Child's Play

Orianna & Fricska @

Amikor Beauclair városába érkezett, Bíbicnek majdhogynem a szája is tátva maradt az őt fogadó látványtól. Miután az Angra folyó mentén elterülő erdőkön és mezőkön végigfutott róka alakjában, majd felkapaszkodott a Cervantes-hágóra mint egy ifjú zerge, a hegyszoroson át bejutott Toussaint hercegségébe. Először Vedette városa mellett ügetett el egy fekete vadcsikó alakját viselve, majd a Blessure folyó mentén haladva egyszer csak a fővárosban találta magát, és akkor úgy döntött, bármily sürgős ügy is szólítja Nilfgaardba, hajlandó egy icipicit megállni Beauclair-ben. Az egész város olyan volt, mint egy hatalmas ékszeres szelence, ragyogott kívül-belül, mintha aranyporral hintették volna be a tetőket, és kristályból lettek volna az ablakok. A város lakói közül pedig még a szegényebbek is drágább kelméket viseltek, mint egy tisztesebb ríviai kereskedő, a büszke lovagok páncéljai fényesen csillogtak, a dámák ékszerein pedig szivárványos táncot járt a napfény. Egy szó, mint száz, Bíbicet teljesen elvarázsolta a város káprázatos gazdagságával. Tele is tömte a zsebeit mindenféle csillogó-villogó csecsebecsével is, ahonnan épp el tudta csenni - innen egy réz ajtógomb, onnan egy drágaköves bross, amonnan egy arany zsebóra, eminnen egy porcelán teáskanál... De arra nem számított, hogy pont akkor fogja elkapni egy lovag, amikor éppen egy lekváros fánkot igyekezett észrevétlenül elcsórni.
- Nem szégyelled magad?! Pár évvel idősebb lennél, kölyök, egy ilyenért kérdés nélkül levágnám a kezed! - rivallt rá a férfi, de szerencsére volt olyan gáláns, hogy a beígért csonkítás helyett csupán grabancon ragadta a kölyköt, és nem is eresztette vasmarkából, ahogy megindult vele az utcán. Természetesen előtte az eltulajdonítandó fánkot visszatette a helyére, és még arra is ügyelt, hogy elnézést kérjen a piaci péktől.
- Hé! Eressz el!! - kiabált Bíbic, mihelyst túltette magát a rajtakapás okozta rémületen, ám hiába próbálta lefejteni ingjéről a lovag fémkesztyűs kezének ujjait, semmire nem ment vele. A jó lovag csak ravaszul elmosolyodott a próbálkozást látva, és míg magával húzta a fiút, nem volt rest kikérdezni.
- És hová mennél, hm? Hol vannak a szüleid?
- Neked ahhoz kurvára semmi közöd! - ripakodott rá Bíbic, már csak azért is, mert elevenébe talált a kérdés.
- Nana, csak ne olyan hevesen, fiatalúr! - csította a lovag, a fiú pedig felhördült a titulust hallva. - Szóval nincsenek, igazam van? Ez a te szerencséd, különben mehetnél a bíróság elé! De megnyugodhatsz, jó helyre fogsz kerülni!
Bíbic ezt hallva egy cseppet sem nyugodott meg, sőt. A kiváló morális iránytűvel bíró lovag azonban csakugyan nem akart neki rosszat, és bár a kölyök többször majdnem kitépte magát a szorításából, végül csak elrángatta magával a La Compassion árvaház elé.
- Itt is vagyunk! - mondta diadalmasan és szemlátomást kifáradva - tán még életében nem hadakozott annyit egy gyerekkel, mint az elmúlt negyed órában - azzal bezörgetett az ajtón.
- Eressz már el! Nem kérte senki, hogy hozzál ide, hogy az a kurva, kőkeléses, híd alatt hágó hegyi troll harapná le a karod tőből! - kiabálta a férfinek, aki egy szent nyugalmával tűrte a sértéseket. Bíbic még tudta volna folytatni napestig, de amikor hirtelen kinyílt az ajtó, elhallgatott, és hirtelenjében egy mukkot sem tudott szólni.  


