A vizimai várbörtön mélye

**Vendég** · Vendég

Axel & Roche -

A vizimai várbörtön mélye

Már a lépcsőn leérve érezte az alvadt vér bűzét, ahogy alá ereszkedett a várbörtön mélyére. Az őrök felügyelte kőfolyosón lépkedve végigkísérte lépteit az ostorok csattanása, a tüzes vasak izzása és a kések szabdalása. Hallotta a falakon átütő üvöltéseket és azokba keveredő könyörgő szavakat. A tömlöc mindennapos hangjait...

A vizimai zárkában volt egy külön hely csakis a tündék és államellenes összeesküvésekben részvevők kihallgatására, illetve kivégzésére. Ez a részleg mindig az éppen aktuális Kékszalagos parancsnok hatáskörébe tartozott. Nem csak az ítélet kiszabás, hanem a jelentősebb bűnösök személyes kivallatása céljából is. Feltéve, amikor Vizimában tartózkodott.

Yule-t követően még nem állt a serege szolgálatban, ezért újra feladatává vált a börtön felügyelete. Már csak azért is, mert nem volt megelégedve az új vallatókkal.

Tovább haladva a kennelekbe zárt ebek a rácsnak feszülve ugatták a folyosón elsuhanó alakját. A valamikor nemes és képzett vadászkutyák már csak árnyképei voltak egykori önmaguknak. Elvette eszüket a hosszú éves, ölésre nevelt szolgálat…

A cellák és a kínkamrák felé indulva magához hívatta jelenteni egyik folyosón veszteglő vallatót. Ez se volt intelligensebb a többinél, de legalább volt együgyű annyira, hogy engedelmes maradjon felé.

- Semmi újdonság parancsnok. A Yule során kivégzett tündék óta, csak az életben maradt foglyok selejtezése folyik.

- Valami más?

- Hát, hogy is mondjam… Az őrök elfogtak valakit, aki beszökött a palotaudvarra.

- Kit?

- Egy sihedert, aki nilfgaardi akcentussal beszélt. Azt mondták, hogy egy kém. Így lehozták ide. Pár órája ostorozták meg.

Alighogy kiejtette a nilfgaardi szót érezte, hogy felforr a vére. Nem volt kétséges számára, hogy a valóban kémet foghattak. Nilfgardiak lenézték annyira a hazáját, hogy ne akarjanak itt lebzselni. Kivéve, ha ártó szándékról volt szó. A gyászhuszárok nehezen viselték a brennai vereségük…

- Neve?

- Axel Walardeb.

Nem volt ismerős a neve. Ám tapasztalatai szerint egy kém sem tevékenykedett egyetlen álnév alatt. A kémmesterük Thaler is vagy húsz álnévvel büszkélkedhetett csak a hazáján belül.

- Holmija?

- A fegyvereit és a cuccát elkoboztuk és fentre a raktárba elzártuk. A lovát az udvaron hagytuk kikötve.

Szóval már egy ideje úton volt Temeria felé…

- Mennyit kapott?

- Tudja a bánat! Ne is törődjön a fiúval! – intette le. – Hamarosan megtörik…

- Felajánlott valamit a szabadulásért? Könyörgött az életéért? Követelte-e már beletörődve a halált? – erősködött egyre megemelve a hangját.

- Most, hogy említi egyiket sem. Pedig több óráig ütötték… Csak azt állította végig, hogy ártatlan. – vallotta be a fejét vakarva.

- Szánalmas! Látom nem erőltettétek meg magatokat! – köpte mérgesen a férfi arcába.

- Na, de parancsnok! Elég ideig volt ostorozva! Mégsem voltunk képesek a nevénél többet kiszedni belőle…

- Leszarom az ostorozást! Nem ott cseszték el! Kémként abba a hiszembe ringatja magát, hogy nem érheti komolyabb bántódás a vallomás tételig. Ha lett volna egy marék eszetek akkor nyilvánvalóvá tették volna számára, hogy ez itt nem Nilfgaard! Ez Temeria és itt akkor is befogja vallani a titkait, ha élve kell megnyúzni érte!

A magyarázkodását jelentősen megnehezítette az, hogy a jajveszékelést újra és újra felharsanó vérfagyasztó sikoltások szakították félbe.

- Silas!!! – kiáltott katonája után.

Egy utolsó elgyötört sikoly rázta meg a börtön kőfalait, mielőtt Silas előrontott volna az egyik kamrából. Kezében egy harapó fogóval, amiből egy véres belsőség lógott ki. Feltehetően egy máj…

- Parancsnok? – kérdezte kissé ziláltan.

- Menj fel és keresd meg Ves-t! Mondd meg neki, hogy szeretnék mindent tudni erről az Axel Walardeb nevű nilfgaardi kémről, akit pár órája hoztak ide! Nézzétek át a holmiját majd járjatok utána, hogy van-e róla valami a jelentések között! Most rögtön!

- Igenis! – felelte engedelmesen és félretéve a kínzóeszközt elkezdett futni a lépcső felé. Vad ugatás követte lépteit. Az ebek orrát megcsapta a friss vérszag… Roche kérdőn belépett a terembe. A kínpadra szíjazott fogolyra nézett, de már nem volt szükség ügyelnie rá. A tünde nő már elvérzett. Felszabdalt mellkasából a vér egy nagy tócsába gyűlt a pad alatt.

