Meg kellett állapítanom, hogy a halálból való visszatérésem túl sokat nem változtatott azon a kiszámíthatatlan eseményhalmazon, amit az emberek életnek hívnak.
Az az újszerű élmény, hogy hosszú idő után csak annyi dolgom van, hogy kiderítsem mi történt az eltűnésem és az újra felbukkanásom közti időben szült néhány igen belsőséges és tisztán érzelmi pillanatot köztem és Yennefer között, amire úgy vélem mindkettőnknek szüksége volt. A háború és a politika akkora koloncot rakott a nyakunkba, amibe egy átlag ember talán bele is roppant volna.
Talán én is belebolondultam volna a dologba, ha nem lebegett volna előttem határozott célként Ciri megmentése.
Lehet, hogy vénségemre kissé érzelgőssé váltam, de el kell ismernem, hogy ez a hamuszín hajú lány legalább annyi jót hozott az életünkbe, mint amennyire húzódoztam attól, hogy vállaljam a Meglepetés törvényének rám eső részét. Ciri mindenkire jó hatással volt, akivel hosszabb időt töltött el. Csiszolt Vesemír vénségére egyre inkább elhatalmasodó zsémbelésén, sikerült lyukat ütnie azon az erős jégpáncélon, ami mögött a legtöbb ember szerint Yennefernek nincs is szíve és az ő kiszabadítására indított misszió engem is sok dolog átértékelésére vett rá.
A legtöbb ember meg azt mondja, hogy a gyerek felnevelése csak nyűg...
Kellett pár nap ahhoz, hogy visszazökkenjen a minden a rendes kerékvágásba. Miután Yenneferrel kiderítettük, hogy mi történt velünk, még néhány napig élveztük a hírek lassú terjedése miatt megadatott felelősségtől mentes kis időt és egymás társaságát. Ezután mintha csak csak visszalöktek minket volna a valóságba, Yent egy búcsúcsók után elnyelte egy térkapu, én pedig néhány levél kiküldése után elindultam az új Keszegem hátán ülve Kaer Morhenbe.
A viszontlátás nem volt éppen felhőtlen. Eskel és Lambert távol volt egy megbízás miatt, Vesemírt pedig rákvörös fejjel találtam meg, amint éppen üvölt a kaedweni király perjelével az erőd kisajátítása miatt.
Szép dolgokra értem haza mondhatom. Csak a vakszerencse, a vár talapzata alatt húzódó nekkerfészek, néhány jól megválasztott szó és jókor alkalmazott axii mentett meg minket attól, hogy földönfutókká legyünk.
Vesemír is lenyugodott és pedig nekiállhattam, hogy megkeressem a kóbor életet élő Cirit.
Senki nem hallott afelől, hogy merre járhat, így a női vajákokról szóló pletykáknak kezdtem utána járni, nem túl sok sikerrel.
Gyakori vendég voltam a kereskedők és utazók asztalainál a fogadóban és sokuknak már eléggé megáztatta a bor a nyelvét ahhoz, hogy ne lehessen készpénznek venni a szavait, de a Toussaint felől érkező borkupecek közül túl sokan emlegettek egy karcsú leányt a hátán karddal és macska medállal a nyakában, hogy pusztán valami népi fabula legyen, így a híres borvidék felé vettem az utamat.
Az arcomra azért kiült egy aprócska félmosoly, ahogy végiggondoltam mennyire jellemző Cirire az a merész lépés, hogy a rá vadászok orra előtt rejtőzködik el.
Toussaintban tovább kellett kérdezősködnöm, de már nem kellett annyira megerőltetnem magamat, mint az útszéli kocsmák borvirágos orrú kupeceivel.
Ahogy közelebb értem a Nettare Rosso uradalomhoz úgy gazdagodott egyre több részlettel Ciri itteni tevékenységének története.
Élőholt banditákra fogadott el megbízást, akik módszeresen prédálják a környező kisebb falvakat.
Beletelt néhány napba, mire olyan nyomra akadtam, amit lekövetve tényleg rátalálhatok, de a nyomolvasásban szerzett tapasztalatom nem hagyott cserben.
Nettare Rosso közelében léptetek az egyik erdei úton, kötőféken vezetve a Vizimában vásárolt Keszegemet.
Tőlem szokatlan módon köpenyt viselve és a csuklyáját az orromba húzva haladok, mivel nem tudom, hogy Ciri miként reagálna, ha meglátna engem.
