Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Kopogtattak az ajtómon. Önmagában semmi különös nem lett volna ebben, ha még napvilágnál történik, de már régen tartott a szürkület, sőt, ráérős komótossággal lassan éjszakába fordult az égbolt. Egyetlen pillanatra úgy megilletődtem, hogy hirtelen még az egész napos munka utáni pakolászás kellős közepén dúdolt dalnak is vége szakadt. Hozzászoktam már, hogy boldog-boldogtalan bezörget, azonban nem lakunk annyian Ysgith környékén, hogy a jól működő és megszokott rendszert – miszerint pirkadattól szürkületig ellátom a rászorulókat, és vasárnaponként Gors Maes-ben piacolok – gyakorta felborultassék. - Jövök már! De ha még valamiből nem lesz rendszer, az az, hogy annak, aki késői órán bezörget, nem nyitok ajtót. Miután legyűrtem első meglepettségem, és letettem, ami épp a kezem ügyében volt, az ajtóhoz léptem, hogy néhány retesz elmozdítása után – amiket egyébként magam szereltem rá – kinyithassam. Az ajtó súlyos nyikorgás kíséretében nyílt ki. Pedig gondoltam már rá, hogy megolajozom. Na, majd a következő vasárnap. A küszöbömön egy tünde várakozott. Fogalmam sincs, honnan tudtam, de egészen biztos voltam benne. A magas, nyúlánk alkata, hosszú, sötét haja, föld színei, amiket viselt, íj és tegez a hátán, az a szép szúrós, karakteres tekintet, amivel majd átfúrta a mellkasom mind erről árulkodott. Hogy azokat a hegyes, de nem túl elálló füleket meg se említsem! Soha életemben nem láttam még tündét, még az itt tartózkodásom alatt sem – holott hallottam egyet s mást már róluk, most azonban, hogy a küszöbönöm állt egy, kétség sem fért hozzá. Éreztem, ahogy az arcomba tódul minden vér – úgy pirultam el, mint egy szűzleány! Ejnye, ilyet az én koromban azért már nem illik… ! - Hael, beanna!* - dalolta magabiztosan a csodaszép tünde férfi kissé mogorvának ható, de mindenféleképpen kellemesen lágy mezzóján. - … Szép estét viszont – feleltem kissé talán még mindig a látvány hatása alatt, és bár nem voltam benne biztos, hogy köszöntés volt az iménti, arra hasonlított a leginkább. - Nem tünde. Tudtam én. – mintha amaz hangjában egy csepp gőg és egy csepp csalódottság csillant volna meg, melytől akaratlan is az ajtó mögé bújtam kissé. - … Sajnálom – lopva figyeltem a daliás tünde férfit, az morgott valamit válaszul az orra alatt, majd mélyen a tarisznyájába túrt, és felém nyújtott egy csodaszép, gyöngyház berakású, kagyló alakú ékszerdobozt, és egy hasonlóan ízléses, szalaggal átkötött pergament. - Dol Blathanna nagyhatalmú varázslónője, a mélyen tisztelt Francesca Findabair, a Völgyek Százszorszépe beszélni óhajt a fehérnéppel. Ahogy átvettem a pergamennel együtt, megragadta a figyelmem a szépséges ékszerdoboz, melynek gyöngyház csillogása smaragdszín íriszeimben csillogott tovább. Mennyi név, gondoltam magamban futólag, minek ennyi név, már majdnem olyan, mintha legalább is hosszú életű lenne, vagy nemesi vérvonalból származó… Ami aztán előfordulhat, hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikerült máris minden rétegét és árnyalatát felfesteni ennek a különös világnak. Ha a varázslónők és a tündék tényleg élnek olyan soká, hogy ennyi név kell nekik – mint nekem – akkor viszont nem szóltam. A jóvágású tünde férfi mézes „fehérnépe” lágy hangú köntösbe bújtatva sem hangzik olyan barátságosan, hogy ne vegyem magamra. Egy undok, de visszafogott fintorral honorálom. Várakozón felpillantottam a vendégemre, az pedig énrám, majd sürgető karmozdulatokat tett a gyöngyházfényű kagyló felé. - Na, mire vársz még? Olvasd fel a jelszót a pergamenről, ne várasd tovább a nagyságos asszonyt! Azért még küldtem egy felhős pillantást a férfinak, mielőtt leoldottam volna a pergamenről a szalagot, és széttekerve elolvastam volna az ott szereplő egy mondatot – mely egyszer szerepel valamiféle rúnákkal felvésve – melyek nem egészen egyeznek azzal, amikkel eddig találkoztam, de van köztük pár kísértetiesen hasonló – illetve az itteni népek által egyszerűen „közösnek” bélyegzett nyelven. Még egyszer felpillantottam a tündére, az még egyszer megsürgetett a kagyló felé gesztikulálva, én pedig nagy levegőt vettem. - Elaine tedd… Ataegane… A kagyló formájú dobozka ott, ahol eddig szorosan zárva volt, kékes fényt kezdett el árasztani magából, belülről, majd lassan, ráérős nyugalommal felnyílt. Címeztem még egy rémült pillantást a vendégemnek, aki csak azt a szép szemét forgatta, mielőtt lassacskán felsejlett, majd kibontakozott volna a kék fény öleléséből egy sudár, női alak. Nagyra kerekített szemekkel bámultam csak, próbálván feldolgozni, amit látok. Azt a nemjóját!
Hetekkel ezelőtt jutott el hozzám a hír egy soddeni felderítőtől, hogy azon a környéken még Lammas idején feltűnt egy, a szó legszorosabb értelmében égből pottyant jövevény. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem Cirilla volt az első gondolatom ennek kapcsán, de sajnálatos módon hamar kiábrándított egy másik felderítő beszámolója, aki már arról tájékoztatott, hogy az illetőnek vörös haja van, és állítólag medikaként ténykedik Ysgith környékén. Ugyan egy kissé kiábrándított a hír, ugyanakkor mégsem engedtem tovább, hogy az érdeklődés hiányában elhaljon ez a kósza kis információ. Cirilla képessége, a Hen Ichaer ajándéka, hogy a lány, Lara Dorren leszármazottja, Idő és Tér Úrnője, képes más világokba s más időkbe vándorolni, s Ithlina jóslata szerint ő az, aki képes megállítani a Fehér Fagyot, mielőtt bekövetkezne… És bár sok varázslónővel nyomon követtük az Ősi Vér útját emberek generációin át Lara Dorren lányától, Riannontól kezdve egészen Cirilláig, de… Ahogy a Páholyban is említették szemfüles kollegáim, nem voltunk elég alaposak. Nem követtük nyomon az esetleges félrelépésekből születő törvénytelen gyermekeket, és azok vérvonalát, így bár igen kicsi rá az esély, de mégis… Előfordulhat, hogy nem Ciri az egyetlen, akinél valahogy, valamilyen elképzelhetetlen úton-módon megjelent Lara Dorren aep Shiadhal elveszettnek hitt génje. Ez az eshetőség nem hagyott nyugodni, és úgy döntöttem, mindenféleképpen utánajárok - inkább az derüljön ki, hogy csak egy maroknyi babonás paraszt által terjesztett félreértésről van szó, semmint az, hogy hagytam elveszni egy ilyen hatalmas lehetőséget. Felkértem hát legmegbízhatóbb felderítőmet, Sylvaeth-et, hogy keresse meg ezt az égből pottyant valakit, s adjon át neki egy apróságot - egy kinyitható, kagyló alakú kézitükröt, amit kifejezetten távkommunikációra alkalmasá tevő varázslattal bűvöltem meg. Egy miniatűr megaszkóp, ha úgy tetszik, ellátva egy jelszóval, mely segítségével kapcsolatba tud lépni velem a megtalált személy, illetve a felderítőm is. Addig is, amíg tehettem, átgondoltam minden lehetőséget annak kapcsán, kiféle-miféle lény lehet ez a titokzatos idegen. Reménykedtem benne, hogy csakugyan az Ősi Vér egy másik gyermekéről van szó, ugyanakkor arra az eshetőségre is felkészültem, hogy az illető lehet, egyáltalán nem a mi világunkból való lény. Ez az eshetőség még inkább elgondolkodtatott, s temérdek kérdés merült fel bennem, amikre, ha kiderül, hogy csakugyan egy más világból érkező idegennel van dolgunk, mindenféleképpen választ akartam kapni. Végül ma, napnyugtakor értesített Sylvaeth, hogy megtalálta a keresett idegent, s hamarosan jelentkezni fog, így hát vártam, mikor jelenik meg a megaszkóp képében a vörös hajú illető. Felkelt már a Hold, s ezüstös fény úszott be az ablakokon, aminek köszönhetően akár még a mágiával megidézett fénygömböcskék nélkül is kiválóan láttam volna mindent. Aztán egyszer csak a megaszkóp működésbe lép, először a mi nyelvünkön elmormogott, kissé sután kiejtett köszöntést hallom, majd ahogy kitisztul a kép, szemügyre veszem a vörös hajú, riadt, zöld szemekkel egyenesen kétségbeesetten rám tekintő, meglepően szép arcú nőt. Ha biztosan tudtam volna, hogy nem férfi ez az idegen, egy női felderítőt küldtem volna a felkutatására, de remélem, legalább az én megjelenésem megnyugtatja kissé. Alighanem a kis tükörben legfeljebb fejtől derékig láthatja az alakom, ami nem is baj, hisz nem a lenyűgözése a célom - a ruhámat is ennek jegyében választottam ki, egyszerű, de szép szabású, égkék szövetből, aranyszín cérnával hímzett berakással a mellkasán s a szegélyein. A hajamat viszont már kiengedtem a napközben viselt frizurából. - Ceádmil, elaine tedd aʼtaeghane!* - köszöntöm a nőt a mi nyelvünkön, bízva benne, hogy azért választotta ő is ezt a nyelvet, mert ismeri. - Aen vaine, me Rhena, beanna ess en dh’oine** - felel Sylvaeth a nő helyett. ...Szóval ember. ...Annyi baj legyen. Az arckifejezésem nem árulkodik arról, hogy csalódott volnék - túl szép lett volna, ha tünde lett volna ez az idegen. Halványan elmosolyodva biccentek. - Üdvözöllek. Francesca Findabair vagyok, Dol Blathanna varázslónője. Benned kit tisztelhetek? Fel voltam rá készülve, hogy esetlegesen kudarcba fulladhat az egész kitérő, és hiába tettem ki temérdek veszélynek az egyik legmegbízhatóbb felderítőmet. Ugyanakkor mégis reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsike igaz azokból a pletykákból, amik eljutottak hozzám a nő feltűnésének körülményiről - s ha ez így volna, talán… talán akadhatna rá mód, hogy a népünket meg tudjam menteni.