- Lesz még tanulnivalója, mielőtt átvehetné a fővallatói pozíciót… – jegyezte meg magának.

- Vigyétek el! – kiáltott oda az őröknek a holttestre mutatva. - S szerezettek egy foglyot Silas-nak, mire visszajön! Lehetőleg még élőt! – tette hozzá sietve. A vallatást nem lehetett elsajátítani a megfelelő anatómiai ismeretek nélkül. Ugyan rendelkezésre álltak könyvek a témában, de tapasztalatból tudta, hogy gyakorlat közben hatékonyabb az ismeretek elsajátítása…

- A kínkamrába van még a fiút? -fordult vissza férfihoz, miközben a két őr vigyorogva elvonszolta a tündét.

- Igen, de igazán nincs szükség erre parancsnok! Csak néhány óra és…!

- Ragaszkodom hozzá! – felelte egy jeges pillantással, ami elárulta, hogy nem tűr meg nemleges választ.

A felszereléssel nem kellett bajlódjon. Tudta, hogy a kínzókamrában mindent megtalál, amire szüksége lesz. Ő aztán nem fogja hagyni, hogy egy kis taknyos kifogjon rajta!

A férfit követve elindult a többi kamra felé. A mentegetőzését meg se hallotta. Vonulásuk közben a foglyok jajgatását csak az törte meg, hogy a kutyák a tetem csontjait kezdték el ropogtatni a foguk között.

Egy hazaáruló sem érdemelte meg, hogy Temeria földjében nyugodjon…

Szószám: 802

**Axel Walardeb**

Nem hittem volna, hogy most itt vagyok. Sosem mertem volna sokáig Temeriában maradni lévén közel van Nilfgaard-hoz. Még, ha az egykori katona társaimmal nem is fejvadászokkal összefuthatok. Bár igaz az is, hogy a múltam miatt nem csak Nilfgaard akarja a fejemet. Hogy lehettem ennyire idióta?... A lényeg, hogy végül nem csak két napot töltöttem itt. Éreztem ,hogy ritkán fogok ide jönni, sőt lehet vissza se térek. Így megakartam ragadni minden lehetőséget, hogy kicsit jobban megismerjem az országot. Eleinte a városon kívül kezdtem felfedezésemet. Növényeket kerestem, megfigyeltem az állat világot. Sötétedés előtt pedig megkérdeztem egy medikus azokról a növényekről, amelyeket nem ismertem. Jegyzet füzetembe fel is jegyeztem őket, miután egy tűrhető rajzot készítettem róluk. Azt már megtanultam, hogy egyedül a vadonban csak úgy élhetem túl, ha hajlandó vagyok tanulni és nem csak harcot. Ha megsérülök és fogalmam sincs, hogyan is lássam el magam halott vagyok.
Viszont megfigyeltem, hogy itt az emberek és a tündék nem igen vannak jóban. Sőt láttam a vadonban párat messziről, de mivel volt egy olyan érzésem nem haboznának megölni, így nem mentem oda hozzájuk. Kíváncsi vagyok mi ez a nagy ellentét a két faj között. Mivel nekem nincs semmi bajom egy fajjal sem és semleges is vagyok, így számomra eléggé abszurd így látni őket. De nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem...
Miután úgy gondoltam eleget láttam a természetből fogtam magam és bementem a városba. Kíváncsi voltam a népre, a lakókra, milyen is itt az élet. Azt tudtam, hogy mennyire szeretik itt a királyt. Ez mondjuk újdonság volt nekem, hiszen én nekem nem igazán volt a szívem csücske a Nilfgaard-i király. Nem adtam volna érte a véremet, se semmit.
Ahogy jártam a várost nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy friss, meleg kenyeret. Már jól indul a nap! Úgy is kifogytam belőle az út alatt. Hagytam, hogy kíváncsiságom vezéreljen és eljutottam a palotáig. Csodálva néztem a nagy építményt. ez az első, hogy palotát látok az életemben. Eleinte csak a palota előtt járkáltam, nézegettem a környékét. Végül találtam egy kis kaput, ami előtt nem volt senki. Sem őrök, sem a nép, se senki. Kicsit furcsálltam, így vettem a bátorságot belesni. Csak meg akartam tudni, melyik része ez a palotának ,szabad e ide bejönnöm. Mint kiderült nem, mert az őrség cibált el mondván kém vagyok. Persze, hogy nem hagytam szó nélkül! Mi a faszért lennék én Nilfgaard kémje, ha ott is pontosan fel akarnak lógatni?!
Elvették minden cuccomat. A növényemet, a pénzemet, Ámor-t...És még a kenyeremet is! Persze a táskámban a noteszemet is tartottam, nem mintha lenne bármi rejtegetni valóm is. Elvégre csak a növények vannak benne leírva és, hogy egyes országokban, milyen tapasztalatokat szereztem. Például az adott ország nevezetessége, hogy hatott rám. És, hogy hol milyen a kenyér minősége. Amennyire unatkoztam is időközönként még rajzokat is találnak a szövegekhez. Úgy érzem hosszú éjszakám lesz...
Nem bántak velem kesztyűs kézzel. De én sem hagytam magam. Nem vezérelt semmi olyan cél, hogy keresztbe tegyek Temeriá-nak. Így tűrtek, hogy megostorozzanak. A nevemen kívül nem árultam el semmit. Mert tudtam, hogy semmi olyat nem tettem szándékosan, hogy kémnek nevezzenek.
Sajogtak a porcikáim, de legjobban a hátam. Igaz közben pár kék foltot beszereztem. A hasam és a szám széle kékes-zöld volt ahogy behúztak nekem néhányat. Arcom piroslott a pofonoktól, de tűrtem. Gondoltam, hogy a közkatonákat nem fogom tudni meggyőzni őket az ártatlanságomról, így vártam. Biztos voltam benne, hogy nem sokára jön egy nagyobb kutya, aki hajlandó is lesz meghallgatni és, ha elég bizonyítékot tudok felmutatni talán el is enged. És így is lett.
Bejött a szobába egy úgy kábé lassan a negyvenes éveimben lévő férfi. Más volt a tartása, mint az előbbi embereknek. Ahogy végig néztem rajta szóra akartam nyitni számat. Állkapcsom fájt a verésektől, de még így is megszólaltam.
- Mit...tettek a lovammal? - kérdeztem tőle. Semmi más nem érdekelt igazán jelenleg. Ámor az egyetlen társam ezen a világon. Az, aki elvisel már hosszú idő óta. Fájna, ha tettek volna vele valamit. Míg a választ várom merem kicsit megmozgatni az ujjaimat, hogy érezzem őket még egy kis ideig. Mennyire abszurd...amit eddig tettek velem az semmiség volt ahhoz képest, hogy a saját apám mit művelt velem, míg gyerek voltam. Ha pedig részeg volt csak még rosszabb lett. Be kellett zárnom anyámat és a húgaimat a szobába, hogy ne is érjen hozzájuk, míg én eszméletlenül fekszem a padlón fél holtan. Hát igen... A régi idők emlékei végig kísérnek engem halálom napjáig is.