Az távolban meglátom az általa rakott tüzet és ahogy közeledek felé macskaíriszű szemeim előtt felsejlik egy köpenybe bugyolált női alak.
Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ő az, de ránézésre a kor és a testalkat megegyezik. Azonban hiába próbálom kifürkészni a mutagénekkel megtámogatott látásommal a csuklya alá rejtett haja színét, nem sikerül elkapnom semmilyen árnyalatot, a köpeny pedig jótékonyan eltakarja a mellkasát, így a medált meglétét sem tudom kifürkészni.
- Akad egy kis hely egy megfáradt utazónak a tűz körül? - kérdezem lényegre törően miközben beérek a tűz fénykörébe - Van cserébe egy kis temeriai rozsvodkám, meg pár szelet szárított húsom.
Tudom, hogy nem a legjobb kezdés de megeshet, hogy tényleg csak egy magányosan utazó fiatal nőt sodort az élet az utamba.

Nem tudom, hogy mit várjak ettől a találkozástól.
Bárhogy is reagálna a megjelenésemre egy kicsit úgy érezném, hogy nem végeztem túl jó munkát a Kaer Morhenben töltött ideje alatt. Ezt egyszerre jelentené azt, hogy vagy túl alapos voltam és kiöltem belőle az emberséget, vagy túl trehány az olyan készséges
Arra nem számítok, hogy a meglepetés sokkjának múlta után kitörő örömmel ugorna a nyakamba. Egyszerűen már túl sokat látott ahhoz, hogy ennyire óvatlan és felelőtlen legyen.
Nem kell emlékeztetnem magam, hogy ő már rég nem az villámló szemű hercegnőcske, akit a Farkasok ódon várába vittem. Magam is nehezen érem fel ésszel, hogy mennyi mindent kellett megtapasztalnia, míg én azzal a színes kompániával az ismert világ ellen vonultam, hogy megmentsem őt az Emhyr által neki szánt végzettől.
A tapasztalat a legjobb tanítómester és befejezte azt a munkát, amit Vesemirrel, Lamberttel, Eskellel és Coënnel elkezdtünk. Amikor újra találkoztam a lányommal már legalább olyan veszedelmes kardforgatóvá lett, mint egy Füvek próbáján átesett vaják.
Még mindig nehezen áll rá az elmém arra, hogy nem furcsálljam amikor a gyermekemként hivatkozok rá, de ezért inkább a vajákokat érintő előítéleteket okolom, nem pedig az apa szerepre való felkészületlenségemet.
Ha mindenki az ellenkezőjét állítja, akkor az ember nehezen hiszi el, hogy megtörténhet a lehetetlen.
A legnagyobb csoda azonban az volt, ami Yenneferrel történt. Ciri képes volt a mélyen eltemetett, de a felszínt alatt folyamatosan kapirgáló emberségességet és az régen kihaltnak vélt anyai ösztönt előásni az én hollófürtű varázslónőmből. Ennek hatására pedig Yen is sokat változott saját előnyére.
Ilyen csodát meg csak egyszer lehet megélni, legyen az ember vaják, vagy varázslónő.
Most pedig a lányom előtt állok, én a vaják, aki apább volt a vér szerinti apjánál és nem tudom, hogy miben reménykedjek. Hogy kardot ránt-e rám, vagy egy kis gyanakvás után megölel?
Látom a smaragdszín szemét parázslani a csuklya alatt és biztos vagyok benne, hogy pillanatonként váltakozik, hogy a szívére, vagy a józan eszére hallgat-e.
Végül óvatosan a nevemen szólít.
Leemelem a fejemről a csuklyát, megrázom a hófehér sörényemet, majd kibányászom az vászoningem alól a tőle kapott farkas-medált, ami néhány másodpercnyi himbálózás után egykedvűen csüng le a láncáról.
- Én vagyok az. - mondom a lánynak
Nem erőltetek semmiféle jellegzetes hanghordozást. Azzal csak arra játszanék rá, hogy valami imposztor vagyok.
Kihúzom magam és közelebb lépek, hogy jól megnézhessen magának. Mindkét kezemet a legtávolabb tartom a kardjaimtól.
- Neked macska, Yennefernek pedig griff fejet formázó medálja van.

Nem kell látnom Ciri arcát ahhoz, hogy tudjam miféle vihar dúl most benne. Az elme kel birokra a szívvel.
