Hosszú vándorlásom során megtanultam értékelni és meglátni a hazámban tanult és megszokott szépségtől eltérőt. Egész addig élveztem a természet, és az természettel összhangba élők nyújtotta látványosságot, míg be nem értem egy népesebb városba. A túlságosan megnövekedett lélekszámmal arányosan (gondolok itt szigorúan az emberekre) egyből veszített minden a varázslatosságából. Úgy vettem észre, hogy a véleményemen igen csak osztozott parányi barátocskám, Tamura is, aki hatalmas gomb szemecskéivel pislogott ki ingem nyakánál, és kedélyesen épp egy szőlőszemet rágicsált. Ha azonban egy-egy meggondolatlan idegen közelebb jött, egyből riadtan bújt vissza ruhám rejtekébe, nem csak a vásznat pecsétezve össze a szőlőlével, de az én nyakamat is összeragacsolva. Nem morogtam érte, ha tehettem volna, én is elkerültem volna a helyieket. Valamennyire mégis muszáj volt velük érintkezni, ha már ők voltak a munkaadóim. Sóhajtva, lépésbe baktattunk Jahe~val, keresve a helyi fogadót, és a környékén lévő hirdetőt. Veszélyesen üresedő erszényünk igen csak figyelmeztetett rá, ideje újabb munkát vállalnunk, ha enni is szeretnénk valamit. Bár, még mindig megoldás volt, hogy vadásszunk magunknak harapnivalót, és a városon kívül verjünk tanyát! Végül egy hatalmas sóhajjal engedtem el ezt a csábító gondolatot. Muszáj volt valami kis pénzt szereznünk magunknak, azért pedig dolgozni kellett. Így megkerestük a hirdető táblát, és átböngésztük a felhívásokat. Egy megragadta a figyelmemet. Nekker kolónia költözött a közelbe, és nem épp a legkívánatosabb szomszédoknak bizonyultak, ahogy az már lenni is szokott. Valamikori vörös üstökű vaják mesterem mély, szívből jövő módon utálta a nekkereket. Nem tudtam, honnan jöhetett neki ez a már-már gyűlölet, ilyen személyes témákról sosem beszélgettünk, ám az biztos, jól kitanított minket a nekker vadászat fortélyaiból. Elvettem a felhívást. A többi szőlőszedést, tőke töltést, vagy épp valami metszést hirdetett, na meg must sajtolást, szőlő taposást, és a jó ég tudja még mit. Egyik se volt vaják munka.
Találtam egy csendes kis szobát, amit ki is vettem magamnak, majd néhány hiányzó anyag után néztem. Gyöngyport és királyvizet találtam. Salétromot pedig egy eldugott boltba kaptam, ahol azt hitték, hogy a földek trágyázásához keresem, bár mintha valami fogászati dolgot is említettek volna. Meghagytam őket ebbéli hitükbe. Zöldpenészt magam gyűjtöttem, azért pénzt nem adtam ki, ahogy a füvek nagy részéért sem. Nőtt a nagyrészük vagy itt, vagy épp pihent a táskáim egyikébe. Egyedül a Moleyarrow –vagy legalábbis valahogy így hívták a közös nyelven-  nevű növényt vásároltam meg, bár annak is alkudtam az árából. Vízbefúlt agy, lócitrom és medvezsír úgy szintén volt nálam. Amolyan vésztartalékként, hisz magam készítettem a saját főzeteimet és bombáimat. Miután mindent összegyűjtöttem, neki is láttam a kényes műveletnek. Az északi szél bombát, és a grapeshot bombát nagy gonddal csomagoltam el, majd az olajak és főzetek kerültek sorra. Fecske az kellett. Az alapfőzete volt a mesterem szerint minden vajáknak. Az ogroid olaj szükségességét is a fejünkbe verte, hát azt is gyártottam. Végül, egy titkos főzetet, a nekker feromont is gondosan üvegbe zártam. Ez különösen fontos volt, hisz nem akartam a túlerő áldozata lenni. Egyedül vadászó vajákként többet ésszel, mint erővel híve voltam a nekkerekkel szemben, veszélyes kis rohadékok voltak. Elkészülve, na meg gondosan megetetve kis barátomat, leültem meditálni. Ritka gyorsan eltelt az idő, és a tudattalanom jelzett, amikor ideje volt indulnom. Nekker feromonnal tettem magam feltűnés mentessé, ahogy hangtalanul lépdeltem, szigorúan gyalogszerrel a városhoz közel eső lejáratukhoz. Gondosan megfigyeltem a széljárást, belém ivódott régi szokások, és elhelyezkedtem az egyik fán. A bombák az övemre kötve, a főzeteim úgy szintén a ruhámba rejtve. Mozdulatlanná merevedve figyeltem az alattam zajló eseményeket. Ki akartam várni azt a kis időt, míg visszahúzódnak a földalatti odúikba, és úgy berobbantani a lejáratot. A kint hagyott négy-öt őrszemmel még el lehetett bánni egyedül is, ha nem is volt könnyű. Viszont ez volt az egyetlen olyan taktika, amivel úgy sejtettem, nem hagyom ott a fogamat. Egyenletesen vettem a levegőt, nem mozdultam a lombok között, míg alattam nyüzsögtek a finoman szólva is ocsmány földi-vízihullák. Több órás lesben ülés után kezdtek elcsendesedni, és visszahúzódni. Elérkezett az én időm. Mindenek előtt elfogyasztottam a fecske főzetem, és macskákat megszégyenítő mozdulatokkal jöttem le a rejtekhelyemről. Az északi szél bombát, szinte egyszerre dobtam rá az engem észrevevő nekkerre, mint ahogy a repeszes bombát bele a lejáratba. Ekkor ütött be a baj. Furcsán tömény gyógynövény illat ütötte meg az orromat. És nem csak az enyémet.   Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket, az addig engem méregető lényekkel. Egy, kinézet alapján igen csak ember szedegetett békés nyugalommal füveket, míg meg nem hallotta a robbanást. Hitetlenkedő morgás tört fel a torkomból a látványra. Hat nekker, ugyanis a négy őrszemhez még két katona is feljutott, ami nem volt öröm. Plusz egy gyanútlan füvesember (az illata eléggé beszédes volt ilyen téren) akit vajákként meg kellett védenem.
-FUTÁS!!!-alapvetően szűk, és ami még fontosabb halk szavú lény volnék, de most elkiáltottam magam, egészen biztos meghallja a vendégünk is. Magam is futásnak eredtem, mert végzetes lett volna, ha hagyom, bekerítsenek az ellenfeleim. Két őrszem a gyógyító nyomba eredt. Ingerült morgással rúgtam el a karmaival épp lábamba maró nekkert magamtól, miközben egy kezembe fogva a meteorit kardot, az igni háromszögét rajzoltam a levegőbe, és az így fellobbanó lángokkal igyekeztem visszatartani az üldözőit. Meg is lett a gyümölcse az igyekezetemnek. Egyfelől magamra vontam az összes nekker figyelmét, másfelől az egyik szemfülesen végig hasította a hátam, csontig. A fájdalom régi cimboraként üdvözölt, ám egyelőre nem hagytam neki, túlságosan lefoglaljon. Inkább körbe perdültem, és az ogroid olajjal élesített pengével viszonoztam a szívességet.
A szó szerint vérre menő küzdelem, noha érzetre egy fél napig biztos tartott, a valóságban nem vett el sok időt. Mire végeztem, a hat nekker igen csak holtan hevert körülöttem. De rajtam is hosszú, és mély sebek díszelegtek. Levágtam az egyik katona fejét, és a füves ember után indultam. Meglepően hamar utolértem.
-Megsérültél? - kérdeztem a férfitól.