**Vendég** · Vendég

Axel & Roche -

A vizimai várbörtön mélye

A cellás folyosókon a jajveszékelés hangjait követve hamar elértek a kínkamrákhoz. Ott vallatója egy félreeső ajtóhoz kísérte. Ahhoz a kamrához, ami mögül a legmélyebb csend uralkodott. Belépve a katonavezér végigtekintett a termen. A fogvatartott a némaság ellenére mocorgott, a felszerelést pedig rendben találta.

Ostorok és a csontfűrészek a falakhoz rögzítve. Vasak és fogók a tűz mellett. Éles vágóeszközök az ujjcsavarók mellett az asztalon. Az előző fogoly maradványai lekaparva a véres kínpadról…

Sok rabnak már ez a látvány is elég volt arra, hogy beszélni kezdjen. Ám kétkedők mindig voltak. Ahogy most is…

Nem volt kétsége afelől, hogy meg fog törni a besúgó. Ha tagadni vagy hallgatni fog, a teremben levő eszközök majd meggyőzik, hogy megeredjen a hazug nyelve. Feltéve, ha dühében ki nem tépi előtte…

Miután körbenézett, a kísérője arcába csapta a vasajtót. Nem volt szüksége szemtanúkra ahhoz, hogy tudja végezni a munkáját. A kijárat mögül szitkozódás hallatszódott, mielőtt a férfi elreteszelte volna mögötte az ajtót. Tudta, hogy csak az ő szavára fogja újra kinyitni. Előírásnak megfelelően.

Elfordulva egy gesztenyebarna szempár nézett vissza rá a vasbéklyókról. Foglya eszméleténél volt. Magában nyugtázta hát, hogy a vizes leöntés még várhat…

Beljebb lépve alaposan végigmérte. A fényes szemeket vörösre pofozott arc keretezte. Fekete haja izzadtan tapadt a homlokára. A rab teste vékony volt, de izmai elárulták, hogy a fizikai erőnléttel, nem pedig az ülőmunkával kereste a kenyerét. Hasán és a száján kékes-zöld foltok mutatták a korábbi ütlegelés nyomait. A hátát nem láthatta az ajtóból, de az elmondottak alapján tudta, hogy véresre van verve az ostoroktól.

Testtartása azt is elárulta, hogy hosszú időn keresztül rendületlenül állta a szenvedést. Okkal retteghette Nilfgaard haragját, hogy ilyen elszántsággal hallgasson. Akkor is, ha még nem ismerte meg igazán a vizimai börtön vendégszeretetét…

A szempárt azt a benyomást keltette benne, hogy a kém már várt rá. Tekintve, hogy meg se rezzent a jöttére. Mintha tudta volna, hogy a vallatók kevesek lesznek hozzá... Már látott hasonlót. Vagy jól viselte a a fájdalmat, vagy átélt már hasonlót korábban. Bár azt nem tudta megmondani, hogy járt-e korábban kínkamrában. A felszakadt, vérfoltos sebek eltakarhatták a régieket…

Ideje sem volt megfontolni, hogy a vasat hozza vagy a fogót, amikor a rekedt hang megütötte a fülét. Megerősítést nyert számára a vallatói alkalmatlansága. Egy megtört ember kétszer meggondolta volna, hogy kinyitja-e a száját egy olyan jelentében, aki nem az egyszerű hóhérok sorait erősíti...

