Otthon tett látogatásom után, immár teljesen felgyógyulva folytattam a vándorutamat. Nisa a lelkemre kötötte, hogy úgy vigyázzak a saját testi épségemre, hogy ha legközelebb vérbe fagyva szállít Jahe haza, az én hátsómat is szétrúgja, na meg hűséges lovamét is. Erős túlzásnak éreztem ugyan a vérbe fagyva kifejezést, hisz tökéletesen tudtam mozogni attól a néhány sérüléstől, ami rajtam volt, de bölcsebb voltam annál, semhogy vitába keveredjek a ház úrnőjével. Főleg azután, hogy meggyógyított. Nyilvánvalóan vajákként előbb utóbb magamtól is meggyógyultam volna, legalábbis nem voltak rosszak az esélyeim. Hála azonban a kis rókalánynak, ezek a nem rossz esélyek egyenesen kecsegtetővé változtak, és maga a gyógyulás ideje is lényegesen lerövidült. Így viszont, csak csendesen hümmentettem párat a fenyegetőzéssel megspékelt ölelésére. Ő tudta, hogy milyen is a munkám, én pedig tudtam, hogy milyen a természete.
Ahogy kibontakoztam a búcsúzkodásából, pattantam fel a lovam hátára, és neki indultam. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy mi fog várni az úton, azt sem pontosan tudtam, hogy mi is az úti célom.  
Még azt is Jahe döntötte el, hogy Temeria felé indultunk. Arra fordult. Természetesen megint nem szerszámoztam fel, ellenben vitte a csomagjaim egy részét. Szőttest terítettem a hátára, azon ültem én, és zabla meg kantár helyett, ha kellett, kapaszkodtam a sörényébe meg a nyakába. Ámbár ritkán volt rá szükség.
Így értünk el végül, több napnyi vándorlás után egy vizekkel körülvett kővároshoz. Méretes kő falán nem láttam még lóhátról sem át. Stratégiailag teljes mértékben védelemre berendezkedett város volt, ezt már első pillantásra láttam. Kíváncsi lettem, hogy vajon vannak~e íjászok is a városban. Számomra az lett volna a logikus. Egy nagy íjász hadsereggel félelmetes védelmet lehetne biztosítani. De nem voltam Vizimában tősgyökeres, ugyanis ez volt a város, amit elértem. Lovastól átjöttem a fa hídon, majd keresztül haladva a városkapun, bebocsátást nyertem Temeria fővárosába.
Hallottam már izgalmas mendemondákat erről a helyről, és ha már erre jártunk, táncot járt a képzeletem, hogy valamennyi pletykát, mendemondát, városi legendát felkutassak, és a végükre járjak!
Viszont nem ma, rögtön megérkezésem napján. Jahe keményen menetelt, így úgy döntöttem, pihenőre van és lehet szüksége. Vagyis magam is szállás után néztem. Találtam is egy fogadót, ami megfelelt a szükségleteinknek. Jahe~t is elrendeztem, majd magam is felindultam a kivett szobám irányába. Igazából nem szándékoztam felhívni magamra a figyelmet. Nem dolgoztam, nem volt szükségem információra, és szerettem a magányt. Az emberek, gálánsan elnéztek mellettem, ahogy haladtam a szobám irányába. Nem mágia volt, egyszerűen úgy haladtam, hogy kikerüljem a figyelmüket. Ez egészen addig  ment is, míg a medálom el nem kezdte a maga jól ismert énekét. Számomra legalábbis jól ismert énekét. A többieknek ez sem tűnt fel, jómagam viszont elkezdtem az ének forrását keresni a tekintetemmel. Na nem azért, mert le akartam volna bárkit támadni. Sokkal inkább a kíváncsiság vezérelt. Miféle szerzet lehet, és milyen szándékai vannak az emberek között? Érdeklődve lépkedtem végül közelebb egy vörös hajú leányzóhoz, amikor megláttam, hogy neki örül ennyire a sárkány cicám.
-Üdvözlöm Kisasszony! -hajoltam meg felé. -Remélem nem zavarom kegyedet. - ha nem tudtam volna, hogy egy mágikus személy, még akkor is meglepő lehetett volna, hogy egy ilyen nemesi küllemű ifjú hölgy, mit keres egy egyszerű fogadóba. Nem mintha rossz hely lett volna, egyáltalán nem, de egy kastélyba, vagy palotába is simán el tudtam volna képzelni a lányt. Ha megengedte, helyet foglaltam mellé. -Ne vegye tolakodásnak a kíváncsiságomat, de Kegyed helyi? -hallottam róla, hogy volt Vizimának egy lények lakta negyede. Még az is megfordult a fejemben, hogy onnan valósi a hölgy.

