Shaent Blathanna @

Felesleges volna azzal áltatnom magam, hogy Dethmold látogatásakor, az alatt a legszebb szóval is kiprovokált, és legenyhébb kifejezéssel is aljas diplomáciai tárgyalás alatt csakis a legjobb döntéseket hoztam meg. Mindent megtettem annak érdekében, hogy Henseltnek esélye se legyen bármilyen ediktumra hivatkozni, ami alapot adhatna számára Dol Blathannától bármiféle hadisarc kizsarolására, és minden erőmmel azon voltam, hogy azokat a gyermekeket, akik foglyokként sínylődtek valamelyik kaedweni tömlöcben, egy darabban haza tudjam hozni. ...Persze mindez, ugyanúgy, ahogy mindig, minden dh’oine ellen vívott csatája az aen seidhe-nek, áldozatokkal járt.
Miután végre valahára valami konszenzusos egyezményre jutottunk Dethmolddal a tárgyalás azon pontját követően, amikor az már leginkább csak egy piactéri alkudozás imitációjára hasonlított, az a bloedhe pest és egész kompániája nagy nehezen elhagyta Dol Blathanna területét. Én azonban még koránt sem tartottam ott, hogy lezárjam ezt az egész rémületet. Filavandrel és a többi tanácsosom azonnal megrohamoztak kérdéseikkel, kétségeikkel - hovatovább a teljesen jogos sértettségükkel, amit Henselt lárvaképű trónzsámolyának arcátlan betolakodása a Virágok Völgyébe kiváltott belőlük. Osztoztam a felháborodásukban, és az elborzadásban is - hiszen hiába teleportáltam azt a bizonyos hordót olyan helyre, ahol a legkevésbé botolhatott bele bárki azelőtt, hogy Henselt küldöttsége távozott volna, nem tarthattam, és nem is akartam titokban tartani örökké. Az a gyalázat, amiről holt gyermekem megcsonkított földi maradványai tanúskodtak nem maradhattak titokban - de hiába, ha egyszer nincs az a végtisztesség, amely képes lett volna lemosni róla a dh’oine tetteinek mocskát.
A tárgyalás eredményeit is még azon a napon, estén, éjszakán, s a következő nap hajnalába átnyúlva beszéltük meg - nehezen, de mindannyian belátták, hogy jelenlegi helyzetünkben ennél jobb eredményt képtelenség lett volna elérni. Fájt még nekik a cintrai béke-ediktum, tudtam jól - velük éreztem én is, és pontosan tudtam, mennyire derogál nekik egy újabb alku, amit kizsaroltak tőlünk - mert ahogyan megjelentek, az aligha volt más. Se hírnök, se egy árva levél előtte, semmi -  Dethmold úgy teleportált be a kastély belső kertjébe a kíséretével, mintha az övé lett volna egész Dol Blathanna. Tisztában vagyok a képességeivel, és azzal, hogy a portálok irányítása és megnyitása az egyik, ha nem a legtökéletesebbre csiszolt specialitása, de nem engedhettem meg sem neki, sem másnak azt, hogy még egyszer így lepjenek meg - sem magamnak azt a luxust, hogy védtelenül hagyjam az országomat egy esetleges mágikus támadás ellen. Hiába állnak felfegyverzett őrszemek a határokon és hiába járják a szomszédos területeket kiküldött kémek és felderítők, egy varázshasználóval szemben kicsi az esélyük a túlélésre. Ha legalább egy mágikus blokád védné őket… Nem, nem csak a kastélyt… Az egész Völgyet... Ezen járt az eszem egészen addig, míg a hajnalig tartó megbeszélést követően fáradtan aludni tértem, s talán a kimerültség miatt, de szerencsére nem kísértettek rémálmok azon az estén.
Magamtól ébredtem, és az első gondolatom Idához szólt.
“Ceádmil! Beszélni szeretnék veled, kérlek, ha kész vagy, találkozzunk az étkezőben.”
Hamar elkészültem néhány varázslat segítségével - Acatiae-nek már a tegnapi tárgyalást követően kimenőt adtam mára, érthető okokból. A hajamat kivételesen nem kötöttem fel kontyba, helyette inkább csak az első pár tincset tűzte össze tarkómon a mágia egy hajcsattal, míg a többi szőke fürtöt engedtem vállaimra és hátamra omlani, miután kifésültem. Ritkán szoktam kiengedve hordani - olyan hosszú, hogy rendszerint útban van, ha tenni akarok valamit, de most jól esett szabadon viselni. Sötétzöld brokátruhát választottam mára - valahogy nem volt kedvem sem a vér- sem a cinóbervöröshöz -, hozzá pedig gránátköves fülbevalót és nyakláncot, illetve egy hasonló fejdíszt. Amint mindezzel végeztem, lesiettem az étkezőbe, hogy ne várassam Idát, amennyiben esetleg már előttem leért volna.