Kockázatokról és mellékhatásokról...

Jieh & Mákony @

Toussaint volt a medikus kedvenc területe, ha gyógynövények beszerzéséről volt szó. Nem csak amiatt, mert a Nilfgaardi Császárság közeli rokonságát élvező hercegség egy igazi mesebeli, elvarázsolt birodalomként tündökölt a hóval hintett hegycsúcsok által övezett völgyben, ahol a Blessure és a Sansretour hömpölygő hullámai gyémántszínben ragyogva merültek egymásba. Azért is szerette ezt az országméretű, szikrázó ékszeresszelencét, mert annak északi részén elterülő, Caed Myrkvid néven ismert ősi erdejét sose háborgatta senki, ugyanis minden helyi jobbágy és koldus, szőlősgazda és kereskedő, gróf és báró, lovag és pap, útonálló és bandita is nagyon jól tudta, hogy a sötét fák elbűvölt erdejét nem érdemes megközelíteni. Így pedig a ritka növények és mégritkább állatok háborítatlanul élhettek és gyarapodhattak az emberkéz által érintetlen bükk- és égerfák által uralt vidéken, mely valahogy mindig is Brokilon ligeteire emlékeztette a medikust.
Ó, persze, akadtak itt is merész és vakmerő parasztok és nemesek, akik a ligetről szóló történeteket zagyvaságnak és babonaságnak gúnyolták. Az erdő közepén álló ősi tölgyfát tisztelő druidák, akik nemrég költöztek át a dol angrai Caed Dhu-ból ide, is fenyegetőn intették a lakosságot, hogy kárt tegyenek az elbűvölt erdő élővilágában, de szavaikat, mint általában, semmibe vették a felbujtók, s már csak azért is Caed Myrkvid mellé telepedtek. Ám ezek az emberek is kénytelenek voltak nagyon hamar belátni, hogy az erdő közelébe nem véletlenül nem költözött senki emberfia. A gazdagon burjánzó, máshol ritkaságszámba menő flóra és fauna mellett ugyanis temérdek szörnyeteg is felütötte fejét - annál is inkább, mivel leendő zsákmányaik önként és dalolva telepedtek le területük elé, mintha egyenesen tálcán kínálták volna fel magukat az elvarázsolt lények táplálékául. Csoda volt hát, ha a sziklákkal és barlangokkal tagolt erdőfoltok és apró falvak környékén elszaporodtak a nekkerek, ygernek, az ősi medvék és a lesik? Egy cseppet sem.
Mákony, bár tudta, hogy Caed Myrkvid környéke nem túl biztonságos, abban bízott, hogy kora délután még túl világos van ahhoz, hogy valami mágikus rémség portyára induljon, s ennek reményében indult el ebéd után, hogy a druidák ligetének szélét bejárva ritka és értékes gyógynövényeket gyűjtsön. Lovát és medikusi felszerelésének legnagyobb részét egy közeli falu egyetlen fogadójának istállójában és kivett szobájában hagyta, s csak a herbária-szedéshez szükséges eszközöket vitte magával. Tarisznyájában megannyi zsákvászon-tasak lapult, valamint egy apró ásó, övére akasztva egy kis sarló ezüst pengéje csillant, bal kezében pedig fűzfavesszőből font kosarat vitt, amelyben egyelőre Szaffi cipeltette magát és nézelődött ki belőle lustán, minek okán a medikusnak nem volt szíve kirázni a kosárból indulás előtt. A fekete bajszaságon kívül azonban ezúttal más macska nem járt a nyomában, noha hozzászokott, hogy négy-öt kóbor macska a gyógynövényillatú felhőből kiszagolt macskagyökér-szagot követve utána járt - mire azonban az erdőhöz ért, addigi kompániái elmaradoztak mögüle az úton, s inkább visszamentek a közeli falucskába. Mákony tegnap este érkezett Caed Myrkvid környékére Vedette városából, és úgy tervezte, hogy a következő egy hétben feltölti gyógyfűkészleteit, mielőtt továbbindulna nyugat felé, a Sansretour medrét követve Belhaven irányába, hogy aztán Sodden háborúktól szaggatott földjén áthaladva átkeljen a Jarugán a Czerwona hídon, s aztán eljusson a temeriai Dorian városa közelében elterülő Botsinkai birtokra, még a tél beállta előtt.
Míg a fák közt lépdelt egy keskeny földösvényen, sorra vette magában, milyen növényekre is van szüksége pontosan, noha az első, ami eszébe jutott, a fürtfogó volt. Ez a ritka növény az évszázados fák és nyirkos sziklák oldalán szeretett felkúszni, megbújva az árnyékok takarásában, vékony, hálószerű gyökereivel a felszínen maradva szívta fel a hajnali harmatvizet vagy a sziklafalakon kicsapódó pára hűs cseppjeit. Szürkészöld szára lágy volt, leveleit könnyen össze lehetett téveszteni a borostyánéval, ha az ember nem tudta, hogy a fürtfogóé sokkalta kisebbek, és sokkal szürkébbek annál. Ami azonban egyértelművé tette, hogy nem borostyánnal volt dolga az embernek, az a fürtfogó levéltörzseiből kinövő, spirálosan tekergő, szőlőkacs-szerű indácska volt, amelyből a medikus eltenni tervezett. A belőle készült kivonat ugyanis igen hatásosan semlegesített mindenféle méreganyagot - s ennek a kivonatnak Mákony igencsak híján volt azóta, hogy Vedette-ben sürgősen el kellett látnia egy öntudatlan vajáknőt.
Hosszas séta után azonban egyszer csak elérkezett egy sziklameredély árnyas oldalához, amiről úgy vélte, kiváló élőhelye lehet a fürtfogónak, ha máshol nem is, a sziklából nyíló üregekben biztosan tenyészhet. Ennél is nagyobb szerencséje volt azonban. Ahogy a fal mellé lépett, a páfrányok és fűcsomók között gyakorlott szeme hamar észrevette a vékony, szürke száron futó levélkéket, s a belőlük előkunkorodó kacsokat. Kosarát macskástul letette, s máris leakasztotta övéről a sarlót, előkészítve egy vászontasakot, majd a növényhez guggolva látott hozzá az értékes kacskák lemetszéséhez.
Sajnos azonban annyira belemerült a műveletbe, hogy tudomást sem vett róla, mikor bajszos “asszisztense” riadtan kapta fel fejét, majd ugrott ki a kosárból, karmait pedig Mákony köpenyébe akasztotta, nyervogva cibálva az anyagot.
- Csihadj már, te! Sipirc! - hessentette el magától a macskát, aki sértett fújtatással megpróbálkozott még egyszer szisszenni valamit a medikusnak, de mivel ugyanez a reakció volt rá a felelet, Szaffi végül sebesen elillant az első bukkfáig, és három szökkenéssel felkapaszkodott rá, majd elveszett a lombkorona sötétjében. Aztán jött a robbanás.
- ...A macska rúgja meg! - kiáltott fel Mákony, miután magához tért a rémülettől, s az éppen levágott fürtfogókacsot, valamint sarlóját is felkapta a földről, ahova ijedtében ejtette. Felállt, hogy körülnézzen, és hamar meg is pillantotta, mi okozhatta a robbanást: hat rusnya kis szörnyecske állt körül egy vajáknak tűnő alakot. A medikus pedig abban a pillanatban lódult meg futva, mikor a szörnyvadász hangosan elüvöltötte magát, hogy fusson - nem kellett neki kétszer mondani. Amint meglátta felé lódulni a hat rémséget, rögtön tudta, hogy máshogy nem úszhatja meg a találkozást, csak ha ina szakadtából elrohan - de alig tett pár lépést, és eszébe jutott a kosara. Szitkozódva visszafutott érte, s rémülten futott aztán az ellenkező irányba, minek okán a hatból két rusnyaság igen sebesen közeledett felé.
Utol is érték volna pillanatok alatt, ha a vajáka nem ugrott volna utánuk, és kapta volna hátba őket egy erőteljes lángcsóvával, amit a medikus csak válla fölött hátra pillantva vett észre, de ezután nem nézett vissza - hanyatt-homlok menekült. Legalább is addig, míg el nem kezdett krahácsolni. Majd köhögni - aztán fuldokolni. Kénytelen volt egy fa törzsének támaszkodva megállni, hogy a nyakában lógó varázspipához kapjon, s beleszívjon, elmulasztandó a rohamot, de fuldoklás közben csak sokára tudta megmarkolni az eszközt. Mire sikerült három-négy mély szippantással lecsillapítania légszomját, addigra a szörnyvadász minden randaságot levágott, s a csata zajai is elültek.
Mákony még zihálva pillantott hátra, majd fordult meg teljesen, lassan nyugodva csak meg, míg a vajáka odaért. Kérdésére csak sóhajtva legyintett, bár csak a mozdulat után vette észre, hogy még mindig görcsösen markolja a varázspipát, így el is engedte, az pedig visszalendült mellkasa elé.
- Kutya bajom… - mondta, majd közelebb lépett a nőhöz (mert innen már biztosra látta, hogy nővel van dolga.) - ...Te viszont annál inkább… - mérte végig a szörnyvadászt, tekintetében látható aggodalommal, majd elpillantott a nő válla fölött amaz mögé. - Nem bukkan fel több ilyen… rémség, ugye? ...Ülj le, kitisztítom a sebeidet - ajánlotta fel, aztán elnézést kérőn elmosolyodott. - Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, azok után, hogy megmentettél.


