Téli Rege@

Miután Condwiramurs elfújta az ágy melletti szekrényen pislákoló gyertyát, kényelmesen elhelyezkedett a pamlagon, magára vonta a nehéz pokrócot, s várta, hogy az álmai magukkal ragadják. Egyike volt azon ritka oneiromantáknak, akiknek nem volt szüksége bódítószerekre ahhoz, hogy lássák a valóságot álmukban: a múlt ködébe vesző titkokat, s a rég elfeledett regék valódi mozzanatait - a nyers igazságot a legendák fennkölt szavai mögött. Mindehhez pedig semmi másra nem volt szüksége, csupán egy kapaszkodóra, egy “horogra”, mely az álmok hullámainak mélyére merülve csalta magához a régvolt idők látomásait. Ez a horog bármi lehetett: egy festmény, egy ékszer, egy ruhadarab, egy fegyver, egy dal - bármi, amihez emlékek kötődtek, bármi, ami magán viselte az események szemmel láthatatlan nyomait. A horog ezúttal egy fél pár csizma volt. Régi darab, ide s tova majd száz esztendős bocskor, mely most kisuvickolva, ámbár kissé gyűrötten állt az álomjós szobájának egyik ablaka alatt a párkányon, mintha az oneiromanta arra szánta volna, hogy reggelre csordultig teljen álmokkal. És így is lett. Condwiramurs hamar álomba merült, álmában pedig, mintha sas-szárnyon szállt volna, madártávlatból látta a hótakaróval borított tájat, s a fehér dunna alól ki-kibukkanó fenyvesek zöldjét. Az erdő közepén pedig egy város állt, melynek cseréptetős házai kéményeiből szürke füst szállt az ég felé, Stuhlweissenburg lakói pedig mindennapi ügyes-bajos dolgaikkal elfoglalva jártak-keltek a hol macskaköves, hol földes, szűk utcákon a város fala mögött. Négy kapu törte csak meg a fal ívét, melyekhez négy út vezetett: egy észak-kelet felől, Montecalvo vára irányából, egy észak-nyugatról, Vartburg erődjéből, dél-keletről és dél-nyugatról pedig Murivel városa és Drakenborg irányából érkezhetett Stuhlweissenburg-ba vándor. Savoine közepe volt már, az emberek naptára szerint december havának hatodik napja - és vásárnap. Ezen a napon történt, hogy nem kevesebb, mint nyolc idegen érkezett a városba.

Ősz vajákot látott lova hátán baktatni az álmodó, akinek nyakában a Griff iskola ezüst medálja függött, s alighanem ő lehetett az első szörnyvadász, aki azért jött ide, hogy leölje a várost övező erdőben ólálkodó rémet, amelynek fejére tetemes vérdíjat tűzött ki Stulhweissenburg városi elöljárója. Hogy csak éppen útjába esett-e a település a Griff-erőd felé, Caingorn-ba vezető útján, és kapóra jött a vajáknak a munka, vagy esetleg valami más indíték vezette, s csak némi pénzszerzés okán tartott éppen a városháza felé az öreg férfi, azt csak ő maga tudhatta. Azt azonban még talán ő sem sejtette, hogy nem ő volt az egyetlen szörnyölő, akinek megakadt a szeme a tisztes summát ígérő hirdetéseken.

Rőthajú vajáka, ki a Farkas iskola medálját viselte, tartott szintén Stuhlweissenburg-ba Ichaer nevű lovának hátán ülve - talán éppen ő is haza, Kaer Morhen felé igyekezhetett, mikor rálelt a felhívásra, amiben a város vezetősége az erdőben ólálkodó, gyilkos szörny leölésére, egyszer s mind a város lakóinak életét megkeserítő tolvajok elfogására vár szakképzett segítséget. Bár a tolvajfogás egyszerűbb feladatnak hangzott, s talán nem is igényelte volna egy vaják szakértelmét, de mégis miféle tolvajnak lehetett szüksége egy egész városnyi ember cipőire? S vajon lehetett-e bármi köze ennek az enyveskezű csizmacsenőnek az erdei szörnyeteghez? Ilyesmiken járhatott az esze a Vörös Farkasnak talán, de arra egészen biztosan nem gondolt, hogy akár még egy Farkas-kölyökbe is belefuthat majd a városban.

Pedig fekete kancáján, Kelpie-n lovagolt be Stuhlweissenburg-ba egy egérszürke hajú, ifjú vajáklány, szintén a Farkas iskolából - bár nyakában vicsorító macskafej medálja lógott, s minden vajákkal ellentétben ő csak egy kardot hordott a hátán. Az álmodó látta már, ismerte ezt a smaragdszínben ragyogó szempárt, a heg ívét a lány arcán - többet álmodott róla Nimue mellett, mint bárkiről egész életében. De mit kereshetett itt Ciri? Mi hajthatta ide a cintrai Oroszlánfiókot, Idő és Tér Úrnőjét? Hisz mikor Condwiramurs utoljára látta, a lány Kelpie hátán ülve egy szökkenéssel tűnt el Nimue, a Tó Úrnőjének tornyában függő szőnyeg portáljában, hogy Stygga várában szembenézzen Vilgefortz-cal és a végzetével. S most mégis itt volt, hogy szörnyekre és tolvajokra vadásszon? Akárhogy is, azt az álmodó is tudta, hogy Vilgefortz halálával ugyan valami véget ért, de valami elkezdődött.

Új legendák fognak születni majd, új kalandok emlékére, s más hősök és más ellenségek tűnnek majd fel, hogy neveiket feljegyezzék a krónikák, tetteikről pedig balladákat daloljanak a bárdok és az igricek. Olyan ifjú tehetségek, mint az a barna hajú s kék szemű trobairitz, aki már tegnap óta Stuhlweissenburg kocsmáiban énekli költeményeit, s bizony, lassan már hírnevet is szerez magának. Talán már csak egy igazán remek mű kellhet ahhoz, hogy messzeföldön híres legyen, s Novigrad-tól Beauclair-ig mindenki ismerje Janka Peterson nevét. Az a rejtélyes, és rendkívül irritáló anomália pedig, ami Stuhlweissenburg városát kísérti hetek óta, kiváló alapanyag lehet egy ilyen leendő, világhírű költeményhez - talán még Kökörcsin Mester is így gondolta volna. Kiváltképp, ha a költő azt is megénekli, ki volt az aljas, bocskorlopó bandita, és miféle rémség volt az erdei gyilkos szörnyeteg! Szörnyeteg volt-e egyáltalán...?

A Stuhlweissenburg-ot körbeölelő fenyvesben azonban nem csak szörnyekbe botolhatott az, aki letért a járható útról, hogy a fák között pihenőt tartson és menedéket keressen. A várostól északra ugyanis, bő másfél napnyi útra lóháton rejlett egy apró tisztás, amely körül minden márciusban kört alkottak az utolsó hófoltok takarói alól felbukkanó hóvirágok, s körben nőttek Lammas idején a nárciszok, ősszel pedig körételepedtek a csiperkegombák kalapjai. S bár hó fedte most a tisztást is, a boszorkánykör közepén egymásba futó mágikus energiák metszéspontja légelemű Erőhelyként vonzotta és táplálta a varázserejű lényeket. Nem is volt lakatlan a környéke teljesen.
Apró viskó bújt meg a tisztás egyik szélén a fenyőfák takarásában, de a vöröshajú lány, aki az Erőhely mellett bukkant fel, miután ki tudja, honnan, odateleportált, egyértelműen láthatta, hogy lakik itt valaki. Mi több, abban is teljesen biztos lehetett, hogy a ház ura is varázshasználó - éreznie kellett a felőle áradó, mágikus energiákat, s mintha valamiféle álcázó bűbájt is felfedezett volna, ami számára ugyan nem, de egyszerű embereknek észrevehetetlenné tette a kunyhót. Emiatt azonban abban is biztos lehetett, hogy a takaros és barátságos házikó lakója is érezte az ő jelenlétét, s pillanatokon belül utána fog járni, ki lehetett váratlan vendége, aki átlátott a mágikus illúzióján.

Eközben érkezett Stuhlweissenburg-ba még valaki. Haja színéről kapta becenevét, s alighanem a szép pénzt hozó, szandálszöktető szukafattyáért jött a városba a Vörös Hercegnő. Nem sok másfajú élt itt, s azok is inkább törpök voltak, de akadt néhány tünde, akik kitartóan állták a dh’oine megvető pillantásait, hiába nézett rájuk úgy mindenki, mintha nyílt titok lett volna, hogy mind lepaktáltak már a Scoia’tael-el - pedig nem így volt. Minden esetre, a Vörös Hercegnő bölcsen tette, ha csuklyát húzva elrejtette a vizslató tekintetek elől hegyes füleit. Ahhoz viszont, hogy kézre kerítse a városi papucstolvajt, megvolt mindene, amire csak szüksége lehetett: képzett kardforgatóként fürge volt és ruganyos, gyakorlott bérgyilkosként pedig tudta, hogy rejtőzzön el az árnyak takarásában, hogy rajtaüssön a tolvajon. Ha pedig elkapta, már csak a városi elöljáróval kellett szembenéznie, hogy annak minden előítélete ellenére a teljes összeget fizessék meg neki az elfogott tolvajért.