*Üdvözöllek, szép napunk van! **Hiába, Felség, a nő egy ember.
Bár már ezen a különös vidéken élek, és valamelyest meg is szoktam itt, azt kell mondanom, túlontúl sok megszokottól eltérő dolog nem történt eddig. Persze, megakadályoztam egy nyilvános lincselést – nem első, és minden bizonnyal nem is az utolsó eset – védelmére keltem egy ébredező vallási felekezet szószólójának, és egyéb, szörnyek által többé-kevésbé sérült népeket láttam el. Az egy holdhónapra eső furcsaságok, különcségek és csodatételek száma ily módon a mai este folyamán telítődött. Tündék, mágikus kommunikációs csatorna, és még a helyiek által oly kreatívan ősi nyelvnek nevezett másodlagos beszélt nyelv is testközelbe jött. Micsoda éjszaka! Tán nem ártana kideríteni, van-e valami különleges csillagállás ma, hogy mindez lehetséges, de ha belegondolok abba, hogy ez az égbolt nem az az égbolt, amit én ismerek, a tény azért kissé megrémít. Még szerencse, hogy a mágikus kellékből előbukkanó, karcsú, egyenesen gyönyörű női alak látványa eluralkodik kissé sokszínű indulataim egyvelegén. Mintha valami földöntúli nyugalom uralkodna el rajtam. Némán fülelek és ezáltal tanulom az elhangzó idegen szavakat, frázisokat, meglepő módon épp annyira idegen, mint ismerős. Minden elhangzott szó egy általam már ismert nyelven szóló szó alternatívája. Ha átlátnám a prepozíciókat és a ragozást, akkor… ! Felismerni véltem az égkék anyagot viselő tünde hölgy szavaiban a jelszó szavait, és már készen álltam rá, hogy a helyes intonációs hallva megismételjem, amikor a mogorva arcú tünde férfi elém vág. Hé, hallom ám! És nagyjából értem is! A szép arcú tünde varázslónő oly kreatívan „közösnek” nevezett nyelven való üdvözlésére azonban elszakítom a tekintetem sötét hajú, barátságtalan ábrázatú vendégemtől, hogy a tenyeremen pihenő, kagyló formájú kis mágikus artefaktumnak szenteljem minden figyelmem – illetőleg az abban materializálódott, ámbár meglehetősen hologram kivetülésre emlékeztető alaknak. Bár nem mutatja jelét annak, hogy ez a válasz kiábrándította volna, a gondolataiban nem lehetek biztos. Szerényen biccentettem a köszöntésre. Felettébb érdekes ez a másodlagos nyelv, és az ezen a nyelven adott tulajdonnevek. Akárcsak az enyém, melyet a kedves kis vándor Bíbic adományozott nekem. Kihallani, mi több, felismerni véltem benne nem egy általam is ismert szót, változatot, hasonulást, ír, skót, velszi, de még egy jó csipet olasz alternatívát is. Többet értettem belőle, mint amennyit magamtól hozzá tudtam volna tenni. - Örvendek a találkozásnak, Findabair kisasszony. A nevem Elyon Elyndraen, és úgy alakult, hogy Ysgith medikája vagyok. Volt egy csepp lelkiismeret furdalásom, amiért a megannyi nevem széles skáláján akadt volna igazibb is, és én mégis ezt választottam, de eszembe jut egy nagyon is specifikus valaki, aki bizonyára lekorholna, mint szódás a lovát, ha csak úgy fűnek-fának kikotyognám minden titkomat. Különben is, meghagyom a nőnek a kérdezés és a felfedezés örömét, hisz úgy tűnik, nagyon is egyedi okkal keresett fel. - Elnézését kérem, ha az iménti nyelvbotlásommal megsértettem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok idevalósi, és még csak tanulom a nyelvi viszonyokat. Nem szerettem volna, ha felhősen indul kettőnk története, így jobbnak láttam elsimítani az utolsó ráncokat is. Hisz nem volt okom feltételezni, hogy Francesca Findabair, Dol Blathanna varázslónője hazudna kilétét illetően. A tényt, mint olyant, nem csupán a kommunikációra alkalmas, kagyló formájú hordozható hologram kivetítő támasztotta alá, hanem a szép tünde hölgy hátterében barátságosan felderengő fénygömbök is. - Ha szabad megjegyeznem, gyönyörű ez a ruha. A szövet színe szépen kiemeli a szeme, a berakás pedig a haja színét. – engedtem meg magamnak egy rövid, de annál őszintébb intermezzót, mielőtt folytattam volna. - Kérem, ne vegye tolakodásnak, kisasszony, de az ember lánya akaratlanul is eltűnődik, ha akkor zörgetnek be hozzá, amikor már a Hold is felkelt. Árulja el, mit tehetek önért? Kérem.
Amikor bizalmatlan tekintete lassan megenyhült, s láttam a vöröshajú nő arcán felsejleni a megnyugvás jeleit, kellemes mosollyal s az Aen Seidhe nyelvén üdvözöltem, mindazonáltal Sylvaeth hamar kiábrándított abból, hogy minden további nélkül folytatódhat a beszélgetés a mi nyelvünkön. A dh’oine beanna nem beszéli az Ősi Nyelvet. Ennek ellenére mégis látni véltem némi neheztelést az arcán felderítőm megjegyzését követően, ami arra enged következtetni, hogy ha beszélni nem is, de érteni már talán ért egy-két szót, kifejezést - tehát alighanem elég időt töltött már el a Kontinensen ahhoz, hogy erre a tudásra szert tegyen. (Bár nem szeretnék megingathatatlan következtetéseket levonni egyelőre, lévén nem tudhatom, hogy ez a dh’oine-nak meglepően szép arcú nő ebben a világban nőtt-e fel, vagy nemrég pottyant csak ide egy, a miénktől teljesen különböző világból…) Mindenesetre a közös nyelven folytattam a bemutatkozást, s ahogy az ismeretlen nő figyelme újra rám irányult, láttam azt az apró, tétova biccentést, amit valószínleg az információk nyugtázásaképp engedett meg magának - legalább is mertem remélni, hogy nem üdvözlésnek szánta. Szerencsére a kérdésemre egészen elfogadható mértékű tisztelettel felelt, már ahhoz képest, ami egy átlagos dh’ointól itt megszokott. A nevét hallva azonban meglepődtem. Az arcomon alighanem semmi jele nem volt meglepetésemnek, de egy sanda pillantást megengedtem Sylvaeth felé, azonban, mivel az ő arcán is éppen ugyanazt az őszinte meglepetést láttam tükröződni, amit a saját kifejezésemre nem engedtem kiülni, az első gondolatom az volt, hogy az Elyon Elyndraen nem az igazi neve. Ezt a nevet ugyanis bármelyik aen seidhe viselhetné, de egy dh’oine semmiféleképpen sem. Rengeteg gondolatot ébreszt bennem ez a furcsa disszonancia, és megannyi kérdést vet fel, melyekből a válaszoktól függően legalább háromszor annyi következtetést vonhatnék le, de attól tartok, ez még túl korai volna. Akárhonnan is származik Ysgith medikája, valószínűleg megriadna, ha minden kérdésemmel azonnal megrohamoznám. Viszont alighanem az összenézés felkelthette Elyon figyelmét is, mert hamar hozzátold némi mentegetőzést a bemutatkozásához, ami csak méginkább felkelti az érdeklődésemet, egyszer s mind fokozza az értetlenségemet is. Ismét csak temérdek következtetést tudnék levonni szavaiból, azonban a tény, amit elismer, hogy a nyelvi viszonyokat még tanulja, némiképp jobban megalapozza azon sejtésemet, hogy csakugyan egyáltalán nem idevalósi. Még csak nem is a Kontinensre. - Nincs okod aggodalomra, tisztában vagyok vele, milyen kevés ember beszéli akár csak minimális szinten is az Ősi Nyelvet - feleltem lágy hangon, de ha Elyon véletlenül tünde volna, hallaná azt a cseppnyi gúnyt, amit egy ember ebből a mondatból nem hallana ki. Arra azonban nem számítottam, hogy ezt követően olyan közvetlen és őszintének tetsző dicséretet kapok Elyontól, mint amilyet az öltözékemre tett. Nem csak, hogy nem számítottam rá, de egyenesen zavarba hozott, ami, őszintén bevallom, évszázadok óta nem történt meg velem, és kivételesen szükségem volt az önuralmamra, hogy ne mutassam ennek jelét. Sylvaeth mimikája már ennél sokkal őszintébben árulkodott arról, hogy mennyire váratlanul ért mindkettőnket az ilyen fokú udvariasság egy dh’oine-tól, s akarva-akaratlan is úrrá lett rajtam némi balsejtelem. Lehetséges volna, hogy így tervez megtéveszteni...? Ebben a pillanatban elkeserítően kiszolgáltatottnak éreztem magam, s e kiszolgáltatottság érzése pusztán abból fakadt, hogy az égvilágon semmit nem tudhattam biztosra Elyonról, azt leszámítva, hogy messziről érkezett, és medika - ebben az ő állítása egybevágott a hírekkel. Ezeken kívül azonban nem állt rendelkezésemre semmilyen háttérinformáció, pusztán annyi, amennyit a felderítők jelentettek róla, illetve az a néhány kósza pletyka, amelyek éppen akkora valószínűséggel lehettek igazak, mint hamisak. Igazán fiatal korom óta gyűlöltem ezt az érzést, s azt is, ami mindezekből következett: kénytelen voltam hinni neki, és reménykedni abban, hogy amit ezek után mond, az igaz. ...Túl sokat éltem, és túlontúl sokat csalódtam már ahhoz, hogy erre képes legyek. - Köszönöm a bókot, Elyon Elyndraen - feleltem végül, majd Sylvaeth-re pillantottam, mielőtt a nő további kérdéseire választ adtam volna, s a mi nyelvünkön megkértem, hogy álljon őrt a kunyhó ajtajában. Nem csak amiatt, mert semmi esetre sem szeretném, ha megzavarnák a beszélgetésünket, de ha véletlenül nem úgy alakulna a társalgás, ahogy terveztem, jobb, ha Sylvaeth mihamarább el tudja hagyni Sodden földjét, és nem teszem ki az életét nagyobb kockázatnak, mint amekkorával eddig sújtottam a küldetése miatt. Amint legjobb felderítőm mögött becsukódott az ajtó, ismét Elyonra tekintettem. - Elyon kisasszony, ami miatt megbíztam a felderítőmet azzal, hogy eljuttassa hozzád az üzenetem, s lehetőséget teremtsen a beszélgetésre, az amiatt történt, mert messzire eljutottak a szóbeszédek az érkezésed körülményeiről. Ahogy említetted, igazán messziről érkeztél, azt azonban nem mondtad, pontosan milyen messziről? ...Varázslónő vagyok, és van okom azt feltételezni, hogy a mendemondák olyan túlzásai, hogy egyenesen az égből pottyantál ide, nem is akkora túlzások - mondtam, megengedve magamnak egy apró mosolyt. - Amennyiben pedig ez így van, kifejezetten kíváncsi lennék az idejutásod mikéntjére.
