Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Azok után, amik a cintrai béketárgyalást követően történtek, az volt a legkevesebb, hogy mindent megtegyek Dol Blathanna függetlenségének megőrzése érdekében. Bár apró kis völgy csupán, hisz sokkalta nagyobb terület volt az, melyen hajdanán békében és harmóniában élt népünk, mégis, ezt a csekély kis menedéket, ezt az utolsó otthont is éppen hogy csak meg tudjuk óvni. Túl nagy árat fizettünk érte. Túl sok tünde halt már meg azért, hogy legyen egy talpalattnyi föld, melyet a magunkénak nevezhetünk ismét. De a miénk marad. Kaedwen hajlik a tárgyalásokra, s pont emiatt veszem sorra az északi határon felállított őrhelyeket. Több íjászt és több osztagot osztottam szét a határ mentén, kémeket küldtem szét Kaedwen, s a néhai Aerdin területére - akár azért, hogy ha dh’oine követek érkeznének, akár azért, ha egyenesen egy sereg jönne ellenünk. Lényegesen kevesebb tündét bíztam meg egy ugyancsak fontos feladattal: hogy felderítőkként járják a Kontinenst, s hívják haza társainkat. Azokat a társainkat, akik mellett nem állhattam ki a háború alatt… S csak reménykedni tudok abban, hogy nem késtem el. - Felség! Vengerbergől hozok híreket! A visszatérő kém zihálva lép elém, s mielőtt a jelentését kérném, útjára engedem az osztagot, melyet járőrözésre küldtem ki. - Hallgatlak. - Vengerbergből útra kelt az a csoport, amely Ríviából indult el az… ottani események után. A fiatal aen seidhe elhallgat, s nem sürgetem a folytatást. Mélyebbet sóhajtok. - Mind megvannak…? - kérdezem végül. A kém bólogat. - Mind, az útjuk biztosítva, ahogy Felséged parancsolta. Bólintok. - Köszönöm. Az emberek felől mi hír? - A köznép csak henceg, hangosan ócsárol minket, de maguktól nem mernek Dol Blathanna közelébe jönni. Csak parancsra. Pletykálták, hogy Rívia csak a kezdet volt, és Kaedwen majd ránk uszítja a seregeit, s visszaűznek minket a hegyekbe, a babonás parasztok meg egyenesen azt állítják, hogy egészen Ríviából lovagol Dol Blathanna felé a Háború Asszonya, tetőtől talpig feketében, fekete lovon. Felvontam szemöldököm. - ...Nocsak… Miféle utazót tüntetnek ki ilyen hírnévvel az emberek? A kém fejét ingatja, jelezve, hogy ez mindent, amit Vengerbergből hozott. Megköszönöm, s elbocsátom, s amíg magamra maradok a fák közt, elkalandoznak gondolataim a “háború asszonya” felé… Nem kétséges, hogy amit az emberek láttak, nem több egy halandó vándornál - de túl jól ismerem azt a személyt, akit első látásra mindenki hasonlóképp írna le, noha legjobb tudomásom szerint az illető halott. Talán nem kellene neki jelentőséget tulajdonítanom… de nem hagy nyugodni ez a “pletyka”. Megeshet, hogy tévedek, de ha mégsem… Ellazítom ujjaimat, s merítek a levegőben észrevehetetlenül, de csalhatatlanul jelen lévő mágikus erőből, majd ujjaim rutinosan a megfelelő jelekre hajlanak, s amint elmormolom a varázsigét, megnyílik előttem a teleportkapu, melyen átlépve a nyugati határhoz állított őrszemek egyik állomásához érkezem. Még nem jutott el idáig, az járőrözők ugyanis nem találkoztak még a Háború Lovasasszonyával - bár a híre már eljutott hozzájuk. Akkor hát csak várnunk kell.
Pár nap hosszú, helyenként sikeres, helyenként sikertelen beauclair-i kitérő után úgy döntöttem, ideje hazamenni. Mehetett volna sokkal gördülékenyebben is az ott tartózkodásom, de hála az ékszerdoboz jellegű főváros játékmesterének, nyomokban sokkal hosszabbra nyúlt, mint azt terveztem. Annak örülök, hogy végül nem tréfált meg a sors, és hordta elém azt a két lábon járó csalódást, Fringilla Vigo-t. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha élőben találkozunk. Valamelyest egyenlített, amikor Filippa orra alól lógtam meg Montecalvóból, de még nem felejtettem el neki teljesen Sodden-t. Tényleg hálás vagyok, amiért ezt az édeskettest elkerülhettem. Az álcám is eddig egészen jól működött. Legalább is Toussaint és Aedirn közt nem állta utamat senki ismerős vagy gyanús. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Beauclair-ből északra vezető bár igen hosszú, kínosan ügyeltem rá, hogy sehol nem álljak meg egy, esetleg két éjszakánál többre. Inkognitómat a tény is erősítette, hogy nem egészen pár héttel ezelőtt híre ment a halálomnak. Egyelőre megbékéltem a ténnyel. Majd ha azt szeretném, hogy e végtelen sakkjátszma legfontosabb figurái tudják, hogy élek, tudtukra adom magam. Még nem döntöttem el, merre haladok tovább. Ha tovább haladok északnak, gyakorlatilag egyenes az út Kaer Morhennek. Kérdés, hogy akartam-e odamenni. Már a nyilvánvaló okokon túl. Ami miatt ellátogattam Toussaint-ba, végérvényesen is nem járt felmutatható eredménnyel. Vizimában ellenben elkezdhetek utánajárni, hogy mi történt Ciri-vel, esetleg hogy merre látták utoljára. Jó lett volna valami nagyobb városban megállni, hogy ne éhesen, fáradtan és lóháton zötyögve kelljen végiggondolnom az alternatíváimat. A szerencsém – és egyúttal az inkognitóm – Vengerbergig tartott. A város keleti peremén járhattam egészen, amikor hirtelen a semmiből bármiféle előjel nélkül a vágtató lovam elébe fúródott a földútba négy-öt nyíl. A hátas satuféket nyomott, majd megbokrosodott, a riadalomtól nagyokat nyerített. - Hó! – nyugtattam meg a rémült állatot. Hamar visszaszereztem felette az irányítást, bár egy rövid etűdöt még idegesen fújtatva táncolt alattam. Hogy elszemtelenedtek a tündék, gondoltam magamban, még be sem léptem igazán a területükre, máris nyilakkal fenyegetnek. A fehér szegélyű fekete csuklya árnyékában, dús, göndörded, hollófekete tincseim kerete közt rózsa ajkaim csak diszkréten nyíltak el a meglepettségtől, ahogy hamarosan a nyilak gazdái is színre léptek. - Voe’rle, daerienn!* Ha nem lettem volna teljesen biztos benne a kiállásuk és a harci virtusuk alapján, hogy ezek – immáron – szabad tündék, ahogy köpni tudják az ősi nyelv szavait biztosan elárulta volna őket. Ilyen xenofóbiával, utálattal vegyült lenézéssel kevesen szólnak az ősi fajok közül. De nem Dol Blathanna határában. - El az utamból! A tény, hogy ősi nyelven szóltak hozzám, épp annyira háborított csupán, hogy a közösön feleljek rá. És mivel nem mutattak hajlandóságot rá, hogy tovább engedjenek Kaer Morhen, vagy egyáltalán bármelyik nagyobb település felé, készen arra, hogy akár erővel is elpucoljam őket az utamból, lassú derengéssel felfénylett a nyakamban az obszidián csillagom. Én nem akartam még egy ríviai pogromot Vengerberg-ben.
Nem sokat kellett várnunk, hogy a Háború Lovasasszonya elérjen Vengerbergig, és ha igaza lett volna a babonás dh’oine parasztoknak, miszerint egyenesen Dol Blathanna felé vágtatott, még csak elébe sem kellett volna vágnunk. Azonban a vengerbergi illetőségű, tetőtől talpig feketébe burkolózó, maga után háború és halál hírét hozó, a fantázia által némiképp eltúlzott hatalmú jelenségnek esze ágában sem volt még csak a közelébe sem kerülni Dol Blathannának, ebben teljesen biztos voltam. Ellenben azt sem kockáztathattam meg, hogy esetlegesen elszalasszam a találkozást ezzel a múltbéli kísértettel, így jobbnak láttam egy felderítőt előre küldeni, aki mihelyst visszatért hozzánk lélekszakadva, beszámolt róla, merre jár épp a leírásnak megfelelő személy. Ha sejtéseim beigazolódnak a hollóhajú “háborúistennő” kilétét illetően, akkor a találkozás legszerencsésebb kimenetele esetén igen hosszú beszélgetés vár majd kettőnkre. Négy íjásszal indultam a fekete vándor fogadására, Vengerbergtől kissé távolabb pedig keresztezte is egymást utunk - az íjászok a fák ágai közt egy intésemre azonnal megfeszítették íjaikat, s négy-öt nyílvessző rögvest a lovas előtt fúródott a földbe. Lehet, egy kissé talán drasztikus, s egy fikarcnyit sem barátságos módszert alkalmaztam, de szerettem volna, ha biztosan megáll. Az idegen lova nyerítve ágaskodott fel, majd hőkölt hátrább, s mire a vándor visszaszerezte fölötte az irányítást, az íjászok máris előtte teremtek, hogy feltartóztassák. Ha a feketébe öltözött alak külleméből nem lett volna már számomra egyértelmű, hogy valóban azt a személyt találtuk meg, akire számítottam, amint elhangzott felelete a közös nyelven, nem csak hangja, de maga a válasz is tökéletesen elárulta, ki is ő valójában. A fák közt állva éreztem, hogy a hollóhajú boszorkány varázsolni készült, s úgy döntöttem, ideje számára is felfednem, kivel akadt össze gyászos kísértése közepette. Merítek a levegőben hömpölygő varázserőből, majd a jeleket és igéket követően a négy íjász körül felfénylik egy áttetszőn derengő, mágikus támadást blokkoló védőpajzs. - Még mielőtt második Ríviává változtatnád Vengerberg határát… - lépek elő a fák közül magam is, a közös nyelven intézve szavaimat a varázslónőhöz - hálás lennék, ha megkímélnéd ettől a társaimat. A védőpajzs mögött álló íjászok elé lépek az útra, készen arra, ha esetleg a vendégünk nem hagyna fel szép szóra a támadással. Ami őt illeti, ahogy végignézek rajta, úgy látom, rászolgált a Háború Lovasasszonyának nevére - csakugyan úgy festett, mint akinek a nyomában nem jár más, csak a halál. Amennyiben a varázslónő úgy dönt, hajlandó visszafogni magát és nem kell újra eljátszanunk azt, ahogy Thanned szigetéről csempésztem ki a háború előtt, megengedek felé egy félmosolyt. - Öröm újra látni, Vengerbergi Yennefer. Esküszöm, te vagy a legpirospozsgásabb kísértet, akit valaha láttam.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi komolyabb bajom van a tündékkel, féltündékkel, és egyéb szerzetekkel. Hisz nem egy olyan megbecsült és nagyérdemű kolleganőm van, akinek az ereiben tündevér csörgedezik. De valahogy ezzel az agresszív virtussal, amivel útonálló idegenek felé viseltettek, legyen az bárki, tartson bármerre, nem tudtam szellemi közösséget vállalni. Olyannyira nem, hogy ebben az esetben – hisz mégis csak az északra tovább vezető utam forgott kockán – korra és nemre való tekintet, na meg különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes ettem volna eltakarítani az utamból a négy tünde íjászt, akik stílusos módon először a fák lombjai közül, végül onnan lemászva egészen elém lépve tartóztattak fel. Már épp azon voltam – és a figyelmeztető lövést épp a nyakamban felderengő obszidián csillagom is leadhatta – hogy elegánsan megnyitom a barrikádként szereplő négy tünde íjász alatt a földet, hagyom, hogy különösebb megerőltetés nélkül belepotyogjanak a keletkezett árokba, egyik a másik után, aztán, mint ha mi se történt volna, összezárom a fejük felett, de hirtelen nagy horderejű mágiát véltem érezni a fák felől, és egy pillanatra figyelmen kívül hagyva az igen közel járó fenyegetést, arrafelé fordítottam csuklyával fedett fejem. Nem volt nehéz észrevenni, még úgy sem, hogy figyelmemet inkább a mágiahasználónak szenteltem, hogy az íjászokat mágikus erőtér veszi körbe, az egész helyzet kezdett egy féltő gonddal megszerkesztett csapdára hasonlítani, különösen ahogy az a pajkos, kora délelőtti szellő ismerős zöngéket hozott felém. Ahelyett, hogy ibolya vizű tekintetem elkerekedett volna, inkább összehúztam őket. Sokáig várnom sem kellett, hogy Dol Blathanna nagyhatalmú varázslónője, valaha királynője, mai hercegnője, és a Páholy egyik alapítótagja, Francesca Findabair, akit Enid an Gleannának, a Völgyek Százszorszépének is hívtak, előlépjen onnan, amerről mágikus erejét éreztem. - Rossz sebet piszkálsz, Enid – emlékeztettem a kolleginát arra, hogy a Ríviában esett másfajúak elleni pogromban én magam, mint úgy, nem foglaltam állást. Valahogy mégis annak ment híre, hogy halálom leltem az atrocitás alatt. – Sosem tudtad, hogy kell barátságos entrée-t eszközölni, nem kellene hát meglepődnöm, hogy felajzott íjakat és éles nyilakat küldesz a fogadásomra, de azért egy kicsit mégis csak bánt. Azt hittem, ha barátnők nem is, de az, hogy kollégák vagyunk, megelőlegezi az egyszerű kereskedőkaraván és az engem fogadó bizottság közti különbséget. Minden vendégedet nyilakkal köszöntöd? Minden világos. Ahogy Francesca az íjászai közé lép, lemondok hirtelen felindultságból kiforralt tervemről. Azon felül, hogy sem indítékom, sem kedvem Enid ellen mágikus küzdelmet vívni, minden bizonnyal értelme sem volna, hisz tán még az istenek sem tudják, melyikünk kerülne ki belőle győztesen. Az arcára varázsolt félmosoly, és a szavai könnyedsége azonban arra késztet, hogy magam is viszonozzam a gesztust egy halovány mosoly képében. - Humorérzéket növesztettél, mióta utoljára láttalak, Enid kedves. Kész felüdülés. Jól áll neked. Leugrottam a lovamról, ha bárkinek kétsége is támadt afelől, hogy igazán itt vagyok-e, én vagyok-e, nem holmi illúzió, netán ectoplazma csoportosulás. - Az öröm kölcsönös, kedvesem. Minek köszönhetem ezt az igen effektív közbevágást és a fogadóbizottságot? Mint láthatod, a legkevésbé sem vagyok se szellem, sem pedig kísértet.