Bár nem a Vörös Hercegnő volt az első, és nem is az utolsó, aki annak reményében érkezett a városba, hogy megszedje magát. Kékhajú vajáka érkezett még Stuhlweissenburg-ba, akit csak Vadmacskának becézett az, aki megengedhette magának, hogy becézni merészelje a Macska iskola heves és - sajnos - koránt sem elég tapasztalt tanítványát. Bár a szörnyvadászt összehozta már a Sors egyik “bátyjával”, Brehennel, akit Iello-i Macskának is neveztek, annak a találkozásnak a kimenetele sem volt éppen békés - pedig a Vadmacska nagyon elszántan igyekezett találni olyan szörnyvadászokat, akiktől tanulhatott volna. Nos, ezúttal talán rámosolyog a szerencse: vele együtt ugyanis öt vaják érkezett Stuhlweissenburgba egyszerre.

Az ötödik vajáka viszont közel sem volt olyan, mint a többi. Olyan vidékről érkezett az Északi Királyságok földjére, ahol hónak még soha hírét se látták, csak a véget nem érő homokdűnék forró hullámait, s a tűző napsugarak perzselő cirógatásához szoktak a messzi Zerrikániában. Stuhlweissenburg-ban viszont fagyos hó borította a tájat az év ezen szakában, s hiába volt tiszta az idő, a gyönge napfény nem volt elég ahhoz, hogy meleget is adjon. Bár a Mantikór iskola szörnyvadásza aligha melegedni jött csak a városba, sokkal inkább azért, hogy megtalálja az erdei rémet, aminek a fejéért ritkamagas árat volt hajlandó fizetni a városi vezetőség.


Az a szörny viszont, amire öt vaják is feni a kardját, talán eleve halálra van ítélve, bármiféle rémség is legyen - de hogy pontosan mi is lehet, az a szörnyvadászokon múlik, hogy kiderítsék. Ehhez pedig mindenek előtt Vladimir von Töltsch urat, Stuhlweissenburg elöljáróját kell felkeresniük a városházán, ahogy mindenkinek, aki valamelyik felhívásra akarna jelentkezni, akár szörnyet, akár tolvajt kell levadásznia. A városháza pedig éppen Stuhlweissenburg központjában található, a Fő téren, melynek közepén egy nő szobra áll. Széttárt karjain verebek ücsörögnek, egyik tenyerében pedig egy cinke rakott fészket. Arcát az ég felé emeli, márványajkait a szobrászmester éteri mosollyá faragta, mozdulatlan tekintetével pedig mintha örökkön az égbolt titkait fürkészné álmodozva. A tér túloldalán pedig, túl a vásár forgatagán, áll a Bohémiás nevű fogadó, Stuhlweissenburg legjobb kocsmája, ahol minden este vándor dalnokok nótáira isznak, táncolnak és fecsegnek a városiak, kiadó szobái pedig meglepően olcsók ahhoz képest, mennyire kényelmesek az ágyak.  




Jegyzet:Bármilyen felmerülő kérdés esetén keressetek bátran!
Zene: The Bogatyr

Vajákgyűlés

Az ifjú Vaják egyik szemöldökét felhúzza, miközben a felhívást olvassa hű lova nyergében. Nem tudja eldönteni, röhögjön egy sort vagy sírjon. Egy cipő tolvaj, aki felbosszantja a helyieket és utána még hét ember hal meg emiatt. Kissé komikusnak hangzik a számára, bár tény nem kedveli már az illető jószágot amiért ártatlanok vérét ontotta. A helyzet mindenesetre komikusnak érződik. Legalább is a számára. Mindenesetre a feladat adott. Kézre kerítenie a szörnyet élve vagy holtan. A felhívásból úgy érzi Ryiah csak is hullaként fogja végezni a jószág, ha ő találja meg előbb. Ennek talán lehet nagyobb is az esélye. Mivel tudni illik, Vajákunk igen nagy tehetséggel bír a nyomkövetés terén. Hála annak, hogy sokat volt a természet lágy öleben és onnan szerzi ételét, italát és még ruháit, fegyvereit is ott mosogatja el, arról nem is beszélve, hogy a fürdést is általában egy mély tónál intézi el. Egyszóval, van tapasztalata az erdőben. Ha az állat ott tartózkodik, nagyobb esélye van megtalálni, de a város se fog neki talán gondot okozni. A városba érve megszokott tekintetekkel találkozik. Megvető arcok sorba jelennek meg, miközben a Vajákot figyelik. Ryiah már megszokta ezt. Nem is figyel rájuk, csak halad előre és a célját tartja szem elött. Mielőtt még a városban körbe kérdezősködne a kocsmában, előbb Vladimirt keresi fel, hogy biztosítsa az elöljárót, hogy a Vadmacska Ryiah is vadászik a rémre. Az a hétszáz korona nagyon jól fog jönni még későbbre. Még ha nem is szokása luxus helyeken megszállnia, legalább kihasználhatja az alkalmat és jó pár piát összeszedhet, amikből főzeteket készíthetne. Kicsit sajnos már megcsappantak készletei, de a legtöbb még mindig szolgálatában áll, mint például a macska, rőtbagoly és személyes kedvence a fecske főzet. Akad még a tarsolyában persze villámfőzet is, ha netán szükség lenne rá. Amint elvégzi dolgát az előjárónál és a feltételek is tisztázódnak, rögtön a kocsma felé veszi az irányt. Tapasztalata alapján, akik a legtöbbet fecsegnek, általában sokat isznak. Emiatt megfelelő eme hely. Minden helyi itt osztja meg bánatát, problémáját és akár egy Vajákkal is könnyebben beszél, ha már eléggé lerészegült az illető. Marien hűséges lovát a kocsma elött megállítja majd keres neki egy elhelyezett vödröt. Megtölti vízzel majd lovának adja. Ezután felfigyel arra, ami enyhén megszegi a kedvét.
- Baszki…
Megelőzték. Nagyon nem tetszett neki. Ráadásul gyűlöl másokkal dolgozni, de úgy tűnik a sors mást akar tőle. Kiképzőjének szavai emlékeztetik a Vajákot, hogy találjon magának egy profi szörnyvadászt, akitől elleshetne egy két dolgot és tapasztalatot szerezhessen. Még mindig nincs ínyére a dolog. Mivel sajnos megelőzték, logikus lenne, ha a két Vajákhoz menne. Sóhajt egy nagyot majd fegyverit magához veszi és odasétál hozzájuk.
- Oké… van egy érzésem együtt kell dolgoznunk, ami nincs ínyemre, de ha már így hozza a sors vagy mi fene, legyen. Viszont tisztázzunk valamit. Senkinek nem leszek a bébicsősze! Szóval? Mit tudunk a csizmás kandúrunkról? Véresen szereti az ezüstöt?
Utolsó mondatával igazából arra utalt, hogy a rémet mindenképpen likvidálni kelljen vagy esetleg muszáj lesz beszélni vele. Elvégre megtanulta már, hogy vannak olyan szörnyek, amiket nem levadászni kellene szó szerint, bár Ő eddig inkább belemártotta ezüst tőrjeit és kardját a rémségekbe. Viszont mivel együtt kell dolgoznia két Vajákkal is, kénytelen kompromisszumot vállalnia. Vadmacska ugyan Ryiah, de közel sem olyan bolond és gőgös, hogy saját magának okozzon nehézséget. Neki a munka elvégzése a lényeg. Amíg megkapja a jutalmat addig számára nem okozz gondot. Ha osztozkodni kell a jutalmon, számára még az is mehet. Viszont kétszáz alá nem fog menni valószínűleg.
- Egy gyors kérdés. Tudjátok hol találom azt a kurafi Brehen fickót? Van vele egy kis beszélgetni valóm. Ha értitek mire célzok.
Ryiah a vállán lévő ezüst tőröket kopogtatja meg bal kezével. Valószínűleg nem barátságos beszélgetést szeretne vele folytatni, sokkal inkább a szart is kiakarja verni abból a macskából, akivel találkozott.