P.S.:Voilá! 1145 szó lett.
Mood: Walpurgisnacht

 
Kissé talán ragadozó pillantással mértem végig a férfit előttem. Egy furcsa pipát szorongatva próbált nem megfulladni. Ha árt neki a füst, miért pipázik? Ha nem, mitől köhögött ilyen csúnyán? Füves emberként nyilván tisztába kellett lennie ezekkel, vagyis más megoldást sejtettem a háttérben. Észrevétlenül szimatoltam a levegőbe. A füst szagát faggattam volna, ha lett volna, de semmi. Így a nyakába lógó pipát néztem picit jobban meg anélkül, hogy közelebb mentem volna hozzá. Különös rúnák voltak rá vésve. Nem egy sima pipa, hanem egy mágikus tárgy volt, amit pár másodperccel korábban olyan lelkesen szorongatott. Ez megmagyarázta azt is, mire reagált a medálom korábban.
A csibuk tanulmányozása után a férfit vettem górcső alá átvitt értelemben. Bár a mustra, ahogy néztem, kölcsönös volt.  Meglepett, hogy aggodalmat láttam a szemeiben. Nem szoktak egy vajákért aggódni, sőt, sűrűbben kívánják a halálunkat. Nála mégis őszinte volt!
-Nem fognak többen jönni mostanában.  - válaszoltam végül a kérdésére, hátra se pillantva. Hallanám a lépteiket, az idegesítő hangjukkal egyetemben, Tane~t megértettem ilyen téren, hogy utálta a nyifogásukat, érezném a bűzüket, arról nem is beszélve, hogy énekelne a medálom!  -Egy-két tetemért visszamegyek. Nem ajánlom, hogy egyedül császkálj, mert ha a kis rohadékok már nincsenek is itt, vannak még bőven, akiktől tartani lehet. Várj meg, mindjárt visszaérek! -sóhajtottam, mielőtt visszasiettem begyűjteni pár nekker tetemet. A mesterem nem csak arra tanított meg, milyen kis utálatos lények ezek a rohadékok, a bűzük felért a rothadó hulla szagával annak ellenére, nem voltak nekrofágok, hogy a nem létező esztétikumukra ki se térjek, de arra is, hogy miféle hasznos dolgokat lehet belőlük kinyerni. Szörnyű pazarlás lett volna ott hagyni! A világ legtermészetesebb módján vonszoltam őket vissza a füves emberhez, és csüccsentem le velük a földre. Elővéve a tőrömet, gondosan felboncoltam a maradványokat. -Alkímiához- mormoltam magam elé, mintegy megindokolva, miért lettem csuklóig és azon túl is véres, szörnyragacsos, és tapicskolok belsőségekben, meg pakolászom a kimetszett részeket üvegekbe. Gondosan mindenből begyűjtöttem, ami kellett.  Ezek után lehetett szó bármi másról. A bűnbánó arckifejezésére még az én szemöldököm is felhúzódott. Ahogy arra a kijelentésére úgy is maradt, hogy menjek be vele a faluba, mert rendbe kapja a sérüléseimet. Nem mintha vérmérgezést kaphattam volna, vagy ilyenek. Legalábbis nem ilyesmitől. A másik része viszont az volt, hogy kihagytam volna, vad hús nőjjön a sebeimre. Ráadásul a hátamon el se értem rendesen, Nissa se volt itt, hogy segítsen. És valaki önként felajánlotta, annak ellenére, hogy bűzlöttem messziről a nekker feromonoktól, na meg mocskos és véres voltam!
-Köszönöm, ha ránézel a hátamra! - mondtam végül óvatosan. Nem igazán tudtam, hogy mit is gondoljak erről az egész helyzetről. Sem a sárkány, sem a mantikór iskolába nem volt bájcsevej, de retorika óránk se! Viszont furcsa lett volna az előzékenységére mogorvasággal válaszolni. Nem éreztem hamisságot felőle, és bíztam az ösztöneimben, mint mindig. Így csak igyekeztem ember módjára viselkedni. Végül a kíváncsiságom győzött az ügyetlenségem felett, vagy épp ellenére.
-Az előbb hallottam, hogy köhögtél. Nem nehéz kitalálni a foglalkozásodat. Megkérdezhetem, miféle füveket használsz rá? És a pipa? Láttam a véseteket rajta!  -óhatatlanul kikukkantott belőlem a zerrikáni vérem, akarom mondani kíváncsiságom. A népem híres volt alkímiájáról. Ilyen téren jómagam is vétkes voltam, mert csillapíthatatlan tudásszomj hajtott, ha felcsillant a reménye, megtanulhatok valami új növényt, főzetet, netalán bombát…  Közben nyugodt, egyenletes léptekkel indultam ki mellette az erdőből. Nem hagytam, hogy látszódjon, megsérültem. Azt pedig végképp nem, hogy kiüljön az arcomra, mennyire. Több évtizedes gyakorlattal öltöttem fel azt a kifürkészhetetlen arckifejezésem, ami elrejtett mindent és bármit a bennem kavargó dolgokból. Abban pedig őszintén reménykedtem, nem csepeg nagyon a vérem, bár minden mozdulatnál jótékonyan, igaz égető érzéssel törölte le az ingem, ha próbálkozott volna, de legalább a vászon nem száradt, lényegült bele. Gondosan úgy helyezkedtem, ne az újkeletű ismerősöm felől himbálózzon az anyagba tekert nekker fej. Figyelmesen hallgattam a válaszát, és csak utána szólaltam meg újra.
-Jieh! A nevem. Jieh. - avattam be, parányi főhajtással köszönés gyanánt. -Kegyedben kit tisztelhetek? - folytattam a kíváncsiskodást. Közben persze macska módjára figyeltem valamennyi rezdülését. Mindig is gyanakodtam, cica géneket is kutyultak abba a keverékbe, amit mutagénekként emlegettek csak! Túlságosan hasonlítottunk a fentebb nevezett szőrmókokhoz!