Amikor bűbájosnak csak a szó szakmai értelmében nevezhető kolleganőm ibolyaszín tekintete szembetalálkozott az én jégkék íriszeimmel, felmerült bennem, hogy akár még egy kék szalaggal átkötött pergamenre rótt, cirádás meghívót is küldhettem volna neki, akkor sem lett volna hajlandó akár csak egy pillanatot is eltölteni Dol Blathannában önszántából. Aztán ahogy a hollóhajú varázslónő szóra nyitotta ajkait, előbbi sejtelmem biztos gondolattá vált bennem. Gunyoros és negédes szavai mosolyt csalnak arcomra - azt a fajtát, amiről ő is pontosan tudja, hogy a legkevésbé sem őszinte, mindazonáltal tudtára adja, hogy elfogadom üdvözlésként a tőle megszokott hangvételű csipkelődést. Régóta ismerem Yennefert ahhoz, hogy tudjam, mi rejlik a támadó arroganciája mögött. - Csak azokat, akik meghívó nélkül érkeznek, s állítólag a túlvilágról térnek vissza - felelem nyugodtan, hangom sem árulkodik róla, hogy kolleganőm hegyesre fent szavainak nyilai esetleg sértettek volna. Bár biztos vagyok benne, hogy nekem ezúttal sem okozna különösebb gondot, hogy nefritszobrocskába pakoljam az ibolyaszemű varázslónőt, örülök, hogy a békés, és közös megegyezésen alapuló társalgás irányába mehetünk tovább. Thanedd szigetén nem volt felkészülve rá, hogy olyan körülményes és veszélyes mágiával fogom harcképtelenné tenni, mint a “bepakolás” - de biztosra veszem, hogy mostanra már kidolgozott egy hatásos ellentámadást, nehogy bárki más megtehesse ezt vele még egyszer egy óvatlan pillanatban. Pontosan tudom, mennyire elmondhatatlanul megalázó volna Yennefer számára, ha kétszer is ugyanabba a csapdába esne bele, ráadásul egyazon személy által - ami pedig engem illet, nem itt, nem most, és nem ilyen körülmények között szeretném kideríteni, melyikünk a jobb mágiahasználó. Egyszer még az is előfordulhat, hogy sor fog rá kerülni, de ameddig van lehetőségem harc nélkül szembekerülni Yenneferrel, élni fogok vele - mindkettőnk érdekében. - Avagy csak megtanultad értelmezni a humoromat. Amennyiben valóban így lenne, tudd, hogy megtisztel az igyekezeted, és még Sabrinát is túlszárnyaltad vele - mosolygok rá elnézőn. Szerencsére a mágikus csatáktól való tartózkodás a szópárbajokat nem érinti. Úgy vélem, még a legutóbbinál is izgalmasabb beszélgetés elébe nézünk, legalább is a verbális hadviselés és szellemes sziporkázás szempontjából mindenképpen. Ahogy aztán Yennefer leszáll a lováról, feloldom a védőpajzsot, mely eddig az íjászaimat védte, s egyiküket - a mi nyelvünkön - megkérem, hogy vezesse félre a fekete paripát. A többiek pedig kérésemre, íjaikat leengedve visszatérnek a fák sűrű lombjai közt rejtező, emberi szem számára észrevehetetlen őrhelyeikre. - Látom, kedves - biccentek kijelentésére, ahogy közelebb lépek hozzá. - Bocsásd meg, kérlek, a kissé goromba fogadtatást, de a halálod híre gyorsabban jutott el hozzám, mint a halálból való visszatérésedé. Ugyan a leírás, melyet az aedirni parasztok hadováltak össze a Ríviából észak felé vágtató Háború Lovasasszonyáról kifejezetten illett rád, nem lehettem benne biztos, hogy csakugyan te volnál az. A veled való találkozást azonban semmiképpen sem akartam elszalasztani - mosolygok rá. - Éppen amiatt, mert igen furcsának találom a visszatérésed. De ha megengedsz egy javaslatot, ne itt az erdő szélén ejtsük meg ezt a csevelyt, hanem inkább a palotában. Nem várom meg a válaszát, amint befejezem a mondatot, máris nyitok egy teleportkaput, mely a kastély udvarára vezet. A szökőkút mellé. - A hátasod miatt pedig nincs okod aggodalomra, mire távozni készülsz majd, már felszerszámolva és megabrakolva fog várni rád. Most pedig induljunk. Csak utánad - teszek egy udvarias, előre engedő mozdulatot kezemmel a portál felé.
Amikor barátnőmnek csak jóindulatból nevezhető kolleganőm jeges kék tekintete összeakadt az én ibolyalila vizű íriszeimmel, már tudtam, hogy tudja: az egyetlen ok, ami miatt a fegyveres fogadtatás ellenére is még itt vagyok, az az a különös és törékeny bizalom, amit az elmúlt évek során nagynehezen felépítettünk. Máskülönben nincs az az isten, se régi, se új, aki Dol Blathannában tartana akaratom ellenére. Csalódtam volna Francescában, ha különösebben magára veszi a szavaimat, de megnyugtat a tény, hogy egy fikarcnyit sem változott azalatt az idő alatt, míg nem találkoztunk. Tán ha valamivel kevésbé offenzívan fogad a tiszteletemre küldött fogadóbizottság, elkerülhetjük ezt az ostoba kis félreértés. De hát ő Enid, én pedig Yenna maradtam. - Nem állt szándékomban háborgatni a birodalmad határait, Enid, úgyhogy nagyvonalúan magamra veszem a túlvilági lény szerepkörét. Ami azt illeti, ha nem állnád épp az utam, fontosabb dolgomnak tudnék eleget tenni még északabb. Utólag belegondolva ezt még sértésnek is vehetné. Nem ez volt a szándékom, csupán rendben tartom a prioritásaimat. De bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, azt hiszem, muszáj lesz pár órát szánnom a Völgyek Százszorszépére. Leginkább azért, mert gyanítom, egyikünk sem itt és most szeretett volna utánajárni, hogy melyikünk a nagyobb hatalmú mágiahasználó. Tudom, hogy Enid is ismert annyira, hogy tudja, még egyszer nem viselném el, sőt, nem is hagynám, hogy bepakoljon egy nefritszobrocskába. Annak ellenére, hogy hálás voltam, amiért biztonságban kihozott a Thanedd-i puccs színteréről, a dolgok hogyanjai és mikéntjei hagynak még némi kívánnivalót maguk mögött. Szavaira büszkén kihúzom magam a lovamon. - Az idejét sem tudom, mikor mondtál nekem utoljára ilyen szépeket. Ám legyen. Ez a dörzsölt nő mindig tudta, hogyan kenegesse be mézzel a sebeidet, miután már egyszer beléd mart. Van egy elég erős gyanúm, már ami az előttünk álló beszélgetés témáját illeti, és azt hiszem, a válaszomnak vajmi kevéssé fog örülni. De ezt az információt meghagyom későbbre. Ami azt illeti, szeretném megbízható forrásból – amely szerepkörre Enid tökéletesen megfelel – hogy mi minden történt Északon, míg én… Nos, hát limbóban voltam. Leszálltam a lovamról, miután megbizonyosodtam róla, hogy Enid sem akar a halálomba visszaküldeni a nyilaival, és miután megértette, hogy cserébe én sem szándékozom a föld alá süllyeszteni a tünde felderítőit, ő is feloldotta a védőpajzsot. Különösebben nem aggódtam a fekete paripa sorsáért, leginkább azért nem, mert értek annyit ősi nyelven, hogy tudjam, Enid mire kéri épp a beosztottjait. Sokkal jobban éreztem magam, miután a felderítők visszatértek a lombok közé – nem azért, mert xenofób lettem volna, hanem mert jobb szerettem, ha nem szegeződik a torkomnak egyetlen nyílvessző sem. - Borítsunk rá fátylat, Enid kedves. – legyintettem látszólag megenyhülve - Jobb félni, mint megijedni, ezt teljesen meg tudom érteni. Ahogyan azt is, hogy nem feltétlen adsz hitelt a földművesek által terjesztett pletykáknak. Semmiképp se, de ami azt illeti, nem éppen mindennapi a történet. És hosszú volt az út. Jól esne valami hideg innivaló, mondjuk bor, sajt gyümölcságyon, csirkemáj pâte és pirítós. Háborúba indultam épp. Lehet, nem állnak rendelkezésemre századok, lovasság, és militánsok, de nem is a szó klasszikus értelmében vett háborúról volt szó. Enid és én mentális háborút folytattunk egymás ellen. Az pedig, hogy elfogadtam a meghívását, amire tulajdonképpen esélyem sem volt nemet mondani, óvatosságra intett. Elnézegettem a teleport kaput. Nem azért, mert ne bíztam volna Enid képességeiben, inkább azért, mert adóztam egy hosszú pillanattal még a semleges területnek, mielőtt önként lépnék az oroszlánbarlangba. - Nem aggódok érte. Tudom, hogy az állatoknak jobb gondját viseled, mint az embereknek. Elfogadtam az invitálást, és előtte léptem be a portálkapuba, csak hogy a palota belső udvarán találtam magam egy díszesen cirádált, bővízű szökőkút mellett. Egy pillanatra kirázott a hideg.