A józan ész a tapasztalattal.
A realitás a reménnyel.
A kiképzés az emberséggel.
Bár csuklya takarja az arcát, de mégis mintha a képzeletem próbálna kisegíteni és a szemem elé idézi a gyanakvóból hitetlenkedőre, majd a hitetlenkedőről örömtelire változó arc vonásait.
Az egész mozgásából visszasugárzik valami természetellenes merevség. Úgy áll fel, mintha a fisztek deliriuma kerítette volna a hatalmába, de a kámzsa alól kivillanó jádeszín szemekben megbúvó bölcsesség mindennél jobban jelzi, hogy olyan tiszta a tudata, mint a hegyi patak a forrásánál.
A tekintetéből meg tudom mondani, hogy jelen pillanatban a személyisége racionálisabb felére bízta a helyzetet. Ezer közül felismerném azokat a gyors szemmozgásokat. Pontosan így mérte fel a ritmusosan mozgó gyakorlóbábukat is Kaer Morhenben. Az első néhány alkalommal még csak a mintázatot próbálta megtalálni, de ahogy kiismerte magát perdülő és forgó szalmafigurák örvényében, már nem volt szüksége vizslatásra.
A testtartása változásából látom, hogy hisz annak, amit lát és nem kételkedik. Ennek ellenére nehezen távozik a mozgásából a hitetlenség ólmos merevsége.
Óvatosan közelít felém, a tapasztalatlan vagy avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetne, hogy fél tőlem, de aki ezt mondaná az még nem kapott vissza halottnak hit családtagot.
Lassú, óvatos léptekkel közelítek én is felé, mintha csak egy riadt, orvvadászok csapdájába esett őzgidához próbálnék közelebb menni.
Láthatólag a szavaim, a medál és az az információ, hogy Bonhart trófeái közül melyik kihez került, minden kétséget kisöpörtek a tudatából.
Ciri még mindig egy kétkedő ember óvatosságával helyezte apró, finoman ívelt kezét a mellkasomra és lehúzza a fejéről a csuklyát.
Smaragdszín szemei zöld lidércfényként izzanak a szemgödreiben, ahogy tekintetünk találkozik. Látom a csodálkozást és a kérdést a szemeiben.
- Itt vagyok Ciri. - fogom meg a mellkasomnak támasztott kezét
Megelőz az öleléssel. Talán csak azért, hogy véglegesen eldöntse, hogy nem álmodik-e. Talán azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az, aki az egész kontinens ellen ment miatta él és lélegzik, nem pedig csak egy tovatűnő csalfa délibáb.
De biztos nem azért, hogy elrejtse a könnyeit.
Vajáknak neveltük ugyan a többiekkel, de nagy szerencsénkre Triss időben megakadályozta, hogy megtanítsuk neki elnyomni az emberségét, Yen mellett pedig megtanulta, hogy vannak helyzetek, amikor az érzéseket nem szabad elnyomni.
Érzem, ahogy a szemeiből patakzó sós könnyek mindkettőnk bőrét és ruháját megnedvesítik.
Óvatosan kulcsolom össze a karomat a vállaim körül és egy apai ölelésben részesítem.
Úgy követeli tőlem, hogy ismerjem el a minket összekötő kapcsot, mint egy gyermek, aki makacsul szeretne hinni abban, hogy varázsütésre minden rendbe jön.
- Te vagy a végzetem. - dörmögöm a fülébe halkan az egészín haján keresztül - A végzeten, amit se háború, se szörnyek, se a saját konokságom nem tudott elvenni elvenni tőlem.
Ciri kibontakozott annyira az ölelésemből, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Az ő szemeit még áztatták a könnyek, én pedig éreztem, hogy egy árva csepp a szemem tövéből kiindulva végiggördül az arcomon és beleveszik a szakállam.
- Te vagy a végzetem. Te és Yen. - mondom neki olyan lágy hangon, ahogy csak egy szülő beszélhet a gyerekével - Ő is életben van és alig várja, hogy találkozzatok.

Cseppet sem lep meg Ciri reakciója, miután megbizonyosodott arról, hogy tényleg nem váltány, illúzió vagy más szemfényvesztés vagyok.
Olyan hévvel karol át, mintha egy meghalni készülő szerettét próbálná meg megóvni a másvilágtól pusztán az akarata erejével.
