Lullaby of Woe @

Amikor Belleteyn környékén a Gorgona-hegyet körülvevő Vak-erdőbe visszahúzódott, remete életet élő Táltos segítségét kértem, csak találgatni tudtam, mennyi időt is fog felemészteni ama szívesség teljesítése, mellyel hozzá fordultam. Ha csupán találgatásra támaszkodok, melyet eme entitás bölcsességére, korára és tehetségére alapozok, bármennyi időről szó eshetett két hónap és két év között. Sikerei és eredményei épp olyan rapszódikusak, mint ő maga. Ugyan panaszra nem lehet okom, hisz már az is ritkaságnak, ha nem egyenesen csodával határosnak számít, hogy eme Táltos, ki klánunk feltételezhetően legősibb képviselője, ahelyett, hogy elhajtott volna, nem tagadta meg a segítségnyújtást. Néha őszintén érdekelne, vannak-e indokai, érdekei a tettei mögött, vagy minden, amit tesz, vagy épp nem tesz, valójában átláthatatlan és kiszámíthatatlan szeszélyek pókhálója. Vajon számít-e neki az élet, annak védelme, vagy csak a belőle fakadó egyensúly? Fűzik-e nyereségbe vetett remények a tettekhez, amiket végrehajt, avagy valóban csupán a véletlenek összjátéka, ha kisegít? Azt hiszem, ha még kétszáz évet élnék, akkor sem találnék e talányos kérdésekre megfelelő választ. Vajon még kétszáz év múlva is óvja és irányítja lépéseinket e vén Kontinensen, vagy kénytelen lesz utód után nézni? És van-e egyáltalán olyan individuum, aki átvehetné Táltosunk helyét? Vagy kétszáz év múlva már mindannyiunkat levadásztak a vajákok?
Akárhogy is, ami azt a bizonyos szívességet illeti, már egészen megszoktam a következményeit és velejáróit. Nem mondom, hogy nem kellett kicsit okoskodni hozzá, és azt sem mondom, hogy én kedves barátom ratifikálja majd, amit kitaláltam, de ugyebár véres idők véres megoldásokat szülnek. Ha nem is hagyja jóvá, bizonyára megérti majd. Így emlékszem rá. Ami pedig a kőbe vésett sorsokat illeti – semmiben nem különbözik az egyszerű halálfélelemtől. A titok nyitja az, hogy fel kell készülni rá, hogy ez a pillanat bármikor eljöhet. Ez valami, amit nekem még nem sikerült elérnem.
Magam is igen rapszódikus időközönként, de azért igyekeztem viszonylagos rendszerességgel – öt-hét naponta ellátogatni a Vak-erdő azon eldugott barlangjába, ahol e különös, ősi entitás élt. Magam sem tudom, mi miatt tettem látogatásom ilyen sűrűséggel, holott egyik alkalommal sem fogadott épp semmi szép vagy bizalomgerjesztő – holott a Táltos állította, hogy a kilátások kifejezetten optimálisak, ha nem egyenesen jók. De, valójában tudtam. Azért, mert ezt jelenti a család. És a családból senkit nem hagyunk hátra. Azután sem, hogy látszólag a kirakós minden darabja a helyére került. Ezért vágtam át minden öt-hét naponta árkon-bokron, rengeteg sötét sűrűjén, hogy amikor eljön a napja, azt mondhassam, minden rendben lesz. Mert nem vagy egyedül.
Gyér fény szűrődött ki a barlang szájából, olyan gyér, hogy csak az éjszakai ragadozók lettek volna képesek felfigyelni rá – ugyanakkor nem annyira különös és érthetetlen módon ezt a környéket még ők is elkerülik. Így tehát nem kellett tartania a Táltosnak a hívatlan vendégektől. Csak tőlem. Én pedig szándékosan úgy közeledtem, hogy a léptemről rám lehessen ismerni. Ugyan nem mutatta jelét sem annak, hogy így volna, sem annak, hogy nem. A formaiságoknak eleget téve kecses mozdulattal felé nyújtottam bal tenyerem, rajta a klánunk ősi jelével – egy vérvörös cseppel. A Táltos felém se nézett, láthatóan jobban lefoglalta erős gyógynövény – és vér – illatú főzete, mint én.
- Itt az idő, gyermekem.  
Úgy tűnik, annyira hozzászoktam már az entitás rébuszaihoz, hogy napszememben nem értés csillant. Csak aztán értettem meg, ahogy valamivel beljebbről formátlan, alaktalan, de tagadhatatlanul ismerős orgánumú hangokat hallottam meg. Levetettem utazóköpenyemet, és az irhákkal és egyéb bundákkal kibélelt heverő mellé térdeltem.
- Ne…
Kezdtem halkan, nyugtató hangon. Ahogy a hajnali Nap fénye beborítja a harmatos mezőket. Gyengéden, de határozottan fontam ujjaimat Regis csuklójára. Az egyetlen hozzátartozóméra, aki maradt nekem.
- Ne kelj fel… Még ne. Korai. Várj még…
Hisz annyit várt már, tán nem is tudja, mennyit. Türelmetlensége érthető, ugyanakkor többet árt, mint használ. Lopva végigfuttattam rajta a tekintetem.  