Amikor bosszús kedvű tünde vendégem oly utálatosan, sőt, egyenesen lealacsonyítóan meg találta jegyezni, Ősi nyelven – most már ezt is tudjuk – hogy a hologrammba foglalt szépséges tünde felség ne fáradjon, nem átallottam egy rosszalló pillantással méltatni. Szólni nem mertem volna, hisz a mellékelt ábra tökéletesen mutatja, hogy volt hova fejlődnöm – még az én korommal is – de azt bizonyára sikerült nyomatékosítanom, hogy foltokban értem a társalgás menetét. Mindenesetre megkönnyebbültem a ténytől, hogy számomra is teljességgel érthető, de változatlanul banális egyszerűséggel „közösnek” nevezett nyelven folyt tovább a társalgás. Már majdnem olyan, mintha ebben az elnevezésben volna egy csepp lenéző gúny, de nem tudtam pontosan megragadni az esszenciáját. Sejthettem volna, hogy a bemutatkozás nem fog akadálymentesen lezajlani. Különösebben tündének sem kell lenni ahhoz, hogy valaki pár jól irányzott kérdéssel kiderítse, és megértse, hogy bár tündének beillő névvel rendelkezek, a tündék nyelvén még nem értek folyékonyan. Ez a kettősség bárkinek joggal tűnhetne fel – épp a tündék koronázott királynőjének, Francesca Findabair-nak ne tűnne? Biztos vagyok benne, hogy a megannyi választalan kérdés, sőt, a puszta létezésem legalább annyira megrémíti, mint engem ő és a kompániája. Minderre abból az igen rövid, de a néma csend ellenére annál beszédesebb pillantásból következtettem, amit a magas homlokú Sylvaeth-tel váltott Dol Blathanna varázslónője. Nem irigylem őfelségét, nehéz lehet a helyesnek vélt dolgot tenni, mikor százezrekért felelsz. Tisztelem és szánom egyszerre, amiért meg merte tenni. - Örülök, amiért felséged nem neheztel rám. Semmiképp sem az volt a szándékom, hogy megsértsem felségedet, vagy a követőit. Hogy teljesen igazságosak legyünk, egyetlen anyanyelvű személyre és körülbelül két hétre lenne szükségem, hogy hidat építsek afölé az árok fölé, amit az Ősi nyelv nem értése és nem beszélése jelent. A kihívásokból az ember ennyi idő után sem nő ki, én pedig szerettem próbára tenni magam. Összességében jó helyen és jókor talált be a dicséretem, amit a varázslónő viseletének természetéről és színeinek komplementereiről találtam megjegyezni. Bárki, akit csak egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy teljes őszinteséggel és kedvességgel tettem, de igazán számolhattam volna a lehetőséggel, hogy nem minden népek – különösen nem egy ismeretlen kontinens soha nem látott lényei, Elyon, hol volt a jobbik eszed? – veszik jó néven az efféle kedveskedést. Sajnáltam, még ha a tünde nő arcán nem is mutatkoztak a zavar jelei, mindkettejük véleményének egyvelegét tökéletesen leolvashattam a sötét hajú Sylvaeth nyújtott arcáról, hogy gyanakvást keltettem bennük. Fel nem róttam nekik, egyiküknek sem, hisz ha valóban elhiszik a rólam keringő pletykákat, amik annyira nem is alaptalanok, akkor minden joguk és okuk megvolt tartani tőlem. Még ha valójában egy zengőlégy kvalitásaival rendelkezek is. Azt pedig már elég rég óta – körülbelül 2400 éve – tudom, hogy minél vehemensebben próbálsz rábeszélni valakit valamire, annál gyanúsabbá válsz. Így hát meg sem próbáltam ennél erőszakosabban éreztetni a kagyló hologram alakjával a szándékaimat. Hinni és reménykedni. Ez minden, amit tehettünk. Enid an Gleanna, és én is. Milyen reménytelen dolog is vakon reménykedni. Megértettem könnyed kétségbeesését. Milyen jól alakult végül is, hogy én zuhantam a portálkapuba. Francesca Findabair-nak talán fogalma sincs róla. - Nem tesz semmit, felség – megvártam, míg Enid an Gleanna valószínűleg arra utasítja Sylvaeth-et, hogy az ajtó előtt várakozzon, és bár valószínűleg nem oszt, nem szoroz ebben az én szavam vagy gesztusaim, de azért egy mosollyal odabiccentettem neki, hogy menjen csak. Nem állt szándékomban ártani a felségnek még akkor sem, ha alkalmam nyílt volna rá. Szinte egyszerre pillantottunk Francescával egymásra. Nem tudni, mi, de visszavonhatatlanul elillant a levegőből, hirtelen súlyosnak és nyomasztónak éreztem. - Remélem, felséged nem veszi zokon… Most, hogy otthonom magányában egyedül voltam, legalábbis a tünde felderítő az ajtó túloldalán várakozott, nem kellett sem neki énrám, sem nekem őrá vigyáznom, hossz percek után először mozdultam a kandalló fölé akasztott vizes lábas és a teafüveim felé. Féltő műgonddal helyeztem el a kagyló formájú kis kommunikációs eszközt egy olyan felületre, ahonnan továbbra is tökéletesen láthatjuk és hallhatjuk egymást, de a kezemre szükségem volt. - Hallottam a rólam keringő pletykákat. Bár azt mondhatnám, hogy semmi valóságalapjuk nincs, de távol állna az igazságtól. Igaz, vannak túlzó momentumok benne – kacarásztam visszafogottan – Történetesen nem vagyok sem vizibanya, sem vizirém. A vörös démon elnevezésre is mindössze a hajam színe szolgált rá. – tartottam egy kis szünetet, míg egy öreg szita segítségével leforráztam egy marék teafüvet – Megértem, miért mondják, hogy az égből pottyantam, és valahol igazuk is volna. Valójában azonban egy teljesen mezei teleportkapu tehet róla. Felséged ismeretes a dimenziók elméletével? Egy, az addig ismerttől teljesen függetlenül működő fizikai térrel, saját lineárral, időszámítással és kiterjedéssel. Okom van feltételezni, hogy felséged világa és az enyém valamiféle összeköttetésben áll egymással. Sok mindent láttam, és sok mindent megéltem, de tudós – se fizikus, se matematikus, se egyéb – sosem voltam. Nehéz egy téma ez akkor, amikor már a Hold is felkelt.