P.S.:Kereken 500 szó. =P
Mood: Uncle Rat

Bíbic & Oriána @

Amikor bezörgettek már a déli órák előtt a La Compassion árvaház viseltes, és lassacskán olajozásra szoruló ajtaján, már messziről hallottam a perpatvart, és annak okát. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ehhez még csak különösebben éles hallásomat sem kellett használnom. Lecsillapítottam a gyerkőcöket, majd az egyik dajka, Colette gondjaira bíztam őket, majd az öltözékem ráncait elsimítva ajtót nyitottam.
- Nocsak, Bonhomme. Micsoda kellemes meglepetés. – futtattam végig őszintén derűs tekintetem a vendégeimen. Nem volt ebben hazugság, mint a neve is mutatja, Bonhomme valóban jó ember volt, nagy szolgálatot tesz a mi Világosságosságunknak, és nem mellesleg nekem. Bár utóbbiról, áldott legyen a neve, nem tud – Ez már a második a héten. És még csak szerda van. – nevetgéltem visszafogottan – Ha nem ismerném kicsit jobban, és tudnám, hogy felesége van, meg lányai, azt hinném, udvarolni jár ide.
Jerome Bonhomme, testőrségi lovag valami olyasmit motyogott az orr alatt teljes zavarban, hogy a megállapítás helytálló, tehát semmiképpen sem vádolhatom meg ilyesmivel, de mire eme gondolatsor végére ért, már rég két lépéssel előrébb jártam.
- Ki a kis vendégünk? – érdeklődtem némiképp előre hajolva, s mintha a kérdésem valamiféle irányt adott volna lovagunk gondolatai medrének, megköszörülte a torkát.
- Épp a jó pék uramat igyekezett megrövidíteni nagy sebbel-lobbal, amikor nyakon csíptem, s mint láthatja, kedves kisasszonyom, azóta sem eresztettem!
- Látom én, jóuram, ámbár némiképp szükségtelennek érzem a továbbiakban – gyengéden a gyermek felé nyúltam, hogy a lovagé helyett immáron az én kezem pihenjen a vállán. Ugyan a fogás erősségében nem igazán volt lényeges különbség.
- Szülei nem lévén kiskegyed gondjaira bíznám. Jobb helyen aligha köthetne ki. Vigyázzon, kisasszony, legyen óvatos vele! Megveszekedett egy jószág, csak egy pillanatra nem figyel oda, és már fut is, mint a nyúl! Tán a végén még meg is harapja kiskegyedet, és kap valami fertőzést!
Nem tudtam nem elnevetni magam a lovag naïvité-jén.
- Minden jót kívánok, Bonhomme uram. És üdvözlöm a családot.
Jerome Bonhomme testőrségi lovag szalutált, majd visszatért a posztjára, én pedig magam felé fordítottam legújabb szerzeményemet.
- Így. Mondd csak, kedveském, hogy hívnak? Biztos szörnyen éhes lehetsz, ha lopásra vetemedtél. Ne félj cseppet sem, ahol száznak jut, ott a százegyedik sem marad éhen. És ha jó leszel, ebéd után kapsz fahéjas brioche-t is. – tessékeltem be az árvaház falain belülre.