Vajákgyűlés

Ahogy hazafele tartottam nem vágytam másra mint fivéreim társaságára, részeges meséikre. Ha arra gondolok mind-mind megelevenedett legendák nehéz elhinni, hogy egyszer talán a szakmánk kiüresedik és értelmét veszti. De ez a kor nem erről híres. Jelenleg mindenféle "fenevad" tartja rettegésben a kontinenst. Valahol reménykedem, hogy valamelyik fivéremmel összefutok és együtt térünk meg az ódonvár falai közé. Egészen addig míg megenyhül a tél. Viszont... ez a röpke meleg gondolat csak addig foglal helyet fejemben míg meg nem akad szemem egy különös felhíváson. ~Mi a...?~ Érdekesnek gondolom ezt az esetet így egy levelet felbigyesztek a táblára ezzel életjelet hagyva fivéreimnek. Hátha valamelyikük meglátja és nem tesznek fogadást arra visszatérek e. Vagy hogy apával találkozzam újra. Mély sóhaj után navigálom Ichaer-t kinek nagyon nincs kedvére, hogy nem haza megyünk. Folyamatosan megnyújtja nyakát, zablájával játszik mint valami rossz csikó.
-Ha nem az én lovam lennél azt hinném nem vagy betanítva a nyereghez. - morgom mire ő csak egy harcias fújtatással adja tudtomra, hogy anyám is csak az ősi mesterségben jeleskedett. Belegondolva... van benne valami. Érintem meg enyhén hegyes füleimet. Stuhlweissenburg-ba tartva viszont el kellett gondolkodnom, mi az aminek fél pár cipő kell. Mi több egy egész falué... talán egy vicceskedő fantom, egy augara? Nem... itt nem él elég tünde... egy farkas ki kutya módra cipőket hord el... érdekes egy fenevad lenne. Végül sóhajjal nyugtázom, hogy nincs értelme ilyeneken töprengenem. A biztonság kedvéért viszont a nyeregtáskámba nyúlva leellenőrzöm meg van e a könyvem. Bármikor jó lehet felkészülni. Ahogy kotorászok az üvegcsék között megérintem a kemény gerincet. ~Még nem hagytam el...~ Feltekintve fürkészema  települést. Mély levegőt véve próbálom beazonosítani az illatokat. Borostyán iriszeim nem sokat árultak el annak, ki bele mert nézni. Szűk pupilláimmal, akár csak egy érdeklődő nagyvad, figyeltem az apróbb mozgásokat. Mennyire félnek az emberek, mennyire érzik kilátástalannaka  dolgot. Sóhajtva másik kezemben tartva lovam szárát navigálom a tomboló tanya udvarába. Kipányvázomegy másik fekete jószág mellé. Meg kell hagyni szép állat, s szemei is értelmet sugároznak. Inkább valamivel arrébb helyezem Ichaer-t hiszen ki tudja? Ha csata ló nem biztos hogy jó ötlet egymás mellett tartani őket.
-Légy jó kislány amíg nem jövök! - fogom meg erős fejét míg másik kezemmel megkoccolom szeme közti területet és óvatosan fújok orrába. Ha bárki megkérdezné miért egyszerű választ adnék. Ő a társam! Legtöbb esetben egymásra számíthatunk. Koránt sem gondolva, hogy most másokra is támaszkodhatok. Belépve az ivóba körbehordom kíváncsi tekintetem és megakad a szemem egy három fős társaságon. A sötétebb nőt nem ismertem fel, ahogy az épp beszélőt sem. Hozzájuk szegődve biccentek és köszönök.
-Kellemesebb és melegebb napot! - ezt követően nézek a világos hajkoronára és a sebzett arcra. Nehéz lenne eltéveszteni kistestvérem leírását.
-Jó látni húgi! - mosolygom rá. Ő úgy gondol rám ahogy akar, számomra akkor is egy családtag. A másik két vajákra nézek érdeklődve. ~Miért érzem úgy, hogy ez egy hosszú vadászat lesz...~
-Wilkina, Kaer Morhen-ből! Bennetek kit tisztelhetek? - nyújtom mancsom a két nőnek.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím

Vajákok & mások/Kaland@

Stulhweissenburg, micsoda egy nyakatekert és nyelvtörő neve volt ennek a városnak. Még a nevéről se lehet híres, hisz ki tudná úgy kimondani, hogy nem köpné le azt, ki szemben állt vele? De ha az útjába esett, hát áthaladt rajta, és a hírek szerint még munka is akadt egy vaják számára. S bár nem volt rászorulva, azért megnézi magának, már csak azért is, mert a városka lakói is áldozatul estek a cipőtolvajnak, és talán önmagában ez is elég lett volna, hogy felkeltse Gabriel figyelmét, nem mindennapi eset, annyi szent. Bár talán már meg se kell lepődnie, azok után, hogy Lilivel találkozott, azzal a különös és naiv leánnyal, kiben talán egy isten ereje lakozott, és kitől egy hasznos ajándékot is kapott. Talán a mostani esetnél még le is tudja tesztelni, bár reméli, hogy nem lesz rá szüksége.
Beérve a városba lassan haladt, tekintetét végig hordozta az utcán, házakon, és azok lakóin, már akik éppen kint voltak. Nem volt szokatlan az, mit látott. Voltak, akik megvetéssel, már-már utálattal a szemükben mérték végig a férfit, mások reménykedve, hátha megszabadulnak attól a rémségtől, ami rettegésben tartja őket, még a gyermekek szemében inkább a kíváncsiság lángja lobogott. Majd tekintete továbbsiklott a szoborra, és ráncos arcára mosoly ült ki. Ügyes kezek munkája. Értékelte a művészetet, de főleg a művészt vagy művészeket, kik ilyen csodákra képesek.
- Üdv ifjú hölgy.- biccentett a leánynak, kit a szobornál látott, majd tovább haladt a fogadó felé. Kellett a pihenés a hátasának, és a város urát gyalog is fel tudja keresni, de előtte valami ital jól fog esni. Na és nem árt az se, ha a helyieket kikérdezi, hátha valaki látott vagy hallott valamit, mi közelebb viszi a megoldáshoz.
Megérkezve a fogadóhoz kikötötte a lovát, és belépet az ajtón, határozott léptekkel sétált a pulthoz, és amint lehetősége volt rá, egy kupa bort rendelt, s mikor megkapta, az ára mellé még egy kis extrát is rakott. Remélhetőleg ezzel felkeltve a pultos figyelmét.
- Kellemes napot jó uram. Az a szóbeszéd járja, hogy gondok adódtak a környéken. Lábakélt cipelők, és sajnos néhány áldozat. Esetleg tud valamit erről? Kiket lenne érdemes felkeresni, és merre? Kik voltak az áldozatok, milyen emberek?- ez is fontos lehetett, a jellem sose elhanyagolható, hátha csupán önvédelem volt a tolvaj részéről.



Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Téli Rege A kunyhonál "elveszve"@

Amikor beleegyeztem abba, hogy hosszabb ideig Francescáéknál maradok, még nem tudtam, mivel is fog ez járni pontosan. Először Idát ismertem meg, a másik varázslónőt, és mint megtudtam, tünde bölcset. Másodszor pedig Francesca egyik udvarhölgyét, akit Acatiae-nek hívnak, s mint kiderült, nem csak azon információkat szándékoztak megosztani velem, amiről én úgy gondoltam, hogy szükségem lehet, hanem olyasmit is, amiről ők úgy gondolják, hogy még szükségem lehet rá – és míg mondjuk a történelem és az ősi nyelv megismerésének látom értelmét, addig nem értem, miért kéne tudnom, hogyan kell megfelelően pukedliznem… Vagy mi a szösznek hívják azt. Ha a nilfgaardi császárné túlélte, hogy nem pukedliztem előtte, akkor más is túl fogja, és ugyan nem akarom megbántani az amúgy kedves és türelmes tünde oktatómat, de az etikettnél unalmasabb dologgal még nem találkoztam rövid életem során.
Szóval, amikor épp a különböző rangú és nemű nemesek helyes megszólítási módozatáról kezdtünk értekezni, lehunytam a szemem. Felidéztem magamban az erőhelyek térképét, amit még Ren húgának keresése közben készítettem, és választottam egy helyet véletlenszerűen – minél messzebb innen – majd teleportáltam. Szinte biztos vagyok benne, hogy meg leszek dorgálva ezért, mind Francesca, mind Acatiae által. Majd bocsánatot is kérek tőlük, de látom magam előtt, ahogy bekopog szegény lány Francescához, aki valószínűleg tudja, hogy elmentem, hisz érzi, mikor ki és beteleportálok a völgyet körülvevő védőbűbájokon át. (Megjegyzés magamnak: meg kell erősítenem azokat az akadályokat, ha már itt lógok a kedves vendéglátóim nyakán.)
A felbukkanásom pillanatában éreztem, hogy a hely már „foglalt” – előbb éreztem meg a házat körbevevő bűbájokat, mint hogy egyáltalán körbepillantottam volna és megláttam volna egy takaros kis házikót. Vannak is otthon, ha jól érzem. Hmm, bárki is az, mágiát használ, érzem az auráját – és hasonló erősségű, mint Francesca vagy Ida… Bár ki tudja, én is képes vagyok elrejteni az aurám egy jelentős hányadát. Közben aktiválom a medálom – ugyan Dol Blathannában minden nap tudok töltődni, mivel a rendelkezésemre lett bocsátva egy tűz elemű erőhely, azzal a céllal, hogy akár még végérvényesen oda is költözhetek, de azért a teleportálásra elhasznált energiát pótlom gyorsan. Aztán elindulok a ház felé.
- Jó napot! Van bent valaki, aki meg tudná mondani, hova sikerült teleportálnom? – kiabálok be. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy tudja, hogy itt vagyok – ilyen távolságból egy aretuisiai – ha jól emlékszem arra, amit Ida vagy Francesca mondott, így hívják a varázslónők tanodáját északon – adepta is megérezné a jelenlétem.
- A nevem Liliath, és nem akarok ártani senkinek! Ellenben, ha útba igazítana a legközelebbi város felé, azt megköszönném!
Remélem, bárki is az, barátságos, és nem akar bántani. Kár lenne, ha az erdőnek baja esne. Ekkor éreztem meg valamit a tudatom szélén: egy ismerős érzést, valamit, amit én alkottam. Tekintve, hogy csak két ilyen tárgy van jelenleg a Kontinensen, és az egyik, most már tudom, a Nilfgaardi császár feleségénél, a másik pedig egy idős griff vajáknál. Egy gondolattal megpendítem a kristályba szőtt mágia húrjait, hogy megtudjam, ez melyik. Gabriel. Gabriel valahol a közelben van, szóval még a házban lakó személy nem is épp barátságos, vagy nem tud, esetleg nem akar segíteni, legalább egy irányom lesz, ahol, ha mást nem, egy őszülő Griffet találni fogok, aki valószínűleg megdorgál majd, hogy miért nem maradtam otthon, ahogy megkért rá – de nem baj. Aztán a figyelmemet ismét az előttem levő háznak és annak lakójának szentelem, és kíváncsian várom, ki vagy mi kerül elő onnan, ha egyáltalán kijön.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Tik & Janka