Jieh & Liliath/@

Két napja érkeztem Vizimába. Alapvetően már többször is jártam erre délre menet, de mivel nem rajongok a nagyvárosokért, így eddig elkerültem. Azonban a borús ég és egy esetleges elázás lehetőségének elkerülése indokán úgy döntöttem, amíg jobbra nem fordul az idő, jobb, ha nem folytatom legújabb felfedő expedíciómat. A város egyik fogadójában szálltam meg a Templom negyedben. Állítólag van egy sokkal jobb is a kereskedő negyedben, de annak közelében nincs egy erőhely, itt meg pont olyan távolságban van egy, hogy ha nem is gyorsan, de tudok belőle töltődni, és még tűz is. Azt hiszem, az Örök Tűz nevű vallási mozgalom kápolnájának mélyén lehet, legalább is onnan érzem a kisugárzását, azonban tény, hogy eléggé kilógok a helyi közegből, de nem baj, már megszoktam. Azt már megtanultam, hogy száz sárga érme rengeteg, de mint kiderült, itt másféle sárga érmét használnak, de ezeket is elfogadják, és két érme nem is ugyanannyit ér. Újabb dolog, amit jó lesz észben tartani, és ha már úgyis itt ragadtam, eldöntöttem, hogy megnézem, van-e a városnak levél- vagy könyvtára, és utánaolvasok. Mint kiderült, Novigrad egy különleges hely, mert Vizimában csak a nagy, jól őrzött kőépületben van könyvtár, amit kastélynak vagy minek hívnak, ahova nem akartak beengedni.
- Elnézést, hölgyem, de bejelentés nélkül senkit nem engedhetünk be, de ha óhajtja, azonnal idehívjuk a várnagy urat, aki tisztázza önnel a helyzetet.
Miért van az az érzésem, hogyha nem öltöznék úgy, ahogy, sokkal kevésbé lettek volna udvariasak? Szóval kénytelen voltam beteleportálni. Szerencsére odabenn a szolgálók azt hitték, valami távolról jött nemes, vagy mifene lehetek, így útba igazítottak.
- Forduljon a folyosó végén jobbra, kisasszony, és a lépcsőn lefelé.
Hogy mire nem képes egy-két kedves szó és mosoly! Mint kiderült, az érméket pénznek hívják, név szerint orennek és koronának, de van egy rahedli másmilyen is, és a sárgák aranyból vannak és nagyon értékesek. Ez megmagyarázza, miért lesznek annyira kedvesek a fogadósok, mikor százat a kezükbe nyomok, de nem baj, nekem csak sárga fémdarabok. Ha őket meg boldoggá teszi…
Nos, nem rég tértem vissza a második ilyen kis belógásomból, ahol már azért egy csapat őr elől el kellett bújnom, de egyszerűen kiteleportáltam, amíg áthaladtak, majd vissza, mikor elmentek. Meglepő, hogy mennyire üres egy könyvtár errefelé. Az emberek nem szeretnek olvasni? Csak egyszer járt arra egy idősödő úr, aki olyan vaksi volt, hogy nem látott meg a terem végében ülve.
Ugyan a fogadós még mindig nem tért napirendre afelett, hogy egy ilyen fiatal lány, mint én, egyedül utazom és sötétedés után kerülök csak elő, de egy „természetesen nagyságos kisasszony, állok mindenben szolgálatára”-val még tegnap letudta a dolgot a sok (most már tudom) korona láttán. Majd miután kértem némi kenyeret, lekvárt, vajat és tejet vacsorához, letelepedtem egy, a könyvtárban sebtiben mágiával lemásolt könyvet lapozgatva, akkor lépet oda hozzám egy hölgy.
Nagyjából tíz évvel idősebb, mint én, és a nyakában remegő medálból nem volt nehéz kitalálni, kicsoda, vagy inkább micsoda, és hogy miért jött oda hozzám. Ezek szerint még mindig nem sikerült teljesen elrejtenem az aurámat, de legalább nem a környék minden vajákja és varázslója áll a fogadó bejáratánál, ami azért határozottan bíztató jel.