Sokáig nem gondoltam bele komolyan, hogy a kozmikus értelemben vett Sors, vagy Végzet milyen hatalmas erő és ezért is alkalmaztam olyan könnyelműen a Meglepetés törvényét, amikor nem tudták kifizetni a szörnyek leöléséért járó vérdíjat.
A szegény parasztembereket más is kínozza a nincstelenségen kívül és én pedig bármennyire is érdektelennek tűnök, túl sokszor kaptam már meg a lélektelenség és az érzéketlenség vádját, hogy a kisebbik rosszat válasszam a vitás helyzetekben.
Évekig nem akartam elfogadni, hogy a Sors az szánta életem céljául, hogy egy árva hercegnőt annyira szeressek, mintha tulajdon vér szerinti lányom lenne és miatta átvágjak az egész kontinensen szembemenve azzal, hogy mennyire csekélyke remény látszott csak a sikerre és szinte minden léptemet számító politikusok, ármánykodó varázslónők és parancsra gondolkodás nélkül gyilkoló orgyilkosok szegélyezzék.
A Sors, a Végzet azt a szerepet szánta Yennek és nekem, ami igazán kevés varázslónőnek és vajáknak adatik meg.
Szorosan magamhoz ölelem Cirit és hagyom, hogy néhány örömkönny végig gördüljön az arcomon.
Lehet egyesek most megvádolnának azzal, hogy vénségemre érzelgőssé lettem, de semmi szégyellni valót nem látok ebben. A halálból tértem vissza. Egy ilyen után az ember átértékel bizonyos dolgokat.
A smaragdszín szemek tekintete belefúródik a gyantasárga pupilláimba, de se kérdés, se hitetlenkedés nem ül benne.
Csak az elveszett apját viszontlátó gyermek öröme.
- A te nyomodat követtem. - válaszolok a jól megszokott rekedtes hangomon - Vesemirnek fogalma sem volt, hogy merre járhatsz, de szerencsémre, nem futkos túl sok hamuszín hajú lány zöld szemmel és karddal a hátán a kontinensen. Csak jó embereknél kellett utánajárnom a pletykáknak.
Követem Cirit a tűzhöz és leülök mellé a rönkre.
- Közel rejtőzködsz a tűzhöz. - mondom elismerően miközben belenézek az előttem táncoló tűzbe- Ha nem ismernélek, akkor azt hinném, hogy direkt provokálni akarod Emhyrt.
Hallottam mendemondákat és pletykákat arról, hogy milyen megbízást vállalt el, de mindig is jobban szerettem, amikor a legmegbízhatóbb forrástól hallom az információkat. Bár sokkal jobban érdekel, hogy mivel töltötte az idejét azután, hogy otthagyott Yent és engem Avalon szigetén.
- Nem munkaügyben vagyok itt. - mondom miközben a Cirire sandítok - Bár Toussaintban jó a renomém, de csak azért lovagoltam el ilyen távolra, hogy a nyomodra leljek és lássam jól vagy.
Annak ellenére is rám férne egy tisztességes megbízás, hogy az első dolgom a nekkerölés volt, miután haza érkeztem Kaer Morhenbe. Megtehetném, hogy a Beauclair-i Vivaldi bankba berakott pénzemből csendben visszavonulok, de tudom jól, hogy nem sokáig tartana a nyugalmam, mert valami őrült varázsló, világhódító uralkodó vagy politikába beférkőzött elmebeteg szektavezér törekvései újból akaratom ellenére kevernének bele a dolgok sűrűjébe.
- Meséld el nekem, hogy mi történt amíg mindenki halottnak hitt minket. Nem igazán volt még lehetőségem felvenni a fonalat. Yennel Vizimában és Novigrádban elég sűrű volt a programunk, Vesemirről meg mindketten tudjuk, hogy nem sokat foglalkozik a világ dolgaival.

Cirivel az oldalamon a tűz mellett üldögélve már éppen úgy érzem magam, mint egy átlagos ember, aki eltölthet néhány szűken mért percet a saját lányával.
Több mint húsz éve nem is gondoltam volna, hogy ilyenben nekem valaha részem lehet. Ha élne, akkor köszönetet mondanék Calanthenak, hogy belekevert a cintra öröklés ügyeibe, de így csak pár hálás gondolattal tudok adózni királynői makacsság előtt.