Amikor elkaptam egy kósza szóbeszédet, hogy mi történt  Stuhlweiss.. oké, az egyszerűség kedvéért hívjuk Székvárnak, szóval Székvárban, nem sokat töprengtem, lóra pattantam, nekem ezt a saját fülemmel kell hallanom közelebbi forrásból és a sahját szememmel látnom, itt érdekes és fontos dolgok történnek, kérem szépen, és én első kézből akarom hallani  és tapasztalni. Bármi is ez, ellőbb, vagy utóbb, bár elnézve a riadalmat és a jutalmat, inkább előbb egy-két vajákot is ide fog csalogatni, kikkel még beszélgetni is lehet. Székvár, igazi kis kincs most hirtelen számomra, melynek örülök. Székvár, Székár, icipici lekvár, hol bújkálsz te már? Mert beledben szörny s nagy nagy űr, icipici Székvár. Nem tudom miért fütyörészem ezt a bugyuta kis mondókát, melyet most találtam ki, főleg nem azt, hogy miért pont most. De hát Melitele tudja csak, hogy mit miért tesz az ember, ha már maga se.
Fogadóban éneklek, azzal keresem második napja a kenyérre valót, télen is meg kell élni. Életemben talán először gondolkoztam el komolyabban, hogy rossz ötlet volt lelépni, hiszen a tél mégiscsak hideg és nedves és nyirkos és az ember nem alszik kint, kell neki tető a feje fölé, főleg, ha bárd az illető, mint én. Hány hónapja is már! Nem azért, szüleim nem hiányoznak, tökéletes nekem egyedül, néha belefutva valakibe, kivel el tudok egy jót beszélgetni. Hát na, felnőttem, agyilag is. Olyan furcsa ez, ha belegondolok, miközben épp kötöm ki az én gyönyörűséges lovamat, majd slattyogok be a fogadóba.
csak vagyok, mint egy bútordarab, ki nem találja a helyét, ülve  a pult szélén, reménykedve abban, hogy minél hamarabb betoppan egy korai ajándék, egy előre hozott karácsony, egyszóval  egy vaják. Aztán meghallom az első hangot, mely szerint vaják jött a Székvárba.  Én pedig – nem kevés izgalommal és gyomorgörccsel – tekintek körbe, hogy minél hamarabb elkaphassam azokat  a vajákokat, hogy egy jó forró tea – legalábbis nekem – mellett kifaggathassam őket, had legyenek új legendák főszereplői s alakítói, had szálljon hírük szájról szájra, had tudja meg mindenki, kik ők. Persze, még senki új sincs a fogadóba, de mégis! Most lép be valaki, nézem a férfit, nem holmi falusi lány vagyok, hanem igric, emiatt közelebb is megyek hallgatózni, miközben próbálok nem úgy vigyorogni, mint az öt éves, kinek most mondták meg, hogy idén előrébb hozzák a karácsonyt. Japp, vannak Lánakélt cipők. Meg tudom szólítani. Menni fog.
 - Jó napot uram, maga vaják, ugye? – Kérdezem meg tőle széles vigyorral az arcomon.

Jegyzet:Legközelebb jobb lesz, gond van szóljatok Zene: Szeretlek titeket amúgy

Téli Rege@

Miután Ciri büszkén és délcegen megérkezett Stuhlweissenburg-ba, s szemügyre vette a város főterén álló, fehér márvány faragványt, mely akár Melitele istennő szobra is lehetett volna, a vajáklány elindult a Bohémiás nevű fogadó felé - amely előtt, legnagyobb örömére, kedves ismerőssel találta szembe magát. A Fehér Farkas leánya és a Zerrikán Mantikór boldogan üdvözölték egymást, majd betértek a kocsmába, ahol halk zeneszó és az ivók megszokott zsivalya töltötte meg a levegőt - no meg a tűzhely fölött nyárson forgatott, sülő koca zsíros illata, s a bor és a sör szúrós alkoholmámora. A fogadóban azonban nem ők voltak az első szörnyvadászok, hisz az az ősz vaják, aki a téren odaköszönt Cirillának, már a söntésnél ült és éppen italt rendelt - az emberek mégis úgy méregették mindkettejüket, mintha még sose láttak volna élő szörnyvadászt. Bár az is tény és való, hogy ritkaságszámba ment Stuhlweissenburg-ban a vaják, és most kapásból nem is egy, de rögvest három érkezett a Bohémiásba - és nem volt már messze a negyedik sem.
A Véletlen, vagy a Szerencse, vagy valami Végzetnek becézett sors-szövő entitás pedig, úgy tűnik, különösen humoránál lehetett aznap, ugyanis a cintrai Oroszlánfiók azon kijelentését követően, hogy már csak egy Macskát várnak még, és utána mehetnek is, mintegy végszóra meg is érkezett a Vadmacska. Miután Ryiah felkereste a városházán Vladimir von Thöltsch városi elöljárót, hogy biztosítsa róla, elvállalta a szerződést, utána rögtön a kocsmába ment ő is, mint minden szörnyvadász, aki hiteles információt akart szerezni a leölendő szörnyetegről.


(Az elöljáró a vajáka élénkkék haja láttán ugyan kis híján hangosan felröhögött, s éppen csak annyit jegyzett meg, hogy “mi a szentséges Melitele tyúkszeme, már fehérnépből is lehet vaják?”, minden esetre nem akadékoskodott tovább, minek okán neki is eltűnt minden pár cipőjének a fele. Így aztán alighanem igen komikus látványt nyújthatott a városháza fogadótermében, a jobb lábán vadászcsizmával, a balon pedig házi papuccsal.)
Amint aztán a kékhajú vajáka is csatlakozott Ciri és Jieh párosához, hamarosan megérkezett az ivóba az ötödik szörnyvadász is. Wilkina, a Vörös Farkas, míg Stuhlweissenburg főtere felé tartott, láthatott a külváros környékén alacsony faházakat, kunyhókat és vityillókat, ahogy azonban egyre beljebb ért, az épületek egyre magasabbra nyújtóztak, és sűrűbben feszültek egymásnak fagerendás kőfalaikkal.


Akadt köztük olyan, amelyet még idén ősszel vakoltak hófehérre, zsaluik pedig olajzöld színben virítottak, s olyan is volt, amelynek harmadik szintje fölé éppen egy újabb emeletet kezdtek el ácsolni, vagy a tetőt javították rajta - a munkálatok azonban félbe maradtak a tél beállta miatt. Olyan ház is volt bőséggel, melyeknek gerendáit már lyukasra ették a szúk, falaikról pedig a kőig mállott a vakolat, vagy éppen cseréppel vagy náddal fedett tetejükön méretes lyukak ásítoztak. A vajáka érezhette a levegőben a városok jellegzetes bűzét, noha a friss hó és fagy a nagyját jótékonyan elfedte belőle. A kéményekből pöfögő füst kormos illata éppen csak érezhető lehetett még egy vajákának is, ahogy azonban a főtérre ért, megrohanhatta a szagok kavalkádja. Vásárnap volt, így a kofák és kereskedők kipakolták portékájukat a téren a márványszobor köré gyűlve: az egyik standnál kolbászok, sonkák és húsok lógtak egymás mellett felakasztva, s a pult mögött álló, megtermett hentes épp egy jómódú férfival pörölt, míg az alkudni próbált egy marhalábszárra. Rögtön mellettük egy parasztasszony sajtokat, tejet, tejfölt és vajat árult kissé dideregve, még egyel odébb, a tér szélén egy férfi tüzifának valót hasogatott egy fejszével. De kinn árulta portékáját egy pék is, meg egy rőfös, kettejük standja közt gesztenyét sütött egy apró tűzrakáson valaki, de még egy fűszerkereskedőnek is jutott hely a főtéren, és bár ezutóbbi valami idegen akcentussal kiabálta árujának kiváló minőségét a világba, összességében semmi különös nem lett volna a vásári forgatagban. Mégis volt valami szokatlan a látványban; akkora városban ugyanis, mint Stuhlweissenburg, sokkal nagyobb forgatagra számított volna az ember. Akadtak így is a téren bőven, jártak-keltek az emberek, azonban határozottan többen kellett volna lenniük, és ha a rőthajú vajáka eléggé figyelt, azt is észrevehette, hogy akik kint is voltak, vagy felemás cipőkben sétálgattak, vagy az egyik lábuk befáslizva, másik lábukon fél pár cipővel igyekeztek elintézni dolgukat, hogy mihamarább hazaérjenek melegedni. Emiatt aztán, érthető módon, senki nem volt éppenséggel jókedvű.
Ilyen körülmények között érkezett meg Wilkina a Bohémiásba szintén, s csatlakozott a három szörnyvadászhoz, mialatt az ősz vaják, aki korábban érkezett, már kézhet is kapta a megrendelt kupa bort. A csapos szemei éppen csak annyira csillantak fel, mint az érmék, melyeket Gabriel a pultra tett az ital árán felül, s egy jelentőségteljes pillantást váltott még a vajákkal, majd nagy kezével erszényébe söpörte a koronákat, s utána eképp felelt a szörnyvadász kérdéseire:


- Kellemest, azt. Akkor volt utoljára kellemes napom, mielőtt megnősültem volna - dörmögte a megtermett férfi, ahogy egy agyaggorsót kezdett törölgetni. - Én mondom, egy hárpia nem rikácsol úgy, mint a fehérnép, ha eltűnik a cipője. De most mondja meg, múlt hónapban vettem neki új csizmát, vidraprémest, hogy a nyavalya törje ki, olyan drága volt, mintha baziliszkuszbőrből lett volna, erre! Erre valami suttyó szukafattya elcsórja - ami még hagyján, de csak az egyiket! Azt most az asszony hogy megy fél pár csizmában piacra, he? - tette fel a kocsmáros a költői kérdést - Fél lábon ugrálva, mi? Meg a nagy lófaszt, hát úgy, vajákuram, hogy a másik lábán meg fapapucs van, az istenek verjék meg. Én meg itt állok két ronggyal a lábamon egész nap, és még örülhetek, hogy csak ebben a lepujban téblábolok és áll bele a kurva szálka a talpamba, nem kint a hóban fagy szarrá… - hőbörgött tovább a fogadós. - Hogy mit tudok erről? Hát, vajákuram, azt tudom, de azt nagyon, hogy bárki is ez a kibaszott kurafi, aki úgy gondolta, hogy majd jó ötlet lesz elcsórikázni az emberek fél pár cipőit; de ha valaki elkapja, akkor az egész istenverte város meg fogja lincselni a mocskos szukafattyát. Nem hiszem én, hogy az ilyen sunyi csirkefogó képes lett volna kinyírni hét férfiembert. Nem valami kis cingár hivatalnokot küldtek ám ki az erdőbe körülnézni, vajákuram, hanem az öreg Ferrent, a kovácsot, meg annak a fiát, legyen nekik könnyű a föld. De ment velük még az egyik hentes is, a Häch Johann, egy ács, meg annak két segédje, meg még két suszter, akiket szintén meglopott ez a rohadék. Nekem ne mondja azt senki, hogy egy kis enyveskezű zsivány képes úgy széjjeltrancsírozni hét debella férfit, hogy még az anyjuk se ismert volna rájuk.
Míg a csapos fennhangon mindennek elhordta a csizmacsenő csirkefogót, nem is sejtette, hogy szavaira nem csak a ősz vaják figyelt, hanem a csöndes Mantikór is, aki, mint egy ragadozó, pásztázta végig a kocsmát, míg tekintete meg nem akadt egy alakon.


A férfi az egyik asztalnál magányosan iszogatta korsó sörét - éber szemeivel azonban lopva figyelte a kocsma töltelékét, mint minden szerencsejátékos, aki egy jó partira várt órák óta. Székében hátradőlve ült, lábait egymáson átvetve kinyújtva az asztal alatt - cipő helyett azonban rongyokat és a talpaira kötözött két deszkadarabot viselt. Már rég kinézte magának a négy vajáknőt, de okosan úgy tett, mint aki nem is figyel a kardforgató fehérnépekre, hanem a csapos történetét hallgatja az erdőben történt mészárlásról.

Eközben pedig abban a bizonyos erdőben, jó másfél napi lovaglásra Stuhlweissenburgtól, Liliath éppen azon volt, hogy lehetőség szerint békés úton kiderítse, hol lehetett éppen, és ki az a varázsló, akinek a kunyhója mellett bukkant fel a teleportálást követően. Nem is kellett sokáig várnia, amint a házikó felé kiabált, mozgás támadt bent, a lány pedig hirtelen érezhette, hogy a viskó lakója egy erős varázsigéhez merített erőt a metszéspontból, majd használta fel a bűbájhoz. Ezután pedig, alig három pillanat múlva kinyílt a kunyhó ajtaja, s egy hajlott hátú, aprócska, ősz, öreganyó botorkált ki a viskó elé, botjára támaszkodva.


Törékenynek tűnt, de mágia áradt minden porcikájából, Liliath pedig olyasmi bűbájt érzékelhetett, mint amilyet illúziókeltésre, vagy valaminek az elfedésére szoktak használni a varázslók és varázslónők. Átlátni nem tudott ugyan az álcázó bűbájon, de azt biztosra vehette, hogy az anyóka nem teljesen az volt, aminek láttatni szerette volna magát.
- Szervusz, édes lyányom. Hát te honnan pottyantál éppen ide? - kérdezte rekedtes hangon, arcán barátságos mosollyal, s ha a lány jobban megnézte, valahogy sokkal könnyebben tudta elképzelni, milyen lehetett a néni ifjú korában, mikor deres haja még mogyoróbarnán ragyogott, ráncos arca pedig az ifjúság üdvével tündökölt - a szemei azonban örökifjan ragyogtak most is, ahogy az anyóka végigmérte őt, tetőtől talpig. Bár biztos, hogy valamit titkolt, mosolya mégis őszinte volt, ahogy tekintete megállapodott Liliath arcán.
- Engem, aki ismer, Holle anyónak hív. Útbaigazítlak szívesen, kedveském, de elébb mondd el kérlek, mi szél hozott erre? - kérdezte a néni kíváncsian, mindenféle fenyegető, vagy ellenséges szándék nélkül.

Ilyen elvarázsolt kunyhókról és különös nagyanyókról azonban senki nem ejtett szót a Bohémiás fogadóban, ellenben miután a kocsmáros befejezte morgolódását, szinte abban a pillanatban szólalt fel valaki más, mintegy tovább fűzve a gondolatmenetet. Szinte észre se vették a nagy szóváltásban, hogy egy csuklyás köpenyt viselő utazó érkezett a vendégházba.
- Há’ én meg aztat mondom néked, Jaroslav barátom, hogy az a cipőtolvaj és az erdei rém egy és ugyanaz! - kurjantotta hangosan egy másik férfi a söntésnél ülve, aki már szemmel láthatóan nem volt éppen szomjas, Gabriel felé fordulva. - Oszt tudja-é, vajákuram, hogy ki? Há’ megmondom én! Az átokverte Mókusok!
- Én meg azt mondom neked, Günther, hogy egy részeg disznó vagy - dördülte Jaroslav, a fogadós, miután látta, hogy néhány törp vendége igencsak ingerülten pillantott a Günthernek nevezett fickóra - alighanem nem először került terítékre ez a téma.
- A’ lehet--- hükk! De igaz, amit mondok! A tündék tehetnek mindenről! - folytatta monológját, s míg mindenki őrá figyelt, a vendégek közül senki nem foglalkozott a csuklyás utazóval, aki egy hétre szobát bérelt a Bohémiásban; senki, a kíváncsiskodó pultoslányon kívül, aki hamarosan a vacsoráját is szervírozni készült az idegennek. - A’ összes kurva késfülű! Lenyúlják a cipőinket, mi meg azon marjuk egymást, oszt mire észbekapnánk, mán fel is gyújtották egész Székesvárat! Különben is…
Alighanem mondta volna tovább is a szitkozódást, ám egy fiatal trobairitz pont akkor fordult kérdésével Gabrielhez, mikor Günther éppen levegőt vett volna, hogy folytathassa szónoklatát. A felbukkanó, kékszemű igric színre lépése azonban kapóra jött Jaroslavnak is, így még mielőtt a felbujtó ráripakodhatott volna a lányra, gyorsan lerakta azt a tányérnyi kását elé, amit a szakácsnő sebtiben kihozott a konyháról, éppen azzal a céllal, hogy legyen mivel a férfinek betömnie a száját - a trükk pedig be is jött. Bár, ettől még azért fennállt a veszélye annak, hogy egy rögtönzött kocsmai verekedés kitörjön még aznap a Bohémiásban...



Jegyzet:És elindult az új kör, ami mostantól tart 12.27. éjfélig! A következő mesélő körkezdőre 28-án napközben lehet számítani. Bármilyen kérdés esetén keressetek bátran chaten vagy PM-ben!  
Zene: The Bogatyr