P.S.:574 szó lett.
Zene: Hexenlied

Sage of the Mountain

Nem volt meglepő, hogy Enid már kora reggel igényt tartott a társaságomra és ahelyett, hogy valamelyik udvaroncával küldetett volna értem, inkább a barátibb, telepatikus megoldást választotta. Másnak talán épp ez lett volna tolakodó, de úgy éreztem, voltunk már olyan bizalmas kapcsolatban a varázslónővel, hogy az ilyesmi mondhatni természetes legyen.
„Rendben.”
Csupán ennyit üzentem neki vissza. Biztos voltam benne, hogy az étkezőben hamar el fogja majd mondani, milyen gondolatok ébresztették fel ma reggel, így nem akartam további telepatikus kapcsolattal és egészen felesleges kérdésekkel terhelni.
Talán annyi miatt lett volna előnyös tudnom, hogy mire készüljek, hogy aszerint öltözzek fel, hiszen más kellett egy királyi udvarba, más a nép közé és megint más, hogyha az erdőt akartuk járni, de legfeljebb, ha nagyon mellé lőnék, akkor elnézést kérek tőle és visszajövök átöltözni. Így egy egyszerű reggelire készültem a királynővel. Kék ruhát vettem fel arany hímzéssel, mellé pedig gyöngyökkel díszítettem a hajam és a nyakam is. Egészen magamévá tettem a tudatot, hogy a többi varázslónő ezt gondolta a védjegyemnek, és tetszett, hogy legalább valamivel egyedi lehetek közöttük. Ezen kívül nem gondoltam túl. A hajamat szabadon hagytam, nekem egyébként sem volta olyan hosszú, mint Enidnek, a cipőmnek is csak egy egészen kis sarka volt, épp annyi, hogy még kényelmes legyen.
Noha sokáig éltem egy kunyhóban a hegyekben, a kényelemhez könnyű volt hozzászokni. Nem szégyelltem magam azért, mert képes voltam élvezni a kényelmes, puha ágyat, a szép ruhákat a tágas lakosztályomat – ami önmagában nagyobb volt, mint a régi kis házikóm, és persze a jó ételeket, amiket a palota szakácsa szolgált fel. Még a reggeli is olyan volt, mint valami költemény a kívül roppanós belül foszló kenyérrel, a mézédes gyümölcsökkel, amelyeket Dana Meabdh ajándékozott nekünk, de ugyanolyan fantasztikus volt a tökéletesen fűszerezett csirkepástétom is.
Egy fokkal nehezebben szoktam hozzá az udvaroncok és szobalányok állandó jelenlétéhez. Mintha minden lépésemet figyelték volna, ezért mindig, amikor megláttam őket feszengeni kezdtem. Tudtam, hogy a nemesek általában keresztül néztek rajtuk, mint ha ott sem lettek volna, de erre én képtelen voltam.
Már nyúltam az étkező ajtókilincse felé, amikor az egyikük kinyitotta előttem, egy másik kihúzta a széket az asztalfő jobbján és egy harmadik letett elém egy kancsó frissen préselt almalevet, mert megjegyezték, hogy azt szoktam kérni.
Enid az asztalfőn káprázatos volt. Úgy láttam ő is a kényelmet választotta, amennyire megtehette és most is sikerült színekben kiegészítenünk egymást, még ha nem is beszéltünk össze. Számomra így is épp olyan gyönyörű volt, mint teljes királynői pompájában.
- Ceádmil, me rhena. – köszöntöttem őt mosolyogva, mikor leültem a jobbjára. Az etikett úgy kívánta volna, hogy engedélyt kérjek tőle, vagy állva maradjak ameddig magától nem szól, ám ahogy egyetlen étkezésnél sem, úgy most sem tartottam be ezt a szörnyen erőltetett szabályt. Szerencsére most csak a szolgálók kérhették volna ezt számon rajtam, ám ők meg sosem merték volna. Reméltem, hogy azt is megbocsájtotta nekem Enid, hogy továbbra is királynőmnek szólítottam. Tudtam, hogy már csak hercegnő volt, legalább is a dh’oinne szemében, de ez nem változtatott azon, ahogy mi tündék néztünk rá.
- Miről szerettél volna beszélni? Éreztem a csatornán keresztül a sürgetést, remélem nincs komoly gond. – tudtam, hogy nem csak barátnői csevejre vágyott. Azt valahogy máshogy közölte volna, másmilyen hangulatban. Most mint tanácsos volt szüksége rám, én pedig készen álltam, hogy teljesítsem bármilyen kívánságát. Azokat is, amelyeket nem mert esetleg még megfogalmazni sem.