Valóban akcentussal beszélt, noha megértette a szavait. A nilfgaardi kutyák többsége csak a saját nyelvén tudott ugatni. Kémeknek azonban követelménynek számított a nyelvismeret. Bár a kiejtés a tudtára adta, hogy a fiú nem sok időt töltött az északi régiókban. Nem mintha számított volna. Elvégre megtudta értetni magát annyira, hogy eljusson a vizimai palota küszöbéhez…

Válaszokat akart. Hazugságok nélkül. De tudta, hogy a rab nincs eléggé megtörve ahhoz, hogy igazat mondjon neki. Ennek fényében kell hozzá látnia. De nem fog finomkodni vele, hogy egy darabban maradjon a végére. Egy vallatónak sem volt kötelessége életben tartani a foglyot. Főleg nem egy nilfgaardit...

Eszébe ágában sem volt válaszolni a feltett kérdésre. Mégis különösnek találta, hogy az összes feltehető kérdés közül pont a lova után érdeklődjön. Eddig egy kémet sem érdekelt egy hátas sorsa az élet-halál küszöbén… Azonban a kivétel mindig erősíti a szabályt. Elhessegette a gondolatot és az ében-napos lobogó iránt érzett gyűlöletével felvértezve munkához látott.

Lábbelije keményen kopogott a mocskos, száradt vér borította köveken, ahogy a láncokról lógó fiatalhoz lépett. Megállt tőle pár lépésre, majd szó nélkül a vörösre pofozott arcába nyomta az öklét. A szája széléhez, ahol már bekékült a bőre. Csak hogy jobban érezze...

- Itt én kérdezek. - köpte az arcába. Megragadta az állát és hogy megerősítse a mondatát, a másik öklével is lesújtott rá. Nyilvánvalóvá tette kivel is van dolga...

Még az ifjú az ütések súlyát érezte magán, addig részvétlenül hátat fordított és tűzhöz lépett. A parázsból feltörő forróság szöges ellentéte volt a kamrában uralkodó csontig hatoló hidegnek. A teremben nem voltak fáklyák, így csak a tűz világította meg az itt vergődők kínjait.
Mellette magasodva az ő alakját is ez a élő húsba maró fény ölelte körül. Rettegett láng, mely sosem lobogott olyan hevesen, mint szívében égő Temeria iránt...

A lángnyelvek közé emelte a vasat.

- Az igazi neved akarom. A megbízóid neveit. Az összesét! S a célt, amiért ideküldtek. – sorolta határozottan, ahogy forgatni kezdte az eszközt a lángok között.

Nem volt oka késlekedni vagy visszafogni magát.

Egy nilfgaardi sem érdemelt ennél kevesebbet…

Szószám: 721

**Axel Walardeb**

Szinte éreztem ahogy hátamról lefolyik még forró vérem és már ez is puszta fájdalommal töltött el. Ahogy a frissen kiontott vér nyomokban a bőrön végig megy, majd egyenesen be egy másik sebhelybe, ami talán még mélyebb is, mint eredeti helye. Odáig még nem jutottam el, hogy a légzés is fájjon, de ahogy telik az idő és egyre többen jönnek porcikáim egyre jobban megadják magukat. Vagy fájni kezdenek, vagy, mint kezeim elzsibbadnak és megkell mozdulnom, ami szintén nem egy leány álom. De kitartok. Ha egy nagyobb személy jön akkor talán van is rá esélyem, hogy meghallgasson. Megnézze a cuccaim és bizonyosságot nyerjen az ártatlanságom.
Abszurdnak találom, hogy én Nilfgaard kémje legyek. Egy olyan országért adjam az életem, ami sosem volt az otthonom? Egy csepp véremet nem vagyok hajlandó adni az ő nevükben. Szinte már sértésnek veszem, ha valaki összeköt velük. Pedig ott születtem. Apai ágon mindenki Nilfgaard-i. Viszont azt tudom, hogy anyai ágon nagymamám nem. Kétszer, vagy háromszor láttam életemben, mielőtt apám teljesen el nem tiltott volna tőle. Ő mesélte, hogy ő csak bevándorolt, mikor az anyámmal terhes volt. És hát hiába tagadnám, anyám fia vagyok. Szinte mindent tőle örököltem. A haját, az alakját, talán még a szívét is. De túlságosan félt apámtól, akárcsak én. Nem mert velem kicsiként foglalkozni velem, félve hogy apám megveri, vagy esetleg megöli. De a húgaim születése után közeledni kezdett felém. Kimutatta felém az aggódását, hogy félt engem. Ahogy én is őt. Nem akartam túl közel kerülni hozzá, inkább csak bevállaltam a pofonokat helyette is.
Ahogy emlékeimből visszatérek a valóságba szemeimmel körbe tekintek. Még mindig egyedül vagyok a csípős hidegben. Szerintem ez után, ha kikerülök innen egyáltalán elmegyek egy medikához. A hátamat nem érem el és valószínűleg csak még jobban széttrancsíroznám a sebeimet. Már látom, hogy minden pénzemet elvesztem ezek után. De van kenyerem! Ha nem eszik meg nincs semmi baj, hiszen van ételem.
Végül csak megérkezik valaki. Végig nézek a férfin és megállapítóm nagyobb szarban vagyok, mint gondoltam. De fogadjunk, hogy csak az akcentusom miatt! Attól még, hogy nem szeretek beszélni ezáltal semmit sem fejlődik a kiejtésem, még nem tesz kémmé! Heló! Há így kell bánni egy turistával?! Pedig még az átkozott naplómba is leírtam, hogy itt finom a kenyér!
Ennek ellenére mégis megszólalok és Ámor épségéről kérdezem. Talán nem kellet volna. Sőt! Egyáltalán nem szabadott volna! Hiszen nem csak egyet, de kettőt is behúzott nekem. Remek! A második ütés után éreztem, hogy szám megtelik a vér fémes ízével, így egy nagyot összegyűjtve elfordítottam fejem, hogy a padlóra köphessem. Neeem, semmi képen sem rá akartam köpni. Még nem akarok meghalni. Miután feltehetőleg a legtöbb vért kiköptem, ami összegyűlt a számban a férfira nézek. Nem mondok semmit lévén nem kérdezett még. Szóval csak még jobban megmérem és, hogy mit csinál. A félelem nyoma még nem látszik rajtam. Hiszen nem ez az első esett. Mégis szinte új az élmény. Tudom, hogy ha elcseszem meghalok, így tartom a számat az első kérdésig.
- Axel Walardeb. De sok becenevem van. Áruló, szajha kölyke, kutya. Szerintem utóbbi neked is tetszik majd. A megbízóim? Hm... Kezdjük Marika asszonnyal, akinek annyira fájt a háta, hogy én szedtem neki növényeket neki. Vaaaaaagy... az özvegy Cidaris-ban. Megkért, hogy keressem meg a férjét és hozzam vissza. Igaz csak a felét találtam meg, a másik vélhetően az állatok megették.... Most tényleg soroljam fel az összeset?! Akkor holnap napestig sem végzünk! Cél....Hm... Nem küldött ide senki. Magam jöttem munkát keresve. Zsoldos vagyok. a közemberek kéréséből élek. - válaszolok olyan őszintén, hogy még magamat is meglepném. Kétlem, hogy hinne nekem. A szavak mindig kétélűek. Ezt már megtanultam. Én elmondom, amit tudni akar, de az már rajta múlik, hogy hisz e nekem.
- Mondja csak... A származásom ellenére, fog nekem egyáltalán hinni? Vagy akkor is hazugnak fog titulálni, ha az igazat mondom? - kérdezem csak meg. Jó lenne tudni az esélyeimet. Ha valóban nem hisz nekem akkor már most elvághatná a torkomat. Minek kínozzon feleslegesen, ha az igazat mondom, de ő nem hisz nekem? Akkor könnyítse meg mindkettőnk dolgát és öljön meg.