P.S.:367 szó Mood: Blessure

Child's Play

Orianna & Fricska @

Amint a La Compassion árvaház viseltes, és lassacskán olajozásra szoruló ajtaja feltárult, Bíbic még nem is tudta, hogy nem mással, mint magával a lelencház tulajdonosával, Beauclair-i Oriannával találta szembe magát - de már ekkor sem tudta levenni felemás pillantását a nőről. Amíg a hölgy a Bonhomme-nak nevezett, kiváló morális iránytűvel és egy szent türelmével megáldott lovaggal diskurált, Bíbic alaposan szemügyre vette a fehérnépet - kiváltképp az ékszereit - s a két felnőtt incselkedő dialógusát hallva csak szemeit forgatta. Ezután pedig valami ember fül számára kivehetetlen, tompa szitkozódással (“hogy a rozsda marja szét a páncélod egy griff gyomrában…”) csendesen felbugyborgott, ahogy a férfi előadta a piaci lekvárosfánk tolvaj foglyul ejtésének útját és módját.
Hanem, amikor a vöröshajú perszóna a vállára tette kezét, s egyúttal a lovag elvette sajátját, bár nem sok különbséget érzett a fogás erősségében, ellenben egy pillanatra bele is borzongott a nő érintésébe, s hirtelen valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés tört rá, s igyekezte erre fogni a tényt, hogy hangját továbbra sem igazán találta. Ennek okán a lovag megjegyzéseire sem igazán tudott verbális reakciót produkálni, de egy undok grimaszt és egy tisztességes nyelvöltést megengedett magának a férfi felé, aki, ha látta is a gesztust, nagyvonalúan nem vett róla tudomást. Majd, miután tiszteletteljesen elköszönt a La Compassion árvaház vezetőjétől, szalutált, majd elindult vissza a posztjára, mint aki jól végezte dolgát - mert végső soron, kiválóan el is végezte. Bíbic még egy pillanatra a távozó férfi után pillantott, a fehérnép terelgető mozdulatát érezve azonban rögtön a vöröshajú nőre pillantott.
Már éppen vette volna a levegőt, hogy ellenkezzen akár a bemutatkozás, akár a lopás tényének elismerése ellen, de ahogy felemás tekintetét a zöld szempárba fúrta, s érezte az asszonyból áradó, szerető szigort, egy kicsit elment a kedve a feleseléstől… Ámbár a vöröshajú fehérnép remekül az elevenébe talált kérdésével, ugyanis valóban meglehetősen éhes volt - ami azt illeti, állandóan éhes volt, mint minden gyerek, aki a Megvetés Ideje alatt volt kénytelen túl hamar és túl gyorsan felnőni. Elhatározását pedig, miszerint egy pillanattal tovább sem lesz hajlandó egy árvaházban maradni, akkor vetette el végleg, mikor a kisasszony meglebegtette előtte a fahéjas briós lehetőségének ínycsiklandó ígéretét.
- ...Fritz vagyok - mormogta csak, míg tűrte a betessékelést. Úgy gondolta, hogy ebben a városban, ennyi ember között biztosabb, ha ezen a néven mutatkozik be. - ...És éhes is - tette hozzá a padlót fürkészve, miután mindkét kezét zsebei mélyére süllyesztette. Egy egészen kicsit feszélyezte csupán, mikor rátapintott az innen-onnan elcsent tárgyakra, de igyekezte elhessegetni aggodalmas gondolatait, s úgy döntött, nem most avatja be a névtelen fehérnépet azon szándékába, miszerint ő az esti takarodót követően dobbant innen, és megy tovább Nilfgaard felé. Majd úgyis észreveszi reggel - gondolta Bíbic.
- Különben meg, neked mi a neved? - pillantott fel aztán a nőre, hogy utána a La Compassion árvaház előszobájának berendezésén tekintsen végig, ám ahogy megakadt a szeme a szomszédos szoba ajtófélfája mögül kileskelődő egy-két, nála fiatalabb gyereken, néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézett velük, majd hirtelen hátat fordított az ajtónak és a kuncogó kölyköknek. Sértett fintorral szegezte pillantását cipője orrára, és nem értette, mi és miért szorítja úgy a gyomrát. Hiszen ezek éppen ugyanolyan anyátlan-apátlan vakarcsok, mint ő… Vagyis… Ők egészen biztosan nem voltak szörnyek.   


P.S.:Szép 525 szó. =P
Mood: Uncle Rat

Bíbic & Oriána @

Míg barátságos, mi több, egyenesen tréfás társalgásom végét igyekeztem felgombolyítani a megkérdőjelezhetetlen erkölcsű Bonhomme lovaggal, nem mulasztottam el kiszúrni a szemem sarkából, hogy milyen buzgó kíváncsisággal is szemrevételezett magának az imént érkezett, vörös üstökű, felemás szemű lelenc.
Hirtelen felkacagtam. Úgy is tűnhetett, hogy felettébb szórakozott a Mi Fényességünk lovagjának kifinomult, ékesszóló humora, a valóság azonban az, hogy tökéletesen kihallottam, mit bugyborékolt az orra alatt legújabb kis vendégem.
S mivel hogy ennél apróbb részletek sem kerülték el a figyelmem, az sem csusszanhatott át a rostán, hogy ez a derék dalia egészen beleborzongott, ahogy megérintettem a vállát. Nem hibáztattam érte, bár jelét nem adtam annak, hogy ezt észrevettem volna. Épp ellenkezőleg, úgy csacsogtam tovább Bonhomme urasággal, mintha mi sem történt volna.
Aztán búcsút intettem a jóembernek, s ekkor történt, hogy először, igazán szemrevételezni tudtuk egymást a hasonhajú úriemberrel.
― Nos, akkor örvendek a találkozásnak, Fritz, aki éhes is. Oriána vagyok, a megszólításom lady vagy kisasszony. Kerülj beljebb, máris gondoskodok rólad ― tessékeltem be az ifiurat a lelencház előterébe ― Marie? Antoinette?
Szólítottam két kisegítőt a konyha irányából, akik hamar meg is jelentek a hívó szóra. Míg lebeszéltem velük, hogy készítsenek elő egy tányérral az ebéd maradékából, nagy sürgölődés és tolongás támadt a belső szoba küszöbén. Előbb csak két-három kíváncsi tekintet bukkant elő, majd fojtott kuncogások és rendre intő pisszenések követték őket. Gyengéden megtoltam Fritz hátát a gyereksereg felé.
― Csak bátran. Menj, és mutatkozz be nekik. Mától ők a fivéreid és nővéreid. Nekem most van egy kis dolgom, a kisasszonyok szólnak, ha megmelegítették az ebéded.
Azzal betoltam a fiút a helyiségbe, a többi játszó gyerek közé. A tizenöt-húsz főből álló fiúk és lányok közt volt szőke, barna, szeplős, sebhelyes, de még tünde is, mint négy és tizenkét év köztiek. A
gyerekek egy emberként gaspoltak fel, ahogy Fritz belépett a helyiségbe. De csak egyvalakinek kellett felbátorodnia, hogy megtörje a csendet. A többi jött magától.
― Nézzétek! Vörös a haja, mint a láng!
― Az hagyján, de felemás a szeme, mint a tündéreknek!
― Mondd csak, te tündér vagy?
― Goromba.
Egy öt éves forma, szőke, kékszemű, ferde szájú kislány a babáját nyújtotta Fritz-nek.
― Játssz velem!