El kell ismernem, hogy eleinte nem voltam olyan pótapa, amit Ciri megérdemelt. Még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett rám mondani, hogy alkalmas lettem volna a szülőségre, egy lányt gondjaimba venni pedig inkább felelőtlenségnek tűnhet, mint jól megfontolt döntésnek.
A sors furcsa fintora, hogy pont miatta lett belőlünk család. Az árva lány csinált anyát a vad varázslónőből és apává formálta a szenvtelennek tűnő vajákot, ezzel pedig rácáfolt szinte mindenre, amit az emberek tudni véltek a mi "fajtánkról".
Jóleső nyugalommal tölt el, ahogy érzem Ciri fejének súlyát a vállamra nehezedni. Válaszul kedvesen átkarolom az ő vállát.
- Annyira azért nem kell aggódnod. - húzódott mosolyra a szakáll keretezte arcom - A császári hírszerzők biztos nem minősítették volna megbízhatónak a forrásaimat.
Talán pont az volt a szerencse, hogy olyan borkupecek szavát követve leltem rá, akik nem vetik meg a saját árujuk gyakori és beható kóstolgatását.
- Sokat láthatott az a félszerzet, ha ő is erre a következtetésre jutott. - bólintok elismerően - Jó stratégiát válaszottál a rejtőzésre. Emhyr helyében én se a tőszomszédságban keresnélek, hanem az északi királyságokban.
Mint egy mesére vágyó kislány, úgy fészkeli be magát egyre jobban a hónom alá és szinte az összes szavamra úgy figyel, mintha Kökörcsint megszégyenítő tehetséggel adnék elő egy ritkán hallható fabulát.
A válasza hallatán nem bírom ki, hangosan felkacagok. Elképesztő, hogy a vérségi hajlandóság mellett mennyi ragadt át rá Yennefer csípős humorából és hogy ez mennyire természetesnek hat tőle.
- A Fehér Fagy pedig Zerrikánia felől fenyegeti a kontinenst ugye? - kontrázok rá a válaszára - Bár a törp asszonyokkal kapcsolatban lehet igazad van. Zoltan biztos jól felvilágosítana minket a témáról.
Braenn említésére tudatosodik bennem, hogy mennyi év szállt el a legutóbbi találkozásunk óta. Ciri még egy szemtelen kislány volt, amikor Brokilonban összehozott minket a sors. Úgy tűnik, hogy végül csak nem tudta megtagadni az emberi emlékeit és elsodorta az élet a driádok birodalmából.
- Azóta nem hallottam felőle, hogy magunk mögött hagytuk Brokilont. - mondom kicsit elmerengve - Azok alapján amit elmondtál úgy tűnik rálelt a saját útjára.
- Azon kívül, hogy Henselt ki akarta sajátítani Kaer Morhent én sem tudok többet mondani. - mondom szándékolt nyugodsággal - Amikor megérkeztem Vesemir rákvörös fejjel üvöltözött egy királyi megbízottal és ha nem derül ki, hogy a pincében a labor mellett egy nekkertanya alagútjai rejtőznek, akkor elvesztettük volna az otthonunkat.

Nem nagyon hiszek bennük, de ha az istenek léteznek és az ő befolyásuk alatt van a sors, akkor nem csak költők számára észrevehető fanyar humorérzékkel bírnak.
Ahogy a tűz mellett üldögélünk és Ciri kislányként bújik oda hozzám eszembe jut, hogy mennyire rögös volt az az út, amin ideáig eljutottunk.
Bármennyire is próbáltam elállni az alkutól, amit Calanthéval kötöttem annak idején, nem tudtam elkerülni, hogy megkapjam a Meglepetés törvénye által kiszabott jutalmamat és utólag végig gondolva a dolgokat azt kell mondjam, hogy jobb lett volna megadnom magam a Sors akaratának, ahelyett, hogy foggal körömmel küzdöttem ellene.
Amikor Brokilonban találkoztunk, Ciri egyből ízelítőt kaptam abból, hogy mennyire akaratos és konok tud lenni, néha még a józan észnek ellent mondva is és én sem igazán viseltem túl jól ezeket a tulajdonságait.
Amikor ismét találkoztunk, akkor jöttem rá, hogy bármit is teszek, a Sors őt rendelte mellém. A legtöbb ember nyilván ráfogná ezt arra a tényre, hogy majdnem egy halálos sebből lábadoztam, de amikor valaki másodjára tűnik fel az ember életében és pont azután, hogy ismét a Meglepetés törvényére alkudott, akkor senki nem fogja megvárni a harmadik alkalmat.