**Vendég** · Vendég

Axel & Roche -

A vizimai várbörtön mélye

A tűznél várakozva kérdőn felvonta a szemöldökét. Milyen beszédes lett hirtelen kölyök… Világossá vált számára, hogy volt már elítélve korábban. Tudta, hogy mikor és ki előtt indokolt megnyílnia...

Még mások ilyenkor a rongy életükért könyörögtek, ő addig csak engedelmesen elmondta, amit kellett. A helyzethez képest olyan higgadtan, amennyire tudta. S úgy beszélt, mintha csak egy könyvből magolt szöveget fújna…

Tapasztalatból tudta, hogy a legjobb hazugságok a féligazságokon alapulnak. Olyankor nem izzadt úgy a tenyér vagy lángolt fel az arc... Ha nem kém, hanem zsoldos volt a hivatása, akkor arról is meg volt a maga tapasztalata az emberei lévén.

Némelyik zsoldos munkásságára volt egy másik, helyénvalóbb jelző. Bérgyilkos. Fejpénzért mindig jobban fizettek, mint egy testőri szolgálatért. Nem a nehézség, hanem a hallgatás megfizetése miatt. Feltéve, ha életben akarták hagyni az illetékes végrehajtót…

A többi mondandóját elengedte a füle mögött. Csak kifogásokat és mentegetőzést látott benne. Egyben biztos volt. A nilfgaardi hazudik neki.

Az, hogy vissza mert kérdezni jól mutatta az önbizalmát. Nem félt tőle. Bízott abban, hogy kitudja magyarázni magát, mint ahogy korábban tehette. Úgy érezte, hogy mártírnak akarja mutatni magát. Szándékosan, hogy bűnbánatot vagy szimpátiát tudjon kicsikarni belőle. Tapasztalatai igazolni látták a megérzéseit. Minél jámborabbnak mutatta magát valaki, annál könnyebben tudta kihasználni mások érzéseiket a maga javára…

Hát az övéit nem fogja! Nem most jött le a Mahakam hegyről, hogy egy kis taknyos manipulálni tudja!

Dühében megfordult és a piszkavasat otthagyta a tűzben. Nem fog ártani neki a láng. A forróbb felület mindig nagyobb fájdalommal járt. Az égett bőr szaga pedig mindig elviselhetőbb, ha információ füstjével keveredik…

- Megmondtam, hogy ne merjél visszakérdezni! – mondta a fogolyhoz lépve. - Látom nem jutott el a tudatodig. Hagyd frissítsem föl az emlékezeted! – felelte gúnyosan és gondolkodás nélkül megütötte az ökölcsapásoktól kéklő arcot. Nem várta meg, hogy újra válaszra nyissa a száját:

- Ide figyelj te nilfgaardi kutya! Lehet mások beveszik ezt a szart, de én nem fogom. Ti csak egy valamiért jönnétek a hazámba! Elégtételt venni a kudarcba fulladt háborúitokért! Semmi másért! – felelte szemrebbenés nélkül. A jéghideg gyűlölete tapintható volt minden szavában.