Kockázatokról és mellékhatásokról...

Jieh & Mákony @

A medikus épp csak egy kicsit hőkölt hátrább, mikor szembe találta magát az ismertlen szörnyvadász méricskélő, ragadozó pillantásával. A vajáknő kérdésére aztán végül csak sikerült felelnie, s mikor amaz afelől is biztosította, hogy több ilyen rusnyaság nem fog előugrani a semmiből, Mákony határozott megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Aprót bólintott, mikor a vajáknő kijelentette, hogy néhány tetemért visszamegy, hisz maga is tisztában volt ezeknek a dögöknek az értékével - már a fejpénzen túl, hiszen minden szörnyben volt valami, ami a főzetek alapösszetevői közé tartozott. Csak elnézést kérőn mosolygott a nő intelmére.
- Megvárlak - mondta csak, bár szívesen követte volna amazt, hogy megnézze, milyen részeit teszi el ezeknek a rémeknek későbbi felhasználásra. Ehelyett azonban inkább fonott kosarát vette fel, és ekkor eszébe is jutott fekete bundás társa, minek okán aggodalmasan pillantott körbe, keresve a macskát a bokrok és a lombok között. Mivel nem vette észre, halkan szólongatni kezdte a bajszaságot, s csöndesen fellélegzett, mikor észrevette a zöld macskaszempárt felvillanni egy közeli bükkfa lombjai közt.
- Szaffi, te! Ide gyere, azanyádúristenit! - szólt, ám a macska csak sértetten nyivákolt egyet, és kényelembe helyezte magát a vaskos faágon. A medikus nagyon sóhajtva ingatta fejét. - ...Na szépen vagyunk… - morogta, s eszébe se jutott, hogy karmos kedvence nem is oly rég még arra akarta buzdítani, hogy meneküljön, még a robbanás előtt.
Ekkorra azonban visszatért a vajáknő, így Mákony újfent neki szentelte minden figyelmét, ugyanis szerfelett kíváncsi volt az odarángatott tetemekből kinyerhető, felhasználható darabokra. Alig tántorodott csak meg a szörnyek orrfacsaró, saját megszokott gyógynövényillatán is átütő bűzét érezve, de máris közelebb lépett, hogy avatott szemmel figyelje a vajáknő ténykedését - amit amaz minden bizonnyal félreérthetett, ugyanis mintegy mentegetőzve mormolta, mire kellenek neki a szörnybelsőségek.
- Sejtettem… - jegyezte csak meg, s legszívesebben ki is faggatta volna a szörnyvadászt, hogy milyen főzetekhez és tinktúrákhoz tervezi ezeket a részeket felhasználni, ám ahogy elnézte a sérüléseit, a kérdezősködés helyett inkább szolgálatait ajánlotta fel, de rögtön rá is jött, hogy megfelelő eszközei híján itt helyben aligha fogja tudni ellátni megmentőjét. El is fintorodott saját ostobaságát realizálva, s gyorsan hozzátette, szinte magyarázkodva:
- Azaz hogy… itt most nálam nincs más, csak egy sarló meg néhány gyógynövény… De ha esetleg eljössz velem a faluba, ahol megszálltam, már rendesen el tudlak látni… - mondta, zavartan megvakarva tarkóját, majd apró mosoly jelent meg arcán, mikor a vajáknő rábólintott a dologra. Akárhogy is, az ember mégiscsak örül, ha meghálálhatja valahogy a tettét annak, aki megmentette az életét - még ha ez az illető bűzlik is a csata maradványaitól.
- Akkor, ha végeztél, indulhatunk is… A megbízód biztos kivárja, míg elviszed neki a bizonyítékot, hogy végeztél a munkáddal - meg talán kicsit adakozóbb is lesz, ha nem vagy csupa mocsok… - toldotta hozzá, s mintegy végszóként, a fejük feletti lombok közül haragos vernyogás csapta meg a medikus fülét, mire fel is pillantott a szisszegő istencsapására.
- Szaffi, nem megmondtam, hogy gyere le?! Ne fújtass, ha fel tudtál mászni, le is tudsz jönni, vagy ha nem, hát itt hagylak - morogta, majd sóhajtott egy nagyot, hogy aztán ismét a vajáknő felé forduljon annak kértéseit hallva, melyekre el is mosolyodott.
- Jó szemed van… Valóban varázspipa - mondta, közben akaratlan is megforgatva kicsit ujjai közt a nyakában függő varázstárgyat. - Ami azt illeti, ha ez nem volna, már valószínűleg rég elvitt volna egy olyan roham, mint az előbbi - sóhajtotta. - Van egy különleges gyógynövénykeverékem, ami kicsit… mondhatni, enyhíti a tüneteket, és csökkenti a gyakoriságukat, de sajnos nem elég arra, hogy azonnal el is mulassza a fuldoklást, ha esetleg… mint az imént is, hirtelen rám tör… - magyarázta, majd mielőtt elindultak volna, még egyszer megkísérelte leimádkozni a karmos káoszt a bükkfáról. Végül csak úgy járt sikerrel, hogy kosarából sóhajtva kiszedte, s egy vászonszütyőbe szórta az addig gyűjtött fürtfogó kacsokat, s tarisznyájába süllyesztette azt, sarlóját övére akasztotta, a fűzfakosarat pedig feltartotta a faágig, amelyen Szaffi morgolódott, s végül a bajszaság méltóztatott egy könnyed szökkenéssel beleugrani.
- Na csak azért… - mosolyodott el a medikus, s balján a kosárral elindult a szörnyvadász mellett vissza a falu felé. Maga is a szörnyvadász bal oldalán haladt mellette, hogy se a kosár, se a vajáknő kezében tartott nekkerfej se legyen köztük.
- Különben, mi a neved? Elnézést, elfelejtettem megkérdezni… - szólalt meg aztán a medikus, csöndesen megismételve amaz meglehetősen szokatlan hangzású nevét. Bár, gondolta magában, végső soron a vajáknő egész mibenléte nagyon is szokatlan volt, a halvány akcentusától kezdve a külleméig… talán zerrikán…? Vagy ofieri…? Gondolkodásában azonban megakasztotta, mikor a vajáknő visszakérdezett, s el is nevette magát a megfogalmazáson.
- Kegyemben Mákonyt tisztelhetsz - vigyorgott Jieh-re. - De elég, ha csak így nevezel. Egyéb iránt… Hová valósi vagy? - érdeklődött kíváncsian - már csak azért is, mert nagyon szerette volna kifaggatni a szörnyvadászt néhány vajákpraktikáról és főzetről, de azért úgy érezte, előtte a kötelező udvariassági köröket mégiscsak illene megtenni.