Ami ezután jött pedig minden képzeletet felülmúlt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha át fogom szelni az egész kontinenst, hogy egy embert megmentsek és ezzel mindenre rácáfoljak, amit az emberek a vajákokról hisznek, mégis megtörtént és sok dologban kellett átértékelnem a világról alkotott képem emiatt. Mindezt azért, mert megtudtam, hogy milyen érzés apának lenni.
- És emberevő félszerzetekkel hadakoznak a sivatag dűnéi között. - nevetek fel, ahogy Ciri tovább fűzi a tréfát
- Ha elintéztük itt a dolgainkat, akár meg is próbálhatnánk a nyomára bukkanni. Talán kezdhetnénk a menyasszonyánál a keresést. - vetem fel neki az ötletet - Alkalomadtán megmutathatnád majd, hogy kell játszani. A kockapókert már kezdem unni és ahhoz már öreg vagyok, hogy némi aprópénzért verjek laposra néhány ittas legényt egy kocsma söntésében.
Vesemir megemlítésére mintha halovány mosoly sejlene fel a lányom arcán és megmelengeti a szívemet, hogy ennyire merész tettekre ragadtatná az otthonunk védelmében.
- Nem kell aggódnod, túljártam a perjel eszén. - nyugtatom meg Cirit - Megalkudtam vele, hogy jelképes összegért ott maradunk és vigyázunk a várra és Henselt számára olcsóbban számítjuk meg a vaják munkát. Bár állami tulajdonba került az erőd, de így legalább nem a mi erszényünket fogja terhelni a felújítás költsége.
Ciri nem az a fajta lány, aki olyan fába vágja a fejszéjét, amit nem tud kivágni. Megvan a magához való esze és Kaer Morhenben gondoskodtunk róla, hogy ne legyen híján az elméleti tudásnak sem, így ha valami kifog rajta, akkor az nem lehet szokványos dolog.
- Számíthatsz rám. - húzom magamhoz kicsit jobban - Meséld el a részleteket és meglátjuk, hogy mire jutunk a dologgal.

Régen nem tapasztalt nyugalom járja át a tagjaimat, ahogy a tűz mellett üldögélek Cirit átölelve.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire és ilyen irányban változtatja majd meg az életemet, amikor gúnyt űzve a hagyományokból, a Meglepetés törvényét érvényesítve kértem a fizetségem azon az emlékezetes eljegyzési vacsorán. Azután az eset után százszor elátkoztam a könnyelműségemet, de majd két évtizeddel később még ha tehetném se cselekednék máshogy, mert végső soron ennek könnyelműségnek köszönhetem azt, hogy vaják létemre családom lett.
Nem hétköznapi egy család, de család.
Ciri egy hízelgő kiscicaként bújik oda hozzám és hangosan kacag a tréfáimon.
- Az a két jómadár mindig könnyen egymásra talál. Nem lepédnék mag, ha valami közös vállalkozásba is belefogtak volna. - engedek meg magamnak én is egy halk nevetést, ami sokkal inkább emlékeztet tényleges kacajra, mint a tőlem megszokott morranásszerű rövid hangokra - Arra a nótára gondolsz, amit a Filavandrellel való találkozásunk után írt? Már simán visszavásároltam volna Henselttől Kaer Morhent, ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy érmét, amikor hallottam az a dalt.
Ahogy arra az új kártyajátékra terelődött a szó, a lányom mintha visszavedlett volna azzá a tizenéves gyerekké, akit először csodálkozott rá arra a romos várkastélyra, amit otthonomnak mertem nevezni. Még számomra is nehezen követhető gyorsasággal szedegeti elő a kártyalapokat és olyan lelkesedéssel mutatja meg nekem, mint egy apró kölyök a születésnapjára kapott új játékát.
Egyes kártyákon látszik a használat nyoma, de néhány lap szinte teljesen újnak tűnik.
Cseppet sem lep meg, hogy ezeken a kártyákon kik szerepelnek és ez meg is magyarázza, hogy miért is vannak ilyen nagy becsben tartva.
A díszítő festmények néhol kicsit túlzóak. A női szereplők bájait túlságosan kiemelik, míg a férfiakat (főleg Kökörcsint és engem) nagy általánosságban túlheroizálják.