Amikor beszélgetőpartnerem a dh’oine-okra nem jellemző, emberektől számomra szokatlan udvariassággal felelt kijelentésemre, miszerint nincs oka aggodalomra, akaratlan is elgondolkodtam, milyen lehet egy olyan világban élni, ahol két egymástól különböző faj és kultúra képviselői kölcsönös tisztelettel viseltetnek egymás iránt, és képesek békében megmaradni egymás mellett… ...Milyen naiv utópia. De bárcsak… Biccentek Elyon szavaira, halvány mosollyal, hogy tudja, csakugyan nem követett el semmiféle sértést sem ellenem, sem a népem ellen - tény és való, hogy nincs tisztában a mi illemtanunkkal, de ezt minden további nélkül hajlandó vagyok megbocsátani valakinek, aki nem a mi világunkban nőtt fel. Bár a gyanakvás és a balsejtelem halkan duruzsoló zöngéit csak nagy nehézségek árán sikerül csitítanom gondolataim közt, s Ysgith medikájának felém intézett, tétova dicsérete Sylvaethből is hasonló aggodalmat válthatott ki, legalább is az arckifejezése alapján erre következtetek. Már csak emiatt is jobbnak látom megkérni, hogy az ajtó előtt álljon őrt, míg Elyonnal beszélgetek - talán paranoid döntésnek tűnhet ez részemről, de nem amíg nem tudhatom biztosra, hogy ez a nő semmilyen fenyegetést nem jelent a felderítőmre, minden lehetőséget meg fogok ragadni arra, hogy a biztonságát növeljem. Hamarább lesz képes menekülőre fogni odakint várakozva, ha esetlegesen ez az idegen medika mégsem olyan védtelen, mint állítja. Bennem pedig aligha tudna kárt tenni, bár kár volna a kommunikátorért. Amint újra egymásra tekintünk felderítőm távozását követően, látom rajta, hogy nyomasztja a helyzet, s tán sejtheti is, hogy nem bízom még benne maradéktalanul. Sajnálom, de nincs mit tenni - amennyiben kiderül, hogy a gyanakvásom alaptalannak bizonyult, illően bocsánatot fogok kérni tőle. Azonban mielőtt újra megszólíthatnám, engedelmet kér tőlem, s a megaszkóp képének hátterében álló tárgyak elmozdulnak, ahogy Elyon előre indul, majd némi imbolygás - alighanem néhány lépés megtétele - után újra stabil képen látom a kunyhó berendezését, illetve a medika alakját, és két felszabadult kezét. Pragmatikus - gondolom, s egy mosollyal biccentek felé, majd ezt követően kifejtem neki ilyen kései órán való felkutatásának okát. Amíg felel, leplezett figyelemmel követem mozdulatait, gesztusait, mimikáját - egy apró mosollyal adózom a róla keringő pletykák azon részének, melyekben vizibanyaként és vizirémként aposztofálták őt (a dh’oine már csak ilyen babonás népség, minden ismeretlenben azonnal fenyegetést lát - és ezt sajnos a mi népünknek is megtanították). Látom, ahogy egy szita szűrőjén heverő, maréknyi növényt leforráz, talán éppen valamelyik gyengélkedő falusinak készíthet gyógyfőzetet. Türelmesen kivárom, míg folytatja mondandóját, de igazán oda kell figyelnem a mimikámra, hogy ne látszódjon, mennyire felkelti az érdeklődésem, amit mond. - Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem a miénk az egyetlen világ, melyben értelmes élet van jelen. Ezt az aen seidhe, s testvéreink, az aen elle is pontosan tudja, de még az emberek is valamilyen szinten elfogadják a tényt, hogy ezek a szférák egymással párhuzamosan léteznek. Azt már kevesebben tudják s fogadják el, hogy e szférák között, bizonyos körülmények fennállása esetén lehetséges az átjárás - bólintok, de egyelőre még nem említem Elyonnak olyasmiket, mint a Szférák Együttállása, vagy az aen elle népének távozása ebből a világból… Vagy éppenséggel a Hen Ichaer örököse, Cirilla képessége, hogy bárhol, bármikor, az univerzumok törvényeire fittyet hányva téren és időn keresztül kénye kedve szerint átkelhessen. - Feltételezésed helytálló, csakugyan létezhet összeköttetés a világaink között. Viszont, ennek tudatában aligha hiszem, hogy egy egyszerű teleportkapuval érkeztél - pillantok rá komolyan, majd szöget üt a fejemben valami. - Illetve… Amennyiben a ti világotokban egy dimenziókon átívelő teleportkapu megalkotása egyszerű feladatnak minősül, abban az esetben a valaha élt legbölcsebb Beavatottjaink hatalma is elenyésző lehet a te világod varázslóinak tudásához képest. Márpedig ha ez így van… Temérdek lehetőség tárul elém elméletben, s csak igen nehezen tudom megzabolázni cikázó gondolataim vágtáját. Mindenek előtt a lehető legtöbb információt kell megtudnom Elyonról és erről a teleportkapuról, amin keresztül érkezett. - Mesélnél még, kérlek, erről a kapuról, s azokról, akik létrehozták? Mi célból keltél át rajta, s miért éppen ide nyitottátok? - teszem fel kérdéseimet óvatosan, s figyelem Elyon minden mozdulatát, míg válaszol.
Amikor biccentett felém Francesca Findabair, minden kétségem eloszlott afelől, hogy valóban megsértettem volna őt, illetőleg a többi tündét. Ennek ellenére furcsállnom kellene, hogy továbbra is bizonytalanságot érzek a levegőben, de ez valami, amit nem róhatok, és nem is róvok fel vendégeimnek. Az csak az én gyermeteg naivitásom – meg persze a tudás, hogy viszonylag kevés halálos húzást tudnának ellenem bejátszani – hogy értetlenkedésen kívül túl sok ellenérzésem nincs. Na meg persze, nem utolsó szempont az sem, hogy egyértelműen tárgyalni jöttek, nem vért ontani. Ha az én felelősségem volna a kompániám élete, valószínűleg Francesca helyében én is így tennék. Miután Francesca Findabair engedélyt adott, olyan helyre tettem féltő gonddal a kagyló formájú távkommunikátort, hogy minden ténykedésem ellenére mindig lásson, és én is láthassam őt. Hisz nem volna túl illendő el-eltűnni a ketyere látóköréből. Legalább is nem szó nélkül. - Köszönöm, kisasszony. Nem tart soká, ígérem. Egyszerű, gyógynövényes kenőcsöt készítettem, semmi különleges nem volt a gyógynövénykeverékben. Abban az egy percben azonban, míg féloldalasan fordultam a varázslónőnek, tán láthatta, tán nem, egy orsóval megböktem a gyűrűsujjam begyét, és a főzetbe cseppentettem egyetlen cseppet a kiserkent vérből. A kezeimet megtörölgetve visszatértem volna a kis kagyló alakú hologram kivetítőhöz. - Három napja hoztak hozzám egy súlyos sérültet. A péket Gors Mortaem-ből. Jó ember, tisztes, dolgos családapa. A nagy nyári hőségben tüzet fogott a pékség nádteteje. Majdnem bent égett, és az is a csodával határos, hogy túlélte, ha nem is az égési sérüléseket, de a füstmérgezést. Ígéretes tempóban javul az állapota, azonban. Pillantottam még egyszer hátra, mielőtt teljes figyelmemet a tünde mágusnőnek szenteltem volna. Szóval ideát szféráknak nevezik a dimenziókat. - Miért volna a szférák közti átjárás olyan valóságtól elrugaszkodott gondolat? Már maga a tény, hogy több, mint egy szféra létezik, formabontó, mi több, egyenesen absztrakt. Ha elfogadjuk a tényt, hogy több, mint egy ilyen szféra létezik, onnan már csak egyetlen gondolat a szférák közti átutazás. – Egyáltalán nem láttam a lehetetlen akadályt ebben a feltételezésben, de nem szerettem volna a saját példámmal élni, ugyanis az sem volt szándékos, mi több, önkéntes. Az, amit Francesca kisasszony kérdez, kérdés nélkül, különös medrek felé sodorja a társalgás menetét. Hirtelen honvágy kúszott fel a gerincemen, alattomosan, ahogy bolha szökken egyre feljebb és feljebb. – A történet korántsem ilyen egyszerű. Sokkal mélyebb komplexitások vannak benne, és rövidnek semmiképp sem mondható. Már ha a kisasszonynak van rá ideje. Megmosolyogtam a varázsló kifejezés használatát, majd helyet foglaltam az egyetlen sámlin, ami a néhai medikus kunyhójában volt. Folyton belekezdtem volna valami válasz variánsba, de mindig elvesztettem a fonalat. Hol kezdjem mesélni ezt a történetet? - Ahonnan én érkeztem, az egy olyan világ, mely jóval előrébb jár fejlettségében saját magához képest. Az a szféra épp a 21. századját írja, ha jól tudom, de javítson ki, ha tévednék, ez a 13.-at. Mivel hogy előrébb tart a legtöbb tudományág, genetika, fizika, biológia, műszaki tudományok, a 21. század emberei előtt nyitva áll a lehetőség, hogy olyan dolgokat is felépíthessenek, ezen tudományágak segítségével, mint egy portálkapu. Én is egy ilyen mesterségesen létrehozott, emberi kéz által, tudománnyal életben tartott portálkapun érkeztem ide. – elgondolkodtam egy hosszú pillanatra. Ugyan hónapok teltek el az esemény óta, mégis olyan, mintha csupán tegnap előtt történt volna. – Nem kellene most itt lennem. Illetve, nem nekem kellene. Az egyik legrégebbi kompániámat próbáltam megakadályozni abban, hogy átlépjen erre a szférára, ugyanis nem voltam biztos a szándékai tisztaságában. – Elég diplomatikus volt? A kompánia nem a legjobb jelző ama személyre, akit körbe igyekeztem írni, de már a Nap is megvirradna, én pedig még mindig azt latolgatnám, mit jelent nekem, ha megpróbálnám. Továbbá túlságosan megijeszteni sem szerettem volna a varázslónőt, de úgy éreztem, egy bizonyos mértékig tisztában kell lennie a tényekkel, hogy teljes valójában láthassa a képet. – Összecivakodtunk, épp a portálon, és úgy esett, hogy helyette én zuhantam bele, majd át ide. Nem könnyű téma ez, főleg nem az éjszaka kellős közepén, bár úgy látom, a kései óra ellenére Francesca Findabair minden idegszálával ébren van. Meghagyom neki a további kérdezés lehetőségét, hisz a szempont, amit én mesélek el, lehet, átsiklik olyan részletek felett, ami számára fontos. Egy hosszú pillanatig érleltem, honnan célszerű belekezdeni a mágusok meséjébe. - Vannak a szférámban mágusok, igaz, hogy sokkal elenyészőbb számban, mint ideát. Egy számomra rendkívül fontos ember, egy briliáns okkult mágus egyszer azt mondta nekem, a mágia adok-kapok elven működik. Bárki számára elérhető, de csak abból lehet mágus, aki hajlandó áldozni érte. Akár az életéből, akár a sikereiből, akár örök szenvedésre kárhoztatja magát. Vannak persze szerencsésebbek, akik születnek ezzel az adottsággal, de ők elvándoroltak a mi szféránkról egy másikba, hogy megőrizzék a tisztavérűségüket. Ez persze számos lehetőséget nyit, de valamelyest le is korlátozza a mágiahasználók számát. De ez persze ne jelenti azt, hogy ne volnának más furcsaságok helyettük. Francesca Findabair nem tűnik szívbajosnak, bár tesztelni sem feltétlen szeretném a határait. Ugyanakkor volnának még tények, amikről feltétlen tudnia kell. Mindenesetre megpróbálom emészthető porciókban átadni mindezt. Elvégre, van időnk.