P.S.:Voilá! 797 szó lett.
Mood: Walpurgisnacht

 
Meglepett a nevetése. Eddigi tapasztalataim szerint, főleg egy rémtámadás után az emberek ritkán szoktak tudni nevetni. Nem mintha nem értékeltem volna, szimplán szokatlan volt. Sűrűbben sírtak, esetleg hányták el magukat a túlélők. Talán, mint füves ember, és gyógyító, sok szörnyűséget, és vért látott, nem tudhattam. Ettől függetlenül érdekes újdonság volt.
A másik izgalmas információt a neve jelentette. Valamicskét én is értettem a füvekhez, és az alkímiához, szóval tisztában voltam a mákony felhasználásával. A mák éretlen terméséből kivont nedv erős ópiátnak minősült, főleg az egyszerű embere körében.  Igen csak felemás kapcsolatot ápoltak vele.
-Igazán különleges név! - nem kérdeztem rá közvetlenül, hogy miként kapta. Úgy sejtettem, ha nem zavarja a téma, be fog avatni, ha viszont kellemetlen emléket idézne elő, nem az én dolgom volt feszegetni a kérdést.  Helyette kaptam én kíváncsiskodást.
-Zerrikánia  -mormogtam, épp csak olyan hangosan, hogy ő hallhassa. Igaz más nem is volt a környéken, aki hallgatózhatott volna, ám ez már belém rögzült rossz szokás volt, nem emeltem fel feleslegesen a hangomat. Mély levegőt vettem. Nem tudtam azzal a kijelentésével vitába szállni, hogy messziről bűzölögtem. De nem csak én. Az egyre közeledő település szaga is az orromat facsargatta.
-Korábban Kegyed megemlítette, hogy érdemes lenne megtisztítanom magam, mielőtt a megbízóval találkozom. Arra van valami ötlet, hogy addig esetlegesen hol lehet tárolni levágott nekker fejeket? - nem szerettem volna elveszteni a kis lyukszökevény fejeket, hogy aztán más vegye fel a jutalmat. Ráadásul szokásuk volt minél hamarabb befejezni a tárgyalást, ha csurom szagosan vonultam be hozzájuk. Sokszor még az alkudozásról is lemondtak annak érdekébe, minél hamarabbi távozásra bírjanak. Szóval elgondolkodtam a sorrenden. -Bár, lényegesen vonzóbb gondolat, hogy először elintézzem a megbízóval az egyezségünket. Nem hátrány az, ha tisztába vannak azzal, hogy óvakodniuk kell a környéken tanyázó rémektől. Ahogy az is tény, hogy van valami sürgető abba, ha a szörnyvadász véresen - hogy mást ne említsek - érkezik meg az árról tárgyalni. - picit megvontam a vállaimat, majd sóhajtottam egyet, mert belehasított a hátamba és a karomba egyszerre. Így jár az, aki elfelejtkezik arról, hogy megsérült!  Erről elterelendő a figyelmemet, újfent megszólaltam - Én lerendezem a saját üzletemet. Utána a Háromsipkás Bolond fogadójába leszek. Kegyed vigyázzon magára és a cicájára! - biccentettem, mielőtt elkanyarodtam volna a megbízóm irányába. Az összhatás hibátlan volt. Az utcákon lézengők, mind félre húzódtak, míg elhaladtam közöttük. A gyerekek, és jó néhány félnótás, vagy épp bátor felnőtt kíváncsian meresztgették a szemeiket a kezembe lógó trófeára. Látszólag nem törődtem velük, ennek ellenére pontosan tisztába voltam a környezetemmel. A szervezetemből a főzetek még nem ürültek ki, tovább élesítve az érzékeimet. Egyenletes tempóban sétáltam el a megbízómig, aki nem volt túl lelkes, hogy így találkoztam vele. Nem kértem többet, mint amennyit meghirdetett a nekker csorda elűzéséért, és szerencsére nem is próbált alkudozni az áron. Egy teli erszényt hajított felém –elővigyázatosan nem jött a közelembe –ami elkapva megemeltem párszor. Kioldottam a száját, érmékkel volt tele. Ezután gondosan bekötöttem, biccentettem, és visszaindultam az enyéimnek. Magamban reméltem, hogy Tamura a szobámban maradt, és nem Jahe sörényéből kell majd megint előkeresnem. Bár nála sosem lehetett tudni. Ha túl sokáig távol maradtam, elragadta a fészekrakási kényszer, és olyankor képes volt a lovam módszeres megkopasztásához látni. Megkíméltem volna hűséges patásomat ettől.  
Megszaporáztam hát a lépteimet. Ahogy a fogadóba értem, általános elszörnyedés fogadott.
-Egy dézsa forróvízre lenne szükségem a szobámba! - raktam egy érmét a fogadós elé, aki erősen igyekezett, hogy fintorgás nélkül bólintson. (Nem sikerült neki, de már a szándékot is értékeltem) Egyenesen a szobámba vettem az irányt. Alig nyitottam be, egy aprócska szőrgolyó repült egyenesen az arcomnak.  -Ha így folytatod, neked is fürdened kell velem! - mormogtam mosolyogva, miközben megsimogattam a kobakját. Egy bőrtasakot kerestem elő az övemről. Kamilla és levendula szárított virágai voltak benne.  Majd leültem a padlóra, úgy vártam a forróvíz érkezését. Még az előtt rendbe szerettem volna magam szedni, hogy az újonnan megismert gyógyító megérkezett volna. Nem voltam hozzá szokva, hogy emberi gyógyítók néznek utánam, szóval halvány ötletem sem volt, ilyenkor mit is szokás tenni.