Érdeklődő tekintettel forgatom a kezeimben a kártyákat, vigyázva rá, hogy ne sérüljenek meg.
- Csak nem belőlünk lettek az aduászok? - vonom fel szemöldököm kérdően, bár a hangomon hallatszik, hogy több évnyi általános elutasítás és megvetés után egy kicsit jól esik, hogy ilyen formában kapok némi elismerést
Alaposabban megnézem a lapokat, hogy értelmezni tudjam az apró betűkkel szedett szöveget az aljukon, valamint a számokat a bal felső és a jobb alsó sarokban.
- Azt látom, hogy több lapnak is van valami egyedi képessége. - értelmezem az információkat félig hangosan, nem titkoltam azzal a szándékkal, hogy Cirit egy kicsit beszéltessem a játékról - Ezekkel a számokkal viszont nem tudok dűlőre jutna. Gondolom az egyik a kártya harci értéke, de a másikról fogalmam sincs.
Annak hallatán, hogy Kökörcsin keze is benne van ebben a játékban meg sem lepődök. Azt a lókötőt ugyan nem a hazárdőrök császáraként ismerem, de majdnem mindenbe beleteszi a mancsát, aminek egy kicsit köze is van a történetmeséléshez és ezt a játékot ő minden bizonnyal tudja úgy értelmezni, mint egyfajta körmönfont módját egy történet előadásának.
- Nem is ő lenne, ha nem ágált volna egy kicsit az érdekemben. - ölelem át újra Cirit, ahogy ismét az oldalamba fúrja magát - De szokatlan éleslátásról tett bizonyságot, hogy Yent és Trisst is beletetette a játékba. Általában nem szokása mások hőstetteinek hírét öregbíteni az enyémeimen kívül.
Ahogy Ciri elkezd beszélni a megbízásáról érzem, hogy megfeszül a teste és a hangjába is befészkeli magát a gondterheltség és az idegesség.
Figyelmesen végig hallgatom a történetet. Nem kérdezek közbe, csak hagyom, hogy elmondjon mindent amit fontosnak gondol.
- Vagy valakinek a nyomában vannak és e szerint csapnak le, vagy pedig több célpontjuk van. - vonom le a következtetést a támadások módját hallva - Esetleg a zsákmányuk szét van szórva és nem elég erősek kisebb csapatokra oszolva megszerezni azt.
Egy részlet viszont nem igazán hagy nyugodni. Ciri állítása szerint ezek élőholtak lehetnek, de Vesemir tett róla annak idején, hogy alaposan elsajátítsa a szörnyek rendszertanát, így tudnia kellene, hogy az élőholtak majdnem kizárólag szellemlényként térnek vissza a halálból. A lányom pedig hozzám hasonlóan alapos, így biztos vagyok benne, hogy alapesetben nem siklana el egy ilyen részlet felett és nem keverné össze az élőholtakat a nekrofágokkal, mint a legtöbb átlagember. Ez pedig azt jelenti, hogy személyes érintettsége is van a dologban.
- Jól gondolom, hogy nem csak a furcsa viselkedésük zavar meg téged? - teszem fel óvatosan a kérdést neki

Az évek során talán még nem is volt ennyire belsőséges és meleg hangulatú társalgásunk, mint a mostani. Amíg minden nap találkoztunk Kaer Morhenben valahogy sokkal természetesebbnek éreztük egymás jelenlétét és kevésbé értékeltük ezeket a pillanatokat.
A távolság és az idő nagyon sok mindennek próbálja tud lenni, különösképp igaz ez az emberi viszonyokra. Legyen szó barátságról, szerelemről vagy jelen esetben egy apa és a lánya egymás iránt érzett szeretetéről. A gyenge fonál elszakad és nem köti tovább össte a két embert, az erős pedig eltéphetetlen lánccá edződik, ami még az élet legnagyobb viharaiban sem fogja megadni magát a viszontagságokban.
Szerencsének érezhetem magam, hogy engem több emberhez is köt ilyen széttéphetetlen lánc és nem tudok megfelelő kifejezést találni arra, hogy mennyire örülök, hogy Cirivel és Yenneferrel is olyan sok vihart kiállt kapcsolat fűz.