- Nem tudom, hogy információért vagy valaki fejéért küldtek a palotához… – folytatta megemelve a hangját. - Ám egy valamire mérget vehetsz szaros kölyök! Ki fogom szedni belőled! Akkor is, ha elevenen kell megnyúzzalak érte! – fejezte be fogcsikorgatva.

A vas éles hanggal felizzott. Hátat fordított és érte ment. Egy laza mozdulattal magára húzta a kesztyűt a tűzhely mellől. Azzal emelte ki a kínzóeszközt a lángok közül. A textilanyagon át érezte a perzselését, ahogy visszafordult az áldozatához. Biztosra vette, hogy nem fog kitartani a meséje mellett, ha elevenen kezd leégni róla hús...

Egy pillanatra megfagyott körülöttük a levegő, ahogy megállt előtte. Nem várta ki a pillanatot. Hirtelen a levegőbe emelte a fogoly arca előtt… De csak a fölötte függő láncokat csapta meg. A szemét később is kitudja égetni, ha muszáj… Egyelőre azt akarta, hogy jól lásson mindent, mielőtt hozzá kezd…

Nem csak égetni vagy ütlegelni tudott. A piszkavas sistergő vége egy éles kampóban végződött. Ha nagyon szükséges bele tudja majd mártani a testbe, hogy jobban fájjon… Vagy végigszántja rajta, hogy mélyebb sebet hagyjon. Ha pedig vergődni fog közben… Akkor vér is fog folyni. A lehetőségek tárháza a kezében volt…

Megemelte a kezében tartott eszközt. Most nem a láncokra célzott. Mielőtt megégette volna, látta egy pillanatra megcsillanni a fiú íriszeit a felizzó fényben. Alázatnak vagy megbánásnak a szikráját sem látta bennük…

Ordítás rázta a falakat.

Nem várta meg, hogy rekedtté váljon a hang. Újra megismételte a mozdulatot. S újra. Volt hol csak a bőrhöz nyomta a vasat. Ám volt, ahol végighúzta rajta a kampót…

Hol a mellkason, hol a vállon, hol karokon. Mindig máshol, hogy az ifjú elméje ne tudja megszokni a fájdalmat. Ahogy tanulta…

A fény vörösre festette a sötét falakat, ahogy lesújtott. Az üvöltésbe lánccsörgés hangja keveredett. Összeszorult kezek markolták a béklyókat…

Részvétlenül nézte, ahogy a foglya levegőért kapkod.

Megragadta az állát, hogy felszegje a fejét. Az oldalához préselte a vasat, ám most a rúd részét forgatta meg a már hólyagosra égett bőrön. Megismételte a kérdéseit:

- Ki vagy te?! Kik és miért küldtek ide?! – ordította egyre hangosabban, hogy túl tudja kiabálni a rabját.

Válaszokra volt szüksége.

A saját szemével akarta látni milyen rohadt belsőt takar az előtte gyötrődő test…

Tudnia kellett, hogy ki néz vissza rá valójában a dacos szempár mögül…!