P.S.:eskü 400 alatt van
Mood: Ori és a Vak-erdő

️️️️️️️
Nem lennék képes annál siralmasabb állapotot elképzelni, mint amikor valaki valamilyen oknál fogva tudatánál van, ámbár képtelen a saját, fizikai valójában érzékelni az őt körülvevő világot. Attól tartok, én magam is ebbe a kondícióba kerültem, de legalább is nem bírok dűlőre jutni afölött, hogy ébren vagyok-e, avagy csupán még álmodom. Viszont a létezés ezen stádiumában azzal kapcsolatban is döntésképtelen vagyok, hogy melyik eshetőség a rémisztőbb. 
Olvastam egyszer egy neves, ember alkimista, bizonyos Hohenheim értekezéseit, mely gyűjteményben azon állításának ad szót, hogy véleménye szerint a fizikai korlátoltság az, amely megakadályozza az emberi fajt abban, hogy magasabb transzcendens síkra helyezze önmagát és lelkének, pszichéjének esszenciáját, s e transzmutációhoz, a szellem átalakításához elengedhetetlen, hogy az anyagi világhoz láncoló sallangoktól megfoszttasson az elme… Magyarán mondva, a lélek akkor képes kiteljesedni, ha elszakad a testtől, ettől a kényelmes és biztonságos, ugyanakkor némiképp korlátozó és akadályozó porhüvelytől. Hmh, lehetett valami abban, amit Hohenheim elgondolt - mindazonáltal, mit nem adnék most azért, ha csak egy egészen nüansznyit élvezhetném a fizikai korlátok és akadályok nyújtotta biztonságos egzisztenciát! 
...Habár, azt a lehetőséget sem akarom teljességgel kizárni, miszerint álmodom - ugyanakkor ez a gondolat némi kétséget ébreszt bennem, már pusztán az álmok természetéről alkotott ismereteimből kiindulva. Lehetséges egyáltalán ilyen tömény, mindent felemésztő, áthatolhatatlan és végtelen sötétséget álmodni? Még álmomban sem gondoltam volna, hogy létezhet egy ennyire… fekete világ. Tehát, ha csakugyan arról van szó, hogy álmodom… Akkor most egy igazán fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt. Minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete. Olyan fekete, hogy sem látni, sem hallani, sem érezni nem vagyok képes semmit, még a saját testemet se már amennyiben egyáltalán még a birtokában vagyok, s véletlenül nem Hohenheimnek volt igaza a transzcendens léttel kapcsolatban… Ez esetben viszont kénytelen vagyok azt a hátborzongató és elkeserítő konklúziót levonni, miszerint fekete az anyag rejtett lelke. Jaj!
Mi ez? ...Mégis csak hallok… valamit. Van talán olyan frekvencia, létezik olyan hang, mely képes áthatolni ezen a mindent átitató feketeségen? ...Milyen ismerős… Hallottam már ezt az halk, megnyugtató tónust, a gondoskodó szavakat, szinte látom a lágy arcvonásokat, a kedves tekintetet magam előtt… Orianna…? 
- Hiábavaló hozzáérned. Nem érez még semmit. A hangodat hallja, azért fordult feléd, de látni nem fog még egy darabig.
Oh. Alighanem, a másik, mély és rekedtes hangszín gazdájának igaza lehet, csakugyan nem éreztem semmit, még azt sem, hogy a hang irányába fordultam volna. De ezek szerint van mivel mozognom, vannak tagjaim, még ha nem is érzem őket. ...Bele se merek gondolni, milyen állapotban lehetnek, vagy milyen állapotban lehetek én magam…! ...De vajon mi okból? Emlékszem… Emlékszem, hogy rátámadtam valakire. Egy férfira, egy varázslóra, akinek a fél arca összeégett, az ábrázatának azon felén pedig a szeme egy drágakő volt, és Geralt… Geralt intett, hogy vigyázzak vele. Attól tartok, nem vigyáztam. De mi történt utána? Arra már sehogy se vagyok képes visszaemlékezni. ...Csak a fájdalomra.
- Most már készen áll. Vért a vérnek és vért a vérért. Az enyémet az övének, a tiédet az övéért. 
...Mi történhet vajon? Mintha… ...Zsibbadnának a tagjaim…? Az egész testem… Az én testem? …! Biztosan az én testem! Érzem! Minden porcikám, az utolsó ízületemig, minden, mindenem fáj! Borzasztóan, elviselhetetlenül fáj! Mi… Mi ez a hörgés…? Ez… én vagyok?!

Lullaby of Woe @

Miután cingár patrónusunk, a rébuszokban kommunikáló Táltos felhívta rá a figyelmem, hogy esetlegesen feleslegesen próbálkozom még érintésekkel, aggodalmas vonásaimra komor felleg árnyéka vetült.
– Tudom – gördült le végül nagy nehezen a válasz ajkaimról. Csupán csak egy pillanat erejéig feledkeztem meg róla. Ugrásszerű fejlődés ment végbe az elmúlt fázisban, egészen emberi, hogy ne mondjam, ismerős vonásokat vett fel a kővé dermedt, szurokfekete massza, amiről alig pár hónapja képtelen voltam eldönteni, hol, honnan fogjam meg, hogy ne tegyek benne még nagyobb kárt. Ahhoz az állapothoz képest, ami most tárul a szemem elé, hogy már beszélhetünk csontokon nyugvó végtagokról, erektől vörös húsról, rugalmas ínakról, és valami egészen vékony – mint egy rovar szárnya – bőrről, hibáztat bárki is, ha e csekélység felett átsiklik az elme? Különben sem mindig azért érintünk, hogy a másik érezze. Néha csak egyszerűen kell, hogy mi érezzük a valóságot. De ez lehet, olyasvalami, amit a Táltosunk már nem ért, ha értett is egykoron. – És felettébb bölcs döntés volt megóvni az idegrendszerét.
Tudom, hogy ő is meg fogja köszönni. Elképzelni sem tudom azt a mértékű kínt, amit akkor érezhetett, mikor elpusztították – elpusztítani próbálták. Magam is azon az igen karakán és letisztult véleményen voltam – vagyok – hogy Regis-nek erre, vagy ehhez hasonló, ismétlődő fájdalomra épp semmi szüksége.
Mégis csak meglepődtem, mikor e nyákos hússal borított csontok halmaza, akit a barátomnak –  bár esetenként inkább családomnak – nevezek, igen lanyha, szinte észrevehetetlenül apró gesztusok képében, de reagált a körülötte zajló eseményekre. Izgalom hajnala kelt életre a szememben, ámbár teljességgel nem lehettem biztos benne, hogy mi az, amiben kapaszkodót talált. Ha valóban hall, megismeri-e a hangom, vagy csak visszhang vagyok egy éjsötét üregben?
A mi jó Táltosunk számára ezek után nem maradt más teendő, mint hogy magához vegye azt az oly aromásan illatozó – hogy azt hittem, megbolondulok – elixírekkel és még ki tudja, mivel dúsított pint vért, majd egészen mellénk lépett. Néma lázzal a szememben pillantottam fel rá. Hát sejtettem én, hogy épp ma lesz a napja?
– Adott szavam nem vonom vissza. A vér pedig nem válik vízzé. – Hosszú ujjaimmal érintettem a regenerálódás utolsó fázisában járó felem arcát, gyengéd mozdulattal nyitottam szét az állkapcsot, a Táltos pedig majdhogynem szenvtelen mozdulattal itatta meg vele a tenyérnyi ibrik tartalmát. Azután minden nagyon gyorsan történt. – Most légy erős. Erősebb, mint valaha. És arra gondolj, semmi másra, hogy nem vagy egyedül. Hogy várnak rád a sötétség túlfelén.
Bármi is volt a Táltos kotyvalékában, már a véren kívül, pillanatokon belül éreztette a hatását. Hallani véltem, ahogy Regis szívverése felgyorsul, látni véltem, ahogy a vére rapid cirkulálásba kezd az ereiben, legalább is egészen addig a pontig, amíg gyors regenerálódásba nem kezdett a hámszövet, és be nem borította az addig fedetlen izmokat, ínakat, ereket és húst. Nem telt bele két szempillantásba, és a felgyorsult sejtregeneráció okozta pokoli kín szívszaggató hangon szólalt meg, és adta tudtomra, hogy az idegrendszer is működésbe lépett; kifejezetten könnyű volt erővel fekvő helyzetben tartani, enyhe nyomást gyakorolva a vállakra.
– Már nem tart soká. Meg tudod csinálni.
Növekedésnek indultak az irhában a hajhagymák, szőr és haj serkent, mint magból csírája, szaruból köröm képződött. Az ínyben ülő kacska csontok formát öltöttek, viszonylagos lassúsággal rendeződtek katonás sorba. Aztán nagyon gyorsan vége lett. És a vég néma csendet hozott magával.