- Jó estét önnek is – köszönök vissza egy meleg mosollyal az arcomon. – Nem, természetesen nem zavar, miben segíthetek egy erre járó vajáknak? – jelzek neki, hogy üljön le nyugodtan.
Hm, a kérdése elszórakoztató, hisz még csak nem is ebből a világból jöttem.
- Ne legyen buta, már miért venném tolakodásnak? És nem, nem vagyok helybéli, Novigrád közelében rendeztem be az otthonom. Épp amolyan világmegismerő körúton vagyok. Nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó. Amúgy a nevem Liliath. És önt milyen néven szólíthatom, vagy szeretné, hogy Néninek szólítsam? – kérdezek vissza vicceskedve. – Esetleg meghívhatom valamire? És amúgy mi szél fújta erre, vajáknéni?
Remélem, nem engem akar levadászni, nem szeretnék egy fogadó közepén ennyi ártatlannak körülvéve harcolni. Nem szeretnék bántani senkit, ha nem muszáj, így beszéd közben kinyúlok az elmémmel, és a közeli erőhelyhez, majd azt felhasználva az otthonomig, ha bántani akar, legfeljebb hazateleportálok – de remélhetőleg csak beszélgetni szeretne.


Jegyzet:655 szóZene: *Ide írj

 
Furcsa volt ez a lény. Egy majdnem felnőttnek nézett ki, bár azt már kisgyermek korom óta tudtam, hogy nem szabad a látszatnak hinnem. A hangneme, a szavak amiket használt, mégis egy  kisgyermek szavai voltak. Nem rezdült az arcom, ahogy egyből vajákként említett meg. Finoman elhintve, hogy pontosan tudja, hogy kicsoda vagyok, vagy inkább micsoda. Sokkal inkább kíváncsian figyeltem az arcát. Milyen érzéseket vélek rajta felfedezni. Félelem, vagy ravaszkodás? Egyáltalán milyen lény bújhat meg az emberbőr alatt? Rengeteg kérdés volt, és vajmi kevés válaszom rájuk. Így egyelőre maradtam a csendes figyelésnél.
-A nevem Jieh - biccentettem picit felé. Liliath~nak hívták, mint kiderült. Kíváncsian szemléltem továbbra is. Nem éreztem vérszomjat a részéről. Mégis készenlétbe álltam. Óvatosság sosem ártott, főleg egy ismeretlen lénnyel szemben. Bár ellene még az is kérdés lett volna, hogy miféle szer vagy méreg lett volna hatásos. Netalán az olajok közül valami? Másoknak talán frusztráló lett volna ez a bizonytalanság. Ha sima ember lettem volna, akkor nekem is. Ám az, hogy vaják voltam, sokban leegyszerűsítette a dolgokat. Ha szükséges volt, akkor harcoltam minden erőmmel, és ha az nem volt elég, akkor teljes nyugalommal fogadtam a már megtapasztalt békés sötétséget. Nem volt mitől tartanom.
Ha már ilyen szókimondóan kezdődött a társalgásunk, hát én sem köntörfalaztam túlzottan. Amúgy is harcos voltam, nem diplomata, nem értettem a szép csokorba szedett virágos körmondatokhoz.
-Kegyed kicsoda? - biccentettem kérdőn oldalra a fejem -Nyilvánvalóan nem ember… - A magas rangú vámpírokat is kizártam volna a listáról. Nekik nem szokott a medálom ilyen lelkesen énekelni, mint tette ennek a lánynak. Farkasember? Megint csak nem tartottam valószínűleg. Nem éreztem azt a jellegzetes szagot, ami őket enyhén körbe lengi. Talán ősi vérű varázsló? Ezt sem tartottam lehetséges válasznak. Valami furcsább rejtélyt sejtettem a lény eredetébe, vagy fajtájába. Ember lehetett valamikor? Vagy már lényként született? Minden kérdés újabb és újabb kérdést vetett fel.  Nem fejeztem be a mondatomat, tőle vártam, hogy beavasson a válaszba.  -Világmegismerő körút? - ráadásul több is? Az első, ami erről az eszembe jutott, egy toronyba zárt hercegkisasszony, akinek sikerült kiszabadulnia saját magától, herceg nélkül, és most próbálja bepótolni a toronyba rostokolás elvesztegetett éveit.