Kockázatokról és mellékhatásokról...

Jieh & Mákony @

A medikus csak egy biccentéssel vette tudomásul a nevét illető dicséretet - ő maga ugyanis nem tartotta valami különlegesnek. Bár, kétség kívül jobban értékelte ezt a megszólítást, mint a Macskabárót. A vajáknő származási helye azonban már jobban felkeltette az érdeklődését.
- Nocsak…! Életemben nem találkoztam még zerrikán emberrel - nem hogy szörnyvadásszal! ...Ezek szerint valóban úgy van, hogy ott az asszonyok végzik azt, amit itt a férfiak… - ámult el egészen - hiszen ha itt Északon a vaják - néhány kivétellel talán - mind férfi volt, úgy logikusnak tűnt, hogy a messzi-messzi Zerrikániában, ahol úgy hírlett, a nők voltak a vezetők, a harcosok, a férfiak meg főztek és gyereket neveltek, ez is éppen fordítva legyen. Nem volt annyira idegen az ilyesmi a medikustól - elvégre, a brokiloni driádok is hasonlóképp éltek, köztük pedig volt szerencséje eltölteni némi időt régebben.
Jieh kérdésére aztán gondterhelten ráncolta homlokát. No igen, igaza volt a vajáknőnek ebben, nem lett volna bölcs dolog egy kupac nekkerfejet csak úgy szabadon hagyni, a medikusnak azonban hirtelen nem sok ötlete volt a tárolásukra.
- ...Esetleg egy pajtában, vagy ólban… - vetette fel tétován, a szörnyvadász viszont mégis inkább amellett érvelt, hogy célszerűbb volna előbb letudnia a saját megbízását, és utána foglalkozni olyan apróságokkal, mint a sérüléseinek ellátása. Mákony ezzel végső soron nem tudott vitába szállni, így inkább rábólintott a dologra. Egyszerűbb volt így.
- Legyen hát. Összeszedem én is, amire szükség lehet, és felkereslek a Háromsipkás Bolond fogadóban - felelte, elmosolyodva az intelemre. - Szaffit nem kell féltened, néha jobban vigyáz rám, mint én őrá… - jegyezte meg, ahogy lepillantott a kosárban lustálkodó, fekete bajszaságra.
Mihelyst elváltak útjaik, Mákony visszasietett a szálláshelyére, s érkezését követően finoman letette a kosárnyi macskát a földre. Majd ahogy tarisznyájából elővette azt a kevéske fürtfogó kacsot, amit sikerült gyűjtenie, sóhajtva vette tudomásul, hogy muszáj lesz később visszamennie azért a növényért az erdőbe. De talán ez a vajákasszonyság elkísérné, ha felajánlj cserébe valamit. Minden esetre hamar összeszedte a szükséges dolgokat: egy fiolányi alkoholos fertőtlenítő tinktúrát, tűt, cérnát, néhány tiszta kendőt, kötszert és egy-két agyagtégelyt, bennük különböző kenőcsökkel. Mindezt összecsomagolta tarisznyájába, és már indult is volna, hogy a fogadóstól útbaigazítást kérjen a szomszédos falu felé, ám még épp csak rátette a kezét az ajtó kilincsére, a kosárban lustálkodó macska egy ugrással termett gazdája mögött, aztán egy újabb szökelléssel a háta közepén belemélyesztette karmait a medikus mellényébe - amit érezve a doktor épp csak nem borult hanyatt - majd pár pillanat alatt felküzdötte magát a férfi vállára.
- ...Azt hittem, fújsz a vajákokra… - sóhajtott Mákony, miután visszanyerte egyensúlyát az orvtámadást követően. Szaffi azonban csak kényelmesen elhelyezkedett a vállán és csöndesen dorombolni kezdett. A medikus már nyúlt volna, hogy a grabancára fogjon, és visszategye a kosárba, de ahogy a bajszaság bundájához ért, a mozdulat kimerült egy beletörődő simogatásban. - ...Jól van. De ha nekiállsz hisztériázni, isten bizony kiraklak.
Azzal a bundás jószággal a vállán útnak indult a szomszédos falu felé, minek okán szállásadója azt találta mondani, hogy alig húsz perc az út odáig gyalogszerrel. Nem is tartott annál sokkal tovább, és a Jieh által említett Háromsipkás Bolond fogadót is egész hamar meglelte. Ahogy belépett a tavernába - három-négy kóbor macska társaságában, amiket az egyik sepregető cseléd igen vehemensen ebrudalt ki az udvarra - egyből a pultoshoz lépett.
- Adj’ isten. A vajáknőt keresem - szólt a férfihoz egy halvány mosollyal, aki végigmérte a medikust, majd a tőlük jobbra nyíló folyosó felé biccentett.
- Legutolsó ajtó balra - mondta csak, annak teljes tudatában, hogy a szörnyvadász szobájába alig egy fertályórája gurították be a fürdődézsát és töltötték fel forró vízzel. Minek okán azonban Mákony erről mit sem tudott, jóhiszeműen megköszönte az útbaigazítást, és már ment is az említett ajtóhoz. Mielőtt azonban belépett volna, annyi azért volt benne, hogy érkeztét egy kopogással jelezze, és megvárja, míg Jieh beengedi.