P.S.:523
Mood: Northern Realms

️️️️️️️
Néhány mondat csupán - ennyi volt, ami áttörte az elmémet beburkoló sötétséget. Orianna, kedves Oriannám hangja, és egy ismeretlen, érces, mély tónus, mely bár minden zöngéjében hátborzongatónak, de legalább is nyugtalanítónak kellett volna, hogy hasson, mégsem zaklatott fel. Ugyanazzal a kétségbeesett reménykedéssel próbálok az idegen viharvert hangjának hullámain valami szilárd, valami kézzelfogható, valami létező felé úszni ebben a fekete világban, mint ahogy Orianna ismerős szólamainak lágyan hömpölygő sodrása által vezetve keresem azt a tenyérnyi valóságot, amibe kapaszkodhatok. ...Aztán…!
– Most légy erős. Erősebb, mint valaha. És arra gondolj, semmi másra, hogy nem vagy egyedül. Hogy várnak rád a sötétség túlfelén.
Szúr, lángol, éget és mar, kapar, feszít, tép és fáj, fáj, istentelenül, elmondhatatlanul fáj…!
...Orianna…? Orianna…! Kérlek, könyörgöm, beszélj még…! Beszélj még hozzám…! Nem bírom elviselni, nem, képtelen vagyok rá, nem tudom megcsinálni, nem tudom végigcsinálni, nem…! Kérlek, kérlek, ne hagyj magamra, mondj valamit, bármit, csak ne hagyj egyedül a saját üvöltésemmel…! ...Kérlek…
...Mi történik velem…? Úgy vágytam már újra érezni a tagjaimat, hát most érzem, mindet! Az utolsó ízületemig, minden szál inamig, érzem, ahogy egyszerre feszül meg az összes izmom és - levegőt veszek…! Aztán valami taszít, tol hátra, s képtelen vagyok ellentartani neki, csak zuhanok - vagy mégse…? Valami van mögöttem, tartja a hátam… Azt hiszem, fekszem…
Nem látok. Érzem, hogy mindkét szemem nyitva, nyitva kell lenniük, de ha hallom önmagam és másokat, látni miért--- Ah… Igaz is, említette… ...De mi ez…?
Mintha oszlani kezdene a fekete világ végtelen szövete, mintha valami apró lyukakat ütött volna az anyagtalanság fekete lelkén, s most beszirávog rajta valami… Fény…? Jéghideg fénypászmák… Ezer, százezer, millió fénypontot látok, ahogy egymáshoz közeledve egyre fényesebben ragyognak és összeolvadnak egy hatalmas testté, mely csak egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg teljesen el nem nyel a vakító világosság, aztán…
Egy barlangban vagyok. Tűz ropogását hallom, s tüzifa illata lebeg a nyirkos kőfalak között. A hegy gyomrában rostokolva nézem a száraz gallyakat hamuvá harapdáló lángcsóvákat, s melegedni nyújtom feléjük a kezem… A kezem? Az én kezem…? Ez nem az én kezem… Ezt nem én látom… Elvakítanak a lángok, és már nem hallom a sercenő ágakat, hanem… Kántásálást… Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc. Por és hamu, por és hamu… Miért emlékszem erre…?
Aztán villanás… Villámlás és mennydörgés… Eső, zivatar cseppjei kopognak egy zsalun, kis kemencében tűz parázslik, lábam a fújtatón, s minden lépésemmel életet lehelek a lángokba, hogy a felette álló retortából alraun-illatú pára bugyborogjon fel. ...Igen, emlékszem erre…! A mandragóra-párlat…! Zoltan hogy oda volt érte…! És a többiek…!
Míg nézem, lassan elszíneződik az áttetsző folyadék a lepárlóban, s mintha borostyán színt öltene… igen, borostyánsárga, hasított pupillákkal - és máris sárga macskaszempár mered rám gyilkosan, csapzott fehér hajtincsek alól, s a kardja hegyét érzem a torkomnál.
- Na, gyerünk. Szúrj - hallom a saját hangom. ...A sajátomat…? Valóban ezt mondtam… Emlékszem, de… Tényleg így hangzott…?
...Aztán ez is eltűnik… És nem marad más, csak a csend - és a fekete világ.
Minden tagom sajog. A legapróbb lélegzetvétel is fáj, de most már tudom, hogy élek. Élek, és…
- ...Ori… anna… - köhögöm. Bár ne volna ilyen rekedt a hangom… S bárcsak látnék bármit is, így csak vakon emelem fel a kezem - akármilyen gyötrelmes is legyen még ez az apró mozdulat is - hogy megérinthessem.