A visszakérdése megint csak egy kislányt, egy óvatos kislányt juttatott az eszembe.
-Azt hiszem az én jelenlétemért a délnyugati szél okolható! - ingattam meg lemondóan a kobakom. Micsoda meggondolatlan szél, hogy csak úgy sodorja ide-oda a vándorló vajákokat. De a játékos hangvétel ellenére sem sikerült elmosolyodnom. Parányi feszültséget érzékeltem a beszélgető partneremben. Amit nem tudtam, hogy csak a foglalkozásom, vagy a személyes varázsomnak köszönhető.
Közben végig gondoltam, hogy milyen híreket tudok Novigrad~ból. De egyik se szólt különös mészárlásokról. Vagy még különösebb halálesetekről. Persze az is lehetőség volt, hogy mivel nyilvánvalóan intelligens hölgyről van szó, ha mészárolhatnékja támadna, azt sem az otthonául szolgáló városban tenné meg, ahol minden első jött-ment vaják aztán elővehetné érte.  Amúgy sem láttam mostanába felhívást ismeretlen lényre. Csak a szokásosak, fojtó lidérc, medve támadás, griff, vagy épp farkas… és még sorolhatnám. Végül intettem a pincérnek, hogy hozzon egy korsó sört. Lopva a lány felé pillantottam, ő vajon mit iszik.
- És egyedül járod ezt a világmegismerő körutat? – kérdeztem, miután megkaptam az maláta főzetet. -Konkrétan keresel valamit, avagy csak világot látni szeretnél ténylegesen. Mint egy másik vándor, ha keresel valamit, lehet hallottam már róla, vagy felőle… - kortyoltam bele a nedűbe. Továbbra sem látszódott túl sok érzelem az arcomon. Ahogy a hangomon sem hallatszódott túl sokmi. Egyenletesen monoton, szinte már álmoskásnak ható hanghordozásom most is előbukkant.  Noha meg sem környékezett az álomnak még csak a gondolata sem.

Jieh & Liliath@

Vajákok – ha valamit megtanultam az ebben a világban töltött, nem épp hosszúnak nevezhető tartózkodásom alatt eddig, az az, hgoy ezek a szörnyvadászok nagyon jók abban, hogy bajba keveredjenek, és meglepően sokfélék. És eddig még egyikkel se kellett harcba mennem, de ennek valahogy örülök. Ha csak feleolyan jók, mint a hírük, előbb-utóbb rájönnének, hogy van egy gyenge pontom, ami ebben a világban fellelhető, és ez a Jieh nevű pedig meglepően kíváncsi. Igaz, az első, akivel találkoztam, nagyjából tudta, mi vagyok, mielőtt felfedte volna magát. A másodikkal pedig egy szerencsétlen Ördögfajzat kapcsán futottam össze, így láthatott mind a valódi alakomban, és azt is, mire vagyok képes nagyjából.
- Olyan hangosak a gondolataid, hogy hallom őket, Kedves Jihe, vagy Jieh… majd megtanulom, hgoy kell ejteni – fordultam hozzá mosolyogva, jelezve, hogy annyira elmélyülten töri a fejét, hogy mivel lehetne ellenem hatékonyan harcolni, hogy akaratlanul is olvasom a gondolatait. Mondanám, hogy egy csipetnyi dimeritium megteszi a magáét, legalább is abból kiindulva, amit olvastam róla, és amit az első, igencsak felkészült vajáktól megtudtam, aki amúgy hordott is magánál ilyet, mert ugye ellenem bérelték fel. De ezt az infót nem osztom meg senkivel. Addig jó, míg nem tud róla senki.
- Hogy ki vagyok? De hisz már mondtam: Liliath vagyok – aztán a második kijelentésre halkabban adtam már választ: - És valóban, nem tagadom, nem vagyok ember, de kérem, ezt halkabban! Nem akarom, hogy az egész fogadó tudjon róla… - nézek körbe, hogy vajon ki hallhatta meg, amit mondott, de a jelek szerint senki, mert épp lent két részeg egymásnak ugrott valami olyasmint, hogy az egyik nem a legszebb szavakkal illette a másik feleségét, ha jól hallom, de nem erre figyeltem. Egy gondolattal zajszűrő bűbájt vonok az asztal köré, így anélkül beszélgetünk, hogy a továbbiakban bárki hallaná, vagy az odébb kialakult tumultus zaja megzavarna minket. Ej, de kíváncsi egy vajákkal akadtam össze! Mint egy macska.