Amikor belekezdtünk a közöttünk már talán egészen megszokottnak is nevezhető, csipkelődős, verbális üdvözlőköreinkbe, nem feltétlenül hittem el, hogy Yennefer csakugyan fel fog hagyni továbbhaladási szándékával, de a jelek szerint ő is arra a következtetésre jutott, hogy érdemes így tennie. Ettől függetlenül szóvá tette prioritásait, s ez mosolyt csalt arcomra. - Sajnálom, hogy feltartóztatlak sürgős teendőid elintézésében, Yennefer. Ugyanakkor, remélem, te is belátod, hogy előbb vagy utóbb ígyis-úgyis sor került volna egy ehhez hasonló találkozóra, de tartok tőle, azon az összejövetelen még ennyire se köszöntöttek volna barátságosan - mondom tényszerűen. Amilyen hangulatban Yennefer elvált a Páholy többi tagjától, egészen biztos voltam benne, hogy mindannyian, akik arra szavaztak, hogy Cirilla semmiképpen se induljon el Ríviába, képesek lettek volna újra a halálba küldeni a hollóhajú boszorkányt. Mindezek, és annak tudatában, hogy Yennefer még talán a nefritszobrocskában is szívesebben töltené el ezeket a perceket, mint Dol Blathanna határában, úgy gondoltam, értékelni fogja az igyekezetére tett dicséretemet, amibe csak egy egészen kicsike cinizmus cseppent véletlenül. Az emberek különben is arrogánsnak tartanak minket - pedig csak nem képesek értelmezni a kifinomultabb nyelvi kifejezéseket. Yennefert azonban nem féltem, hogy ne lenne rá képes, hisz ahogy kihúzza magát lován, éppen olyan mézesmázosan felel szavaimra, mint amilyen negédes volt a bók részemről. Talán azt a kijelentést is meg merném kockáztatni, hogy ebből a szempontból egészen hasonlítunk egymásra - de hasonlóságaink ebben ki is merülnek. Aztán ahogy mindketten visszavonultatjuk erőinket, egymás elé lépünk. Mindketten éppen ugyanolyan gyanakvóan és távolságtartóan, ahogy a kötelező üdvözlőköröket követően a kötelező szabadkozást és látszólagos megenyhülést is eljátsszuk egymás felé. Invitálásomra végül készségesen rábólint, én pedig meghagyom abban a látszatban, hogy volt választási lehetősége. Könnyedén sárba tudnám tiporni a büszkeségét azzal, ha nem így tennék, és emlékeztetném rá, hogy egy fikarcnyi beleszólása sem volt abba, velem jön-e a palotába vagy sem, de semelyikünknek nem hiányzik egy ilyen intermezzo. Mindazonáltal a vacsorára vonatkozó kívánságait hallva elmosolyodom. - Az ízlésed továbbra is igazán kiváló, Yennefer - fűztem hozzá, mielőtt előreengedtem volna a teleport kapu felé. Megvártam, hogy végigmérje az átjárót, s azzal is tisztában vagyok, hogy nem a képességeimben való kételkedés miatt hezitál, hanem egész egyszerűen pont annyira bízik meg bennem, mint én őbenne. A különbség kettőnk közt az, hogy ezt kedves kolleganőm évtizedek alatt tökéletesre csiszolt cinizmussal átitatott csaláncsípéshez hasonlatosan fejezi ki szóban - éppen úgy, ahogy ezúttal is. Mentségére szóljon, hogy a feltétel nélküli bizalmát sem képes másképp kimutatni - nem irigylem azt a vajákot, akinek ezekből a látszólag teljesen egyforma gesztusokból kellett hajdanán kihámoznia, mit akarhatott szíve hölgye. Utolsó megjegyzésére jobb, ha a portál túloldalán kap feleletet. Némi elégtétellel szolgál ugyan számomra a látvány, ahogy Yennefer megborzong a szökőkút mellett állva, miután kiléptünk a portálból, de nem állom meg szó nélkül az iméntit, ahogy mellé lépek. - Téged is jobban érdekelt legutóbb az aranyhalak sorsa a szökőkút vizében, mint az, amit éppen a tudtodra akartam hozni - sóhajtom halkan, ahogy bezárul mögöttünk a teleportkapu. - Gyanítom, ez a helyzet jelenleg is fennáll, így, csak hogy megnyugtassam a lelked, megfogadtam a tanácsod, és új vizet kaptak. Most pedig, kövess kérlek - intek az egyik ajtó felé, mely kitárul, s egy félreeső csigalépcső fokai tárulnak fel mögötte, melyről könnyedén megközelíthető néhány, szintén félreeső, kényelmes lakóterem. - Elnézésed kérem, amiért mellőzöm a vendégeknek kijáró fogadóbizottságot, de úgy érzem, jobban örülsz a diszkréciónak, ezt pedig biztosítom számodra. - Egyelőre legalább is feltétlenül érdekemben áll így tenni. Közben egy gyors gondolat-bűbájjal megkérem az egyik szolgálót, hogy hozzon a Syringae hálóba egy tálcányi sajtot gyümölcságyon, csirkemáj pâtet pirítóssal, és egy palack vörösbort. Mire mi is odaérünk, már tálalva lesz. - Olyannyira, hogy még Ida sem tud az ittlétedről - fordulok hátra egy pillanatra, jelentőségteljes pillantást váltva Yenneferrel. Az, hogy Ida nem tud róla, tény, bár nem azért mulasztottam el értesíteni, mert nem akartam, hogy tudjon róla, pusztán nem volt időm erre. Mindenesetre ez a tény talán egy kissé megenyhíti kolleganőm jégszívét.
Amikor beláttam, hogy érdemesebb fél, netán egy egész órácskát szánni a Völgyek Százszorszépére, és a mondanivalójára, kénytelen-kelletlen bele kellett törődnöm, hogy északabbra tovább vezető utamba kényszerpihenőt kell beiktatnom. Csípte a szemem, hogy minden óvatosság és elővigyázatosság ellenére eme játék nem veszélyesebb figurája állt az utamba, mint Francesca Findabair. - Nem bántam volna, ha inkább utóbb, kedves. A megfelelő pillanatban úgyis értesült volna minden érintett a visszatérésemről. Bölcs dolog volna nem feltételezésekbe bocsátkozni a jövőt és a „mi lett volna, ha” feltételezéseket illetően. Azt viszont, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam tagadni, hogy különösebben még csak távol sem jár az igazságtól. Főleg ha arra az utolsó Páholy gyűlésre gondolok. Ha valamit, hát ezt a kiszolgáltatottságot viszonylag nehezen viseltem. Egy cseppet sem bíztam benne, de tudom, hogy ez kölcsönös volt, így tehát a legkevésbé sem zavarta. Viszont a tény, hogy Enid jóindulatára és szeszélyeire vagyok szorulva, jobban sértett, mint mézesmázos szavai, melyekről azt hiszi, nem veszem észre, milyen epések is valójában. Gyanítom, ez lehet az egyetlen közös vonás bennünk. Ha valaki több párhuzamot kívánna vonni köztünk, igencsak gondolkodnia kellene hozzá. Talán tényleg úgy a legjobb, hogy mindketten elállunk attól, hogy porig romboljuk Dol Blathanna határát. Kétségkívül a centúria mágikus párbaja lenne kettőnké, de egyikünknek sem áll érdekében. Ez pedig nagy húzóerő. Most, ha csak jelképesen is, de ideig-óráig – fél-egy óránál több időt igazán nem szándékozok Dol Blathannában tölteni – egy oldalon állunk. Egymás mellett. Elfogadtam a meghívást. A legjobb dolog volt, amit tehettem, ugyanis beleszólásom aligha volt. A tény vigasztalt, hogy valószínűleg a Völgyek Százszorszépének – tekintettel felbukkanásom hirtelenségére – nem volt ideje mágikus blokád alá vonni a palotát, így, ha a szokásosnál többet vagy jobban huzigálja a bajszomat, pár könnyed kézmozdulat múlva már csak hűlt helyem találná. Nem is rossz. Ha tudtam volna hogy tényleg minden kívánságom teljesíti, kérhettem volna füstölt pisztrángot, főtt marhát meggyszósszal, de még friss fácánsültet is galuskával. Nem mintha mind meg tudtam volna enni. - Mint mindig, akárcsak neked, kedvesem. – tudtam, hogy tudja, nem a teleportkapuja biztonságossága miatt aggódok, ezért igyekeztem a szükségesnél nem többet hezitálni. Épp csak annyit, hogy felkészüljek erre a csatára – mely bizonyos szempontból veszélyesebb és pusztítóbb következményekkel is járhat, mint Sodden maga. Persze tudtam én azt is, hogy csípős megjegyzésem nem hagyja megtorlatlanul, és bár önmagában a szökőkút látványa elég velős bosszú, melyet érthető okokból nem tudok riposte-olni, nem tudja megállni, hogy szóval is illesse korábbi kommentárom. - Ez épp így volt. És ezúttal sem tévedsz. – egy pillanatra őrá, majd az épp bezáródó teleportkapura pillantok – Ennek örülök. Látod, én sem vagyok különb környezettudattal élő személy, mint te. A fejem csóválom egy pillanatra, míg amaz hátat fordít. Ha tudná, milyen feleslegesen is fáradozik példastatuálással… Nem vagyok az ellensége, hogy éreztesse, ez az ő háza, mintha nem volna holnap. De ez Francesca. Akkor sem állna el ettől a szokásától, ha az égből pottyanna valaki nálam sokkal szerényebb és szerethetőbb. Követtem a búzaszőke hajú tünde mágusnőt, alaposan szemügyre véve a faliszőnyegeket, kifinomult márvány faragványokat, freskókat és mennyezet lapokat. Utoljára pillantok csak el a mágikusan kitárulkozó csigalépcső és helyiség felé. - Tapintatos vagy, mint mindig, Enid. És ezt köszönöm. Nem hallgatóztam, egyszerűen csak meghallottam Dol Blathanna hercegnőjének gondolatait a legkülönfélébb étkektől és vörösborról. Utoljára talán akkor töltött el ekkora várakozással a kifinomult étkek gondolata, mikor véget vetettek éhségsztrájkomnak Vilgefortz fogságában. Hosszú, jelentőségteljes pillantást váltottam a búzaszőke hajú, búzavirág kék szemű tündével, majd hosszas szünet után csak annyit mondtam: - Hiszek neked.