- Csak mondanod kellett és már hallom is a koponyámban a kezdő sorokat. - cirógatom meg a lányom egérszín üstökét - Kökörcsinről sokmindent lehet mondani, de azzal nem vádolhatjuk, hogy kontára lenne a választott szakmájának. A hírnév meg egy kétélű fegyver. Sok kaput és lehetőséget is megnyithat az ember előtt, de sok elvárást is támaszthat.
Valahol a lelkem legmélyén beleborzongok abba, hogy Calanthét mennyire befolyásolhatták azok a dalok, amit az én cimborám költött rólam és próbálom elhessegetni a gondolatot az agyamból, hogy talán neki is köze van ahhoz, hogy ilyen formán alakult a Sorsom.
- Úgy látom, hogy frakciók stílusát a való életbeli párjukhoz igazították. Ahogy elmeséled A Nilfgaard legalább annyira manipulatív és taktikázós a játékban, mint amilyen volt a két invázió alatt néhány éve. A Mókusok meg biztos sok csapdát jelképező lappal játsszanak.
Hallgatom ahogy Ciri beszél a játékról és próbálom feldolgozni azt az információmennyiséget, amit rövid idő alatt rám zúdít. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű kártyajáték ennyire aprólékos és sokrétű elmesporttá tud válni, de úgy tűnik, hogy az élet megint rácáfol a feltételezéseimre. Azon már meg sem lepődök, hogy ebbe Kökörcsin is belefolyt és a lányom ismertet meg vele.
Mintha megfordulnának az évekkel ezelőtt kialakult szerepek és Ciri lenne a tapasztal vén róka én meg a kezdő siheder.
Viccelődnék azzal, hogy vén kutya is megtanulhat új trükköt, de Farkas vagyok és nekünk az új kunsztok megtanulása jelenti a túlélést.
Tudó mosoly ül ki az arcomra, ahogy végighallgatom Yennefer, Triss és a többi kártya születésének történetét. Ciri ismer mindenkit ebből a társaságból és tudja miként viszonyulnak egymáshoz. Azt is aláírom, hogy Yen önérzete nagyon aktívan kezdene dolgozni, ha megtudta volna, hogy Kökörcsin azzal jelentéktelenitené el az ő tetteinek súlyát a közelmúlt történelmében, hogy nem állít emléket neki egy Gwent-kártya képében.
- Ezzel pedig rengeteg fejfájástól mentetted meg őt. Meg engem is. - húzódik egy újabb vékonyka mosolyra a szám - Nem tudom mivel tudtam volna lecsillapítani Yent, ha kiderül, hogy rólam van kártya, róla pedig nincs és ennek köze van Kökörcsinhez.
Jól érzékelhetően megváltozik a társalgás hangulata, amikor az elvállalt eset részleteiről kezdünk el beszélgetni. A gondterhelt tekintete és a megkeményedő hangja sok mindent elárul arról, hogy mennyire komoly az ügy.
- Eskel nem mondott hülyeséget. - próbálom a szakmai oldalról megközelíteni a dolgot - Sőt. Akad egy-két olyan élőholt, akik képesek testestül visszatérni és irányítás nélkül cselekedni. Ezek viszont olyan ritkák, hogy már majdnem ötven éve senki nem látott ilyet a Farkasok közül. Hatalmas és kínzóan erős érzelmek kellenek ahhoz, hogy valaki így térjen vissza a túlvilágról.
Amikor közli, hogy mi az, amiért ennyire személyesen érinti az ügy, egy pár másodpercig szólni sem tudok.
Okkal nem firtattam túlságosan, hogy mi történt vele addig, amíg a Hanzával őt kerestük. Persze a történtekről nagy vonalakban tudtam, de jobbnak éreztem kivárni, hogy Ciri magától meséljen a részletekről. Ezek olyan dolgok, amiknek az elmeséléséhez is fel kell készíteni a lelket és nem lehet csak úgy spontán elmondani.
Felállok és Cirihez lépek, karjaimmal egy támaszt nyújtó apai ölelésben vonva őt.
- Akárki is gyalázza meg az emléküket fizetni fog érte. - súgom a fülébe és hagyom, hogy a vállamra borulva kiereszthesse a feszültséget, ha szükségét érzi
Cirinek most az apjára van szüksége első sorban, meg arra, hogy megkönnyítse a lelkét és kitisztítsa a fejét.
Ezen kell előbb segíteni, utána majd nekiállhatunk felgöngyölíteni az ügyet.