Amikor belekezdtem mondandómba, s mialatt kifejtettem Elyonnak e kései időpontban való megkeresésének indokát, közben lopva figyelemmel kísértem minden mozdulatát, ahogy a gyógynövényes forrázatot a kunyhó tűzhelye fölött lassan és óvatosan egy edényben korábban megolvasztott anyaghoz - feltehetőleg méhviaszhoz vagy zsírhoz - kezdi keverni. Szinte az orromban éreztem a gyógynövények jellegzetes illatát, s a cseppfolyós méhviasz semmi máshoz nem hasonlítható aromáját. Egy pillanatra úgy tűnik mintha… megszúrta volna az ujját véletlenül, de lehet, csak az apró megaszkóp képe torzult el egy villanásra. Elyon nem szisszent fel, így elképzelhető, hogy csak rosszul láttam. Míg a főzetet kevergeti, felel kérdésemre, s annak hallatán kezd lassan a hatalmába keríteni a kíváncsiság, illetve annak édestestvére, a balsejtelem. Azonban bármennyire is türelmes személyiségnek tartom magam, majdhogynem hangosan megjegyzem, hogy szükségtelen a póruljárt pék történetét előadnija, anélkül is elhiszem, hogy csakugyan medika, de szerencsére ügyelek rá, hogy ezt ne tegyem szóvá. Elvégre, természetes, hogy őt leköti a munkája, hiszen az emberek gyógyítása jelenti a jövedelmét, érthető, hogy aggódik értük - s még azt is hajlandó vagyok megbocsátani, hogy egy tünde varázslónő kedvéért nem dobja félre betegének gyógyírját. Bármelyik dimenzióból is került ide, úgy tűnik, ott nincs ilyen jellegű hierarchia. Aztán mikorra újfent teljes mértékben nekem szenteli figyelmét, addigra már igencsak érdekes irányt vett a társalgásunk. - Maga a gondolat cseppet sincs elrugaszkodva a valóságtól, mint ahogy mondtad, a több, párhuzamosan létező szféra létének elismerése magában hordozza a felmerülő lehetőséget e párhuzamos dimenziók átjárhatóságára. A kivitelezés az, mely nehezen megoldható - pontosítom szavaimat, s engedek meg magamnak egy mosolyt a gondolatra, ahogy elképzelem, milyen nagytudású mágusok élhetnek Elyon világában - olyan lehet tán, mintha mindannyiuk ereiben a Hen Ichaer csörgedezne… Tovább kérdezgetem hát Ysgith medikáját idekerülésének mikéntjéről s korábbi otthonáról. - Természetesen van erre időm - bólintok tétova felvezetésére. - Leköteleznél, ha kifejtenéd ezeket a mélyebb komplexitásokat, lett légyenek bármilyen hosszúak. Feleletemet hallva Elyon helyet foglal egy sámlin - ha jól látom, ez az egyetlen ülőalkalmatosság az egész viskóban - s türelmesen várom, míg gondolatban újra és újra nekifut az elbeszélés kezdetének. Szemlátomást azt sem tudja, hol és honnan kezdje - legalább is feltételezem, emiatt hallgat oly sokáig, mielőtt belekezdene. Érdeklődve hallgatom válaszát, s megjegyzését, miszerint a mi világunk időszámtása szerint a tizenharmadik évszázadban járunk, egy bólintással nyugtázom, noha lenyűgözőnek hat, hogy Elyon világában is közkeletű időegységnek tekintik a centúriát. A tudományágak felsorolásakor kissé elgondolkodom, mit érthet műszaki tudományok alatt, de ez olyan apróság, amit szívesebben kérdeznék meg tőle inkább személyesen, nem ilyen elkapkodott körülmények között. Míg elgondolkodva szünetet tart, emlékezetembe vésem, milyen futólag említett kifejezésekre kérdezzek rá, ám ahogy folytatja beszámolóját, egy kissé összevonom szemöldökeimet. - Úgy érted, támadó szándékkal, netán hódításra készen érkezett volna ez az illető a mi világunkba? - kérdezem, mikor ismét szünetet tart elbeszélésében. Amennyiben ez igaz… - ...Igazán szerencsés véletlen akkor, hogy így alakult, és te érkeztél… Legalább is, a mi szempontunkból. Bocsáss meg, kérlek, a te szemszögedből alighanem életed legnagyobb katasztrófáját élted túl… - sóhajtok. - ...Mindazonáltal, amiket elmondtál, az mind igazán lenyűgöző. Ha jól értettem, akkor nem is mágiával hozták létre ezt a kaput? Ezek szerint a te világodban nincs is jelen ez a tudomány? - kérdezem érdeklődve, bár szemmel láthatóan nehéz témát választottam, legalább is eltart egy kis ideig Elyon számára, míg összeszedi gondolatait. De aztán a mágiáról való értekezését érdeklődve hallgatom, s az ismerős apróságok említésére halvány mosoly dereng fel arcomon. - Értem - bólintok végül, s elgondolkodón fürkészem ezt a szférákon keresztülszökkent, különös, és mégis teljesen átlagos nőt, mígnem elhatározásra jutok vele kapcsolatban. - Elyon kisasszony, be kell vallanom, hogy temérdek kérdést szeretnék feltenni neked még, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely és mód arra, hogy mindent részletesen elmesélj az ideérkezésedről, illetve a te világod sajátosságairól… Őszintén szólva nem is igazán hittem el, hogy Sylvaeth, a felderítőm, sikerrel fog járni küldetésében, és csakugyan olyasvalakire fog bukkanni, aki egy másik világ véletlenül idepottyant teremtménye. Ennek okán azonban attól tartok, nem voltam elég alapos az előkészületekkel kapcsolatban, és bár bízom benne, hogy mindkettőnknek bőven volna ideje hajnalig folytatni a beszélgetést, mégis arra szeretnélek kérni, hogy egy kis időre légy a vendégem Dol Blathanna kastélyában.
Amikor bekevertem az összetevőkbe egy csepp vérem, nem tehettem róla, de úgy éreztem, mintha Francesca Findabair varázslónő (nem annyira) diszkrét megfigyelés alatt tartott volna. Lehet, úgy érezte, az idejét vesztegetem, de úgy hiszem, minden bizonnyal megérti, hogy a betegemnek is csak egyetlen élete van, és ha rajtam múlik, hogy felépül-e, akkor bizony prioritásokat kell felállítanom. Egy kissé elszaladt velem a ló, és azon kaptam magam, hogy a szerencsétlen pék tragédiáját elmondtam töviről hegyire, ebből pedig csak az hoz vissza, hogy kék fényű vendégem bizonyára rémesen elunja már a vége felé járva. - Bocsásson meg, kisasszony, nem akartam az idejét rabolni. Egyszerűen csak úgy éreztem, magyarázatot igényel a jelenet. Biccentéssel köszöntem meg a mágusnő helyesbítését. - Mindkét világban óriási tudást, és leginkább pontosságot követel meg. Nem is tökéletes még, a mi időnkben és oldalunkon sem. Lehetünk mi birtokában koordinátáknak, jelölhetünk be akármilyen pontos földrajzi szögeket, ha nem ismerjük azt, ahová megyünk, könnyen úgy járhatunk, mint én, akit az ide nyíló portálkapu a Jarugába köpött ki. Így hívják, ugye? Hirtelen, ahogy Francesca kisasszony elmosolyodott, úgy tűnt, mintha felöltözött volna az arca. Mintha ékszerekkel vonzotta volna oda az ember tekintetét, mintha ezernyi kis százszorszép nyílt volt a völgy hűvösében. Mintha azelőtt csak egy szép, de komor arc lett volna, most pedig ő lett a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Elbűvölt, de meg nem adtam magam ennek a mosolynak, így szépen elkapom a kérdezősködés fonalát, amint folytatódni látszik. Amint Francesca Findabair, a szép mosolyú tünde varázslónő biztosít róla, hogy legyen bármilyen hosszú is a történetem, mindenképpen meghallgat, én is elszánom magam a mesélésre, miután alaposan átgondoltam, mit és hogyan fogalmazok meg. Elképesztő, milyen türelme van ennek a nőnek, holott meglehetősen kései az óra, igen csapongva beszélek és viselkedek, ő pedig csak figyel, megingathatatlanul. Szeretnék én is ilyen jól megkomponált lenni, de úgy hiszem, ha eddig nem sikerült, már ezután sem fog. Sejtettem, hogy ez a fordulat nem lesz épp a hallgatóságom kedvére, bármennyire is válogattam meg a szavaimat. Hümmögve, komoran ingattam a fejem jobbra-balra. Lassan. Ráérve. - Igen is, és nem is. A látszat néha rendkívül csalóka tud lenni. Attól tartok, kisasszony, hogy mire észrevetted volna, vagy bárki más, a valódi szándékait, addigra túl késő lett volna. Ő pedig pont ez a fajta karakter. Az intrikában és az ármányban talál izgalmat és békét egyszerre. Mintha születésétől fogva ez lenne a végzete. Uralni és uralkodni. – a csodaszép tünde nő megállapítására egyszerre hálásan és helyeslőn biccentek vissza, és bár napok óta először támad kedvem őszintén nevetni, lelkierő segítségével képes vagyok belőle őszinte mosolyt faragni – A kontinens szempontjából igazán szerencsés fordulat volt. Miattam pedig igazán nem kell aggódni. Feltalálom magam ebben a korban is, bár vannak még homályos viszonyok a szememben. Például pár hete jutott a tudomásomra, hogy – bár őszintén megmondom, a kisasszony felderítője volt az első tünde, akit szemtől szemben láttam – tündéken és törpökön kívül vannak más humanoid alakú fajok. Volt szerencsém egy váltánnyal összefutni. Szó szerint. Istenem, mennyit tudtam volna büszkélkedni a térképekkel, amiket épp, hogy elkezdtem felvésni a magam szórakoztatására, meg a jegyzetfüzetemmel, amikbe az oldal fontos információkat véstem fel, mint hogy melyik országnak ki a királya, de megint csak untattam volna a vendégemet. Vissza is tereltem gondolataimat a feltett kérdések nyugodtan hömpölygő medrébe. - Semmi mágikus nincs abban a kapuban, amin át érkeztem. Elektromosság, egyfajta tiszta energia működteti, és amennyire meg tudtam állapítani, fémből van. Egy rakás szenzor, érzékelő segíti az átkelést, a kapu maga… Kisasszony, hazudnék, ha azt mondanám, felfogom ép ésszel, hogy hogyan működik, ugyanis nem az én kapum volt, de még csak nem is én építettem. Odaát sem voltam tudós sosem. Mindenesetre egyvalami biztos, még a belétáplált koordináták és adatok is hibázhatnak. Hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, míg a vendégem és hallgatóságom átgondolja, feldolgozza mindezt – késői az óra már ekkora beszélgetéshez – mikor legnagyobb meglepetésemre megajánl egy invitációt az otthonába. - Ezzel én is így vagyok, már ami a temérdek kérdést jelenti. De egyet kell értenem, ez nem a megfelelő hely, és legfőképpen nem a megfelelő idő, hogy ezt a beszélgetést befejezzük. Igazán kedves, hogy meghív, feltétlen elfogadom – pillantottam át a vállam felett az előbb kikevert szubsztanciára – Pirkadatkor, amint az imént kikevert főzetet oda tudtam adni a péknének, örömmel meglátogatom a kastélyban. A fekhelyet felajánlom Sylvaeth-nek, de kérem, mondja meg neki, hátha a kisasszonyra jobban hallgat, hogy a vendégem lehet egy teára, illetve estebédre is. Aztán útnak indulok vele. Nem sokra rá Francesca Findabair bontotta is a kommunikációt, én pedig féltő műgonddal biztonságba helyeztem az eszközt, abban a hitben, hogy a varázslónő igényt tart rá. Sylvaeth csatlakozott hozzám az éjszakára, és bár nem volt valami beszédes, az ételt és az italt nagynehezen elfogadta. Lassan telt az idő, hogy nem igazán kívánt beszélgetni, és még lassabban telt az út Ysgith-ből Dol Blathannába, vagy hová, miután a pékné elfogadta a mixtúrát. Nem tudom, lehet-e ilyet mondani, de már amikor felbukkant a horizonton, biztos voltam benne, hogy az az, ahová megyünk. Olyan csodaszép volt. Olyan büszke. És olyan zöld.