- Bocsáss meg, Yennefer, de nem gondolom, hogy lett volna megfelelő pillanat arra, hogy bármelyikünk tudomást szerezzen a visszatértedről - felelem sóhajtva. Bár úgy mondják, hogy a halál az, amire sosem állunk készen, a halálból való visszatérésre még annyira se. - De igazad van, felesleges azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha - zárom le a beszélgetésnek ezen részét diplomatikusan, még mielőtt ilyen nüanszokon borulna fel a közöttünk amúgy is ingatag lábakon álló, erős jóindulattal is legfeljebb csak kölcsönös elismerésnek nevezhető, törékeny egyensúly. Szerencsére hollóhajú kolleganőm is készségesen evez kevésbé tajtékos vizekre témáinkban, ami éppen tökéletes arra, hogy mindketten felkészüljünk lélekben a hamarosan megvívandó mentális párbajra. Kiváló ízlésünk kölcsönös és szertartásos elismerését követően megengedek magamnak egy mosolyt - bele se merek gondolni, milyen nevetségesen hangozhat ez az álbájolgás egy külső szemlélődő számára. Mi ketten azonban ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy ő is és magam is tudjam, milyen keserű epével vannak átitatva ezek a mézes-mázos szavak. Ha pedig Vengerbergi Yennefer nem mond le közismerten csípős, darázscsípéshez hasonlatos megjegyzéseiről, én miért tenném? Amint átlépünk a teleportkapun, megkapja a válaszom, s én az ő utolsó szavát egy bólintással nyugtázom. Mégiscsak a vendégem jelen pillanatban, s ezen a tényen nem változtat egyetlen sziporkázó parázsvita sem kettőnk közt - s abban is biztos vagyok, hogy a feltűnésmentes vendégfogadásért őszintén hálás. Ez, illetve egy bőséges vacsora az, amit tehetek érte és azért, hogy egy kissé kevésbé érezze úgy, mintha ki akarnám vallatni. Gyakorlatilag ez a szándékom, de rajta múlik csak, mit hajlandó elmondani, és mit nem. Elindulok a kitárt ajtó felé, s a csigalépcső előtt megállva visszapillantok rá, miután kijelentettem, hogy még Ida sem tud az itt létéről, és ez egyelőre nem is fog változni. Hosszú és jelentőségteljes pillantást váltunk egymással, túlon túl hosszút ahhoz, hogy igaznak érezzem a válaszát. Hiszel nekem, Yennefer? Halvány mosollyal honorálom válaszát. Miért is gondoltam, hogy hinni fog? Jobb felkészülni a legrosszabbra, és azzal számolni, hogy mindenki ellened van, igaz? ...Már-már fáj, mennyire meg tudom érteni ibolyaszemű kolleganőm hozzáállását. - Rendben. Kövess, kérlek - felelem semleges hangon, s megvárom, míg mellém ér, majd amint elindulunk fel a csigalépcsőn, egy intésemre bezáródik mögöttünk az ajtó. Mindössze két szinttel feljebb érve a falban újabb átjáró tűnik elénk, melyet pár lépéssel előtte egy könnyed kézmozdulattal s némi varázslattal kitárok, majd előre engedem kolleganőmet. A Syringae szoba, nevéhez méltón orgonalila falaival vár minket, velünk szemközt kandalló áll üresen, balra tőle az ablakokon áttűző napfényt krémszín függönyök szelidítik finom fénypászmákká. A kandallótól jobbra eső falban másik ajtó áll, mellette, kicsit távolabb egy vitrin foglal helyet, a benne sorakozó üvegpoharak oldalát csillanva cirógatja a fény. A terem közepén faragott tölgyfa asztal nyúlik el méltóságteljesen, körülötte hat, szintén tölgyből faragott szék áll, rajta pedig már két tálcán sorakozik minden étel, amit Yennefer kért, mellettük pedig sötét palackban vörösbor vár felbontásra. - Foglalj helyet - intek az asztal felé, majd az ajtó egy intésemre becsukódik mögöttünk. ...A java még csak most kezdődik.
Amikor bocsánatot kért tőlem a Völgyek Százszorszépe, be kellett látnom, hogy tulajdonképpen nem is tévedett akkorát. A ténymegállapítására viszont csak a fejem ingattam elgondolkodón. - Igazad van, Enid. A megfelelő alkalom alighanem sosem jött volna el. De olyan, ami ennél megfelelőbb már megeshet, hogy eljön. Bár ez megint csak olyasmi, ami az én bírálatomra szorul, és másnak vajmi kevés beleszólása van. Mindenesetre így alakult, és én ezt elfogadom. Nem könnyen, és nem viszolygástól mentesen, de lenyelem ezt a békát. Legfőképpen azért, mert az igazi háborút nem itt, nem most, és nem így fogjuk megvívni. Még mielőtt átléptünk volna a teleportkapun, hímes szavakkal adóztunk egymásnak, és a másik kifinomult ízlésének, én pedig hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megtudjam, a bennünket körülvevő tündék elhiszik-e ezt a mímelt színjátékot. Ne haragudj, Enid. Talán egyszer eljön egy olyan kor, ha majd nem lesz ekkora a tét, amikor lecsatolhatjuk a páncélzatunkat, és levehetjük álmosolyainkat. Akkor, és csakis akkor fog kiderülni, hogy tudjuk-e egymást kolleganőkként szeretni. Barátnőkként. De addig minden nap felvértezem magam, mintha Thanedd-re mennék. Azzal a dacos méltósággal követem Dol Blathanna varázslónőjét a csigalépcső felé, mint aki nem hajlandó beismerni, hogy fogoly. És ez az aura, melyet úgy árasztok, mint orgonának és egresnek édessavanyú illatát, akkor sem változik meg túlságosan, amikor Enid an Gleanna visszapillant rám. Hisz elvégre az vagyok. Egy nem szívesen látott, megunt vendég, aki még nem egyenlítette ki a számlát. Noha, az már igaz, hogy Francesca felém támasztott, a dolgok jelenlegi állása szerint titkos fogadtatás, és az általam oly radikálisan indítványozott, bőséges vacsora kedvemre van, és ez arra sarkall, hogy cserébe megpróbáljam viszonozni legalább egy részét ama szívességnek, amivel Francesca pillanatok múlva előáll. Persze, nincs rá garancia, hogy elhiszi, még akkor sem, ha az igazságot terjesztem elé, épp úgy, ahogy kételkedhet abban is, hogy én adok az ő szavára. Mi már csak ilyenek vagyunk. Tán hibáztatod a madarat, amiért az ég kékjén hasít? Vagy a macskát, amiért megfogja az egeret? Az ember – sem a tünde – nem tagadhatja meg így a természetét. Számítsunk a legjobbakra, de készüljünk fel a legrosszabbra. - Természetesen, Enid. – eme rövid intermezzó után együtt indulunk felfelé a csigalépcsőn, s csak egy heveny pillantást vetek a mögöttünk becsukódó ajtóra. Rövid kis túránk célja kellemes kis helyiségnek bizonyult, ódon falai szememhez hasonlatos színben pompázott, a lenge, könnyű esésű, krémszínű függönyök barátságos kontrasztot adtak a sötét tölgyből faragott asztalnak, és pontosan hat széknek. - Igazán ízléses kis tárgyaló, kedves. Felettébb a kedvemre van. Nehezen fogtam csak vissza öklömnyire szűkült gyomrom, mielőtt felettébb illetlen korgást hallat a megannyi ínycsiklandó falat és bor láttán. Francesca ismét varázslatosan behajtotta az ajtót, én pedig arra gondoltam, tán így próbálja biztosítani, hogy ne tudjak megszökni még mielőtt feltehetné nekem a kérdéseit, és feltételezhetően felterjeszthetné felém a szívességét. - Azonnal. De még mielőtt megtenném… - A rekkenő hőségre való tekintettel üresen álló kandalló mellé léptem ama díszesre faragott kabinet mellé, melyben, üveg mögé rejtve megannyi kristálypohár sorakozik, ahogy az ablakból ráesik a fény, megannyi színű szivárványt fest az orgonalila falakra. Gyengéd kézmozdulattal – mágia használata nélkül – kinyitottam a kabinet üvegajtaját, ét bársonykesztyűs ujjaim közé vettem egy-egy kristálypoharat. Azokkal együtt tértem vissza a tölgyfaasztalhoz, felé nyújtva az egyiket. - Parancsolj. Iszol? – Helyemet csak azután foglaltam el, hogy a kristálypohár már nem volt a kezemben. – Szabad? Kérdeztem, és ha engedélyt kaptam, nekiláttam éhesen, de még mindig elegánsan megpakolni a tányéromat mindenféle finomsággal. Friss szőlővel, kandírozott körtével, ananásszal, kétszersültekkel és pirítósokkal, pástétommal és különféle sajtokkal. Van egy sejtésem arról, hogy m az, ami Enid an Gleannát igazából érdekli, és van egy olyan sejtésem is, hogy a válasz, ami a fejemben van minderre, nem lesz épp kedvére. De muszáj volt a dolgok elébe menni. Nem kerülgethettük egymást örökké, mint éhes macskák a forró kását. Muszáj volt tudnom. - Mondd csak, Enid. Mi az, ami miatt ilyen sürgős és halaszthatatlan jelleggel felkerestél? Mi az, ami nem várhatott még egy hetet, helyette a szó legszorosabb értelmében feltartóztattál a Vengerberget átszelő utamon? Mi az, amiben valójában a szolgálatodra lehetek?
Amikor beléptünk a szobába, már az asztalon várt Yenneferre két gazdagon megrakott ezüsttálca, rajtuk mindennel, amit felettébb ínyenc, és alighanem felettébb éhes kolleganőm kért estebédre. Legutóbbi itt tartózkodása során sem spóroltam számára az ellátással, és ezt nem most áll szándékomban elkezdeni. Még talán jobb is, hogy nem éhgyomorra kell válaszokat adnia a kérdéseimre - elvégre, éhesen senki sem jó tárgyalópartner. Hollóhajú kolleganőmnek ellenben nem csak a felsorakoztatott étkek vannak kedvére, hanem a Syringae terem berendezése is, legalább is állítása szerint. Egy biccentéssel köszönöm meg a dicséretét. - Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. ...Azért is választottam ezt a termet helyszín gyanánt, mert úgy vélem, illik hozzád. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt, majd hellyel kínálom az orgona és egres illatfelhőjébe burkolózó varázslónőt. Legnagyobb meglepetésemre azonban Yennefer engedelmet kérve a kabinethez lép, majd kinyitja, s két kristály borospohárral a kezeiben tér vissza az asztalhoz, az egyiket pedig felém nyújtja. ...Nocsak. Bár tekintetemen nem engedem tükröződni a meglepettséget, el kell ismernem, hogy nem számítottam erre a gesztusra. Akár még békejobbnak is nevezhetnénk. Elfogadom. - Köszönöm. Terveztem - felelem, majd egy halvány mosollyal biccentek Yennefer felé, kezemmel pedig a szék irányába intek, hogy foglaljon helyet. ...Egy kissé tán gyanakvásra ad okot hirtelen higgadtsága, már-már azt is mondhatnám, hogy túlontúl készségesen viselkedik, éppen úgy, mint mikor először jártunk Montecalvo várában, ő pedig egyszer csak, Philippa mágikus blokádját megkerülve - egy osztriga segítségével… - elteleportált. Ezúttal még csak osztrigára sem lenne szüksége hozzá, ugyanis nem vontam blokád alá a palotát. Mulasztásomnak egyetlen oka csupán, hogy Idával mindketten úgy gondoljuk, rögtön egész Dol Blathanna területét lenne a legcélszerűbb mágikus védelem alá helyezni - ehhez azonban több időre lesz szükségünk. ...Így mást aligha tehetek ezúttal, mint hogy szemmel tartom kedves kolleganőmet, és figyelek az apró jelekre, melyek esetleg elárulnák valódi szándékát. ...Én lennék a legboldogabb, ha valóban csupán annyi volna viselkedésére a magyarázat, hogy ő is belátta azt a nyilvánvaló tényt, miszerint nem vagyunk egymás ellenségei. Vetélytársak talán, de semmiképpen sem ellenségek. Ha mindketten levethetnénk az álmosollyal díszített maszkjainkat, ha nem kellene kardot és páncélt kovácsolnunk a gyengeségeinkből egymás ellen, még akár meg is érthetnénk egymást... Sajnálom, Yennefer. Az a szomorú igazság, hogy ez a reveláció nem fog megtörténni egyikünk életében sem. Még szomorúbb igazság, hogy nem teljesen a mi hibánkból. Ilyen dolgokon jár az eszem, míg kolleganőm elfogyasztja a felkínált étkek egy részét, de lassan magam is elhessegetem komor gondolataim szürke fellegeit, s inkább egy csettintéssel kibűvölöm a dugót a palackból, miután némi varázserőt merítettem a levegőből. Ezután egy finom kézmozdulatot követően a palack felemelkedve, vöröslő tartalmát először Yennefer, majd az én poharamba önti. Nem mintha nem tudnám varázserő nélkül is ezt megtenni - de sokkal elegánsabb és kellemesebb így. Kezembe veszem a teli kristálypoharat, de még nem iszom bele - megvárom vele kolleganőmet, ahogy azzal is, hogy ő maga kérdezzen rá némiképp kényszeredett vendégeskedésének okára, ugyanis a legkevésbé sem akarom, hogy sürgetve érezze magát, bármennyire is halaszthatatlan volt a magaménak tudnom a társaságát. Ahogy ezt megteszi, halvány mosolyt engedek meg magamnak. - Nem akarnálak megalázni oly módon, hogy a szolgálatodat kérjem, Yennefer. Ami miatt ennyire sürgős és halaszthatatlan volt, hogy feltartóztassalak, annak egyedül a visszatérésedhez van köze - osztom meg kolleganőmmel a rövid bevezetőt. Felsóhajtva fürkészem a kristálypohárban vöröslő bor árnyalatait, miközben folytatom. - Bizonyára van elképzelésed róla, hogyan reagált a Páholy a ríviai eseményeket megismerve, mikor Triss beszámolt róla. Bevallom, én egy kicsit hamarabb értesültem róla, de csak mert… - ...Mert a népemet újabb csapás érte, anélkül, hogy bármelyikük is rászolgált volna. Ügyelek rá, hogy Yen ne vegye észre a keserűségem, s folytatom a történetet egy apró szünetet követően. - Módomban állt tudni róla, így engem és Idát nem ért akkora sokként a hír, hogy te és Geralt… meghaltatok, Ciri pedig eltűnt. Trisst viselte meg a legjobban - jelentem ki, majd jelentőségteljesen a hollóhajú varázslónő ibolyavizű szemeibe nézek. - S mielőtt még azt gondolnád, nem, nem Geralt miatt. ...De nem akarlak untatni a többi páholytag reakcióival, minden bizonnyal te magad is sejteni véled, ki miképpen fogadta a hírt. Viszont mindannyian meggyászoltunk, illő módon… Mivel pedig azt semmiképpen nem feltételezném sem én, sem bárki más a Páholyból, hogy Triss esetleg nem a tiszta igazságot mondta volna el nekünk, felettébb meghökkentő, hogy itt ülsz velem szemben, épen és egészségesen, és még csak bele se kellett ásnom magam ehhez a nekromancia nem éppen szívderítő tudományába. ...Így a kérdésem viszonylag egyszerűnek és banálisnak fog tűnni, de… hogy történt mindez? Hogy élted túl? Illetve, csak te egyedül, vagy esetleg mindketten…? Bocsáss meg, amennyiben ezzel sebeket tépnék fel. De biztosra veszem, hogy téged is legalább annyira érdekelt, vagy érdekel még mindig a feltámadásod mikéntje, mint bármely más szakmabelinket érdekelne, ezért feltételezem, hogy utánajártál, és ha más nem is, de egy-néhány teória esetleg már megfogant a fejedben ennek kapcsán… - fejtegetem tovább kolleganőmnek kérdéseimet, miközben Yennefer arcát fürkészem.