P.S.:353 szó Mood: 絶望性:ヒーロー治療薬

Child's Play @

Amikor betessékelte Oriána kisasszony az előtérbe, Bíbic nem minden fenntartás nélkül engedett a gondoskodó gesztusnak, bár mind a briós, mind az ebéd említése igencsak mérvadó okok voltak amellett, hogy mégiscsak maradjon egy kicsikét. A konyhából előresiető két kisegítő heves bólogatások közepette biztosította úrnőjét róla, hogy máris melegítenek az újonnan érkező Fritznek egy tál lencsét, majd amint visszaindultak a konyhára, Marie és Antoinett hangosan eképp tanakodott:
- ...De várjunk, hiszen már nincs egy szelet kenyér se!
- Ha nincs kenyér, egyen kalácsot.
Bíbic csak ennyit tudott elcsípni a beszélgetésükből, a következő pillanatban ugyanis szembe találta magát a kíváncsiskodó kölykökkel, Oriána kisasszony pedig azelőtt tolta meg az ajtó felé, hogy ki tudott volna térni a velük való találkozás elől.
- H-hé, várj, én nem…! - de mire bármit ki tudott volna nyögni a rőthajú kisasszony noszogatására, már benn is találta magát tizenöt-húsz sorstársa között.
Bíbic pont ugyanolyan megszeppenten méregette a kölyköket, mint azok őt, s a fiú számára egy örökkévalóságnak tűnt az a döbbent csendben elmúló pillanat, míg az egyik gyerek - egy hatéves forma, barna hajú, szeplős kisfiú - felkiáltott.
Lánghajú, tündér, goromba - csak úgy záporoztak rá a kérdések és kijelentések, s hirtelenjében azt se tudta, melyikre feleljen először. Vágott egy grimaszt.
- Nem, nem vagyok tündér! - morrant rá arra a sötéthajú kislányra, aki kérdezte, aztán felemás szemeinek metsző pillantását az utolsóként megszólaló, korabeli fiúra emelte, kezeit csípőre téve. - De goromba az leszek, főleg veled, ha--- Te meg mit akarsz?! - nézett le aztán haragosan a nagyjából derekáig érő, szőke kislányra. De amint elkapta a kék szemek ártatlan pillantását, hirtelen egy csapásra tovaszállt minden mérge, a helyére pedig valami más érzés kezdett el bekúszni.
A kislány megrezzent, majd hátrált egy lépést a hangos kérdésre, s rögtön nagy cseppekben kiültek hosszú szempilláira a hirtelen feltörő krokodilkönnyek, ahogy magához szorította babáját. Bíbic ezt látva azonnal megbánta, hogy rákiabált, s ahogy mellkasa összeszorult amiatt a furcsa, nyomasztó érzés miatt, ajkába harapott. Mély csend támadt ismét egy szívdobbanásnyi időre, a rőthajú pedig még épp azelőtt simított óvatosan a kislány feje búbjára, mielőtt az hangosan elsírta volna magát.
- ...Mit akarsz játszani…? - kérdezte végül egy megadó sóhajjal, beletörődve, hogy újdonsült játszótársai egy perc nyugtot sem fognak hagyni neki innentől.


P.S.:367 szó. =P
Mood: Uncle Rat