni a másiktól. – mondta és szava nyomatékosítása végett jó mélyen belenézett a fióka szemeibe ezzel is ezen jövőbeli cselekedet biztosságára utalva.

Aari buzgósága és kíváncsisága elvonta figyelmét attól a gondolattól melyet azóta érlelt mióta bemászott a járatba. Nagyon nem tetszett neki ez a hely és főleg az, hogy tippelni sem tudott arra, hogy ez az erőd egy elfeledett zuga vagy egy természetes barlang rendszer egy járata. Ahogy kémlelően körbenézett úgy kezdett Aari a szócséplésbe és a kérdések feltételébe.

- Persze, hogy viheted, de légy nagyon figyelmes az előtted lévő útra. – jegyezte meg óva intve majd saját feje búbjának megvakarása után a fióka újabb kérdésének megválaszolásába kezdett. – Jó hallani, hogy ezt a jelet ismered, de most, hogy felhoztad a témát a többire is kíváncsi lennék, ha tudod. – egy kis szünetet hagyva folytatta mondandóját - Amennyiben elmondod hibátlanul az ignin kívül mutattok még egy jelet. Mit szólsz hozzá? -tette föl a kérdést melyre Aarit ismerve már rögtön tudta a válaszát. – De addig is mutatom az ignit! – kezét a jel előtt ropogtatni kezdte majd karját kinyújtva a mutató ujját behúzva és a kis ujját kissé előre tolva végezte el a folyamatot melynek eredményeképpen egy pár pillanatra tűz keletkezett. A cselekedett közben pedig párhuzamosan magyarázott. – A kezedet kinyújtod majd a mutató ujjadat behajlítod és a kicsit egy leheletnyit előre döntöd és voilà!

A tanulás után elkezdték a járat feltárását mely Vet számára akárhogy is figyelt és szemlélődött ismeretlen maradt míg faragások, illetve falmaradványokat nem vélt felfedezni. Ezek láttán biztos volt az egykoron erődhöz való tartozásán, de feladatán még mindig csak találgatni tudott. Útközben pedig Aari lelkére kötötte mit kell tennie, ha valami váratlan történne.

-Aari, ha bármi motoszkálást vagy furcsaságot vélnél felfedezni lépj mögém. Amennyiben pedig azt mondanám fuss akkor ahogy a tappancsaid bírják rohanj és torlaszold el a bejáratott, illetve keresd meg a legközelebbi felnőttet majd ismertesd vele a történéseket. – ahogy ezt kimondta kezét az előtte haladó gyermek vállára tette és szemébe nézve folytatta. -Rendben?
Amint tovább haladtak Vet orrát egy rég nem érzett szag csapta meg melytől a hányinger és a rosszullét egyszerre kerülgette majd ahogy egy kiszakadt ajtóhoz és keretéhez nem értek rájött mit is érez. Undorában csak ennyit jegyzet meg nyersen: -Mutagén.

Szószám: 619 | Lullaby of Woe

A fiatalabbik fióka egészen büszkén mosolygott mentorára - egészen addig, amíg Veltynger fel nem vetette a bocsánatkérést, mint kötelezettséget. Huss, egy szempillantás alatt elillant a ragyogó mosoly Aarau arcáról, s a vaják komoly pillantását elkapva hirtelenjében csak habogni tudott valami olyasmit, hogy nem is ő kezdte.
- ...N-na, jó, ha… ha ő is bocsánatot kér, akkor… De csak akkor! Akkor rendben. De ő kér előbb bocsánatot! - szögezte le makacsul, miután összeszedte magát, ámbár minderről hamar megfeledkezett, mikor Veltynger engedélyezte számára, hogy ő vihesse a fáklyát. Lelkesen emelte maga elé, hogy bevilágítsa a járatot, majd mentora kérdésére máris buzgón sorolni kezdte volna a jelek neveit, ha amaz nem mutatta volna be előbb az Ignihez használt kéztartást.
Aarau a férfi mellé lépett, s annak utasításait követve utánozta a mozdulatait. Homlokát ráncolva leste a vaják ujjainak állását, s a koncentráció közben nyelvét is kidugva igyekezte lemásolni a kéztartást, de valahogy az ujjai mindig összeakadtak - ellenben ámulva figyelte a fellobbanó kis lángocskát, amely mentorának mozdulatait követően lobbant fel előttük.
- Hűűű…! Én is csinálom, én is! Szóval kinyújtom a karom… aztán így teszem a mutatóujj...am… úgy meg a… a kicsit, és… aú! Az én ujjaim nem akarnak úgy maradni! - húzta el a száját, de nem adta fel, újra és újra megpróbálta a megfelelő pozícióba hajlítani az ujjait, szisszenve és nyüsszenve. Aztán kis híján felsikított örömében, mikor egy picike szikrát látott felvillanni a mutatóujja előtt.
- Láttad?! Sikerült! Sikerült!! - lelkendezett, de rögtön észbekapott. - Ó, és, az Ignin kívül van még az Aard, az Yrden, az Axii és a… Aaaa… N-ne segíts, tudom melyik az…! Aaa.. A Quen! - fejezte be a felsorolást diadalmasan, majd kíváncsiságtól csillogó szemekkel lesett a szörnyvadászra. - Melyiket mutatod meg még?
Ahogy így haladtak előre az egyre kiszélesedő alagútban, Aarau figyelmét lekötötték a különös faragványok és falmaradványok. Ám amint érezte vállán mentora tenyerét, megtorpant, s a férfire nézett. Aggodalommal töltötték el a szavai, s nem is bírta ki, hogy meg ne jegyezze:
- ...De… addig veled mi lesz? - kérdezte bizonytalanul, s csak a válasz után bólintott lassan, sóhajtva. - Rendben… - mondta, nem minden meggyőződéssel arról, hogy ez lenne a helyes cselekedet vészhelyzet esetén.
Amint tovább mentek a járatban, s elértek egy keretéből kiszakadt ajtóhoz, a fióka elfintorodott a kellemetlen szagot meégrezve, s orrát befogva, kérdőn pillantott mentorára annak megjegyzését hallva.
- Mi az a mu… mutagén…? - kérdezte orrhangon, bizonytalanul, lelki szemei előtt valami mítikus, barlanglakó szörnyeteg képe seljett fel a szó hallatán. Vagy az a mantikór…? Kellett neki előre lapoznia a bestiáriumban, amikor még csak a fullasztányokról olvasott!

Szószám: 426 | They're Alive!