Lullaby of Woe @

Mielőtt akár csak válaszolhatott volna a mi jó Táltosunk alázatos szavaim tövisfüzérére, a nyirkos, visszhangos barlangot pokoli kínszenvedés hangjai töltötték meg ― s ha ez nem lett volna épp elég, az üreg természetes akusztikája még velőtrázóbbá tette, mint amilyen valójában volt. Beleremegett az én szívem is, mit beleremegett, úgy éreztem, egyenesen kifacsarják, mint mosónő a dagadt ruhát. Összeszorítottam a szemem. Nem azért, mert ne bírta volna el a fülem, hanem mert azt reméltem, úgy könnyebb lesz elviselni a szívfájdalmat. Tévednem kellett.
― Akkor kövesd a hangomat. Majd én kivezetlek a fényre.
Csupán elképzelni tudom azt az agóniát, amin kedves felem épp átmegy, vagy még tán azt sem. Így tehát felesleges lett volna csitítanom, vagy akár csak megerősítenem benne, hogy tudom, mi és mennyire fájhat, perzselhet, szakíthat és recseghet benne. A legtöbb, amit tehettem érte, hogy átsegítem a sötétségből a fényre.
Kitágultak a tüdő hörgőcskéi, az immáron vértől forró organizmus megtelt levegővel, hallom, ahogy Regis ― ugyan nem minden gyötrelem nélkül, de ― minden kétséget kizáróan lélegzik.
Teljesen humánus reakció ― gondolom ― a nem múló fájdalomtól való ösztönös rángatózás, ebben vajmi kevéssé különbözünk a tündéktől, törpöktől, de még az emberektől is ― hisz végső soron a fájdalom az fájdalom marad ― de tudom, hogy most azzal teszem a regenerálódásának a legjobbat, hogy minél kevésbé engedem ezt meg neki. Tudom, hogy ő is meg fogja köszönni. Egyszer.
A beálló némaságban felem világtalan szeme mintha valamit mégis látni vélt volna. Vajon mi lehetett az? Némán a bocsánatáért esdekeltem, majd mély levegőt vettem. Szempilláim árnyékából pillantottam fel, majd pihentettem meg a tekintetem az egyre markánsabb, felismerhetőbb homlokráncokon.
Aztán hirtelen megértettem. A mélység nélküli, tetőtlen, feneketlen sötétséget. A félelmet és a magányt. A bizonytalanság hullámait. A dermesztő hideget. A Fekete Világot. Hát ebben tengődtél hónapokig? Süketen? Vakon? Hogy maradtál józan ebben az őrületben, drága barátom?
Apró fénypontok, mint egy tűvel átszaggatott, fekete bársony gyülekezni, sokasodni, növekedni kezdenek, közelednek egymáshoz, mintha mágneses erő vonzaná őket, egymásba kapaszkodnak, növekednek, míg végül egyre nagyobb és nagyobb, vakítóan fényes testté nem állnak össze.
Nem lehet, gondoltam magamban.
Nem lehetett ott, ahhoz túlságosan is régen volt. De akkor mégis mi a magyarázat erre… ?
Villanás. Mindent betakaró, jéghideg, Fehér Fény. A következő helyszín.
Barlang, közönséges barlang, akár ez a barlang is lehetne, melynek falait most a benne csiholt, elfojtott haraggal pusztító tűz fénye halott narancssárgára fest. Ingerülten pattog, ropog a tűzrakás, ahogy egyre csak eszi és eszi a gallyakat és leveleket, amivel életben tartják. Verselést hallok. Nem, nem is. Kánonnak hangzik.
... Eſ veteve wt eʒ muncaſ vilagbele. Eſ levn halalnec eſ puculnec feʒe. Eſ mend w nemenec. Kic oʒvc?
Mi vagyunk…
Sermo super sepulchrum. Sír fölötti beszéd.
Tényleg. Miért emlékszik erre? És én miért tudom, hogy folytatódik?
Villanás. Egy villám fénye. A dörgés a következő helyszínnel jött.
Ez a gondolat jóval barátságosabb volt, mint az eddigiek. Ez a tűz, mely a kemencében ropog, nem tombol, nem pusztít mindenre éhesen. Ez a tűz élteti a görebben illatozó, aromatikus főzetet. A főzet varázserejű. Összeköti azokat, akik fogyasztják.
Ismerős arcok.
Többségük üres vázával volt szerencsém találkozni is.
Hogy mondjam el? Ha átölel?
Ha kérdőn néz, figyel, hogy mondjam el?
Miért pont nekem kell?
Sárga szemeket látok. Sárgát, mint két aranyérme. Sárgát, mint a világot felégető tűz.
Szinte érzem a hideg fémet, holott nem az én torkomnak feszül.
Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna Regis-t ilyen rideg közömbösséggel beszélni. Talán azért, mert amikor velem  beszél, vagy akár csak a leveleit olvasom, mindig törődő melegség árad a szavaiból.
Aztán csend. És megint sötét.
― Itt vagyok ― felelem halkan, uralkodva a korábbi gondolati úttól még zavaros, de egyre határozottabb hangon. ― Ahogy régen. Ahogy mindig.
Gyengéden megérintem a sokktól és verítéktől még hideg, felém nyújtózkodó kezet, és finoman az arcomra helyeztem. Másik kezemmel magam mellé húztam korábban levetett utazóköpenyemet, majd gondosan betakartam vele a hideg elől.
― Üdv újra itt, drága barátom.

P.S.:639 szó
Mood: Adieu mon Homme

️️️️️️️
Talán ilyen érzés lehet, amikor valaki megszületik. Nem tudhatom biztosra, hisz nincsenek emlékeim a saját világrajövetelemről - de amennyiben az újjászületés ilyen gyötrelmekkel jár, azt hiszem, logikus következtetés volna azt feltételeznem, hogy az első alkalom is hasonló lehet… És tán jobb is, hogy egyikünk sem emlékszik rá.
Nem, nem csupán a fizikai fájdalom megtapasztalása miatt vélekedek így, bár tény és való, nem lennék képes biztosra megmondani, hogy újra megszületni vagy… meghalni volt-e fájdalmasabb. Viszont ezek az… emlékek… Ha nevezhetem őket annak… Márpedig miért ne nevezhetném, hisz némelyik egészen biztosan az enyém volt… Vagy legalább is, remélem. Mégis voltak közöttük olyan látomások, melyek idegenül, ugyanakkor valami nagyon módon nagyon is ismerősen bontakoztak ki előttem, mintha csakugyan az én emlékeim lettek volna…
Végig olyan érzésem volt, mintha nem egyedül én magam éltem volna át őket. Mintha lett volna még valaki mellettem - nem is, bennem, valaki, aki én voltam, és mégsem… Jóságos egek, mi történt velem…? Milyen áron jöttem vissza a halálból?
Aztán újra meghallom.
Ahogy rekedten a nevén szólítom, felel szavaimra, halk, zavaros hangon - de az ő hangján, az ő mindig megnyugtató és kedves hangján, s tudomásomra hozza, hogy itt van velem, ahogy régen, ahogy mindig… ...Annyira hiányzott…
Érzem a tenyerét a kézfejemre simulni - puha és meleg az én csontos és jeges ujjaimhoz képest. Aztán kezem valami mást érint, lágy és selymes, talán… ó, az arca. Felé fordulok - bár nem tudom, miért, hisz úgyse látok Orianna szeplős orcájából semmit, mégis arra késztet az izmaimba ívódott reflex, hogy rá nézzek, az egyetlen személyre, aki mellettem van.
- Orianna… - ismétlem megint, mintha csak attól félnék, hogy ha nem mondom ki a nevét újra, elillan, mint az örvényként magukkal rántó emlékek; köddé válik, és a kezem csak a hűvös levegő lomha lebbenésébe fog hiábavalóan kapaszkodni. De érzem őt, itt van velem. Ujjaimat finoman cirógatja néhány kósza hajtincse, nagyujjam begye egy apró völgybe simul bele éppen - tán a szája sarka lehet - kis- és gyűrűsujjammal érzem az álla ívét, a füle tövét, és valami apró gömböcskét a cimpában… Ó. Talán valami finomra csiszolt drágakő, vagy gyöngy fülbevaló lehet. ...Biztosan gyönyörűen áll neki.
Aztán mintha rám terítenének valamit, ámbár ez már kevésbé lep meg: Oriannára vall, hogy így gondoskodjon rólam. Ahogy pedig üdvözöl, azt hiszem, elmosolyodom.
- ...Hiányoztál… - mondom ki, bár kissé még mindig rekedtes a hangom. Csak reménykedni tudok, hogy nem hallani ki túlságosan, mennyire sajog mindenem. - ...Nem látlak, de… Köszönöm, hogy itt vagy velem… - cirógatom meg az arcát finoman.
El sem bírom mondani, mennyire hálás vagyok neki ezért. Hogy mellettem van, amikor… De várjunk… Ha Orianna itt van velem most, amikor éppen újjáéledtem, akkor…
- Styggában vagyunk? ...Hogy találtál meg? És hogyan… - egy pillanatra elakadok, de igyekszem visszanyerni a hangomat, bármilyen rekedtes, és bármennyire is fáj, ahogy megköszörülöm a torkom. - ...Hogyan hoztál vissza…?
Bár semmi nem bizonyítja, hogy kedves felem volt az, aki visszahozott a halálból, mégis úgy érzem, nem lehet más oka annak, hogy itt van, mint az, hogy igenis ő segített vissza a Fekete Világból… De hogyan lehetséges ez…? Ezernyi kérdés cikáz a fejemben, s legszívesebben mindet egyszerre tenném fel szegény felemnek...