Szószám: 710

**Axel Walardeb**

Roche & Axel

A vizimai várbörtön mélye

Mindig is tudtam mennyire rasszista a világ. Habár ahogy telnek az idők lassan-lassan, de kinőjük ezt a vonásunkat. Bár a düh és rasszizmus nem ugyan az. Az, aki dühből gyűlöl egy nemzetet, akit a bosszú hajt, ő még tud változni. Megtudja tanulni, hogy nem mindenki egyforma, nem mindenkinek ugyan az a célja. De az, aki a másságot veti meg, aki elutasít mindent, ami nem az ő ízlés világának felel meg az nem igen fog változni. Sosem fogja túl tenni magát azon, hogy a világ nem tökéletes és nem mindig úgy van ahogy ő akarja. Ismerek én ilyen személyt. Ennek a személynek a vére csörgedezik bennem. Habár elkövetett hibákat, nem szeretett sosem fiaként, mégsem tudom őt gyűlölni, csak sajnálni. Sajnálom, hogy nincs lehetősége látni az ellentétekben a szépet és a jót, hogy nem képes megérteni a dolgokat és inkább gyűlölni kezdi őket. Kíváncsi vagyok, hogy a velem szemben álló férfi hova tartózik. Mi motiválja, hogy a már megszerzett igazságot tovább keresse bennem? Hajlandó lesz e belátni ártatlanságom a származásom ellenére? Vagy szavaim süket fülekre találnak és itt halok meg?
Kíváncsian figyelem a férfit. A mozdulatait, az arcát, a szavait. Próbálom megérteni őt. Vajon miféle embert rejt a külseje? Megakarom érteni a tetteit, a gondolkodását. Tudni akarom. Áruld el... Miért gyűlölsz ennyire? Tudom én sem vagyok tökéletes. Követtem el hibákat, a legtöbbjüket meg is bántam. Te mi miatt kívánod a halálom? Miért hangoztatód, hogy hazug volnék anélkül, hogy meghallgatnál?
Ahogy lereagálja kérdésemet egyből tudom, hogy verést kapok. Tudom, hogy azt mondta nem kérdezhetek, de akkor is. Kíváncsi voltam mennyire tartja be, mikor már megválaszoltam kérdéseit. Még hozzám se ér, de már érzem ökle súlyát arcomon. Ahogy a megduzzadt, kéklő bőröm könyörög, hogy elég és ne tovább. De ez nem ilyen egyszerű. Nem én uralom a helyzetet. Amíg be nem bizonyítom ártatlanságom addig egyre súlyosabb és kegyetlenebb csapásokat kapok. Kiindulva a helyzetből szinte biztos vagyok benne, hogy elveszítem valamimet. Egy szemet, a fülemet, néhány ujjat. Vagy, ami még nekem egyszerűbb is lenne az maga a halál. Nincs mit szépíteni ezen, ez van.
A sújtások után ismét vér lepi el számat. Elfordítóm fejemet, hogy megszabaduljak tőle. A köpet egy hangos csattanással vetődik a kőre és folyik szét. Nyugodtnak kell maradnom. Nem hozhatók elhamarkodott döntést. Itt most minden egyes szó, minden egyes apró mozdulat az életembe kerülhet.
Az eddig a tűzben pihenő rúd ki lett véve a forró, táncoló lángok közül. Szememmel végig követtem annak útját. Ahogy egyre közelebb és közelebb ért és már éreztem ahogy a levegő egyre melegebb lesz tőle, ami meztelen testemet cirógatta, tüdőm megtelt levegővel, mintha csak tudná nem sokáig lesz részem nyugodtan levegőt venni magamhoz.
A fájdalom szüntelenül marja testemet, aminek hangot is adok. Nem áll szándékomban játszani a sérthetetlen hőst, aki minden fájdalmat kibírva tűr el mindent, hogy aztán egy váratlan pillanatban letépje láncait és lemészárolva mindenkit szabad lehessen. Nem... Én csak egy egyszerű ember vagyok. Egy fiú, akit a saját apja kínzott hasonló módon. A kemencében égő tűz, egy nyugodt, békés este apa nélkül. A két húgom alig lehetett 5 éves, édesanyám nyugodtan varrt székében, míg unokatestvére szorgosan takarította a konyhát.
Ám a békesség hamar megtör. Egy ismerős szekér és fenn hangú üvöltés szűrődik be a kicsinyke házba. Ismertük ezt a hangot. Édesapám és az ő híres alkoholos üvege. Megaragadtam anyámat és mindenkit, akit lehetett. A szülői hálószoba ajtaját kitárva betuszkoltam mindenkit. Egy gyors kulcsra zárás és egy mély levegő. Nagyon is jól ismertem az e fajta estéket. Az ismerős üvöltő férfi hangot, édesanyám aggódó üvöltését, az üveg jellegzetes hangja ahogy széttörik aprócska fejemen és a tűz látványa ahogy lassan meggyötört testem esett a kályha felé.
Nem szoktam ezekre emlékezni. De most valamiért bevillantak. Talán a helyzet miatt? Vagy csak tényleg itt lenne a vég számomra és életem minden egyes eleme lejátszódik szemeim előtt?
Csak akkor eszmélek fel igazán, mikor ismét arcomat fogja a férfi. Testem remeg, míg a kín átfut rajta. Rosszul vagyok. Gyomrom felfordulva lökne ki magából mindent, amit magában talál, hiába állok ellen. Elhangzik egy újabb kérdés, de én képtelen vagyok válaszolni. Nyöszörgés hagyja el ajkaimat, majd kényszerítem fejemet, hogy a földet lássam. Félek képtelen leszek visszatartani rosszullétem és ténylegesen kidobom a taccsot.

Axel

**Vendég** · Vendég

Axel & Roche -

A vizimai várbörtön mélye

Elég! Mindent bevallok! - Milyen egyszerű szavak ezek... A nilfgaardi kutya mégsem tudja kinyögni őket. Sem az ő nyelvén. Sem a sajátján. Többször megütötte és megsütötte a bőrét azokon a pontokon, ahol egy embernek a legjobban fájhatott. Ráordított, hogy a szívébe nyilalljon a halálfélelem. S mégis semmi. Csak üvöltött. Állta a kínokat, amiket önkényesen kirótt rá. Akkor is, ha a mostanra csak a láncok tartották a remegő testét. Rendületlenül kitartott.

Volt dolga már olyan foglyokkal, akik a fiúhoz hasonlóan korábban megjárták a kínkamrát. Ám ezeknek ellenállása nem különbözött a többiétől. A tapasztalat nem a testi kínok elviselésére vonatkozott. Minden fogoly az elejétől fogja tudta, hogy az irgalomban való reménykedésük hiábavaló. Tudták, hogy halálra vannak ítélve. Emiatt a többség, ha akarattal, ha nem, de hamarabb megtört. Vallomás után a gyors halál megváltásnak tűnt a több napos tortúrához képest. A kölyök tudta ezt. Ennek ellenére hallgatott. Nem akarta feladni titkait. Ám minden embernél létezett az a pont, hogy megszűnjenek a gátlások. Csak meg kellett találni azt…

Minden test ugyanúgy reagált a kiszabott kínokra. Fájt, izzadt, égett és kékült, mint bárki másé. Azonban a kölyök barna, távolról vörösnek tűnő szemei homályosak voltak. A tudata máshol járt. Miből gondolta ezt? Kínok ködén át keresztülnézett rajta. Úgy, mintha valaki mást látna helyette. Feltehetően azt a kínzóját, aki korábban megdolgozta. Az viszont nem volt kétséges számára, hogy az illető pocsék munkát végzett. Nem volt képes megtörni. Siker esetén, akkor nem hárult volna most rá ez a hálátlan feladat...