Amikor bocsánatot kért hosszú magyarázkodásáért a vöröshajú medika, csupán egy apró legyintéssel jeleztem felé, hogy szóra sem érdemes. Végső soron, ráérek. Elyon a pontosításomat követő szavait hallva akaratlan is elmosolyodom, kiváltképp, mikor a végén visszakérdez a Dol Blathannától délre, Rívia és Lyria alatt hömpölygő folyó nevére. - Igen, az emberek így nevezik - bólintok csak, s ahogy tovább társalgunk a szférákról, mágiáról és a világaink hasonlóságairól, no meg különbségeiről, Elyon megemlít egy igen kétes jellemű személyt, akinek szándékai megismerése fölött nem szeretnék átsiklani. Kérdésemre Ysgith medikája hümmögve, komoran ingatja fejét jobbra-balra, lassan, ráérve, én pedig éppen csak kicsit húzom magasabbra szemöldököm, míg várakozok a válaszra. Felelete azonban igencsak ambivalens érzelmeket ébreszt bennem. - ...Jól ismerem az ilyen személyek természetét - jegyezem csak meg kimérten. Hogyne ismerném…? Talán már túlságosan is jól… Ez a személy, akiről Elyon beszél, sem lehet más, csak egy bloedhe dh’oine. Arra azonban most nem áll szándékomban kitérni, mi okból olyan gyűlöletes a viszony a dh’oine és az aen seidhe között, helyette inkább diplomatikusabb felelettel veszem tudomásul Elyon idekerülésének módját, bár nem annyira szánakozást, mint inkább kíváncsiságot ébreszt bennem minden, amit elmondott idáig. Mindazonáltal, őszinte mosolya, mely szavaimat követően virul ki arcán, engem is mosolyra fakaszt… Emiatt pedig el kell gondolkodnom egy pár pillanatra, míg további mondanivalóját hallgatom, hogy csakugyan, egészen biztosan egy ember nővel beszélgetek. Utolsó mondata pedig kifejezetten meglep. - Csakugyan? Egy igazi vexlinggel? És miről ismerted fel…? - kérdezem, hiszen, ha csakugyan jól tudom, ezek a lények alakváltók, így bármilyen állat vagy ember formáját képesek lehetnek felvenni. De egy másik kérdés is felmerül bennem ennek kapcsán, s kissé aggodalmasan kérdezek rá: - ...Ugye még él? Nem feltételezem Ysgith medikájáról, hogy bántani akarna bárkit is - de az is köztudott tény, hogy a dh’oine juttatta a kihalás szélére ezt a fajt. Figyelmesen hallgatom válaszát, s elgondolkodó bólintással nyugtázom, ahogy kezd lassan megfoganni bennem a gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne ezt a társalgást szemtől szembe, nem megaszkópon át folytatni… Kiváltképp, mikor a beszélgetésünk az őt idehozó, szférákon átívelő kapu irányába terelődik tovább. Végül, azt a lélegzetvételnyi szünetet követően, melyet Elyon hagyott nekem, hogy átgondoljam az elhangzottakat, úgy határozok, hogy meghívom Dol Blathannába. Így lesz a legegyszerűbb. Elégedetten és hálásan mosolyodom el, mikor kijelenti, hogy elfogadja az invitációt, fontos elintéznivalójára pedig bólintok. - Legyen így. Köszönöm nagylelkűséged, amiért hajlandó vagy itt hagyni a rád szoruló embereket, amíg Dol Blathannában vendégeskedsz. Az út hosszú lesz idáig, de Sylvaeth mellett biztonságban leszel. Felajánlott vendégszereteted pedig tolmácsolom neki - mosolygok, bár pontosan tudom, hogy felderítom már csak azért sem fog élni a vendéglátással… Sajnálom. - Sylvaeth! Caémm aép! - hívom be felderítőmet, s a Hen Llingén elmondom neki, hogy új feladata holnap pirkadatkor útnak indulni vissza Dol Blathannába, Elyon kisasszonnyal együtt. Várja meg, míg a medika átadja az orvosságot annak, akinek kell, aztán induljon vele útnak, és vigyázzon rá, míg ide nem érnek. Természetesen elmondom neki azt is, hogy ma estére Elyon felajánlotta számára, hogy megvendégeli, vacsorával és teával kínálja - de a fekhely átadását nem említem. Sértené a büszkeségét. Ezután azonban elköszönök mindkettejüktől, hogy amint a megaszkópot is kikapcsoltam, nyugovóra térjek, másnap pedig szép lassan elkezdjem megszervezni Ysgith medikájának fogadását.
Pontosan két héttel az ominózus beszélgetést követően érkeztek meg. Sylvaeth már tegnap értesített, hogy ma délután érik el a kastélyt, eddigre pedig már mindent elintéztem, amire csak Elyonnak szüksége lehet. A kastély melletti lugasban használaton kívül álló kunyhót kitakaríttattam és berendeztettem számára, hogy ott tölthesse vendégségének idejét. Bár Ida, illetve a legfontosabb tanácsadóim és tisztjeim is tudnak az érkezéséről, úgy ítéltem meg, hogy neki is, és nekünk is jobb, ha Ysgith medikájának fogadtatása nem lesz fényűző, ellenben inkább barátságos. Így hát, mikor Acatiae értesít, hogy megérkeztek, megköszönöm neki, aztán amint távozik, egy igével teleportkaput nyitok oda, ahol várnak, s könnyedén haladok át rajta, hogy előttük lépjek ki belőle, majd egy intésemmel bezárom a kaput magam mögött. - Caédmil, Sylvaeth, caédmil, Elyon Elyndraen - köszöntöm őket mosolyogva, a mi nyelvünkön. Erre a találkozóra földig érő, gyöngyberakással díszített, egy kevés aranyszállal szegett, cinóbervörös ruhát választottam, hajamat pedig arany leveleket formáló csatokkal rögzítettem két dús kontyba, néhány tincset engedve csupán lágy csigákban vállaimra omlani. - Örülök, hogy megérkeztetek - lépek feléjük, egyúttal a közös nyelvre váltva beszédemben.
Miután a tünde varázslónő megerősíti, hogy a folyót, amibe nem oly elegánsan érkeztem, valóban Jarugának hívják, felötlik bennem a gondolat, hogy tán nem volna ostobaság teleírni egy jegyzetfüzetet az itteni tapasztalataimmal. ― Sajnálom, hogy rossz hírt kellett közölnöm. És azt is sajnálom, hogy ki kellett tapasztalnia az ilyen személyek természetét. ― Tényleg. Senki nem érdemli, hogy kígyófészekben kelljen túlélnie. Miért van az, hogy csupán beszélünk róla, és hiányozni kezdenek vele kapcsolatos apróságok? Kávé és cigaretta illatú irodája, borostájának érintése, hangjának durván szabott selyme. Hát a Végzet Kardjának tényleg két éle volna? Az egyik én ― s a másik ő? ― Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy semmiről. Idegenek nekem e világ lényei, és ha ő nem fedi fel magát előttem, sosem derül fény az igazságra. ― Észreveszem, amint ama aggodalmas árnyék átsuhan tünde vendégem arcán. Elmosolyodok ― Él. Megbízott bennem, mert meglátta a közös vonásainkat. Se sajnos nem maradt velem, bármennyire kérleltem. Azt mondta, meg kell találnia valakiket, de ha megtalálja őket, visszatér hozzám. Bizonyára nehéz elhinni nekem, hisz csak betolakodó vagyok ezen a földön, de az életet szolgálom. Nem a halált. Ezután minden nagyon gyorsan ment. Francesca Findabair holnap reggeli indulással meginvitált engem Dol Blathannába, mellém pedig Sylvaeth-et adta, mint kísérőt. Erről persze őt sem mulasztotta el tájékoztatni, bár csak feltételezni tudom, hogy valójában erről folyt a társalgás ― pedig olyan idegesítően nagyon hasonlít az ír-skót-kelta-gael nyelvvilághoz, de egymás mögé halmozva a szavakat alig bírok kihámozni belőlük valami értelmeset! Ezek után Francesca Findabair elköszönt tőlünk, mi pedig nyugovóra tértünk. Másnap reggel, miután elintéztem a kenet átruházását, alapos műgonddal elcsomagoltam a kommunikátort, amin keresztül átbeszéltük az éjszakát a tünde mágusnővel, azzal a meggyőződéssel, hogy később igényt tartana rá. Az út valóban hosszú volt Dol Blathannáig, különösen olyan társasággal, aki inkább marad csendben, mint hogy beszélgessen. Villámgyorsan terjedt a hír, amikor végre átléptük a völgy határát. Sylvaeth továbbra is némán mutatta az utat, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már igazán otthon volt. A hely, ahol végül megállunk, összességében nem tűnik másnak, mint egy hatalmas filagóriának, mely, ha tippelnem kéne, ugyan a mögötte az égbe törő palotához tartozik, de mégsem képezi alapzatának szerves részét. És nem utolsó sorban elég tágas is volt ahhoz, hogy tíznél több főt is befogadjon. Körülötte rózsalugasok illatoztak. Várnom sem kellett ― nem mintha amúgy megterhelne ― amint beléptünk a pavilonba, máris halk zúgással és visszafogott derengéssel felfénylett egy mágikus átjáró (csak egyszer láttam ilyet, de az több, mint ötven éve volt). Csodálkozva figyeltem a jelenséget, különösen azt, ahogy kilép belőle teljes életnagyságban a mágusnő, aki alig két hete még éjjeli vendégem volt Ysgith lápvidékén. Így, hogy szemtől szemben állhatok vele, szépsége még inkább lenyűgöz. Különösen a vörös ruhájának kontrasztja, mellyel még inkább kihangsúlyozta báját. ― Ceádmil, Findabair kisasszony ― döntöm meg üdvözlésképpen a derekam épp csak annyira, hogy a kellő tiszteletadás sugározzék belőle, de ne legyen nagyzoló. ― Hálás vagyok, hogy itt lehetek a kegyéből. Szeretném megköszönni személyesen is, hogy itt lehetek. A Völgy igazán csodaszép. Nagyon nem vennék zokon egy szett teát! És valami ennivalót, gyötör a farkaséhség, különösen az utolsó, erőltetett menetben megtett szakasz után!