Lullaby of Woe @

Őszinte megkönnyebbüléssel, egyszer s mind ösztönös mosollyal nyugtázom, hogy bár hangja természetes ércességén még torzít valamennyit az idő koptatta, használaton kívüli hangszálak rekedtsége, azért ezalatt az érdes kéreg alatt mégis csak ott bújnak, lapulnak az ismerős, kedves zöngék. Szavakkal vissza sem tudnám hitelesen adni, mennyire hiányzott…
Ugyan a hosszú, csontos ujjaiból, keskeny, férfias kezéből most számomra szokatlan hideg árad. Annyi baj legyen.
― Itt vagyok. Én vagyok. ― ismétlem lágyan, türelmesen. Megtenném százszor, ezerszer, és bele sem fáradnék.
Térdelésben közelebb araszolok, csak hogy megkönnyíthessem számára ezt a láthatóan ― sejthetően ― nehéz, mi több, tán fájdalmas mozdulatot. Akaratlanul is szélesebbre húzódik a mosolyom, míg pontról pontra végigcirógatja-tapogatja az arcom markánsabb részeit, az államat, a mosolyráncomat, az arcélemet, egészen a gyöngyfülbevalómig. Már-már anyai türelemmel kísérem figyelemmel, hogyan talál fogást a valóságon, el-eligazgatva rajta közben az imént ráterített anyag ráncait.
Regis mosolya, mióta csak emlékszem, mindig rendkívüli hatással volt rám. Akárhányszor csak mosolygott, mindig elhittem neki, bármit is mondott utána. Nem volt ez másképp most sem.
― Te is nekem. Szörnyen… ― ezekkel a szavakkal érintem meg az arcát, forró tenyeremmel az ismerős gödröket és kanyarulatokat melengetve jéghideg bőrén.  
Őszintén meglep, hogy még nem nyerte vissza a látását, hátra is pillantok a vállam felett, el a Táltos irányába, remélve, hogy válaszoktat kaphatok a miértekre, de a mi jó patrónusunk természetesen már rég kivonta magát az események természetes folyásából, és valamivel odébb, gyér fény mellett a sziklafal tövében megtermő, aromás gyógynövények betakarításával foglalkozott.
― Adj még időt magadnak. Szörnyű sokkhatás érte a tested, a regenerálódás pedig semmilyen stádiumból nem fáklyásmenet. Főleg nem--- …de hisz úgyis tudod. Bizonyára hamarosan visszakapod a szemed világát is. Számtalan organizmusnak, hajszálérnek, és sejtnek kellett rendbe jönnie irracionálisan kevés idő alatt. Biztosan ez a… kényelmetlen mellékhatás is előbb-utóbb elmúlik. ― Önkényesen helyre fésültem az ujjaimmal pár tincset az ősz üstökből, majd halkan hozzátettem ― Ne, kérlek. Nincs mit megköszönni. Hisz te is éppen ezt tennéd az én helyemben. És tudod, hogy már majdnem olyan vagy nekem, mintha a családom lennél.
Ezekkel a szavakkal simulok bele békülékenyen felem tenyerébe. A pokolba is, tényleg azt hittem, valami végleg véget ér… !
Regis hirtelen jött megvilágosodása azonban őszintén meglep, s mint olyan, teljesen kibillent ebből az éteri, családias atmoszférából.
― Oh ― bukik ki belőlem csodálkozva, amiért ilyen élénken él benne az utolsó emléke, majd egy rövid szünet után, amelyben rekomponáltam magam, folytattam ― Nem, már… Nem. Toussaint-ban vagyunk, Beauclair-ben. ― pár végtelennek tűnő másodpercig hallgattam, azon töprengve, vajon honnan is legcélszerűbb megragadni ezt a történetet úgy, hogy minél kevésbé gyötörje. Aztán mikor kedves felem már azt is hihette, hogy akár még a hallása is cserben hagyhatja, hirtelen folytattam ― Az utolsó két levelem nem ért célba. Biztos voltam benne. Persze, máskor is előfordult, hogy akár hónapok teltek el két üzenet közt, de nem Saovinetól Imbolcig… Biztos voltam benne, hogy valami történt. A korábbi leveleid alapján, és bocsásd meg, nem tudhatom, akad-e köztük olyan, ami nem került a kezemhez, nem volt nehéz lekövetni, hogy merre jártál és mit csináltál. Pontosabban nem ez volt a nehéz… ― Míg meséltem, gyengéd mozdulatokkal masszíroztam Regis tenyerét ― Úgy tűnt, bárki, aki tudhatta, hogy merre mentetek tovább, mind meghalt… Ugyanakkor az is igaz, hogy csupán egyetlen egyszer kellett élőbe botlanom ahhoz, hogy máris megtudjam, Stygga felé kanyarodtatok. ― tettem hozzá gyorsan ― … A mai napig nem találok szavakat arra, amit abban az átkozott várban találtam. Legfőképpen arra, amilyen állapotban rád találtam. ― ezen a ponton muszáj volt erőt vennem a hangom reszketésén, a kezem remegésén ― Mégis… mi az ördögbe keveredtél, Regis? Ez a fajta …óvatlanság ― azt hiszem, ez a jó szó ― egy cseppet sem vall rád.
Legutoljára épp szemrehányást szerettem volna tenni neki, főleg egy ilyen kálvária után, de nem tudom, és nem is fogom letagadni, hogy álmatlan éjszakáim voltak emiatt az egész kitérő miatt.
― Ez volt valamikor Birke közepén. Most van Velen vége. ― Gondos kezem megállt a mozdulatban az utolsó kérdésre. Sok mindenre képes voltam eddigi életem során, sok változásnak lettem kitéve, és sok mindent kell majd még a jövőben is kiállnom, de egyvalamire időtlenül képtelen voltam: Regis-nek hazudni. ― Szeretném azt mondani, hogy mindez kizárólag az én érdemem, de… Én egyedül nem tudtam volna… Egyedül nem… A hagyományos vértranszplantációs regeneráció szóba sem jöhetett, tekintve, hogy… Nos, lexikális értelemben véve nem maradt belőled semmi, ahová a vért átömleszthettem volna. Úgyhogy az egyetlen személyhez fordultam, akiről tényszerűen tudtam, hogy képes segíteni. Mi több, ha ő nem, akkor senki sem… A Vak-erdő Táltosához.