Amikor bepakoltak a nefrit-szobrocskába Thanedd után, majd kipakoltak, amint a biztonságot nyújtó Dol Blathanna területén voltam, akkor volt utoljára részem efféle megtisztelő lakomában. Illetve, ha egész pontos akarok lenni, akkor még egyszer, de azt már el is felejtettem. A lényeg tehát, hogy Francescának bizonyára nem idegen ez a szcenárió, bár értékeltem, hogy répalevet, illetőleg glükózt nem szolgáltatott fel. Aligha vagyok humoros kedvemben. - És nem tévedtél. Szinte sajnálom, hogy Ida ezúttal nem tud csatlakozni hozzánk. Aligha történik olyan dolog Dol Blathannában, amit nem osztasz meg vele, tehát akár épp itt is lehetne velünk. Furcsa egy sakktáblára kerültem, mondhatom. Triss Merigold, Ida Emean, Francesca Findabair… Innen igazán csak egyetlen lépés Filippa Eilhart. Ama halvány mosolyt, mely olyan szép éke Enid amúgy is gyönyörű arcának, szolid, már-már majdhogynem lojális biccentéssel viszonoztam, mielőtt átnyújtottam volna neki a kristálypoharat. Tán lecsillapítottam feleslegesen lángoló indulataim, de a bájolgástól még mindig olyan távol állok, mint Lan Exeter Vizimától. Mindenesetre úgy tűnik, Enid-nek, ha nem is mutatja, kedvére volt a gesztus. Miután elvette a kristálypoharat, minden további nélkül helyet foglalok. Az egyetlen vigaszom, és az nem éppen sovány, hogy nem érzek semmiféle mágikus burkolatot vagy blokádot a palota felett, így tehát még csak olyan erőfeszítéseket sem kellene tennem, mint Montecalvóban, ha forróvá válik a talaj. Ugyan az igazsághoz teljességgel hozzátartozik, hogy Francesca az utolsó, akiből kinézem, hogy nyíltan megtámadna, mi több, elfogna. Így tehát teljes nyugalommal nyúltam egy kétszersültért, hogy friss fűszeres libamáj pástétommal kenjem meg, a tetejére friss bazsalikom levelet helyeztem el ízlésesen. Mellé sült sárga- és fehérrépa tallérokat, desszertnek pedig toussaint-i körtekompótot szedtem. - Frissítsd fel a memóriám. Még mindig az édeset szereted? Legutóbb nem volt alkalmam megkóstolni. Míg Enid mágikusan felbontja, majd kitölti a bort, addig én éhesen, mégis visszafogottan nekilátok, hogy elfogyasszam a tányérom tartalmát. - Minden a kritériumoktól függ, Enid. Ha olyasmiben kérnéd a szolgálataimat, ami az én érdekeimet is szolgálja, van, látok benne rációt és lehetőséget, vagy, és ez a legnehezebb, megmozdít valamit abban az én közismerten jéggé fagyott szívemben, mi több, tudom, hogy hálátlan sem maradnál, talán még segítenék is. De ez egy másik beszélgetés tárgya. Hadd hallom hát, minek apropóján nosztalgiázunk épp itt, épp most. Mivel hogy ismerem Enidet, és tudom, hogy igazán ráér, tisztában vagyok vele, hogy Lammasig ülhettünk volna itt részéről, ha nem kérdezek rá a „spontán” „meghívás” okára. És ahogy terítékre kerül rejtélyes visszatérésem, csak lassú, tárgyszerű bólogatásba kezdek. Ha akarnék se tudnék meglepettséget varázsolni enervált vonásaimra. Olyannak látom Enidet, ahogy a vörösborba tekint merengőn, a megfelelő szavakat keresve, amilyennek azelőtt még sosem. - Ó, van. – jegyeztem meg tettetett rezignanciával a hangomban. Ebben a két szóban dúltak az indulatok, melyek hamar el is csitultak, ahogy visszaemlékeztem Ríviára. Vér, zaj, kövek. Jég… Még több vér. Aztán csend. És sötét. – Előttem nem kell megjátszanod magad, Enid. Csak azért, mert most rólam van szó, még nem kell úgy tenned, mintha meg sem történt volna. Ami azt illeti, tán még jobban is tudnám tisztelni ezt a nőt, ha néha megmutatná emberségét – annak ellenére, hogy tünde. Ha valamit, azt Francesca javára kell írnom, hogy ha a scoia’taelről le is kellett, hogy mondjon, azok felé a tündék, féltündék és quadroonok felé törődéssel és féltéssel viseltet, akik a városok falain belül élték mindennapi életüket, kemény és becsületes munkával. Bizonyára nem volt könnyű, és én ezzel tisztában vagyok. Elgondolkodva ingattam a fejem, mint aki kételkedik valamiben, vagy nehezményez valamit. A drágalátos Triss lelkivilágánál vannak sokkal előbbrevaló tényezők is ezen a különös sakktáblán – például Ciri, vagy Filippa. - Csak azt ne mondd kérlek, hogy valahol az én nevemnek is van egy sírkő, különben a Pontarba ölöm magam. Amint megérettem, merre fut ki ez a tündéhez méltó cirádával és kacifánttal felépített kérdés, ismét ritmusos bólogatásba kezdtem, aztán pedig Enid csodaszép kék szemébe függesztettem a tekintetem. - És nem tévednél. De ahelyett, hogy teóriákkal és feltételezésekkel fárasztanálak, mi több, rabolnám az idődet, fel tudom ajánlani a teljes igazságot. Az egész képet. Jobb, ha most felkészítelek rá, helyenként elég megrázó mese, mindennek ellenére megkérlek rá, hogy ne kételkedj a szavamban. Hosszú másodpercekbe telt, mire eldöntöttem, kell-e nekem egy korty bor a meséhez, avagy sem, de inkább úgy döntöttem, tisztán tartom a fejem. - Miután egy felbőszült csőcselék felkoncolta Geraltot egy vasvillával, és minden látszat ellenére képtelen voltam megmenteni, Triss, Kökörcsin, és aki még ott volt, csónakba pakolt bennünket, Ciri pedig átevezett a ködön, ami a tó felett ült. Igazak a mendemondák, Enid, a Loc Eskallot-on valóban van egy sziget. Bár nem épp közönséges. Kiderült, hogy Malus, a sziget – vagy Avalon, Avallac’h, sok neve van… - önmagában egy zsebdimenzió. Ide vitt el bennünket Ciri, hogy biztonságban legyünk. Ahh, ott maradtam volna, ha lehet… Ha látnád, Enid, te is ott maradnál! Minden ágról friss, egészséges alma mosolygott, a levegőben almavirág illata terjengett, minden zöld, és minden békés… Mindegy is. Kiderült, hogy az a varázslat, amivel megpróbáltam Geralt állapotát stabilizálni, és amibe látszólag én is belehaltam, mégis sikerrel járt. Nem áldozat nélkül, természetesen. A sokk, ami Geralt idegrendszerét érte, akkora volt, hogy – bár tudatánál volt - nagyon-nagyon hosszú ideig mozgásképtelen volt. Ha nem óvták volna meg a vajákmutációi, fel sem épül belőle. Ami pedig engem illet… - érintettem meg a nyakamban függő, selyemszalagon pihenő obszidián csillagot – A csillagom mentett meg. Nem tudhatod, mert sosem mondtam el senkinek, de úgy kalibráltam, hogy a legnagyobb erőfeszítések alkalmával visszatartson valamennyi energiát. Nem hibáztatok senkit, amiért nem nézett be Geralt véráztatta gyolcsinge alá, vagy hallgatott bele az én tetszhalott szívverésembe. Elég meggyőző lehetett. Visszatérve, Geralt-nak sok időbe telt, míg visszanyeri az irányítást a teste felett, de még mindig gyorsabban épült fel, mint egy ember. Én pedig, azt leszámítva, hogy nem találtam egyetlen metszéspontot sem, végre valahára egy kevéssé… Hm. Hogy fogalmazzam ezt meg. Megnyugodtam. Odaát nem volt Páholy, nem voltak királyok, nem volt háború… Csak ő meg én. Legalább is egy darabig. Ne tudom megállapítani, pontosan meddig, ugyanis minden nap ugyanolyan volt, minden nap voltak almavirágok és almák a fákon, és minden nap kellemes napsütés fogadott bennünket. A lényeg, hogy egy nap beborult az ég, elsötétült, mintha éjszaka lenne, szélvihar rázta meg a fákat és cibálta a virágokat, távoli villám döreje úgy hallatszott, mint farkasok acsarkodása. Olyan gyorsan is közeledett, mint egy falka vadászó farkas. Ne nézz így rám, Enid, é is tudom, hogy hihetetlenül hangzik. De pontosan tudom, hogy ha valaki, hát te oda-vissza tudod Ithlinne próféciáját. Ha az nem a Farkasförgeteg volt, akkor nem tudom, micsoda. Végig sem gondoltam rendesen a dolgokat, pedig tudod, hogy ez igazán nem jellemző rám, csak fogtam Geraltot, és a vésztartalékaimból elteleportáltunk onnan. Mint kiderült, valahová Temeriába. Mindezt egy oneiromantától tudom, ugyanis heveny memóriaveszteségben szenvedtem még nem régen. Corinne Tilly. Ismered? – vettem egy mély levegőt, és ezen a ponton úgy éreztem, tényleg kell az alkohol, szóval nagyot kortyoltam a borból. - Enid, van fogalmad róla, mi lesz, ha az a vihar kiszabadul abból a zsebdimenzióból?