Miután csekély két hétnyi - bár egy dh’oine számára bizonyosan hosszadalmasnak tűnő - várakozást követően végre élőben pillanthattam meg Ysgith medikáját, Elyon őszinte meglepetése talán csak akkor kerülhette volna el a figyelmem, ha elvesztettem volna a szemem világát. Belleteyn-i buja erdők színét idéző szemei hatalmasra nyíltak, ahogy meglátott kilépni a portálból, bár nem tudtam eldönteni, hogy a teleportkapu, vagy inkább az én látványom nyűgözte le ennyire - esetleg mindkettő egyszerre. Kedves és őszinte mosollyal köszöntöttem hosszú útról visszatérő felderítőm és messziről - messzebbről, mint gondoltam volna - jött vendégem, s ahogy Elyon is viszonozza üdvözlésem, csak tovább somolygok hálálkodását hallva. Nem tudom, miféle nép az, amely dh’oine létére ilyen udvariassággal viseltet egy ismeretlen felé, de egy kicsit azt kívánom, bár a mi világunk emberei is hasonló alázattal és nyitottsággal lennének képesek ránk tekinteni. - Köszönöm kedves szavaid, Elyon. Örvendetes a jelenléted itt, és boldogsággal tölt el, hogy te magad is gyönyörködhetsz Dol Blathanna szépségében. Egy pillanatra úgy veszem észre, mintha a vöröshajú medika mögött álló Sylvaeth egy halvány, ámde annál gúnyosabb mosolyt engedne meg magának azon kijelentésemre, miszerint Elyon jelenléte itt örvendetes. Ezt látva az aen seidhe felé pillantok, kedélyes mosolyt küldve felé is. - Sylvaeth, neked pedig köszönöm, hogy megóvtad magatokat azon a hosszú úton, míg Ysgith földjéről hazaértél vendégünkkel. Felderítőm hen llingén felel szavaimra s biztosít róla, hogy szolgálata magától értetődő és feltétel nélküli volt. Magam is a mi nyelvünkön dicsérem meg újfent küldetésének sikeréért, s mivel látom rajta, hogy menni kíván - mintha nem igazán állhatná Elyon társaságát - elbocsátom, ő pedig meghajtja magát, és távozik. Figyelmemet ezután ismét vendégemre fordítom, lágyan elmosolyodva, hozzá viszont már a közös nyelven szólok. - Bizonyára elfáradtál ezen a hosszú úton. Jöjj velem, kérlek, megmutatom, hol pihenhetsz le és frissülhetsz fel kissé, valamint, mivel alighanem éhes is lehetsz, gondoskodtam számodra estebédről is. Sylvaeth-t is hasonló okokból engedtem távozni az imént. Magam felé intem a medikát, s mikor mellém ér, elindulok vele az őszirózsák lugasának ösvényein, a palotakert tavacskája felé, melynek partjáról éppen rálátni úticélunkra: a lassan az ősz ezer színében pompázó fák között megbúvó kunyhóra. - Mondd el, kérlek, hogyan telt az utatok? - kérdezem érdeklődve, míg Elyon leendő lakhelye felé andalgunk a tó partján.
A szó legszorosabb értelmében annyira megbűvölt, amit látok, hogy csak arra eszméltem, ahogy Francesca Findabair messze földön méltán híres mosolyával tüntet ki nem csak engem, de az engem kísérő Sylvaeth-et is. Valahol megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a tünde felderítő szolgálatait megbecsülték, bár nem igazán tudtam megmondani, miért. Talán mert mi mindannyian néha jó néven veszünk egy kis elismerést. ― Köszönöm, kisasszony. És neked is köszönöm, Sylvaeth ― hajtottam meg ismét a fejem, s ahogy hátrapillantok a szóban forgó tündére, aki felettébb kötelességtudóan, mi több, büszkeséggel viseltet Findabair kisasszony és a rá bízott feladat teljesítését illetően. Valahogy mégsem éreztem ezt, amikor két hétig együtt utaztunk. Megint ez a különös jelenség! Mintha szavakat, szótöredékeket, ragokat értenék abból ahogy, és amit egymás közt beszél a vendéglátóm és a kísérőm, de valahogy sosem akar kerek egésszé összeállni. Mint a homok, kipereg az ujjaim közt. Bármit is beszéltek egymás közt, Sylvaeth a párbeszéd végére távozik. Értetlenül pillantok utána, de végül lerázom magamról a dolgot, és inkább a szőke varázslónőre koncentrálok. ― Hosszú volt, semmi egyéb. Elszoktam tőle, hogy lóháton tegyek meg ekkora távokat. ― biccentek egyet értőn ― Köszönöm, kisasszony, ez nagyon figyelmes magától. Nem maradok le. Pedig nem volna nehéz! Amilyen csodaszépen pompáznak a rózsabokrok, és amilyen illatkavalkádot árasztanak! Nem volna nehéz elveszni ebben a kész virágoskertben. Gondolom, nem véletlenül hívják épp így. Nomen est omen, ugyebár. Az ösvény egy ponton elkanyarodik, és egy kristálytiszta vizű tavacska mellett halad tovább, melyben számtalan tarka halacska lubickol, a felszínén pedig büszkén virágoznak a lótuszok és tavirózsák. De ami még ennél is jobban lenyűgözött, az a tó túlfelén álldogáló, őszi színekben lángoló, magányos kis kalyiba. ― De bájos ― bukott ki belőlem. Egy másik életet juttatott eszembe. De aztán eszembe jutott, mit ígértem a varázslónőnek, fel is zárkóztam sietve. A kérdésre felpillantottam Findabair kisasszony aranyló loknijaira. ― Minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. Sehol egy kósza bestia, ha nem volt mit ennünk, vadásztunk vagy gyűjtöttünk valamit, az időjárás is csak egyszer-kétszer ért bennünket utol. Leginkább csendes volt. ― itt tartottam egy röpke szünetet ― … Azt hiszem, Sylvaeth nem igazán kedvel engem. Lehet, megbántottam valamivel, és észre sem vettem. Valószínűleg az sem segít, hogy nem beszélem a nyelvét. Sem metaforikusan, sem ténylegesen. Nem mondott semmit arról, hogy megsértettem volna valamivel?
Amint Sylvaeth távozott, Ysgith medikáját a számára előkészített kunyhóba invitálom, ahol lepihenhet hosszú és kimerítő útjuk után - bár Elyon biztosít afelől, hogy utazásuk hosszú volt csupán. Ahogy felzárkózik mellém, egy pillanatra hagyom elkalandozni gondolataimat, s mintha némi különös párhuzamot vélnék felfedezni közte és Ida között, mely talán több mindent érint, mint csupán a küllemükben rejlő hasonlóságot… Valószínűleg az a nyílt őszintesége lesz az, ami leginkább Idát juttatja róla az eszembe. Amikor Elyon is megpillantja a tó túlpartján álldogáló kunyhót, akaratlan is elmosolyodom hirtelen feltörő, lelkes dicséretét hallva. - Oda tartunk. A lakhelyed lesz, míg nálunk vendégeskedsz. Több okból is ideális szállásnak véltem számára a viskót: egyrészt, neki is biztosítja a privát szférát, s minden bizonnyal kevésbé fogja zavarba hozni, mint az, ha hirtelen a kastély egyik szobáját bocsátanám a rendelkezésére, s szolgálók várnák a kéréseit - Elyon valahogy olyan embernek tűnt számomra, aki jobban szeret a maga ura lenni, és nem másokra támaszkodni mindenben. Nem medikaként dolgozott volna egy idegen világban, ha olyan elveszett lett volna. Illetve, ami a saját érdekeinket illeti, az sem ártott, ha nincs mindig szem előtt, s nem kell minden nap szembesülnie a vizslató, számonkérő tekintetekkel, csak azért, mert dh’oine. ...Nem, egyáltalán nem lennék hajlandó hasonló keggyel illetni egyetlen másik embert sem - Elyon azonban kivételnek számít, már csak az idekerülésének módja miatt is. Ahogy folytatjuk utunkat a medika leendő lakhelye felé, s ő is felzárkózik mellém ismét, újabb kérdést intézek hozzá, s feleletét hallgatva apró bólintással jelzem, hogy figyelek szavaira, bár az ösvényt nézem közben. Ahogy azonban Sylvaeth-re terelődik a szó, Elyonra pillantok, kérdésére pedig halványan, elnézéstkérőn mosolyodom el, ahogy nemet intek fejemmel. - Nem, semmi ilyesmit nem hozott a tudtomra. Attól tartok, az észrevételed nem alaptalan, de nem annyira a te személyed az oka, mint inkább a mibenléted. Bizonyára magad is észrevetted már, hogy az emberek és az aen seidhe között a viszony nem igazán… barátságos - sóhajtottam, ahogy a mosolyom is elhalványult. És ez még egy nagyon is eufemisztikus kifejezés volt arra a gyűlöletre, amit a két faj egymás iránt érez. - Sylvaeth alighanem nem hallgatta ki a beszélgetésünket, így nem tudhatja, hogy mennyiben vagy te más, mint a többi dh’oine… de ha tudná is, bizonyára az sem sokban befolyásolná a véleményét az emberi fajról összességében, hogy találkozott egyvalakivel, aki nem olyan, mint a többi. Egy fecske nem csinál nyarat - pillantok Elyonra újfent. Talán egy kicsit túl komoly téma ez rögtön a találkozásunk első órájában, de előbb vagy utóbb ígyis-úgyis sor került volna rá. - Kérlek, ne vedd magadra. Nem a te lelkeden szárad az a népírtás, amit a mi világunk emberei vittek végbe évszázadok alatt ellenünk. ...De erről… Elég ha csak később beszélek részletesebben. Már amennyiben szeretnél ilyen mélységeiben belemerülni a világunk történelmébe - tekintek rá, ahogy tovább sétálunk úticélunk felé, s halványan elmosolyodom. - A te világodban bizonyára ilyen rémségek nem történtek… vagy tévedek…?