P.S.:Voilá!
Mood: Walpurgisnacht

 
Amint a szobámba értem, és megrendeltem a dézsa forró vizet, elő is vettem a használt pengémet. Semmiképp sem akartam több időt elvesztegetni. Átlátszós, alkoholos illatú folyadékot öntöttem egy puha anyagra, és gondosan áttörölgettem vele a kardomat. Egyfelől a vértől szerettem volna a fémet megszabadítani, másfelől az ogroid olajtól. Zerrikáni alkimista recept volt, amivel elérték különböző hozzáadott adalékkal, hogy amíg tökéletesen tisztított az alkohol, nem ártott a fémnek. Véletlen sem hagytam ki, egy nekker rühnyi helyet sem. Puha és mindenekelőtt száraz anyaggal végig töröltem, majd kifektettem a fekhelyre. Koránt sem volt még vége a vele való munkálatoknak. De mindennek meg volt a sora. A véres mocskos ruhát, a korábbi tisztító ruhákkal egyetembe egy kis faedénybe kimert hidegvízbe áztattam. Saját káromon tanultam meg, hogy vért sose mosunk forró vízbe. Kis sót szórtam rá, és végre én jöhettem.
A kontinensen élők nem is tudták, micsoda luxusban élnek ennyi vízzel. Jóleső sóhajjal ereszkedtem bele a forró vízbe, miután előtte egy másik kisebb edénybe gondosan letisztítottam magamról a vért, és a mocskokat. Nem szerettem volna a saját piszkomban ázni. Parányi illóolajjal, és megszárított virágokkal tettem teljessé a fürdőm, majd jólesőn belemerültem. Lehunytam a szemeimet, és élveztem, ahogy a víz kiáztatta a feszültséget a testemből. Az enyhe virágillat körül ölelt. Párszor a víz alá merültem, hogy a hajamból is kimossam az út porát, és a csata emlékét. Mint sivatagba felnőtt, és megedződött harcos, az ilyen alkalmak különösen kényeztetőek voltak a számomra.  Akaratlanul is az eszembe jutott, hányszor éltük át, hogy mivel nem volt tényleges folyadék, gyökerekből sajtoltuk ki, amit csak tudtunk. Kortyokkal mentünk órákat, miközben cserepesre száradt a szánk, kirepedezett véresre a bőrünk az arcunkat védő kendő alatt. Enyhén nedves ruhával kötöttük be a lovak és a saját orrunkat is, mert már az orrunk vére eredt el a kegyetlen szárazságtól. A távolban felderengő délibábok, mely annyi vándor életét követelte, az aguarák illúziójánál is kegyetlenebb lévén, hisz azzal kecsegtetett, ami az életünket menthette volna meg. Folyókat, oázisokat láttunk a távolba, pedig csak a végtelennek tetsző dűnék vettek bennünket körül.  
A sivatagi állatokat figyeltük, és tőlük próbáltuk ellopni a folyadékot, vagy épp leutánozni az ő túlélési módszereiket. És ami a legfontosabb volt, a sivatagban mindig pont csak annyit vettünk el, amennyire szükségünk volt, ha találtunk bármit. Se többet, se kevesebbet. Másképp a homoktenger kegyetlenül megbosszulta magát.
Idáig jutottam a gondolatban, mikor megéreztem a kíváncsi kis barátomat, hogy a dézsa szélén kapaszkodik. Villámgyors mozdulattal kaptam el a kis bundást.
-Te is összepiszkoltad magad! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Hozzám bújt, amikor magam is szaglottam, ezzel Tamura megpecsételte a sorsát. Fürdésre ítéltem kegyetlenül. Természetesen nem hagytam, ártson azzal magának, itt véletlen elsüllyedne. Tartottam alatta a tenyeremet, ne történhessen baleset. A másik kezemmel viszont átdörgöltem a kis bundáját, vegye csak magába a virágok, és az illóolaj illatát. Végül ő is teljesen ellazult a jóleső érzésbe. Oda lebegett a vállamhoz, és egy tincsembe megkapaszkodva elterült a víz felszínén. Megcsikiztem a felfele mutogatott pocakját, mire összegömbölyödött újfent.
A saját virágillatom mellett egy idegen, ámbár nem teljesen ismeretlen növényillat libbent az orromba. Még mielőtt az ajtóm elé ért volna, már tudtam, ki érkezik.
-Nyitva! – válaszoltam a kérdésére. Nem pillantottam fel azonnal, hogy ki érkezett. Az érzékeim biztosítottak róla, hogy csak a füvesember, és a cicája léptek be az ajtón. Látszólag lustán nyitottam ki a szemeimet, miután betette maga mögött az ajtót. -Hogy érzi Kegyed magát a szörnyek után? - kérdeztem csendesen, egy puha anyagot véve el a dézsa mellé állított székről. Sokat gyakorolt mozdulattal törölgettem át, majd csavartam bele Tamurát. Ezt a részt különösen élvezte a kis szőrmók.  Úgy eltűnt az anyagba, hogy a farka hegye ki se látszódott. Utána én következtem.  A dézsából kiszállva, előbb egy adag Fehér Mézzel kezdtem, lényegesen jobban esett így, megtisztulva, és még éreztem, hogy nem volt olyan vészes a mérgezés hatása, hogy ne engedhettem volna meg magamnak ezt a fényűzést. Majd gondosan áttörölgettem magam. A szégyenlősség nem volt szokása a népemnek, én se különösebben éltem vele.
- Ilyenkor hogyan tovább? Még sosem varrt össze emberi orvos, szóval nem tudom mit szokás… - néztem Mákonyra kissé bizonytalanul.

Kockázatokról és mellékhatásokról...