Mivel fájdalomküszöbe nem tért el a megszokott-tól, ezért az is megfordult a fejében, hogy kitartásának oka talán egy zavart elmében lehet keresendő. Ilyen makacs ellenállást csak az igazi fanatikusok és az elmerongyantak tanúsítottak. Nem mintha a kettő ne lett volna teljesen ugyanaz. Túl vékony volt a határ, ami nemes célt elválasztotta a romlottságtól. Olyan közeli az, mint a mostani béke után keletkezett határvonaluk a Nilfgaarddal…

Hazája sérelmeire gondolva erősebben nekinyomta a vasat. Felszegte az állát és válaszokat követelt tőle. Ám a fiú ordítástól kiszáradt torkából nem jöttek szavak. Egy öklödő hang volt az egyetlen figyelmeztetés, amit kapott. Ez kizökkentette az ütlegelésből. Azonnal a föld felé húzta a fejét, de nem tudta megakadályozni, hogy a hányás tartalma ne az ő csizmáján landoljon.

Szitkozódva rántotta félre a lábát, miközben dühében a kelleténél jóval határozottabban szorította meg markában tartott hajköteget. Térdét pedig a nilfgaardi gyomorszájához ütve győződött meg arról, hogy a maradék lé is biztosan távozni fog belőle. Torkát egy fájdalmas nyögés hagyta el és újra hányni kezdett. Nem lett volna kötelessége tartani, még kiönti a lelke helyett a gyomrát a kínkamra mocskos kövének, de nem eresztette el. Egyetlen okból. Nem akarta, hogy szándékosan hátradöntse a fejét. Gyötört már olyan foglyot, aki volt olyan elkeseredett, hogy a saját hányásban kísérelt megfulladni… Kétszer nem követi el ugyanazt a hibát. A nilfgaardi vallani fog, mielőtt kileheli a lelkét.

Habár látta vért köpni az ütlegelés alatt, most nem okádott vért. Kemény verés ellenére nem volt belső sérülése. Foglya használható állapotban maradt. Egyelőre… Ahogy tartotta, ujjbegyei alatt hosszú hegeket érzett végigfutni a fiú fejbőrén. Félresöpörve a hajszálakat látta is azokat. Mintha valami éles szántott volna végig rajta. Megkísérelhette volna a tőrével „kiemelni” a vonalak lefutását. De egy koponyát ért vágás nem okozott elég éles fájdalmat, így elvetette a késztetést. Inkább megjegyezte magának. A megfelelő eszközzel bármikor fel lehetett hasogatni a régi sebeket. Akár a test, akár a lélek mélye rejtette azt. Csak tudni kell elég mélyre nyúlni hozzá…

- Szánalmas kis korcs. – szidta élesen az öklődéstől alélt foglyot. Fél kezével hátranyúlt. Engedett a láncok hosszán. Csak annyit, hogy a rabja térdre tudjon hullni a fáradságtól. Láthatóan rosszullét gyötörte. Ziháltan lélegzett, ahogy próbálta összeszedni magát a kezein támaszkodva. Nem hagyott időt rá neki. Újra megragadta a tarkójánál és lehúzta. Egészen addig, még a saját hányásába nyomta a fiú arcát.

- Töröld föl magad után a mocskod koszos nilfgaardi! S legyél hálás magadnak, hogy nem a szarodat kell! – rivallt rá.

Hangjára a hányástól, alvadt vértől és izzadságtól és bűzlő levegő megfagyott körülöttük. A foglya mozdulatlan maradt. Hogy a döbbenettől vagy a félelemtől, azt nem kérdezte. Mivel nem tett eleget a parancsnak, ezért ösztönzően végighúzta a lében a képes felét. Úgy, mintha egy élőlény helyett egy törlőrongy tartott volna a kezében.

- A hazádban nem tanítottak meg az engedelmességre? Sebaj! Majd megtanítalak én! – fenyegetőzött és újra beletaszította a hányadékba.

Foglya nyöszörgött az orrát facsaró bűztől, de nem ellenkezett. Tűrte. Ahogy a kínzást, úgy a megalázást. Akkor is, ha most már nem csak az arca, hanem a haja is ragadt a mocsoktól. Megismételte a mozdulatot, amikor hallotta, hogy a fiú motyogni kezd valamit. Tarkójánál fogva felemelte. Ezúttal hallani akarta milyen mondanivalója támadt...

- Ki vele kutya…!

Szószám: 767

**Ajánlott tartalom**

» Macskafogó - Roche & Nio
» Kellemes megbízás// Dethmold & Axel
» A Télkirálynő legendája - Axel & Nio
» A primitivitás kultúrája - Axel és Geralt
» Kölcsön kenyér NEM jár vissza - Voharr & Axel