- Igen, világmegismerő körút. Tudnom kell, hova is csöppentem, bár a pottyantam pontosabb szó lenne, azt hiszem… Legalább is egy esés rémlik, de mintha nagyon rég történt volna – válaszolok elmerengve, és így belegondolva, az utolsó emlékem otthonról, hogy belépek egy térkapuba, de hogy hogy kerültem át ide, arra nem tudok visszaemlékezni.
- Már így is rengeteget megtanultam, például, hogy ezek értékesek – veszek elő egy csomó sárga érmét, amit most már tudom, hogy koronának hívnak. – És most meg azt, hogy a vajákok kíváncsiak – a szememben őszinte boldogság csillog, ahogy visszagondolok arra, mi minden hasznosat tanultam eddig, és hogy milyen érdekes emberekkel találkoztam már, aztán eszembe jutnak a kevésbé kellemes esetek is, mint a falusiak, akik meg akartak ölni, és a banditák, akik ki akartak fosztani, de ha nem ismerem meg a világot, sose találok utat hazafelé…
- Érdekes, és jó erős szél lehetett, ha egy vajákot ide tud fújni – kacagok fel. – És igen, általában egyedül utazok, sokkal gyorsabb, mintha másokkal mennék – válaszolok, és valóban, a teleportálásnál nem találtam még gyorsabb utazási módot, és eddig csak egy emberrel találkoztam, aki képes volt rá rajtam kívül, ő meg a belsőségeimet akarta megnézni.
- Mindkettő egyszerre, és nem hiszem, hogy tudnál segíteni rajtam… Elég egyedi képességekkel rendelkező személyt keresek, aki otthon se volt gyakori, itt meg aztán pláne nem hiszem, hogy sűrűn előfordulna, de köszönöm, hogy felajánlottad a segítséget… De ha többet szeretnél megtudni rólam, jöjj fel a szobámba, és ott szívesen válaszolok minden kérdésedre… Ott, ahol mások nem hallják.
Közben csöndben kakaóvá változtatom a bögrémben levő tejet, és megmelegítem, majd lassan kortyolni kezdem, miközben ismét végignézek a fogadón, mert nem tudom, ki hallotta a nő hangos „nem vagy ember” kijelentését – amikor is az egyik részeg keresztül esett az asztalunkon, felborítva a vacsorámat. Szerencsére a kakaó a kezemben nem borult ki, hála a bűbájnak, amit ösztönszerűen rátettem, hogy ne öntsem le magam. A zajszűrő bűbájtól nem hallottam, hogy a verekedés erre fele keveredett. Azonnal feloldottam a bűbájt és a vajákra pillantottam, kicsit megrémülve.


Jegyzet:*636 Szó Zene: *Ide írj

 
Arcom sem rezzent a kijelentésére, túl hangosak lennének a gondolataim. Tény és való, nem kedveltem sosem, ha a fejembe próbáltak mászni, főleg az engedélyem nélkül. De bolond lettem volna erre gondolni abban a pillanatban. Ennél jóval szigorúbb kiképzést kaptam annak idején a szülőföldemen. A totális kontrollra törekedtünk ugyanis nem csak a testünk, de az elménk felett is. Nem véletlen tanultam magam is jó pár hasznos trükköt ilyen téren. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyből a fejembe idéztem a legszörnyűbb horkolás hangját, amivel életemben találkoztam. Márpedig a sárkányok, trollok, és egyéb szerzetek tudtak ám alkotni ilyen téren! Gondosan körbe vontam vele a gondolataimat, ügyelve rá, hogy bárki aki megpróbálna a fejemben olvasni, az ebbe a fülsiketítő horkolásba ütközzön. Ennek a hangerejétől pedig mást már nem is hallhattak, akármilyen szakavatottak is legyenek.  Egyszerű módja volt ez annak, hogy másokat megtanítson az ember lánya arra, hogy igenis tisztelni kell a másik jogát arra, hogy legalább a gondolatait megtartsa magának. És ha még sem szorult ennyi tisztelet a másik félbe, akkor hallgathatta a fertelmes hangokat, amivel bármely valamire való nőt, de még férfit is ki lehetett kergetni általában a világból. A horkolás mögé egy hatalmas szikla falat képzeltem, ahogy körbe vontam a saját elmémet vele. A kettős védelmi vonallal már azoknak a lényeknek is meggyűlt a baja, akikkel annak idején gyakoroltam. És az egész szépsége az volt, hogy ez nem mágia volt, hanem egyszerű önkontroll. Olyan elmekonrtoll, ami a varázslatok ellen is védett, hisz ugyanarról a tőről fakadt, mint a gondolatok, vagy éppen az álmok!  Saját magam bebiztosítása után térhettem én is rá a többi válaszára, mondandójára. Érzékelhetően félt attól, kitűnne a tömegből, holott a megnyilvánulásaival, maga is igen csak különcnek számított. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