P.S.:741 szó
Mood: Ori, lost in the storm

️️️️️️️
Nem tudnám megmondani, mennyi ideig voltam - vagy épp, hogy nem voltam… - abban a tetszhalott, megfagyott és fekete világban, amelynek tintaszínű szövedékén se hang, se fény nem hatolt át, de épp elég volt ahhoz, hogy szinte teljesen elfelejtsem, milyen érzés… létezni. Elfelejtettem, mennyire fáj a fizikai testben való puszta lét is - és hogy milyen pokoli kínnal tud járni egy olyan aprócska reflex is, mint a lélegzetvétel, vagy egy mozdulat, mellyel megpróbálom megsimítani kedves felem puha orcáját… De jobban vágyom egy ilyen triviális, ósdi és maradi kontaktusra, mint hogy érdekeljen sajgó izmaim és ízületeim szinte üvöltő ellenkezése. Én balga, azt hittem, hogy már réges rég megbékéltem az egyedülléttel, s hogy már szinte örök társamul szegődött mellém a magány… ...Milyen ostoba voltam…! Most, hogy hallom Orianna hangjának türelmes, lágy zöngéit, most, hogy érzem tenyerének forró érintését arcomon, most döbbenek csak rá, mennyire, mennyire de mennyire, elmondhatatlanul hiányzott…!
Szavakba bírja önteni helyettem minden gondolatom, ami jelenlegi állapotomra vonatkozóan eszembe jutott, s ahogy beszél, s ujjaival rendezgeti megmaradt, ősz fürtjeimet, úgy enged fel lassan bennem a nyugtalanság, s költözik a helyére a meghatott hála, ahogy drága felem szinte családjának nevez. Aztán hirtelen hasít belém a felismerés, hogy amit álomnak hittem a léttelenségben, azok az utolsó emlékeim voltak, s ahogy a kérdések is felmerülnek bennem, dacolva a fájdalommal, felteszem őket. Talán kizökkenthettem szegény felem a meghittségből hirtelen hangulatváltásommal… Lehet, várnom kellett volna még egy kicsit vele… Vagy talán egyáltalán nem is kellett volna firtatnom. Legalább is egy pillanatra ez merül fel bennem, mikor Orianna már oly soká hallgat - vagy talán a látásommal együtt a hallásom is cserben hagyott hirtelen? Aztán újra felcsendül kedves felem lágy hangja, én pedig csöndesen hallgatom.
Épp csak egy pillanatra, de hallom megremegni hangját, mikor Stygga várát, és az abban találtakat említi. Bocsánatkérő mosolyt igyekeznék mutatni, de tudom, hogy minden próbálkozásom hiábavaló - képtelen vagyok rá.
- ...Mit… Mit láttál Styggában…? - kérdezem rekedtes hangon, melyet átjár a jeges rémület. A hanza…! Ciri… és Geralt…! Mind… mind odavesztek talán…? Az nem lehet! Nem lehet! - Nem… nem kell elmondanod… ha meg… mutatod… épp elég… - kérem nehezen, bár tudom, hogy minden bizonnyal még rágondolnia is szörnyű lehet, de… Talán könnyebb, mint szavakba öntenie azt a borzadályt.
Birke közepén talált rám… Most pedig Velen vége van… Szentséges egek…
Ahogy Orianna eddig lágyan kezemet masszírozó ujjai megállnak a mozdulatban, feszülten figyelek szavaira. Mi jöhet még…?
- ...A… Táltos…? - kérdezem hirtelen, de egyből belém is fojtja a szót egy fájdalmas köhögés, mire önkéntelenül is erősen megkapaszkodom Orianna kezében. - Ő… Ő hozott hát vissza…  - summázom nehezen, mihelyst újra rendesen tudok lélegezni… Talán mintha mostmár kevésbé fájna. - És te… mit adtál… mit kért… értem cserébe…?
...Nincsenek illúzióim. Amit Orianna kért a Táltosunktól, az, hogy abból a siralmas és menthetetlen állapotból hozzon vissza az életbe, olyan tett, melyre Rajta kívül más nem lenne képes a fajtánkból. Az ilyesminek… ára van. Hatalmas ára. Szentséges egek, mit áldozhatott fel értem kedves felem…? Érek én annyit egyáltalán…? Nem… nem tudom…