Jieh & Mákony @

Amikor benyitott a vajáknőhöz, a medikus nem tudta volna megmondani, mi lepte meg jobban: a forró fürdőből gomolygó gőz és édes virágillat, a dézsában vele szemben fürdőző, anyaszült meztelen vajáknő, vagy a tény, hogy a meztelensége ellenére látszólag egy fikarcnyi szégyellősséget sem mutatott egy idegen férfi előtt. Meglepetésében Mákony csak arra ocsúdott föl, mikor Szaffi egy elegáns mozdulattal leugrott a válláról, és tompa puffanással a tappancsaira érkezett a padlón, majd kíváncsian szemlélgetni kezdte a szobát. Ahogy észbe kapott, a medikus rögtön becsukta maga mögött az ajtót.
- Erhm, j-jól, azt hiszem… Nincs semmi bajom - felelte zavarban Jieh kérdésére, majd megköszörülte torkát. - És te? - kérdezett vissza tétován.
Ejnye no. Azért már nem volt éppen éretlen siheder, hogy így zavarba jöjjön egy csupasz nő látványától! De vajon volt-e bármi különösebb jelentősége ennek a jelenetnek? Elvégre a vajáknő zerrikán, lehet, náluk természetes, hogy fürdőzés közben bárkit fogadjanak, és csak az északi nők olyan szemérmesek, hogy hasonló esetben legalább is sikítva rántsanak maguk elé leplet. Ugyanakkor… Ha egy itteni nő mégse tett így, mi több, szánt szándékkal invitálta be fürdőzés közben magához a férfi látogatóját, akkor az a nő akart valamit. Vajon a zerrikán nők hogy álltak ehhez…? Ejh, a medikus nem volt épp könnyű helyzetben.
Figyelmét azonban hamar az a kis élőlény vonta magára, amit a szörnyvadász egy kisebb kendőbe tekert gondosan, miután megtörölgette vele.
- ...Az egy… kölyökborz? - bukott ki a medikusból a kérdés, ahogy az állatkát szemlélte, ilyen élőlényt ugyanis még sose látott. De nem csak az ő figyelmét kötötte le a kis szőrmók, ugyanis Szaffi, bár meglehetősen távolságtartóan, de igen elvágyódó pillantással kísérte figyelemmel a kendőbe bugyolált valamit, ahogy az egyik székre ugrott.
Amikor aztán Jieh kiemelkedett a dézsából, a medikus megengedett magának néhány lopott pillantást a vajáknő sebhelyekkel tarkított testéről. Végső soron, igencsak szerencsés fickónak érezhette magát, elvégre Jieh volt már a második szörnyvadász, aki nemcsak hogy nő volt, de még ráadásul meg is csodálhatta vértezet és páncélzat nélkül. Hasonlóképp érezte magát, amikor először találkozott Muire-val Brokilon erdejében, miután a driád kimentette a Szalagból.
A vajáknő kérdését hallva azonban rögvest felhagyott a fantáziálgatással, s előrelépett, leemelve válláról az eszközeit és gyógyszereit tartalmazó tarisznyát.
- Ilyenkor általában azzal szoktam kezdeni, hogy megtisztítom és fertőtlenítem a sebet, de előbbit, úgy vélem, már megtetted helyettem… - mosolyodott el halványan, ahogy a táskából az asztalra kezdett kipakolni - néhány tégelyt, egy-két üvegcsét, tiszta kendőcskéket, ollót, spulnit, ezutóbbiból egy hosszabb tű is kiállt, valamint egy tekercsnyi kötszert.
Ahogy végzett a kipakolással, a medikus homlokát ráncolva járatta körbe pillantását a szobán, épp csak elidőzve az ágyra fektetett két kard látványán, majd a dézsa mellett bebugyolált rongycsomóban pihenő állatkára pillnatott - még épp időben.
- Szaffi! Sipirc onnét! Sicc! - dobbantott a bajszaság felé, aki méltatlankodó nyervogással iszkolt el a szoba túlsó felébe, visszapillantva gazdájára, mint aki egyáltalán nem érti, miért nem szabad kaparófalnak használni a betekergetett állatka pongyoláját - és az állatkát magát. A fekete istencsapása vetett még egy pillantást a vajáknőre is, majd szisszenve telepedett fel a legtávolabbi székre, hogy méltóságteljesen - és vérig sértve - helyet foglaljon rajta.


P.S.:Parancsolj. ^^
Mood: Walpurgisnacht

 
Meglepett a férfi zavara, amit láthatóan saját maga is igyekezett palástolni. Kíváncsian szemléltem a reakcióit.
-Örülök,ha nem esett bántódása! - biccentettem parányit. Míg jól megtudtam figyelni az emberi érzelmeket, nem volt ötletem rá, hogy tudnám a zavarát enyhíteni. Szerencsére ilyen téren Tamura ügyeskedett helyettem is. Halványan elmosolyodtam a feltételezésre, kis broz lenne.
-Tamura a kis társam. Egy kis repülő erszényes… ami ha jól sejtem, a kontinensen nem túl ismert állat fajta. - követtem magam is a példáját ki a kellemes vízből. -Még nagyon apró korában került hozzám. Kieshetett az anyja erszényéből, és ezek a kis lények, pici kölyökként, az erszény biztonsága nélkül elpusztulnak. - az már kimondatlan maradt, hogy miután magamhoz vettem, az én öltözékembe bújt bele erszény helyett. Még a mai napig sem szokott le erről.
De nem sokáig meséltem Tamura~ról. Lelkesen bújt el a ruhába, még az orra hegye se látszódott ki. Én pedig tovább kíváncsiskodtam az emberi orvoslás után. Nem értem hozzá az asztalra kipakolt tárgyakhoz, elvégre én se szerettem volna, ha valaki a vaják felszerelésemmel babrál. Ugyanezt a tiszteletet megadtam Mákonynak is. Ettől függetlenül még a mantikórokban benne bújt a macskák kíváncsisága, ha nem is engedtük túl sokszor szabadjára. És mindig is úgy sejtettem, hogy az alkímia és az orvoslás hasonló alapokon nyugodhatott valamikor. Hát ezért birizgálta oly nagyon a kíváncsiságomat a gyógyító, és a módszerei.
-Ha a kamillás fürdő elég fertőtlenítő, akkor igen, azon a részén már túl vagyunk - biccentettem újfent. Majd vontam fel a szemöldököm kérdőn a fekete szőrmókra. Kinézte magának a kis barátomat. Sóhajtva vettem fel a székről Tamurát, aki érezve a veszélyt, majd hogy a közelébe kerültem, szinte követhetetlen sebességgel mászott a hajamba, és bújt is el benne. Nem zavarta, hogy újfent összevizezte magát közben.  Sóhajtva ültem le a füves ember mellé.  Háttal neki, hogy hozzá férjen a sérüléshez. Nyugodt szívvel, és ami még fontosabb, mozdulatlanul vártam, hogy hozzá kezdjen. Magamról tudtam, hogy milyen nehéz úgy sebet varrni, ha közbe rángatózott a kedves páciens. És nem vettem volna a lelkemre, ha megnehezítem itt a munkáját.  
-Azt megkérdezhetem Kegyedtől, hogy mi vette rá, pont gyógyítónak, és füves embernek álljon? - úgy sejtettem, hogy sok, és kitartó tanulásra, na meg fáradtságos munkára volt szükség ahhoz, hogy valakiből gyógyító lehessen. Rémesen érdekelt a növény ismeretük. Vajon milyen füvet mire használhatnak?  De nem volt szokásom ennél jobban lerohanni az embereket. Abból általában csak ijedezés lett. És amikor épp a mamamantikór lányát varrják, nem bölcs dolog ijesztgetni a másikat! -Ahogy a macskák rajongása is feltűnt. Szimplán a Kegyedet körbe lengő macska menta, avagy a személyes varázsa az oka? Nagyon türelmesen bánt a prémes négylábúakkal, így sejtettem, nem utálja őket. És az köztudott tény volt, hogy a macskáknak különleges kapcsolata volt a mágiával. Nem véletlen rühelltek bennünket olyan vehemensen. Megfordult a fejemben, hogy valami mágiát érezhetnek rajta, de a medálom nem dalolt. Természetesen a mantikórfejm még most is ott függött a nyakamban. Azt egy vaják sem veszi le sosem, hisz az a pótszemünk a mágiára! És szép csendben volt, némán simulva a szegycsontomra, mintha nem akarta volna felhívni magára a figyelmet. Tudtam természetesen, hogy ez csak egy tárgy, de legalább olyan tisztelettel viszonyultam hozzá, mint a kardjaimhoz. A véremmel szereztem mindet, hű társaim voltak!

Tessék