-A honnan pottyantál ide, legalább olyan érdekes kérdés, mint maga az, hogy miként! - jegyeztem meg csendesen a kész okfejtésére. Arra csak a horkolás erősödött a buksimba, ahogy még azt is az orrom alá dörgölte, hogy a vajákok kíváncsi népek lennének. Érzékelhetően nem sokkal hozta még össze a sors, ha így vélekedett a fajtámról. Nem szándékoztam ezen a téren sem, az erős hortyogáson kívül mással felvilágosítani. Felvontam a szemöldököm, hogy míg ő minden gond nélkül kukkolt bele mások fejébe, a saját dolgaival kapcsolatban már szinte, sőt teljes egészében megrémült, hogy meghallhatják a többiek is. Elgondolkodón hümmentettem az észrevételemre, míg őt figyeltem. Aprónak tűnő, ám annál többet mondó trükkjei sem kerülték el közben a figyelmemet.
Meghajtottam a fejemet, hogy nem kért a segítségemből. Talán, ha emberek között nőttem volna fel, fájt volna a tálalás, ahogy minden további nélkül, a képességeim hiányára hivatkozva utasított vissza, így azonban nem különösebben foglalkoztam az önbecsülésemet célzó csapással. Nem zavartattam magam a furcsa légkörrel sem. Egyszerre tűnt a lény ártatlannak, miközben a bántó megjegyzéseket és megmozdulásokat halmozta egyiket a másikra. Vajon valóban ennyire nem ismeri az itteni életet, és igazat beszél, vagy csak hozzá szokott, hogy az ártatlanságával mindig elérte, ne kérjék számon. Akármelyik is volt az igazság, nem én szándékoztam most elkezdeni számon kérni. Szokásom volt a legrosszabbat feltételezni mindig, hisz ez nem egyszer mentette már meg az életemet, de nem voltam egy túl érzékeny lélek, hogy zokon vegyem a visszautasítást.
Továbbra is nyugodtan néztem végig a körülöttünk randalírozó részeg alakokon.
-Úgy sejtem, igen különös, és nem kevés mágiát birtokolsz és használsz. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy itt maradjunk, miközben még sem hallanak meg minket? - egyelőre nem ismertem a lényt, és nem akartam a, mondhatni saját felségterületére merészkedni, minden felkészültség nélkül. Taktikailag botor dolog lett volna, ami bizony komoly hátrányt jelentett volna a részemre. Továbbra sem voltam ugyanis meggyőzve a legrosszabb ellenkezőjéről, így óvatos maradtam vele szemben.  -Ezektől az alakoktól nem kell tartanod, nem hiszem, hogy tudnának bármelyikünknek ártani. Ráadásul túl részegek hozzá, hogy holnap arra emlékezzenek egyáltalán, hogy láttak bennünket, arról nem beszélve, hogy mi történt velük. - Megrémült? Jól láttam az arcán? Ez meglepett, noha ezt is palástoltam a jól ismert rezzenéstelenség álcájával. Vajon a részeg kiszámíthatatlan viselkedése, vagy az esetleges atrocitás rémisztette meg? Vagy hogy varázsolt előttem? Nem ez volt az első, az egész lényéből áradt a varázserő, nem véletlen bukott le a medálom előtt sem!
-Milyen ez a világ, ahonnan ide pottyantál? - ha a vajákok nem is feltétlen, abban igaza volt a lénynek, hogy én tudtam kíváncsi lenni. Még úgy is, hogy nem tartottam valószínűnek, valaha is megbizonyosodhatok annak a világnak a létezéséről. Ettől függetlenül érdekeltek a mesék róla. És az is, hogy a lény maga mit tart fontosnak belőle! Közben persze folyamatosan, nem untam meg a hortyogással védeni a saját elmémet.