Lullaby of Woe @

Mindent megtettem, hogy biztos pont lehessek Regis gyógyulásában. Hogy áthidalhassam a fájdalmait, és betölthessem azt az űrt, amit ilyen-olyan hiányossága miatt épp érezhet. Épp ezért ügyeltem minden szóra, minden gesztusra, arra, hogy megőrizzem jól komponált nyugalmamat. Hogy legyen mibe kapaszkodnia. Hogy én lehessek az, akire támaszkodva talpra áll. Ha már nem voltam ott vele, amikor a legnagyobb szüksége volt rám.
Elnézőn somolyogtam csak ― hiába nem láthatta felem ― mikor mosolyogni próbált, de csak vicsorognia sikerült. Nem róttam fel neki. Csak találgathattam, milyen nehéz lehet. De nyugtatott a tény, hogy tudtam, milyen gyorsan is fog teljesen talpra állni.    
És ezek után még képes és ő aggódik az én lelki világomért! Holott látom, hallom rajta, minden idegszála pattanásig feszül a félelemtől. Retteg valamitől. Csak még nem jöttem rá, mitől. De ha az a valami esetleg vizuálisan megelevenedik az elméjében… Azt nem kockáztathatom meg.
― Tudok róla beszélni. Már elég régen volt. ― míg azon tűnődtem, honnan is ragadjam meg a látványt, ami Ebbingben fogadott, Regis tenyerét gyurmáztam finoman, törődőn. ― Leszakadt tetőgerendákat, kidőlt és darabokra tört, faragott márványoszlopokat láttam. Vért láttam, rengeteg vért. Zsoldosokat láttam. Vörös és ezüst tengert, egytől egyig lemészárolva. Testek a kárpiton, félig áthajolva a korláton, a lépcső fokain. A lépcsőfordulóban egy nő. Rövid, aranybarna haja van, és nem visel egyenruhát. Nyílvessző áll ki a szívéből. A valamikori bálterem márványpadlóján egy sötét hajú, sötét páncélt viselő ifjú vére Nap alakban ömlött ki és alvadt feketévé. A következő folyosón egy egészen fiatal lány. Tizennyolc, ha lehetett. A vértócsa ellenére egészen úgy nézett ki, mintha valaki gondosan elfektette volna. Félszemű, drágakő berakásos fejet, hosszú, sötét hajjal. Test nélkül. Életében ritka jóképű ördögfajzat lehetett.
Nem akartam kimondani, hogy ez mind semmit nem jelent számomra, és hogy az az állapot, amiben épp rá találtam, százszor, ezerszer jobban felkavart. Hisz ő is tudta.
― Azt mondják, a várkomplexumot megsemmisítették. Még szerencse, hogy kihoztalak, mielőtt…
Sejthettem volna, hogy a Táltos közbenjárása nem lesz éppen könnyen emészthető lábadozó felemnek, nem is szóltam semmit, csak tartottam és szorítottam a kezét, míg át nem csapott rajta, és végleg el nem ült az az igencsak fájdalmasnak tűnő roham.
― Csak lassan… nyugodtan… ― borítom be másik kezemmel is a kézfejét, hogy átadhassak valamennyit az élet tüzéből.
Még szerencse, hogy Regis nem nyerte vissza teljesen a szeme világát, így semmiképp sem láthatta azt a villanást, ami átsuhant a szememen. Az istenek tudják, honnan merített önbizalommal a hangomban feleltem.
― Semmi olyat, amit nem adnék oda még egyszer, hogy viszontláthassalak. ― szóltam, majd valamivel lágyabban hozzátettem. ― Még a Gorgona körüli erdőségekben vagyunk. Vendégeskedj nálam egy darabig, ha felépültél. Volna bőven mit megbeszélnünk, nem gondolod?
A hangom megtelt mosollyal, ahogy visszatértem utolsó találkozásunk óta erősen megőszült tincsek cirógatásához, rendezgetéséhez. Adóztam pár perccel a néma csendnek, mielőtt folytattam volna.
― Mondd csak, nem innál? Az segítene erőre kapni, meglásd. ― kérdeztem óvatosan, ugyanis nem feltétlen forrásvízre gondoltam.

P.S.:476 szó
Mood: Tomorrow I'll leave Blaviken for good

️️️️️️️
Amikor belekezdett kedves felem a beszámolóba, hiába nem volt  a birtokomban a szemem világa, mégis olyan élesen elevenedett meg elmémben az a kép, amit lefestett nekem, mintha én is láttam volna. Mivel én előre repültem, és fent csaptam akkora ribilliót, amekkorát csak bírtam, így azt nem állt módomban megnézni, mi történt a többiekkel. Feszülten hallgattam kedves felem minden szavát, míg kézfejemet masszírozta, mintha azzal akarta volna enyhíteni, bármilyen csapás is várjon rám, amiről öntudatlanul is tájékoztat. Ám amikor megemlítette a lépcsőfordulóban heverő nőt, kihagyott egy dobbanást a szívem. Aranybarna, rövid haj. Mintha… elszakadt volna bennem valami.
...Sötét hajú, fiatal férfi, fekete páncélban. Mintha mázsás súly préselte volna össze a mellkasom, ahogy hallgattam, miként végezte Milva és Cahir. És végül Angouleme.
...Miért ilyen törékenyek az emberek…? Miért halnak meg ilyen könnyen? Egy nyílvessző a szívükbe, egy kard a torkukba, egy tőr a gyomrukba… És nem mozdulnak többé...
Reszketve, élesen szívtam be a levegőt, s az ajkamba kellett harapnom, hogy ne állítsam meg kedves felemet az elbeszélésben. Elvégre, én kértem, hogy beszéljen róla, mit látott… Tudnom kell… De… Ha Geralt, és Ciri is…
...Nehéz, nyomorúságos sóhaj szakad ki a tüdőmből, amikor Orianna a drágakő-szemű férfi levágott fejét említi. Vilgefortz… Ha Vilgefortz halott… Akkor Geralt még élhet…! Bizonyosan él! Kedves felem nem említ mást, akinek a holttestét látta volna, akkor…
Egy bólintás volt minden, amit a beszámoló végén tenni bírtam. Nem találtam szavakat. Örülnöm kellett volna, hogy Geralt, Yen, Ciri, de még a jó Kökörcsin mester is, aki Toussaint-ban maradt, életben van, de… De.
Hallottam, hogyan akadt el Orianna hangja az utolsó mondat vége előtt, s talán erre eszméltem csak fel igazán. Sietve szakítottam félbe.
- ...Köszönöm… Köszönöm, hogy… elmondtad…
Minden egyes hangért meg kellett küzdenem. Valami fojtogató érzés szorította el a torkom, s hirtelen mintha az eddiginél is jobban kezdett volna égni a szemem. ...Vagy csak képzeltem…? Mindegy is. Nem akartam, hogy kedves felemnek fel kelljen idéznie, milyen állapotban talált rám. Milyen borzalmas és rettenetes állapotban lehettem… Bárcsak ki tudnám törölni az emlékei közül azt a látványt…
Amint a klánunk Táltosára terelődött a szó, s Orianna lágy bíztatással átsegített azon a rohamon is, mely hirtelen, tán a döbbenettel vegyes rémülettől tört rám, feltettem azt a kérdést, amelyre a válasz kimondatlanul lebegett fölöttünk, mint holmi fullasztó, fojtogató köd. ...Vajh meddig emésztette magát a döntésén, míg annyi önbizalmat gyűjtött a bizonytalanságból, hogy képes legyen ennyire fesztelenül felelni nekem…?
- Vért a vérnek és vért a vérért - csendült fel egy idegen, s mégis oly ismerős, érces tónus egy másik teremből. Úgy járt át újra a jeges rémület, mint ahogy a barlang zugait a visszhang.
Megfeszültem a választ hallva. Orianna kitért előle, a Táltos pedig rébuszokban szólt, amiként szokott - és nem akartam hagyni, nem akartam hagyni, hogy szegény felem kitérjen ez elől, de még arra sem volt erőm, hogy bármi konkrétumot csikarjak ki szegény felemből. Lágy hangon tett hozzáfűzését hallva aztán mégis elengedtem, s csak keserű fintorral az arcomon lazítottam el kezemet, amellyel az övét szorítottam. Nem akartam kikényszeríteni belőle a választ… Nem akartam még én is gyötörni vele - tudtam, hogy viaskodott eleget a saját lelkiismeretével miatta… Nem kell, hogy még én is tetézzem. Különösen nem most.
Helyette végül ismét megpróbálkoztam egy ernyedt mosollyal, ami talán ezúttal kicsit jobban sikerült, mint az imént.
- Volna… - feleltem rekedtesen. - ...Küldtem… én is leveleket. Nem akartam… hogy aggódj miattam… Megírtam… hová mentem… kikkel… de azt hiszem… elkeveredhettek… Sajnálom… Igazán nem akartalak… kitenni mindennek… - fejeztem be végül nehezen mondanivalómat - pedig mennyi mindent akartam volna még elmondani neki…!
De jól esett a csend is. Jól esett kedves felem gyöngéd gondoskodása, ahogy a hajamat rendezgette. Jól esett hallgatni közben a nyugodt légzését, a szívének lágyan lüktető ritmusát. Álomba tudtam volna merülni, ahogy hallgattam, s nem is bántam volna, ha Orianna hangja lett volna az én bánatos altatóm.
Ebből a meghitt, meditatív állapotból végül kedves felem óvatos kérdése ébresztett fel.
- Hmm…? - Egy pillanatig eltartott, hogy feleszméljek, és a szavak értelmét is felfogjam, de azután halkan sóhajtottam. - Idejét sem tudom… mikor ittam… utoljára… Vagyis…
Ó, de, igen, tudtam. Stygga várában. Élő emberből.
- ...Szabadna…? Csak… Néhány kortyot… - sóhajtottam végül.
Megfogadtam, már idejét sem tudom, mikor, hogy soha többet nem iszom… De már megszegtem. Akkor hát, mindegy, nem igaz…?