- Amikor biztosítottalak a diszkréció felől, és kijelentettem, hogy még Ida sem tud az itt létedről, bevallom őszintén, ez nem csak amiatt történt így, mert esetleg titkolóznék előtte - felelem Yennefer megjegyzésére, miközben az asztalhoz lépünk. - Bár, én is sajnálom, hogy sürgősen ellátandó feladatai nem hagynak neki annyi időt sem, hogy üdvözöljön téged. Szavaimra hollóhajú kolleganőm meglepő reakciót ad, s bár tekintetemen csak félig-meddig észrevehető meglepettségem a két borospohár láttán, halvány mosolyom tán elárulja számára, hogy éppenséggel kedvemre volt a gesztusa. Még ha némi gyanút is ébresztett bennem. Aztán ahogy helyet foglalunk, könnyed kérdésére bólintok. - Legutóbb nagyobb szükséged volt szénhidrátra és vitaminokra, mint alkoholra. De igen. Édes vörös, a toussaint-i borosgazdák pincéjéből. Egy könnyed varázslattal felbontom majd kitöltöm magunknak a bort, míg Yennefer nekilát az étkezésnek, s megvárom, hogy ő szóljon elébb, s csak aztán kezdek bele mondanivalómba. Bár kolleganőm felvetéseire még akár azt is mondanám, hogy ígéretesnek hangzanak, de ahogy ő is mondja, ez egy másik társalgás tárgya. A bevezető után lassan magam is a lényegre térek, az ibolyaszemű varázslónő pedig lassú és vontatott bólogatásba kezd szavaimra. Számítottam rá, hogy cseppet sem lesz meglepve a dolgok ilyetén állásától, s az sem ért felkészületlenül, hogy abban a mindössze két szavas megjegyzésében mennyi érzelem, de kiváltképp mennyi indulat sűrűsödött össze. Hiába csepegteti a teljes rezignancia látszatát tónusába, ismerem már annyira, hogy tudjam, indulatait csupán csak elkendőzi, de nem fojtja el. Azután, mintha egy pillanatra látnám elcsitulni a dúló vihart az ibolyaszínű íriszekben, ahogy a kristálypohár karimája fölött felé pillantok, miután óhatatlanul is Ríviára terelődik a szó, s az ottani eseményekre… Sajnálom, hogy emlékeztetnem kell ezekre. Hiszen mégiscsak a halálból tért vissza, Triss elmondása alapján pedig az ez egész rémálom már majdnem olyan borzalmas volt, mint Sodden… Pedig annál borzalmasabb semmi nem lehet. Ami azt illeti, tán még jobban is tudnám tisztelni ezt a nőt, ha néha megmutatná emberségét – annak ellenére, hogy tudom, min ment keresztül. Megjegyzését hallva pedig teljes mértékben Yennefernek szentelem pillantásom, lejjebb engedve a borospoharat. - Szó sincs róla. Egy cseppet sem áll szándékomban úgy tenni, mintha a ríviai tömegmészárlás meg sem történt volna - felelm rideg mosollyal. - De attól tartok, oly mértékben kezdeném el gyalázni a dh’oine-t, hogy holnap reggelig itt ülhetnél velem, márpedig úgy emlékszem, igen sürgős ügyek szólítanak északabbra. A világért sem akarnálak a kelleténél tovább tartóztatni dolgodban, így viszont a legjobb, ha fel sem elevenítem ezeket az eseményeket, mert képtelen volnék utána napirendre térni fölöttük. ...Ahogyan az egész népem képtelen erre. Egy sóhaj mégiscsak felszakad ajkaimról, mielőtt folytatnám a történetet, de hamar visszatérek a lényegre, Triss beszámolójával folytatva. Ezúttal az enervált bólogatás helyett kétkedő fejingatás a reakció szavaimra, ami először apró, cinikusnak is beillő mosolyt csal ajkaimra, majd a megjegyzést követően megengedek magamnak egy rövid és tömör hümmögő kacajt. - Ha megengedsz egy javaslatot, a Dyfne közelebb van. De megnyugtatlak, nem kell belefojtanod magad - somolyogtam, majd ismét felvettem a történet fonalát, immáron a kérdést, azaz kérdéseimet is feltéve a hollóhajú varázslónőnek. Ritmusos bólogatása már szinte meg sem lep, ellenben az a tekintet, mellyel ibolyavizű szemeit az én jégkék íriszeimre függeszti, már annál inkább felkelti a kíváncsiságom. Feleletét hallva egyet bólintok csupán, s kivárom azt a néhány igen hosszúra nyúló másodpercet, míg elgondolkodik valamin, tán azon, hogy miként is kezdjen bele ebbe a helyenként elég megrázó mesébe, ahogy ő nevezte. Ezúttal pedig rajtam a sor, hogy helyenként bólintással, másutt a boromból való kortyolással kísérjem a hollóhajú varázslónő beszámolóját, illetve a vége felé alighanem a különben rezzenéstelen tekintetem is tükrözheti meglepettségem. Ithlinne prófiéciájának említésére s a Farkasförgeteg hallatán összevonom szemöldökeimet, s Yent fürkészem némán, majd mikor a történet végére ér, vele egyszerre kortyolok nagyot a borból, hogy aztán egy legyintéssel újabb adag nedű kiöntésére öszötkéljem a palackot, ugyanis mindkettőnk pohara kiürült már - ehhez az elbeszéléshez pedig ezen a ponton már kifejezetten szükségesnek érzem. - ...Corinne Tilly… Hallottam hírét. Állítólag rendkívül tehetséges oneiromanta, de személyesen nem találkoztam vele - bólintok aztán, kisebb szünetet követően, ahogy Yennefer arcát fürkészem csöndesen, elgondolkodva mindazon, amit mondott. - Nem merném tiszta lelkiismerettel kijelenteni, hogy teljes mértékben hiszek neked. Mindazonáltal, más választásom jelen helyzetben aligha van. Ami azt illeti, Tilly kisasszony bizonyára nekem vagy Filippának is elmondaná, hogy csakugyan álmodott neked, így kevésbé kételkedem abban, hogy ami Malus szigetén történt, valóban megtörtént, s nem csupán egy elátkozott látomás, mely azóta kísért… Illetve… Mi más volna legjobb bizonyíték erre, mint maga a tény, hogy itt ülsz velem szemben - engedekmeg magamnak egy halvány mosolyt, bár nem tart sokáig, hogy komorabbá váljon tekintetem. - Yennefer… Ha az, amit láttál, csakugyan a Farkasförgeteg, és valóban szemtanúja voltál annak, miként kezdődik Ithlinne próféciájának beteljesülése… Akkor nagyobb szükségünk van Cirire, mint azt bárki el tudná képzelni - jelentem ki, ahogy jégkék tekintetem az ibolyavizű lélektükrökbe fúrom. - Nem, nem nekem, nem Filippának, nem a Páholynak; de még csak nem is Tankrednek, vagy Emhyrnek. A világunknak van rá szüksége. Ha a jövendölés beteljesül, márpedig te magad láttad, hogy ez már elkezdődött… Akkor az általunk ismert világ meg fog szűnni létezni. Hacsak Cirilla Fiona Elen Riannon, Lara Dorren vérének leszármazottja, a Hen Ichaer örököse nem tesz valamit, hogy ezt megakadályozza. Le sem veszem pillantásom Yenneferről, s biztos vagyok benne, hogy ő maga is tisztában van minden szavam súlyával és jelentőségével. Remélem, hogy amiket elmondtam, ő maga is belátja - több minden múlik ezen a beszélgetésen, mint azt bármelyikünk is gondolta volna.
Amikor Beavatott kolleganőnkre, Idára találtam megjegyzést tenni, érthető módon a Völgyek Százszorszépe a védelmére kelt. Mintha már önmagában a ténymegállapítás, hogy hiányzik a jelenléte a tárgyalóból, sértés volna. Mondják, hogy a tőlem érkező legszerényebb kérések is olykor fenyegetésnek hatnak. Sokan vannak, akik ezt szeretik bennem, de többen, akik nem. - Ti ketten mindig is olyanok voltatok, mint a borsó meg a héja. Nem csak a szokásaitok, de a titkaitok is ugyanazt a misztikumot hordozza magában. Megkönnyebbültem, hogy a gesztus, mellyel a borospoharat nyújtottam át, meglágyította köztünk a némiképpen feszült légkört. Úgy érzem, ahhoz, amiről beszélni akar velem, szükség lesz tudnia, hogy nem vagyok az ellensége. - Pedig éppen alkoholra is szükségem lehetett volna másfél hónap kompresszió után. De nem is baj. Ugyanis ha harmadszorra is ide találsz hurcolni ilyen-olyan eszközökkel, akkor tudd: a száraz fehéret szeretem. Elnézegettem a mágiával levitált borospalackot, míg a pástétomos kétszersülteket és sajtos-gyümölcsös katonákat pusztítottam, és hirtelen az suhant át az agyamon, hogy mennyire felesleges is ezt az igen egyszerű mozdulatsort mágiával elvégezni. Francesca mindig is azon mágiahasználók közé tartozott, akik nem feltétlen értették meg, hogy az energia fogyó erőforrás, és ha spórolni nem is feltétlen kell vele, de kímélni annál inkább. Mert ugyan kinek törik le a keze attól, hogy magának szed elő poharat, vagy tölt bele bort? Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy Francescának egészen más a felfogása a mágiáról, egészen mások a nézetei és rálátásai, úgy kezeli, mint valamit, ami az övé – a teste, lelke kiterjesztése. És ez sokkal veszélyesebb lehet annál, ha eszközként használunk valamit. Valószínűleg sosem fogom ezt neki szóvá tenni. Különben is, túl öregek vagyunk már. Ő ahhoz, hogy a szokásain változtasson, én pedig ahhoz, hogy buzgó aktivista módjára rávilágítsak valamire, amivel tökéletesen tisztában van. Arra a rideg mosolyra, amely a Völgyek Százszorszépének messze földön híres szépségű arcára rajzolódik ki a ríviai pogrom kapcsán, lehet, kirázna a hideg, ha nem ismerném Enidet ilyen régen, de a közös múltunk segít nekem abban, hogy bevédjem magam szenvtelenségemmel. - Ezt pedig ugyebár nem akarhatjuk. Ne haragudj, Enid, bármikor ezer örömmel áldozok az időmből arra, hogy meghallgassam, hogyan őrlöd pozdorjává az embereket éles szavaiddal. Pontosabban, bármikor máskor. De mint azt tudod, hisz nem mulasztottam el megjegyezni, ezer meg egy elintéznivalóm van, miután elválnak útjaink. A sóhajából tökéletesen értem, hogy az éles szavak mögött vérző sebek rejtőznek, de minden joga megvan hozzá, hogy ezeket megtartsa magának, én pedig nem aláznám meg azzal, hogy kötelezem a beszédre. Cinikusnak ható mosolyára, majd lágy, zümmögő kacajára előbb húzom össze a szemem, csak aztán társítok hozzá egy olyan mosolyt, mely ibolyakék szemembe nem sugározza ki a jókedvet. - És még mondják, hogy nincs humorérzéked, kedves. Örülök, hogy ezt mondod, ugyanis ellenkező esetben kénytelen lennék felhívni a figyelmed rá, hogy nem parancsolhatod meg nekem, hogy épp melyik folyamba vessem vagy ne vessem magam. Eleddig sem eveztünk éppen könnyed vizeken, de most azokat is itt kell hagynunk, hogy még vadabb sodrások fölé evezzünk, ugyanis az Avalon-szigeten történtek mindent megérdemelnek, csupán a tréfálkozást nem. Bármennyire is jól komponált Francesca, a színtiszta meglepetés szilánkjai ezúttal ott csillognak jégkék szemében, és ez akkor sem látszik szűnni, mikor komoran összeráncolja a szemöldökét. Egyszerre ürítjük ki a poharainkat, és mikor a megbűvölt palack ismét önteni szándékozik nekem, ujjaimmal takarom el a pohár száját. - A lényeg, hogy tudod, kiről beszélek. – intettem, hogy igazából épp ennyi és nem több érdekelt a témával kapcsolatban, ám amikor Francesca kifejti, hogy nem feltétlen ad hitelt minden szavamnak, csak rántok egyet a vállamon – Igazából a legkevésbé sem érdekel, hogy elhiszel-e nekem mindent vagy sem. Számomra nincsen jelentősége. Ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek, a te hitetlenséged esetedben nem csak saját magadra lehet káros. – halvány mosolya végre meglágyít annyira, hogy viszonozzam – Sértve kellene magam éreznem, amiért azt hittétek, mind, hogy odavesztem. Visszajöttem Soddenről. Soddennél pedig semmi sem lehet rosszabb. Maradt még csemege a tányéromon, de mire elérkeztünk a beszélgetés ezen pontjához, teljességgel elment az étvágyam. - Hiába mondod mindezt el nekem, Enid. Ciri nincs itt. Eltűnt, és fogalmam sincs, merre járhat. Bár nyilvánvaló, hogy ezt sem hiszed el nekem. Ami pedig a Farkasförgeteget illeti… Érthető okokból nem maradtam Malus-on vizsgálódni és kutatni, az is csoda, hogy visszajutottunk Geralttal Temeriába. Egy biztos: ha a Farkasförgeteg be tudott férkőzni egy időtlen, kortalan szférába, akkor ki is tud jutni onnan. Egyelőre azonban ott vesztegel – a kérdés, hogy meddig.