Jieh & Liliath/cím@

Valamire nagyon koncentrál a másik – azt nem tudom, mire, de végre nem rám, így elhallgatnak a fejemben a gondolatai, így végre hallom a sajátjaimat is. Az, hogy mivel van elfoglalva fejben, nem igazán izgat  különösebben, azonban az asztalunkra eső részeg férfi által okozott ijedtségemen nem sokat segített, hogy a nevezett feltápászkodva felém fordult, a szájából áradó, illatnak nem nevezhető valamitől felfordult a gyomrom. Látszott, hogy kell neki néhány pillanat, míg felfogja, amin nem segített, hogy a társa, akivel összevesztek, jött utána, hogy folytassa a verekedést.
- Hé, ti ketten, húzzatok onnan, amíg szépen vagyunk! A nagytiszteletű kisasszony jó pénzt fizetett, hogy békén legyen hagyva! - hallom a fogadóst, aki kifejezetten nagy husánggal közelít a két részeg felé. Én próbálok nem túl ijedtnek tűnni, de nem sok sikerrel. Amikor beesett közénk ez a részeg ember, teljesen váratlanul ért, és amúgy sem szeretem a konfliktushelyzeteket, mer sose lesz jó végük. Közben a két részeget a fogadós erélyes mozdulatokkal eltereli az asztalunktól.
- Elnézést, kisasszony, ígérem, többet ilyen nem történik! - Hmmm, ezek a sárga érmék hasznosak tudnak lenni.
- Köszönöm szépen a segítséget! Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nem jön segíteni…! - És valóban, ha nekem kellett volna eltávolítanom a két alakot, és a „kérem szépen, menjenek innen”-ből nem értettek volna, nem tudom, képes lettem volna-e anélkül eltávolítani őket, hogy abból ne kerekedett volna nagyobb bonyodalom. Az emberek általában jobb esetben varázslónőnek néznek, bár van, amikor a szavak és a kézmozdulatok hiánya elárul, de tény és való, hogy a legtöbben nem tudják, hogyan működik a mágia általában, ami azért párszor már jól jött.
- Nem, nem, kedves Jieh, ha többet akar megtudni arról, honnan jöttem és kicsoda-micsoda vagyok, akkor attól tartok, fel kell jönnöd a szobámba, mert nem szeretnék még egy ilyen kis megzavarást, és ugyan sok mindenre vagyok képes, de mindennek ára van – és még az én lehetőségeimnek is vannak határai, legalábbis itt és most. Szóval két lehetősége van: vagy követ, és talán megosztom önnel életem amúgy nem túl érdekes részleteit, vagy itt marad, és akkor nem tud meg többet, kíváncsi vajákom.
Próbálom elrejteni, hogy ez a kis intermezzó mennyire kényelmetlenül érintett, majd anélkül elindulni a szobám felé, hogy az pánikszerű menekülésnek tűnjön, pedig legszívesebben már rég felteleportáltam volna, de tudom, hogy az feltűnő lenne. Még távozás közben hallom az utolsó kérdést, így megállok és visszafordulok.
- Egy hely tele csodával és mágiával, és olyan dolgokkal, amit el se tudsz képzelni! Amúgy a harmadik szoba a lépcsőtől jobbra az enyém.
Ezt már mosolyogva mondom és tekintetem kicsit a távolba réved, mert rájövök, hogy hiányzik az otthonom. Mind az, amit itt, ebben a világban alakítottam ki magamnak, mind a világ, ahonnan érkeztem. Aztán, hogy a vaják érdeklődését még jobban felcsigázzam, nagyon ügyelve rá, hogy csak ő lássa, még egy szívdobbanásnyi időre levettem az álcámat, megmutatva a valódi alakomat. Remélem, ennyi elég, hogy kövessen, különben valóban hoppon marad. Már így is messze túlmentem azon az információmennyiségen, amit megosztok egy idegennel első találkozásra egy kocsmában. Majd miután ismét emberi valómba változtam vissza, elindultam fel a lépcsőn, majd be a szobámba. Egy intéssel térkaput nyitottam haza – nem mintha beengedném a vajákot oda, csak szükségem volt pár percre, hogy rendezzem a gondolataimat, és az egyik térképemre, és a naplómra, amiket sikerült otthon felejtenem. Összeszedtem ezeket, és visszatértem a szobámba.