Lullaby of Woe @

Amikor befejeztem a némiképp szemléletesre sikeredett beszámolómat Stygga váráról és az ott látottakról, éreztem, ahogy Regis megfeszült. Egy szót sem szólt, meg sem mozdult, mégis tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy mindenbe beavassam. A tények ellenben később is tények maradnak. Számít-e hát végső soron, hogy most, vagy később?
― Sajnálom… ― feleltem végül halkan.
Nem is ismertem ezeket az embereket. A haláluk semmit nem jelentett számomra. Azt sajnáltam, hogy egyetlen felemnek ellenben mindent jelentettek. Sajnáltam, hogy végig kellett hallgatnia. Hogy innentől kezdve annak tudatában kell tovább élnie, hogy ezeket a számomra idegen embereket soha többé nem láthatja. Sem egyetlen percre, sem távolról. Soha többé.
― Sajnálom… ― ismételtem magam újra és újra, elhalkulva, szívfájdalommal küzdve.
Másra képtelen voltam, különösen ahogy egyetlen felem ― az utolsó, akit teljes meggyőződéssel így nevezhetek ― köszönetet mond nekem.
― Csak őszinte voltam… Se több, se kevesebb…
Nem mintha véget vetettem volna az ádáz küzdelemnek, amit Styggában láttam, vagy ilyesmi. Nem mintha megmentettem volna bárki életét. Erre még én sem vagyok képes. Önerőből őt sem tudtam volna visszahozni.
Regis szenvedett, és most már nem csak fizikálisan, de spirituálisan is. Nem mondta, nem üzente és nem mutatta, mégis tudtam. Arra azonban, amit ezután láttam, senki és semmi nem tudott felkészíteni. Olyasmit láttam, amit még azelőtt soha eddigi életemben. Őszinte megdöbbenésemben tágabbra nyíltak a szemeim. Tényleg törődött ezekkel az emberekkel. Tényleg a szívén viselte a sorsukat. A fájdalom, amit most érez, a veszteségé. Ott perzsel a csontjaiban, ott cirkulál a véráramában, ott viszket a bőre alatt, és nincs semmi e világon, ami enyhíthetne rajta.
Ezt a sűrű, fajsúlyos gyászt egyszer csak a Táltos karcos, még mindig, még nekem is hátborzongató hangja törte meg. Még szerencse, hogy Regis nem nyerte vissza teljesen a látását. Mert ha így lett volna, láthatta volna, ahogy félrefordítom a tekintetem. Mint a kis fruskák, akiket a szüleik megszidnak, ha tetten érik valami csintalanságon. De nem láthatta, és ezért most valahogy, valamiért végtelen hálás voltam. Nem mintha lennének titkaim előtte, felesleges is lett volna, hisz tudtam, hogy átlát rajtam, csak… Még ne. Még korai. A tény tény marad, ma is, holnap is, és később is, de még egy ekkora csapást nem bírna ki. A jó hír megvár, a rossz pedig nem szalad el.
Fáradt, erőtlen mosolyát látva nekem is jobb kedvem támadt. Segített áthidalni a félelmet, a fájalmat és a lelkiismeretfurdalást.
― Szeretem, amikor mosolyogsz. Jobban áll neked. ― mosolyogtam magam is ferdén, egészen csalafintán. ― Rá se ránts. Nagy utat bejártál, sok mindent láttál, és még annál is több minden történt veled. Megtaláltalak, és semmi más nem számít. ― itt tartottam egy röpke szünetet, míg elkaptam egy gondolatfonákot, majd így folytattam ― Szeretném… Szeretném, ha tudnád, hogy én nem haragszom. Sem a levelekért, sem semmi másért…
Tudom, hogy nem lehet éveket és szavakat csak úgy semmissé tenni. De szeretném hinni, hogy legalább egy kis feloldozást jelentenek. Könnyűt, mint egy tollpihe. Mint egy altató. Egy bánatos.
― Persze, hogy szabad. Egy pillanat.
Ismertem Regis történetét, nem szorult magyarázatra számomra sem a helyeslő, sem a nemleges válasz. Mindig is tiszteltem az önmegtartóztatásáért, de megértem a természetünkből fakadó kívánkozást is. Ahogy telnek a holdak, egyre inkább.
Elnyúltam a köpenyem felé, amivel az imént betakartam, némi tétova tapogatózás és keresgélés után ráleltem a butykosomra ― amit kifejezetten olyan esetekre hordok maganál, ha el kell távolodnom Beauclair-től ― leválasztottam a dugót a nyakáról, aztán segítettem felülni.
― Parancsolj.
Ha úgy láttam, szükség volt rá, még inni is segítettem. A vér fémes, édes illata hamar megcsapja az olyan érzékeny orrot, mint a miénk. Összetéveszthetetlen volt. Habár ízre valamivel édesebb és sűrűbb lehetett az átlagnál.
Nem szabtam gátat kedves felem szomjának, addig tartottam a bőrflaskát, amíg ő igényelte. Csak eztán vettem vissza és tettem el ismét.
Diszkréten megtörölgettem az ajkait, ügyelve rá, hogy a szája sarkában se végezzek hanyag munkát.
― Ez majd segít a gyógyulásban, meglátod.


P.S.:643 szó
Mood: Lullaby of Woe