Miután csak egy bólintással nyugtáztam Yennefer preferanciáit a borok terén, mely történetesen pont az ellentéte annak, amit én kedvelek - úgy gondolom, ennél jobban mi sem tükrözhetné kapcsolatunk főbb jellemvonásait - kezem egyetlen intésére a borospalack engedelmesen megemelkedett és töltött mindkét kristálypohárba a benne kavargó, vörös nedűből. Éppen csak egy pillanatra tűnik fel, ahogy hollóhajú kolleganőm a levitáló palackot nézegeti, s míg Yennefer a tányérján sorakozó étkek eltüntetésével foglalatoskodik, átfut a fejemen a gondolat, hogy tulajdonképpen miben is verhetett gyökeret a kettőnk közt húzódó ellentét… Nyilvánvaló, hogy a köztünk levő korkülönbség és a mágiáról alkotott véleményünk az elsők között szerepelhet azon indokok listáján, amely miatt nem értjük meg, s csak nehezen viseljük el egymást hosszútávon, ezek azonban sejtésem szerint visszavezethetőek mindkettőnk fajának különbözőségeire. Egy dh’oine sosem lesz képes megérteni, hogy a mágia nem eszköz. A varázserő az idők kezdete óta jelen van a világunkban, ősibb és erősebb, mint a Kontinens földje, mélyebb és titokzatosabb, mint a horizonton túl hullámzó óceán vize, és megfoghatatlanabb és zabolázatlanabb, mint a Kék-hegységen túl süvítő szelek. Átjár mindent, legyen az élő, vagy élettelen - bennünket is. A természet része, ahogyan az aen seidhe, de még a törpök, a gnómok, vagy akár a dh’oine is, hisz ők is képesek használni a mágiát. Nagy árat is fizetnek érte - meddővé válik minden ember, aki a varázslatoknak szenteli az életét, mert csak egy eszközt látnak benne, használják csupán, de meg nem értik. Nem képesek felfogni azt a körforgást, ami a természet minden lényére érvényes: amit elveszel, azt máshol visszaadod, hisz csak egyetlen aprócska porszem vagy a világban, amely életképtelen volna a többi aprócska porszem nélkül. Amíg a dh’oine nem képes a gőgön és a büszkeségen túllépni, hogy alázattal forduljon a nála hatalmasabb erőkhöz, és a természetet a saját uralma alá akarja hajtani, ahelyett, hogy harmóniában élne vele, képtelen lesz arra is, hogy a mágiát teljes valójában megértse. ...Csoda hát, ha úgy gondolom, hogy az Ősi Fajok többet felejtettek mindebből, mint amennyit a dh’oine valaha is tudni remélhet? Valószínűleg sosem fogom ezt neki szóvá tenni. Túl öregek vagyunk már - ő ahhoz, hogy lemondjon a büszkeségéről, én pedig ahhoz, hogy hiábavaló dolgokkal foglalkozzak. Ismerjük egymást ehhez elég régóta, így nem meglepő, hogy a társalgás további menete is úgy alakul, ahogy. Yennefer cinizmusát és megjegyzéseit csupán halvány mosollyal viszonzom, amiről ő is pontosan tudja, hogy nem a jókedv csalja az arcomra, ám az utolsó hozzászólására már inkább csak sóhajtok. - Eszembe se jutott parancsolni a halálból visszatérő Vengerbergi Yennefernek bármit is. Mint tudod, a cintrai béke óta a megszólításom is csupán bölcs felsége, hisz a legkevésbé sem nevezhetem magam az aen seidhe királynőjének, így neked is legfeljebb javaslatot tehetek, ahogy azt meg is tettem - mosolygok rá. Ezután pedig elérkezünk a beszélgetés legkomolyabb részéhez, amikor már nincs kedvem mosolyogni. Feltételeztem, hogy Yennefernek is szüksége lenne némi lélekerősítőre, de minek okán jelezte, hogy nem kér több bort, a palackot könnyedén visszarebbentem az asztalra, én magam pedig aprót kortyolok az italból, míg kolleganőm azt fejtegeti, hogy teljesen hidegen hagyja, mit hiszek el a történetből, és mit nem. Attól tartok, félreértette szavaimat, így igyekszem megenyhíteni egy kissé a folytatással, de amikor Zireael, vagyis Ciri szóba kerül, csak még ridegebb ellenállásba ütközöm. Fel voltam rá készülve, mégis sóhajtok, ahogy félig üres poharamat az asztalra helyezem, s Yenneferre pillantok. - Amit állítottam Cirilláról, puszta tényközlés volt. Elhiszem, hogy nem tudod, hol van, de még ha tudnád is, teljesen biztosra veszem, hogy semmiképpen nem árulnád el nekem, és nem is hibáztatlak érte. Te sem hitted el, amikor kijelentettem, hogy senki nem tud az ittlétedről. Pont ugyanannyira bízunk meg egymásban, mint két csörgőkígyó - jelentem ki, némi szünetet tartva, míg átgondolom a helyzetet. - Így viszont egyikünk sem lesz képes tenni semmit sem a megjósolt Farkasförgeteg közeledése ellen - ahogy te is mondtad, csupán csak idő kérdése, hogy megtörténjen. Nem ülhetünk tétlenül ennek tudatában, és Vengerbergi Cirilla az egyetlen, aki képes a jóslat szerint megmenteni a világunkat. Kérlek, Yennefer, meg se próbálj meggyőzni arról, hogy nem érdekel téged ebből semmi, mert ezt viszont nem hiszem el. Ha valóban egy fikarcnyit sem érdekelne, mi lesz az ismert világunkkal, ha beteljesül Ithlinne próféciája, akkor nem mondtál volna nekem erről semmit. Ha tényleg nem hatna meg, hogy elpusztul minden, akkor egy szóval sem említetted volna meg a közelgő vészt, csak meghagytál volna boldog tudatlanságban, és távoztál volna, hogy megkeresd Cirit - jelentem ki, hollóhajú kolleganőm arcát fürkészve. - Így tehát jogosnak érzem megkérdezni, mik a szándékaid?
Miután a tünde varázsló- és uralkodónő újra töltött a mágia kiterjesztésével mindkettőnknek a borból, akaratlanul is megsajnáltam ezt a megannyi évet, amit hideg egyet nem értésben töltöttünk. És természetesen, megannyi mindenben különbözünk, vegyük csak például a születésünket ― ő tünde, én ember ― vagy épp a mágiához való viszonyunkat. De a nap végén mindez nem változtat a tényen, hogy az élet oldalán állunk. És törődünk. Igaz, nem ugyanazokkal vagy épp személyekkel, de mindkettőnkben megvan a hajlam. Így tehát sajnáltam, hogy az évek hideg közönnyel tovarepültek felettünk. Ama hűvös mosoly pedig, mellyel visszatérítem Enid jól láthatta, hogy ibolyavizű szemem nem derült. ― Ez esetben őszintén remélem, hogy a kis magán audienciánk jól csengő záróakkorddal ér véget. Ugyanis ellenkező esetben kénytelen lennék megfontolni arra tett javaslatod, miszerint a Dyfne nem egész egy köpésre van innen. Mivel hogy lassan elpusztítottam az összes kis pástétomos és zöldséges kis katonát, bort pedig nem kértem többet, azt a maradékot kortyoltam el, ami a poharam aljában volt. Álltam Enid jeges tekintetét. ― Minden valószínűség szerint így van. Sajnálom, Enid. ― Tényleg sajnáltam. Az éveket. Az esélyt. A lehetőséget. Remélem, elnézi ezt nekem. S ha az életben nem is, a halálban megbocsátja majd. Nagyot, nehezet sóhajtottam, különösen a név említésére ― Az, hogy Cirilla nélkül mind elveszünk, tény. Azért mondtam mindezt el neked, hogy megtehess mindent, amire eddig nem nyílt alkalmad. Nem tudom, megnézni, mi van a Sárkány-hegyen túl, memoire-t írni, netán kitalálni, hogy tudod átmenekíteni ezt a maréknyi tündét Tír na Liába. Mert minden látszat ellenére igenis törődök. Csak nem ugyanazokkal a dolgokkal, amikkel te. És ha elpusztul ez a világ, ahogy ismerjük, nem szeretnék azzal a tudattal elmenni, hogy nem tettem meg mindent. Ami pedig a szándékaimat illeti ― egyenesedtem fel a székről ― Megkeresem Cirit. Nem feltétlen azért, mert a világunkat pusztulás fenyegeti, hanem mert a lányomként szeretem, és tudnia kell, hogy Geralt és én élünk. Nem felejtem majd el megemlíteni ama tényt sem, hogy a Farkasförgeteg Avalon-on vesztegel, én pedig támogatni fogom a döntésében. Akár úgy dönt, megmenti az életünket, akár úgy, hogy halálra ítél bennünket.