Most már csak kíváncsian várom, vajon utánam jön-e a másik, addig is elkezdem lejegyezni az utóbbi pár hét eseményeit a naplómba.


Jegyzet:566 szóZene: *Ide írj

 
Kíváncsi voltam? Teljes mértékben. De egy vaják is, akit kisgyermek korától arra neveltek, hogy bizalmatlan legyen. Másképp már jó pár évtizede odavesztem volna a munkámba. A bizalmatlanság, na meg az, hogy minden esetben végig vettem a felmerülő lehetőségeket, és a legrosszabbal kezdtem, nem egyszer mentette már meg szerény kis életemet.
A lányt nem lengte körbe a vér illata, azt megéreztem volna. Jó orrom volt, főleg az ilyesmihez! Addig pedig, amíg nem gyilkolta az embereket, nekem nem volt vele különösebb dolgom.
Az ijedtsége is őszintének tűnt, ahogy a részeg embertől megijedt, csak mert oda pottyant hozzánk. Az incselkedésére felvontam a szemöldököm. Főleg, hogy saját magának mondott ellent vele. Hogy most nem túl érdekes, vagy olyanokat fog mondani, amilyeneket még életemben nem hallhattam.  Mintegy ezt megerősítve, váltott a szemem láttára alakot. Csendes szusszanással vártam meg, hogy eltűnjön a lépcsőn, majd sétáltam jómagam ki a csehó ajtaján.
Ha nem lettem volna sárkányok között annyit, lehet botor mód a lányt is annak hittem volna. A szárnyaival, és a szarvaival. Így azonban inkább azt feltételeztem, hogy kiolvasta a gondolataim között, hogy szeretem a sárkányokat, azért mutatkozott ilyen formában.  Bár a succubus is megfordult a fejemben, mint olyan. Minden esetre az kiderült, hogy alakváltó volt, ez pedig nem volt ismeretlen a számomra. Egy rókaszellem a családom!
Kint a napsütés kellően erős volt, hogy egy pillanatra megtorpanjak az árnyékba, és hagyjak magamnak időt, hogy a szemeim hozzá szokjanak a megváltozott fényviszonyokhoz. Volt a városnak egy olyan negyede, azt híresztelték, ahol  kifejezetten lények laktak. Oda indultam meg újabb szállás után nézni.
Nem kellett túl sokat megtennem az útból, amikor egy vörös villanás száguldott felém, és el is tűnt a ruhámba. Túlságosan ismerős volt ez a jelenet ahhoz, hogy megijedjek tőle. Helyette körbe néztem, hogy kik láthatták meg, ám mivel mindenki szinte már teljes letargiával sétálgatott, magam is sietősen tovább álltam.
-Hát te meg mit keresel itt? Azt hittem otthon maradtál! -sziszegtem halkan. Kis mocorgás támadt ruhám egyik redőjébe, majd meg is érkezett a válasz.
-Utánad jöttem. Most otthon úgy sincs mit tenni, neked viszont nem fog ártani, ha valaki fél szemét rajtad tartja! Ne aggódj, van aki addig gondját viseli a háznak. - szusszantam a kis vörös rókám leleményességén.
-És hogy találtál meg? Bármerre mehettem volna! -jött a következő morgás a részemről. Szokás szerint, akkor veszekedtünk, amikor aggódtunk egymásért.
-Aguara vagyok! Követtem az illatodat! Na meg a nyomaidat… - büszkeséget hallottam ki a hangjából? Prüsszentettem egyet, ahogy Jahe nyakára simítottam a tenyeremet, majd felpattantam a hátára.
-Erre még majd visszatérünk! Több okból is! - mormoltam, mielőtt neki vágtam a lények lakta negyednek.  Még abba se avatott be, kit is bízott meg a házunk felügyeletével.
Jahe ritmusos lépegetésére a kis vörös rókácska elszenderedett az öltözékem egyik rejtett redőjében. Nem ébresztettem fel, hisz nem kicsi út állt mögötte sem. Ahogy megérkeztem egy félelfek által működtetett fogadóhoz, hangtalanul szálltam le Jahe hátáról, és csendesen foglaltam magunknak szállást pihenésre. Valamennyiünkre ránk fért.