Miután Francesca Findabair, akit a Völgyek Százszorszépének is hívnak ― joggal! ― tudomásomra hozta, hogy rendelkezésemre bocsátja a tó túlpartján árválkodó kalyibát, a kristálytiszta halastóról visszaverődő összes fény izgatottan, egyszer s mind hálásan kezdett el kergetőzni smaragdzöld szememben. ― Már most odáig vagyok érte. Olyan, mint én vagyok. ― lelkendeztem. ― Köszönöm szépen, kisasszony. Bár a varázslónő helyettem inkább a csapást figyeli, amin járunk, tudom, hogy ez nem vonja el a figyelmét a mondanivalómtól. Ahogy pedig a tekintetünk a pauza után mégis találkozik, akaratlanul is szomorú szemekkel felelek Francesca pillantására. ― Észrevettem ― jegyeztem meg halkan, egészen alig hallhatóan. Csuklyába burkolózott alakokat, csak mert hegyes fülük van. Párosával járókelő félszerzeteket, mert egyedül nem mernek a dolgukra menni. Törp mesterembereket, akiket megrövidítenének csak azért, mert mások. És csak a piactérig mentem. ― Az utolsó dolog, amit felrónék Sylvaeth-nek, a bizalmatlansága. Végső soron, semmi oka bízni bennem. Szeretném érteni és megérteni, hogy hogy kiolthassam benne a harag lángját. De lehetséges, hogy ehhez én kevés leszek. Lehet, hogy egy élet kevés rá. ― pedig élet aztán akadt bőven. Neki is és nekem is. S amint Francesca Findabair folytatta, én őszinte melegséggel elmosolyodtam. ― Nem veszem, kisasszony. Akkor beszélünk erről, amikor nem éri felkészületlenül. A nap végén végül is, mindketten ráérünk. Lassacskán elértük a kristálytiszta, halaktól nyüzsgő és virágoktól színes tavat átívelő hidat, de mielőtt ráléptem volna a deszkákra, elmosolyodtam. Öröm és bánat bizarr disszonanciájával, némán merengve, a honvágy minden édes fájdalmával. ― Ott, ahonnan én jövök, kisasszony, nincsenek tündék. Nincsenek törpök, grómok, félszerzetek, és váltányok. Ott, ahonnan én jövök, sokkal kevesebbért is elnyomják az embert. A bőrszíne miatt. Vagy mert nőnek született. Legyen bármilyen jó természet, legyen akármilyen tehetséges, fessen, énekeljen vagy táncoljon bármilyen lenyűgözően, mindig lesznek olyanok, akik nem látnak túl a külsőségeken. Az ember, szülessen akármelyik szférára vagy dimenziója, tele van előítéletekkel a más iránt.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Kopogtattak az ajtómon. Önmagában semmi különös nem lett volna ebben, ha még napvilágnál történik, de már régen tartott a szürkület, sőt, ráérős komótossággal lassan éjszakába fordult az égbolt. Egyetlen pillanatra úgy megilletődtem, hogy hirtelen még az egész napos munka utáni pakolászás kellős közepén dúdolt dalnak is vége szakadt. Hozzászoktam már, hogy boldog-boldogtalan bezörget, azonban nem lakunk annyian Ysgith környékén, hogy a jól működő és megszokott rendszert – miszerint pirkadattól szürkületig ellátom a rászorulókat, és vasárnaponként Gors Maes-ben piacolok – gyakorta felborultassék. 
Amikor bosszús kedvű tünde vendégem oly utálatosan, sőt, egyenesen lealacsonyítóan meg találta jegyezni, Ősi nyelven – most már ezt is tudjuk – hogy a hologrammba foglalt szépséges tünde felség ne fáradjon, nem átallottam egy rosszalló pillantással méltatni. Szólni nem mertem volna, hisz a mellékelt ábra tökéletesen mutatja, hogy volt hova fejlődnöm – még az én korommal is – de azt bizonyára sikerült nyomatékosítanom, hogy foltokban értem a társalgás menetét. Mindenesetre megkönnyebbültem a ténytől, hogy számomra is teljességgel érthető, de változatlanul banális egyszerűséggel „közösnek” nevezett nyelven folyt tovább a társalgás. Már majdnem olyan, mintha ebben az elnevezésben volna egy csepp lenéző gúny, de nem tudtam pontosan megragadni az esszenciáját. Sejthettem volna, hogy a bemutatkozás nem fog akadálymentesen lezajlani. Különösebben tündének sem kell lenni ahhoz, hogy valaki pár jól irányzott kérdéssel kiderítse, és megértse, hogy bár tündének beillő névvel rendelkezek, a tündék nyelvén még nem értek folyékonyan. Ez a kettősség bárkinek joggal tűnhetne fel – épp a tündék koronázott királynőjének, Francesca Findabair-nak ne tűnne? Biztos vagyok benne, hogy a megannyi választalan kérdés, sőt, a puszta létezésem legalább annyira megrémíti, mint engem ő és a kompániája. Minderre abból az igen rövid, de a néma csend ellenére annál beszédesebb pillantásból következtettem, amit a magas homlokú Sylvaeth-tel váltott Dol Blathanna varázslónője. Nem irigylem őfelségét, nehéz lehet a helyesnek vélt dolgot tenni, mikor százezrekért felelsz. Tisztelem és szánom egyszerre, amiért meg merte tenni. 
Amikor biccentett felém Francesca Findabair, minden kétségem eloszlott afelől, hogy valóban megsértettem volna őt, illetőleg a többi tündét. Ennek ellenére furcsállnom kellene, hogy továbbra is bizonytalanságot érzek a levegőben, de ez valami, amit nem róhatok, és nem is róvok fel vendégeimnek. Az csak az én gyermeteg naivitásom – meg persze a tudás, hogy viszonylag kevés halálos húzást tudnának ellenem bejátszani – hogy értetlenkedésen kívül túl sok ellenérzésem nincs. Na meg persze, nem utolsó szempont az sem, hogy egyértelműen tárgyalni jöttek, nem vért ontani. Ha az én felelősségem volna a kompániám élete, valószínűleg Francesca helyében én is így tennék. Miután Francesca Findabair engedélyt adott, olyan helyre tettem féltő gonddal a kagyló formájú távkommunikátort, hogy minden ténykedésem ellenére mindig lásson, és én is láthassam őt. Hisz nem volna túl illendő el-eltűnni a ketyere látóköréből. Legalább is nem szó nélkül. 
Amikor bekevertem az összetevőkbe egy csepp vérem, nem tehettem róla, de úgy éreztem, mintha Francesca Findabair varázslónő (nem annyira) diszkrét megfigyelés alatt tartott volna. Lehet, úgy érezte, az idejét vesztegetem, de úgy hiszem, minden bizonnyal megérti, hogy a betegemnek is csak egyetlen élete van, és ha rajtam múlik, hogy felépül-e, akkor bizony prioritásokat kell felállítanom. Egy kissé elszaladt velem a ló, és azon kaptam magam, hogy a szerencsétlen pék tragédiáját elmondtam töviről hegyire, ebből pedig csak az hoz vissza, hogy kék fényű vendégem bizonyára rémesen elunja már a vége felé járva.
Miután a tünde varázslónő megerősíti, hogy a folyót, amibe nem oly elegánsan érkeztem, valóban Jarugának hívják, felötlik bennem a gondolat, hogy tán nem volna ostobaság teleírni egy jegyzetfüzetet az itteni tapasztalataimmal. 
A szó legszorosabb értelmében annyira megbűvölt, amit látok, hogy csak arra eszméltem, ahogy Francesca Findabair messze földön méltán híres mosolyával tüntet ki nem csak engem, de az engem kísérő Sylvaeth-et is. Valahol megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a tünde felderítő szolgálatait megbecsülték, bár nem igazán tudtam megmondani, miért. Talán mert mi mindannyian néha jó néven veszünk egy kis elismerést. 
️️️️️️️
Miután Francesca Findabair, akit a Völgyek Százszorszépének is hívnak ― joggal! ― tudomásomra hozta, hogy rendelkezésemre bocsátja a tó túlpartján árválkodó kalyibát, a kristálytiszta halastóról visszaverődő összes fény izgatottan, egyszer s mind hálásan kezdett el kergetőzni smaragdzöld szememben. 