Tulajdonképpen nem is igazán tudtam, pontosan milyen válaszra számíthatok Vengerbergi Yennefertől. Ebből a szempontból egyaránt fel voltam készülve felháborodott hangvételű, maró gúny savába és megvetés mérgébe mártott, hegyesre fent és kiélezett hegyű szó-nyílzáporra, valamint dacos, haragos és kiállhatatlan, mélységes hallgatásra is. Mégis, miután hollóhajú kollegnőm szíveskedett meglepően őszinte választ adni kérdésemre, úgy éreztem, hogy pontosan olyan feleletet kaptam, amilyen a Háború Lovasasszonyától várható. Kifürkészhetetlen pillantással tekintettem Yenneferre végig, míg beszélt, s akkor is, mikor felállt a székről. Saját jegeskék tekintetem az ő ibolyavizű szemeibe fúrva, arcizmom sem rezzent egyetlen szavára sem, mikor pedig befejezi mondanivalóját, hosszabban hallgatok, míg rendezem magamban a gondolataimat. Éppen csak egy-két pillanattal azelőtt szólalok meg, hogy túl hosszúra nyúlna a csend kettőnk között. - ...Akkor hát, a világunk sorsa a Hen Ichaer, az Ősi Vér örökösének, Cirilla Fiona Elen Riannonnak kezében van, ahogy azt Ithlinne megjósolta. Nincs mit tenni - sóhajtom, s magam is felállok. - Őszintén, igazán őszintén reménykedem abban, hogy hamar megtalálod. ...Hogy egyáltalán megtalálhatod az általunk ismert világban - teszem hozzá, hiszen éppen annyi esély van arra, hogy Cirilla nem a mi szféránkban tartózkodik… Mint ahogy arra, hogy soha nem is fog ide visszatérni, azok után, ami Ríviában történt. ...Miért is tenné…? - Még egyetlen dolgot említs meg neki, kérlek. Emlékeztesd, milyen ígéretet tett a Páholynak, mielőtt elindultatok volna Ríviába. ...Cserébe én kivárom, míg Filippa mástól szerez tudomást arról, hogy élsz, és a lányodat keresed - jegyzem meg, majd elmosolyodom halványan. - Nem, semmi nem garantálja számodra, hogy hihetsz nekem. Kénytelen leszel bízni bennem. Ahogyan én is tebenned…
Komolysággal adóztam kolleginám kifürkészhetetlen, kék szempárának, melyet pattanásig feszült figyelemnek tulajdonítottam. És afelett a precízen megszakított, néma csend felett sem kívántam ítélkezni. Tisztában voltam vele, hogy rossz hírek hozója vagyok, mi több, a hozott hírek még csak nem is éppen könnyen emészthetők. Némán, beletörődőn biccentek világszép kolleganőm szavaira. ― Épp, ahogy azt Ithlina megjövendölte. Tökéletes befejezés, nemde bár? ― kísérem figyelemmel, ahogy Enid Findabair úgyszintén felegyenesedik az asztal mellől. Kíváncsi vagyok, ha Ithlinne most élne, mit tenne. Vajon szánakozna-e szegény nyomorult emberiség sorsán, avagy mulattatná? ― Magam is hasonlóképpen vagyok ezzel. Mert hát ugyebár semmi nem garantálja, hogy Ciri az általunk ismert területek bármelyikén tartózkodik. Legrosszabb esetben még csak a mi szféránkon sincs. Ha a Ciri után való kutatásaim ezzel az eredménnyel zárulnak, őszintén nem tudom, mihez kezdek. Ötleteim és gondolataim volnának, ugyanakkor egyiket sem szívesen dolgoznám ki. Meglátjuk, merre terel, vagy épp mire kényszerít a szükség. Már épp kezdtem volna a tiszteletet megadó mozdulatsorba, hogy ily módon köszönhessem meg a szívélyes vendéglátást, és a még annál is eredményesebb audienciát, azonban Enid még korántsem tekinti befejezettnek a beszélgetést. Ibolyaszín szemeimmel hosszan magukkal ragadtam a Völgyek Százszorszépének jégkékjét, mielőtt feleltem volna. ― Ha megtalálom Cirit, nem felejtem el neki megemlíteni a Páholynak tett, de végül be nem váltott ígéretét. Erre a szavamat adom. ― bár attól, amit Ciri erre válaszképp adhat, jobban tartanék a helyükben ― Számítok rád, Enid. Egyetlen szívdobbanásnyi pauza után leheletnyit megdöntöttem a derekam, ám a fejem mélyebbre hajtottam. Viharos, hollószín loknijaim a hátamról egyúttal a vállam fölé csusszantak. Mindennek ellenére nem voltunk ellenségek. Ha ezt megértettük egymással, már sikeresnek könyvelem el ezt az audieciát. Nem volt más hátra, mint hogy továbbálljak. Enid Findabair, a Völgyek Százszorszépe áldását adta a távozásomra, eztán pedig a frissen megabrakolt és megpihentetett lovam hátán elvágtattam Dol Blathannából ― Kaer Morhen, az eredeti célom helyett Novigradnak.
Itt áll előttem Vengerbergi Yennefer, és úgy tekintünk egymásra, mintha mindketten egyszerre várnánk az isteni csodát magunktól - és egymástól. ...Aztán egyszer csak megtörténik. Nem is csak az, amit mond, sokkal inkább ahogyan mondja. Életemben először úgy érzem, maradéktalanul hiszek neki, és amikor meghajtja magát előttem, őszintén megdöbbenek. Szükségem van néhány pillanatra, hogy ezt a gesztust… nem csak, hogy értelmezzem, vagy megfejtsem - de egyáltalán, felfogjam. Váratlanul ért, és egészen… meghatott. Talán, mondhatom így. Olyannyira, hogy ezúttal én magam is mellőztem minden gúnyt és évődést, hogy ugyanazzal a tisztelettel feleljek Yennefer búcsújára, amivel ő illetett engem. Fejem előrébb döntöm, vállaimat leengedem, s finoman előre hajlok, épp annyira, amennyire ő tette az imént. Ha bárki látná ezt, bizonyosan felháborodna, hogy egy hercegnő meghajol valaki előtt, aki rang szerint alá sorolódik - de most nem mint Dol Blathanna hercegnője állok Yennefer előtt, hanem mint varázslónő. ...Lehet, mégiscsak…? ...Miért csak most…? ...De kár érte… Kiegyenesedem, és a csodának vége szakad. - ...Köszönöm, Yennefer - szólok csöndesen, majd mikor az ajtó felé indul, a borospoharakra pillantva jegyzem meg. - Csak egy apróság… ...Triss, ha jól tudom, Novigradban lakik épp… - jegyzem meg, bár lehet, már nem is hallotta. Az ajtó becsukódik mögötte, én pedig magamra maradok, és egy sóhajjal elsuttogok egy igét, hogy a poharak és tálcák kitisztuljanak, és helyükre libbenjenek, a borospalackkal együtt.
- ...Valóban nem szólunk róla Filippának? - kérdezi Ida, ahogy mellettem állva tekint ki az ablakon, és mindketten Yennefer egyre távolodó, fekete alakját figyeljük a messzeségben. - ...Valóban - felelem, mire rám pillant. - Akkor hát mit teszünk…? Sóhajtok. - Nem tudom… ...Lehet, memoire-t írok - mosolyodom el, mire ő halkan kuncog. ...Számítok rád, Yennefer.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Pár nap hosszú, helyenként sikeres, helyenként sikertelen beauclair-i kitérő után úgy döntöttem, ideje hazamenni. Mehetett volna sokkal gördülékenyebben is az ott tartózkodásom, de hála az ékszerdoboz jellegű főváros játékmesterének, nyomokban sokkal hosszabbra nyúlt, mint azt terveztem. Annak örülök, hogy végül nem tréfált meg a sors, és hordta elém azt a két lábon járó csalódást, Fringilla Vigo-t. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha élőben találkozunk. Valamelyest egyenlített, amikor Filippa orra alól lógtam meg Montecalvóból, de még nem felejtettem el neki teljesen Sodden-t. Tényleg hálás vagyok, amiért ezt az édeskettest elkerülhettem. Az álcám is eddig egészen jól működött. Legalább is Toussaint és Aedirn közt nem állta utamat senki ismerős vagy gyanús. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Beauclair-ből északra vezető bár igen hosszú, kínosan ügyeltem rá, hogy sehol nem álljak meg egy, esetleg két éjszakánál többre. Inkognitómat a tény is erősítette, hogy nem egészen pár héttel ezelőtt híre ment a halálomnak. Egyelőre megbékéltem a ténnyel. Majd ha azt szeretném, hogy e végtelen sakkjátszma legfontosabb figurái tudják, hogy élek, tudtukra adom magam. Még nem döntöttem el, merre haladok tovább. Ha tovább haladok északnak, gyakorlatilag egyenes az út Kaer Morhennek. Kérdés, hogy akartam-e odamenni. Már a nyilvánvaló okokon túl. Ami miatt ellátogattam Toussaint-ba, végérvényesen is nem járt felmutatható eredménnyel. Vizimában ellenben elkezdhetek utánajárni, hogy mi történt Ciri-vel, esetleg hogy merre látták utoljára. Jó lett volna valami nagyobb városban megállni, hogy ne éhesen, fáradtan és lóháton zötyögve kelljen végiggondolnom az alternatíváimat. 
Amikor barátnőmnek csak jóindulatból nevezhető kolleganőm jeges kék tekintete összeakadt az én ibolyalila vizű íriszeimmel, már tudtam, hogy tudja: az egyetlen ok, ami miatt a fegyveres fogadtatás ellenére is még itt vagyok, az az a különös és törékeny bizalom, amit az elmúlt évek során nagynehezen felépítettünk. Máskülönben nincs az az isten, se régi, se új, aki Dol Blathannában tartana akaratom ellenére. Csalódtam volna Francescában, ha különösebben magára veszi a szavaimat, de megnyugtat a tény, hogy egy fikarcnyit sem változott azalatt az idő alatt, míg nem találkoztunk. Tán ha valamivel kevésbé offenzívan fogad a tiszteletemre küldött fogadóbizottság, elkerülhetjük ezt az ostoba kis félreértés. De hát ő Enid, én pedig Yenna maradtam. 
Amikor bocsánatot kért tőlem a Völgyek Százszorszépe, be kellett látnom, hogy tulajdonképpen nem is tévedett akkorát. A ténymegállapítására viszont csak a fejem ingattam elgondolkodón.
Amikor beléptünk a szobába, már az asztalon várt Yenneferre két gazdagon megrakott ezüsttálca, rajtuk mindennel, amit felettébb ínyenc, és alighanem felettébb éhes kolleganőm kért estebédre. Legutóbbi itt tartózkodása során sem spóroltam számára az ellátással, és ezt nem most áll szándékomban elkezdeni. Még talán jobb is, hogy nem éhgyomorra kell válaszokat adnia a kérdéseimre - elvégre, éhesen senki sem jó tárgyalópartner. 
Amikor bepakoltak a nefrit-szobrocskába Thanedd után, majd kipakoltak, amint a biztonságot nyújtó Dol Blathanna területén voltam, akkor volt utoljára részem efféle megtisztelő lakomában. Illetve, ha egész pontos akarok lenni, akkor még egyszer, de azt már el is felejtettem. A lényeg tehát, hogy Francescának bizonyára nem idegen ez a szcenárió, bár értékeltem, hogy répalevet, illetőleg glükózt nem szolgáltatott fel. Aligha vagyok humoros kedvemben.
- Amikor biztosítottalak a diszkréció felől, és kijelentettem, hogy még Ida sem tud az itt létedről, bevallom őszintén, ez nem csak amiatt történt így, mert esetleg titkolóznék előtte - felelem Yennefer megjegyzésére, miközben az asztalhoz lépünk. - Bár, én is sajnálom, hogy sürgősen ellátandó feladatai nem hagynak neki annyi időt sem, hogy üdvözöljön téged. 
️️️️️️️
Miután a tünde varázsló- és uralkodónő újra töltött a mágia kiterjesztésével mindkettőnknek a borból, akaratlanul is megsajnáltam ezt a megannyi évet, amit hideg egyet nem értésben töltöttünk. És természetesen, megannyi mindenben különbözünk, vegyük csak például a születésünket ― ő tünde, én ember ― vagy épp a mágiához való viszonyunkat. De a nap végén mindez nem változtat a tényen, hogy az élet oldalán állunk. És törődünk. Igaz, nem ugyanazokkal vagy épp személyekkel, de mindkettőnkben megvan a hajlam. Így tehát sajnáltam, hogy az évek hideg közönnyel tovarepültek felettünk. Ama hűvös mosoly pedig, mellyel visszatérítem Enid jól láthatta, hogy ibolyavizű szemem nem derült. 
Komolysággal adóztam kolleginám kifürkészhetetlen, kék szempárának, melyet pattanásig feszült figyelemnek tulajdonítottam. És afelett a precízen megszakított, néma csend felett sem kívántam ítélkezni. Tisztában voltam vele, hogy rossz hírek hozója vagyok, mi több, a hozott hírek még csak nem is éppen könnyen emészthetők. Némán, beletörődőn biccentek világszép kolleganőm szavaira.