Téli Rege@

A kilépő anyóka őszintén meglepett. Egy olyan szépséges nőre számítottam, mint Francesca, vagy Ida, vagy egy ereje teljében levő férfira, mert ha jól értettem, amit az előbb említett két nő magyarázott, ebben a világban, éppen úgy, mint a miénkben, a mágusok tovább élnek és sokkal lassabban öregednek, mint a mágia nélküliek. Nem olyan sokáig és nem olyan lassan, mint mondjuk az én fajtám béliek, de lassabban – így kifejezetten váratlanul ért ez az igencsak vénnek mondható ember, aki kilépett az ajtón. Akkor éreztem meg az őt körülvevő bűbájt. Valamit leplezni akar – de vajon mit?
- Szép jó napot, néni! Hogy pontosan ide honnan pottyantam… Pontosabban teleportáltam, hát… Dol Blathannából, a Virágok Völgyéből, ahol és Francesca néni vendégszeretetét élvezem, de untam az etikett órát, így meglógtam.
Ahogy kiejtem a szavakat a számon, érzem, hogy vörösödnek a füleim a szégyentől. Pont, mint otthon, mikor rajtakaptak valami csínytevésen, mint például, hogy meglógtam a tanítóim elől. Erről ismét eszembe jut a dorgálás, ami esélyesen vár, ha visszaérek. Egyébként, kedves néninek tűnik, de hogy is mondta Gabriel? Pont az ilyenektől kell tartani… A csudába, ez a világ kezd paranoiássá tenni!
- Holle anyó… Érdekes név – és mivel nem lehettem biztos benne, hogy ilyen idősen meghallotta, mikor bekiabáltam, ismét bemutatkozom. – Engem, akik ismernek, Liliathnak hívnak, ha kedvesek akarnak lenni. Boszorkánynak, ha kevésbé kedvesek, és más, még csúnyább dolgoknak, ha nagyon nem akarnak kedvesek lenni. Szél nem hozott, mint már említettem, teleportáltam – mosolyodom el. – Az útbaigazítást megköszönném, mert őszintén, gőzöm sincs, hol bukkantam fel épp.
Már éppen elindulnék a kedvesnek tűnő néni felé, amikor szöget üt valami a fejemben.
- Mielőtt közelebb megyek, meg kell kérjelek, hogy kapcsold ki a bűbájt, amivel körül veszed magad. Én értem meg a legjobban, miért teszed, de nem szeretnélek véletlenül bántani.
Ha a bűbájt ő tartja fenn, a fene se tudja, mit tennék vele, ha véletlenül megérinteném, és elkezdeném kiszívni az illúzióból a mágiát. Sajnos ezt az aspektusát a lényemnek nem tudom kontrollálni, míg a nyakamban lógó lánccal tudom szabályozni, hogy magam körül a megkötött bűbájokat ne szipolyozzam ki, csak amennyiben én is úgy akarom, de ha egy bűbájt megérintek, akkor abból azonnal kiszívok minden mágikus energiát. Ennek hatalmas hasznát vettem, mikor az első itteni mágus jó ötletnek tartotta, ha felboncol, azonban Francescáéknál már okozott némi gondot.
- Cserébe én is lekapcsolom azt, ami engem vesz körbe.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is érzi rajtam a bűbájokat, bár nem hiszem, hogy pontosan érti is, milyen igék. Mert van olyan, amivel Francescát és Idát is megleptem… Kezdem megérteni, hogy a mágia itt koránt sem olyan intuitív dolog, mint otthon.
– Nem akarom bántani – közben feloldottam az engem körbeölelő rejtőbűbájokat, ha már ilyet kértem, minimum, hogy jó példával szolgálok. Éreztem, ahogy a szarvaim, száraim és farkam láthatóvá válik, és a belőlem áradó mágia megtölti a teret. Ha két napi járásra van varázsló az anyókán kívül, már tudja, hogy van valami furcsa az erdőben.
- Azt hiszem, most már sejtheted, mik azok a kevésbé kedves nevek, amikkel illetni szoktak. És nem, nem vagyok démon, sem succubus, és nem eszem embert, bántani is csak azokat bántom, akik megpróbálnak ártani nekem.
Közben érdeklődve figyelem a másikat, ő vajon követi-e a példám.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Mindenki & Gabriel/Téli Rege@

Talán túl rég tért már be egy fogadóba, és talán túl rég volt, hogy aranyért vett egy kevéske információt, és elfelejtette, hogy ilyenkor egy egész életút története is a nyakába szakadhat. S most se volt hát máshogyan. Barátságos mosollyal hallgatta hát a fogadós panaszkodását. Mind, ki házas erre panaszkodik, bár volt abban valami, hogy egy nő a lábbelije miatt akár ölre is megy.
- Ugyan jó uram, azért a nászéjszaka se lehetett éppen kellemetlen.- mondta sokat sejtető mosollyal az ajkán, és utána belekortyolt a borba.- Hallottam már hárpiát rikácsolni, ahogy parázsos asszonyt is, ebben egyet kell értenem magával.- emelte is hát a kupáját, és újra belekortyolt.- Látná, hogy mennyit kérnek el egy olyanért, amit sárkánybőrből készítettek. Egy kisebb borászatot lehetne venni az árából.- kezdi úgy érzeni, hogy azzal, hogy itt beszélget a csapossal, nem okosabb lesz, csupán néhány érmével szegényebb, de ennyi belefért Gabrielnek, már csak az ügy természete miatt is.- Vegye fel a lábára a papucsot, majd húzzon fel rá egy párnahuzatot, amit valami meleggel kitömtek, a bokájánál pedig kösse meg, addig csak jó lesz, még elmegy a piacra. De nyugodtan hívjon csak Gabrielnek.- biccentett a fogadósnak, és újfent egy újabb kortyot tüntetett el a borából és tovább hallgatta a panaszok áradását, ami bár kicsit zavarta, de másrészről még mulatságosnak is találta, de ennek jelét nem adta, nem akarta megsérteni a vele szemben álló férfit. Hiába, ilyen az emberi természet, sokszor szeretik egy ismeretlennek elmondani a gondjaikat, mi nyomja a szívüket, Gabriel pedig szerette az ilyen egyszerű embereket meghallgatni.
Érdeklődőbbé vált a tekintete, mikor végre arra a részre térnek, amiért fizetett is egy kis extrát is. Még ha olyan sokat nem is tudott meg belőle, azzal már okosabb lett, hogy az áldozatok száma hét, és nem is lehettek éppen gyengék. Egy kovács, és annak a fia, ki szintén követhette az apja mesterségét, tehát éppen nem lehetett gyenge legény, ahogy a többiek se, mind-mind kemény fizikai munkát végeztek.
Elgondolkodva simogatta a szakállát, az elhangzottakat emésztette, próbált felidézni a tanultakból valamit. Melyik lény is lehet az, ki ennyire szereti a cipőket, és könnyedén végez hét megtermet férfivel. Intelligens lehet, legalábbis a saját mércéjével mérve, és vonzzák a cipők, de csak a pár fele.
- Az biztos, hogy ez fura. Kevés az esélye, hogy egy ember, törp, vagy tünde lett volna. Azt talán tudja, hogy melyik lábbelik hiányoztak? Bal vagy a jobb lábról? Esetleg mikor melyikről? S mindannyiük megkapták a végtisztességet és a földben nyugszanak? S merre találták meg a testeket?- reméli, hogy nem, és lesz lehetősége néhány pillantást vetni legalább egy testre. Sírt nem fog zargatni, annyit nem ér.
Érdeklődve fordította tekintetét az új, de kissé pityókás hang felé. S bár ne tette volna, hiába gondolta, hogy valamit még megtudhat az ügyről. Nem volt ez más, csak egy fajgyűlölő. Lenyelte a mérgét, nem azért jött, hogy jómodorra tanítsa a részeget, nem érne el vele semmit se, csupán azt, hogy másokat saját maga ellen fordítana.
- Ugyan Günther uram, ne mondjon ilyet. Nem hiszem, hogy ők lettek volna, mi hasznuk származna félpár cipőkből? Annál csak okosabbak, hogy így akarjanak a helyiek közzé éket verni, és kihasználni a felfordulást.- csak egy részeg helyi, kinek talán a múltja rejt valamit, mi miatt ilyen, de attól még ez nem kéne, hogy ok legyen, és most lett igazán hálás, amiért egy ifjú női hang szólította meg.
Barátságos mosollyal az ajkán fordult a hang irányába.
- Szintén jó napot, a nevem Gabriel Montbel, és igen, az lenne a mesterségem. Kegyedben kit tisztelhetek?- azt már most biztosra veszi, hogy nem helyi, már csak azért is gondolja ezt, mert megvan mindkét lábbelije.


Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Vajákgyűlés

Ryiah közismert ama természetéről, hogy nem igazán a szavak embere. Sokan egy szörnynek is elitélhetik vagy egy egyszerű fruskának. A látszat viszont csalhat. Becsaphat akárkit. Legyen az egy Vaják, nemes, tünde vagy egy olyan híres személyiség, mint Cirilla. Ennek bizonyítása viszont később fog valóra válni. Maradjunk viszont a jelennél. Midőn az elöljárónak elmondja a Vadmacska, hogy elfogadja a megbízást egy csúf megjegyzéssel lesz gazdagabb. Felhúzza egyik szemöldökét majd mélyen az előjáró szemébe néz. Nem szól semmit. Csak nézi. Éreztetve ezzel, hogy ha még egy hasonlót fog hallani, csúfos véget fog érni az illető napja. Miután viszont helyet foglal a kocsmába és további Vajákokkal lesz gazdagabb, néma csendben figyeli ahogyan Ciri kifakad a Vajákra. Semmi reakciót nem vált ki az arcából. Higgadtan és nyugodtan nézi. Általában felnőtteket szokott komolyan venni. Ciri nem volt köztük. Pedig lehet kellene. Eldöntötte, hogy egy ideig csendben marad és figyel. Kíváncsi, hogy vajon eme ifjú Vaják még is hogyan fog viselkedni a továbbiakban. Füleivel közben kiszűrni igyekszik a hangokat és csak is a fontos információkra fókuszál. Mint például a kocsmárosra, amiket éppen mond. Közben a vendégeket is alaposan szemügyre veszi. Főképp fegyvereket keress, veszélyes embereket, akik akár az életükre törhetnének. Bemutatkozni számára ráér későbbre is. Ciri tevékenykedését figyelve a következőket állapítja meg. Csöppentsem különb nála. Ráadásul felfigyelt már arra is, ami talán a napnál is világosabb. Nem esett át a füvek próbáján. Látszik rajta, mind külsőleg és ahogyan viselkedik jelenleg. Nem igazán törődik azzal vajon miért, viszont az már jobban érdekli, hogy egy ilyen természettel, hogy a fenébe tud szörnyekre vadászni? Ryiah nem egy profi Vaják, de elmondhatja magáról, hogy Ő azért sok rémet pusztított már el. Kukorixet, Graviert, Vizbefultat, Vérfarkast. A probléma csak az, hogy az emberekkel nehezen tud bánni. Mivel általában egyedül dolgozik, kerüli a városokat és ha lehet az erdőben húzza meg magát, hogy ott gyakorolhasson, egyen, pihenjen és mosakodjon. Nem reagál semmit arra sem, hogy nyíltan le gyökérezik. Nem nagyon foglalkoztatja az, hogy ki mit gondol róla. Ha szabotálni mernék a munkáját az már jobban izgatná. Akkor meg lehet az-az illető szerencsétlen utoljára látta meg a napvilágot. Amint Ciri visszaér a helyére és tölti fel a poharakat, kivéve Ryiahnak majd megjegyzi, hogy elmehet, ha nem férnek el, vár még pár percet. A hatásszünet után végül kinyitja a száját.
- Befejezted?
Sóhajt egy picit. Általában az ilyen helyzeteket egy egyszerű pofánveréssel szokott megoldani, viszont mivel egy jóval fiatalabb és ráadásul „Vajákkal” van dolga, így inkább előveszi a beszélőkéjét, ami tudjuk, hogy nem éppen az erőssége. Most még is úgy tűnik Ryiah a kommunikációt választja a verekedés helyet.
- Állítólag Vaják vagy nem? Hol marad a hidegvér? Ja bocsánat. Az nincs. Mert nem is vagy Vaják. Csak egy lány egy karddal, aki nem esett át a füvek próbáján. Nem nagyon érdekel honnan jöttél, kicsoda vagy micsoda vagy. Ugyanúgy megfogathatnád a saját tanácsodat. Mert lehetsz bármennyire erős, kitartó, nemes lélek. Jön majd valaki, aki leakar téged kaszálni és le is fog, ha nem vigyázol. Most is előadtad magad. Szép kis műsor. Csakhogy. Néz körül egy kicsit. Magunkra vontad a figyelmet, ezáltal talán a célpont is észrevett minket már. Arra nem gondolsz, hogy lehet itt van az épületben? Gyanítom, hogy akár az illető egy alakváltó is lehet. Felveheti egy nagyon erős ember alakját vagy akárkiét. Hány embert is ölt meg? Hetet. Na már most. Ha hetet megölt az azt jelenti, hogy vagy egy nagyon erős testű lénnyel van dolgunk, vagy egy képzett harcossal. Ha az utóbbi, akkor ne becsüljük alá még ennyien sem. Okozhatna meglepetést.
Nyugodt hangon közli véleményét. Említettem volna, hogy a látszat néha csal? Ryiah pontosan most mutatta meg, hogy igen is csalhat, akár az első benyomás is.  Wilkina-hoz fordítja ezután a fejét.
- A nevem pedig Ryiah. Másnéven szoktak hívni bár én úgy vagyok vele ez a cím nem mond semmit mert csak emberek aggatták rám. Szóval nem nagy képűségből mondom csak lehet ezen a néven ismerhettek. A vadmacska.
Ezután megint Ciri felé fordítja tekintetét.
- Bár, ha te jobban szereted a gyökér elnevezést, egészségedre. Bár ne várd el tőlem ugyanezt. Szóval? Munkához láthatnánk végre vagy még tovább folytatjuk ezt a nevetséges összezördülést és veszítünk az időből? Döntsd el melyiket akarod.
Ciri felé tekint éles szemekkel és választ vár. Ha netán bunyozni támad kedve, felkészül erre az eshetőségre is. Nem fogja bántani a „Vajákot”, de ha mindenképpen le kéne állítani, igyekszik azonnal lefegyverezni és mozgásképtelenné tennie. Ha úgy érzékeli, hogy Ciri erősebb lenne nála, mocskos trükkhöz fog folyamodni.

Téli rege na meg kis csetepaté

A kinti világ olyan nyugodtnak tűnik. A város bűzét viszonylag jótékonyan elfedte a tél jellegzetes illata, a kémények füstös szaga. Viszont a tél jeges illatáról Medvém jut eszembe így ha mosolyogtam is, arcom komorrá vált. Elfelejtettem, hogy találkozót beszéltem meg vele Kaer kapujában... Remélem Eskel azért bekiséri még ha én kicsit meg is csúszom a dolgokkal. A községben pedig némi nemű jólétet érzek. A vásár mindenféle illatokat tartalmaz, ha szegényebbek lennének, mint a templom egerei nem tudnának ilyen portékákat árulni. De... az emberek nagyon nem is foglalkoznak olyannal, mint én. El voltak foglalva a maguk ügyes bajos dolgaikkal és fél pár cipőikkel.Valahol ez megnyugtató, ám mégis... érzem ahogy hátamon a szőr égnek mered. A fene esne bele az intuíciókba. Megrázom fejem, szemeim lehunyom és csak remélhetek. De mégis mit?
-Kellemes vadászatot ugye Ichaer? - paskolom meg erős nyakát, amolyan elismerésként. Jót fog tenni neki a kaer-i állás. A jó abrak és széna. Amikor viszont betérek a fogadóba és a hármashoz csobortusulok, csak hallgatok. Viszonzom Ciri meleg fogadtatását, s mint ahogy az köztünk szokás kicsit megropogtatom hátát mielőtt engedem leülni. Elfogadom a sötét bőrű és hajú nő viselkedését. Folyton elfelejtem, hogy a népük nem így üdvözlik egymást. Lerí róla, hogy az itteni idő nem neki van kitalálva. Elnézést kérésem mellé egy apró hajlás is dukál. Mielőtt a furcsaság bemutatkozhatott volna Ciri nyelve megered. Legalább rá tapadt valami Lambert tanításaiból. Igyekszem diskréten visszafogni röhögésem, öklöm ajkamhoz emelve elpillantva a kis cicaharcról megakad a szemem egy sötét köpenyen. A pulthoz lép és szobá kér. Aztán az idős úr a fogadóst faggatja. Egy kósza pillantás, mi ránk vetül. Furcsa dolgok munkálkodhatnak itt. Amíg Ciri italért megy egy részeg, Günther vagy ki az szukafattya felszólal. Kevesebbért is vertem már le másokat. Hiába jött Ryia az előbb a hidegvérrel, nálam most készül elcsattanni egy saller. Kesztyűs ujjaim a tenyerembe mélyesztem, megremeg a visszafogott erőfeszítéstől.
-Mégis miből gondolja az úr, hogy minden pengefülű egy bizonyos csoporthoz tartozik? - sutyorgom magam elé, nem szívesen dobálódznék tünde szavakkal, hiszen azzal csak azt mutatnám, az ő érzeteiket követem. Az igazság az, hogy nem döntöttem még. Nem tudom kik mellett lenne érdemes letennem a voksom.  Meg, nem akarom kidobatni a díszes társaságot innen. Próbálom visszafogni a haragom, de borostyan szemeim szinte szikráznak. Leülök végül az asztalhoz, ökleimet a combomra helyezem. Ha pedig a hamvas farkas tölt, ivóalkalmatasságom emelem.
-Egészség és sikeres vadászat! - kortyolok italomból közben hallgatom a fiatalabb, smaragd szemű beszédét.
-Szerintem bárkit szívesen látunk. Nem kis baj lehet ott, ahova ennyi mindenkit csördítenek az égiek, legyen az a felsőbb hatalom bárminek is elkeresztelve - osztom meg látásmódom a többiekkel és italomból a macska felé pillantok. Nálam még van egy esélye. Ez Ciri-ről nem annyira mondható el, de majd mind a ketten csiszolódnak. Annyit nem ér ez az egész, hogy bármelyikünk életét követelje.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím

Tik & Janka

Megölt embereket. Megtermett férfiakat, ez nem lehet valami átlagos lény, valami olyannak kell lennie, amihez már érdemes volt vajákot hívatniuk és bérelniük. Rendben, oké, akkor ennyi eszük volt már nekik is. Bárd vagyok, szégyent is hoznék a fajtámra, ha nem hallgatóznék, nem igaz? De. Rámosolygok az ezek szerint Gabriel nevű vajákra.
 - Janka Peterson, barátoknak csak Janka –  vigyorgok rá, ebben nincs semmi megjátszás, számomra sose volt gond ha valaki nem ember. Sőt. érdekesebb inkább.
Nézem a részeget, miért mindenért szegény, ártatlannak mondjuk nem ártatlan tündéket veszik el? Szem szerint sajnálom őket, hiszen nem az ő hibájuk egyedül az, ahogy bánnak velük. Kedvem támadna tiszta erőből addig ütni az embert amíg lélegzik, de ezt több okból nem teszem meg. Előszr is, bárhogy is próbálok tenni ellene, hozzá képest egy gyenge gyermek lány vagyok. Másodszor, tele van a fogadó és nincs kedvem lincshangulatú emberek elől menekülni a városból télvíz idején. Harmadszor, lehet, el se tudnék menekülni, Negyedszer, más megtesszi helyettem úgyis majd. ha más nem, a cipő tolvaj, csak van igazság a földön.
Oké, és most egy, ezek szerint Ciri nevű egyén hajol át fölöttem, hogy a vajákhoz szóljon. És hív minket magukhoz. Mármint, először a vajákot, aztán engem, én meg nem vagyok rest menni, ki az a hülye, aki ezt kihagyná?
Te jóságos Melitele, hogy mennyien lettünk hirtelen, nem is tudom hogy hova kapjam a fejemet, rengetegen vannak itt a vajákok közül, mi ez, valami új találkozó, melyről elfelejtették tájékoztatni a népet, mega  kocsmárost, esetleg valami más, ugyanúgy ritkaság? Vagy tényleg csak a szörny vonzotta ide őket, a szörny, mely már most áshatja meg saját sírját, hogy ennyien jöttek nyakát szegni. Nyugodj békében, szörnyecske.
 - Van tippetek miféle szerzet lehet? Nem lehet, hogy valami felbosszantott kobold vagy manó? Mármint, hallottam történeteket, hogy a felbosszantott házimanó tönkretette a saját munkáját, de nem tudom hogy mennyi valóságalapja van ennek az egésznek, hogy őszinte legyek, ugyanakkor minden szájhagyomány útján terjedő történetnek van valóságalapja, nem? – Nézek rájuk elhadarva szinte, mert még a sok profi között hülyeséget  mondok.
 - Amúgy Janka vagyok, Janka Peterson.


Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Téli Rege@

Amikor barátságos mosollyal arcán az ismeretlen nagyanyó végighallgatta Liliath feleletét arra, hogy miként teleportált éppen ehhez az Erőhelyhez egyenesen Dol Blathannából, az öregasszony akaratlan is halkan kuncogott a vöröshajú lány pironkodását látva, noha gesztusát igyekezte leplezni jobbjának kézfejével, amit szája elé emelt. 
- Nohát, akkor ez csakugyan egy igazán unalmas etikett óra lehetett… De hogy Dol Blathannából ide…! - mondta a néni, ahogy közelebb csoszogott, arcán őszinte döbbenettel. Miért is ne lett volna meglepődve? Hiszen a Virágok Völgyétől még egy tapasztalt varázslónak is megterhelő út lett volna teleportációval idáig eljönnie, s a tény, hogy a leányzó állítása szerint még sosem járt ezen a helyen, csak tovább fokozta az anyóka döbbenetét. Francesca neve hallatán azonban nem mutatott semmilyen reakciót - mint akiben fel sem merült, hogy a lógós varázslótanonc egyenesen Francesca Findabair, avagy Enid an Gleanna, Dol Blathanna hercegnőjének udvarából szökött el. De mit is tudhatta volna egy magányosan éldegélő nénike, hogy a második nilfgaardi offenzíva óta ki uralkodik a Virágok Völgyében?
Ahogy azonban Liliath bemutatkozott, az anyó mosolya is lelohadt egy cseppet, mintha pontosan tudta volna, mik azok a még csúnyább nevek, amelyekkel egy fiatal varázslónőt illetni szoktak az emberek… Lehet, neki is volt része hasonlóban. 
- Értem, lyányom, értem… Nos, van néhány város a közelben, ahova... Jaj, de ne ácsorogj csak így itt a hidegben, kincsem! Gyere beljebb, adok szívesen egy kis meleg teát, és bent elmondom, merre vannak a legközelebbi települések… - mosolyogta az anyó barátságosan, amikor azonban Liliath arra kérte, hogy oldja fel az álcázóbűbájt, ami körbeveszi, lekonyult a mosolya. Tétován leszegte tekintetét, s talán nem is felelt volna semmit még hosszú pillanatokig, hacsak a vöröshajú lány nem lett volna olyan előzékeny, hogy először a saját rejtőbűbájait oldja fel. 
Az öreganyó egy pillanatra rémülten hőkölt hátrább, egyik kezét szája elé, botját pedig mellkasa elé kapva, tekintetét azonban le sem vette Liliath valódi alakjáról. Meg sem mert moccanni, csak mikor a lány biztosította róla, hogy nem akarja bántani, akkor lépett közelebb hozzá félénken. Nem csak az idegen és ijesztő külső rémítette így meg - hanem a lányból áradó mágikus energiák is, amit érezve most már megértette, hogyan volt képes Dol Blathannából idáig elteleportálni anélkül, hogy tudta volna, hova érkezik. 
- ...Azt… azt hiszem, értem… De akármi is legyél… Még sosem találkoztam hozzád hasonló lénnyel… - motyogta az anyó elnézést kérő hangon, majd halvány mosoly íve derengett fel ráncos arcán. - ...Mindenesetre… Úgy volna helyes, ha én sem rejtegetném tovább a valódi alakom, igaz…? 
Azzal Holle anyó egy igével s néhány kézmozdulattal feloldotta az őt körbevevő rejtőbűbájt. Alakja körül fénypászmák kezdtek derengeni, s egy kicsit úgy tűnt, mintha csak az anyó körvonalai látszódtak volna - a következő pillanatban pedig egy hófehér ruhát s prémes köpenyt viselő, magas hölgy állt Liliath előtt. Nem olyan világszép, mint Francesca, de ha az ember ránézett, első gondolata az lehetett, hogy némi tündevér biztosan csörgedezett a nő ereiben. Hosszú haja mogyoróbarna fürtökben omlott vállaira, egészen a derekáig érve, arcát immár egy szemernyi ránc sem barázdálta, üdén és ifjan tündökölt fehér bőre - szemei azonban mit sem változtak. Ugyanazzal az égkék ragyogással simogatták Liliath arcát, ahogy a varázslónő, akit Holle anyónak hívtak, újfent rápillantott. 


- Kérlek, ne haragudj, amiért félrevezettelek. És köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy felfedd az igazi alakod elsőként. Ami azt illeti… Az invitációm még áll, ahogy az útbaigazítás is, bár… - nézett végig a hölgy a lányon kicsit aggodalmasan. - ...Nem tudom, beférsz-e így az ajtón… - jegyezte meg aztán, a kunyhó felé pillantva, ugyanis a viskó bejárata csakugyan nem volt valami nagy.

Eközben Stuhlweissenburgban a Bohémiás Fogadó falai között is zajlottak az események. A felszolgálólány, akitől Ciri már egy asztalhoz leülve bort rendelt, miután kicsit meghúzkodta a szoknyáját, csak fáradtan biccentett a lánynak, s ahogy kicsit bicegve a pult felé indult, még felsóhajtott, hogy “hozom, hozom.” Bokáig érő szoknyája alól jól látszódott, hogy bal lábán rendes cipőt, a jobbon viszont csupán harisnyát viselt - abból ellenben hármat is: egy fehéret, egy zöldet és egy pirosat. Miből lehetett tudni, hogy éppen hármat? A két felsőnek lyukas volt a sarka.
Hogy miért nem lepődött meg sem a felszolgáló, sem a kocsma népe különösebben azon, hogy két fegyveres fehérnép is betért a fogadóba, s miért nem nézték meg őket a szokásosnál is jobban, az leginkább annak volt betudható, hogy a cipőcsenő csirkefogó ámokfutása óta szinte mindenkinek a rejtélyes tolvaj kiléte, no meg annak elkapása (és kötelező meglincselése) körül forogtak a gondolatai. Olyannyira, hogy Stuhlweissenburg rendfenntartó erejének parancsnoka egy idő után rendkívüli járőr-szolgálatot rendelt el a helyi fegyveresek felsorakoztatásával. Elsősorban a bocskorlopó bandita kézrekerítése volt a céljuk, illetve a további cipőtolvajlás megakadályozása - de mindhiába, ugyanis a szemtelen szandálszöktető enyves keze a katonák kincstári csizmáit is elérte. Így a járőrözések száma is megcsappant - elvégre, egyetlen katonától sem lehetett elvárni, hogy látástól vakulásig csupasz lábbal masírozzon télvíz idején. Természetesen megpróbálták a megmaradt csizmákat párba állítani, hogy mégse minden gyalogos essen ki a szolgálatból, de ez az igyekezet inkább kevesebb, mint több sikerrel zárult. Mindennek a tetejébe három napja találták meg az erdei rém által megölt és megcsonkított halottakat is - akik éltükben még abban reménykedtek, hogy a fenyvesben majd megtalálják a bakancsorzó betyárt, és jól móresre tanítják… Ezek után pedig az elöljáró sok pénzt ígérő felhívására néhány napja Stuhlweissenburgba özönlött a környék minden szabad zsoldosa és fejvadásza, Montecalvótól Murivelen át Vartburgig, de még a rideg Drakenborg-ból is érkeztek fegyveresek von Töltsch elöljáró szerződésére. Így hát mostanra a város lakossága egészen hozzászokott, hogy minden nap újabb kardforgatók érkeztek Stuhlweissenburgba, néha nők is - hanem azért vajákot még így sem láttak sokat, pláne nem női vajákot, abból is rögtön kettőt. Így, ha csak lopva is, de mindenki szemmel tartotta az újonnan érkezőket, aztán pedig a csapost, ahogy a söntésnél ülő, ősz Griff vajákkal elegyedett társalgásba, aki Gabrielként mutatkozott be.
- Na, ezt mondom én is, Gabriel uram, ritka nagy rémség az, amelyik így elbánik hét emberrel! Hogy melyik lábról tűntek el cipők... hát, lássa kérem, balról is, jobbról is, mikor melyikrül. Ha valakinek szerencséje volt, akkor volt két pár cipője is, és az egyikből a balnak, a másikból a jobbnak kélt lába, hogy legalább, ha felemásan is, de tudja hordani - morogta a csapos. 
- Az hagyján! - szólt bele a társalgásba az a felszolgáló, aki épp Ciriék asztalától jött vissza, miután kivitte nekik a bort - azóta az asztaltársaság még két vajákával, Ryiah-val és Wilkinával gazdagodott. - De akinek csak egy pár cipője van, és annak tűnt el a fele, az mihez kezdjen? Szegény nagyikám, így is majd szétfagy a lába, vén is már, de még mindig ki tudott menni a térre perecet árulni, hogy legyen miből élnie, de most…! És még én se tudom azt mondani, hogy vigye addig az én cipőm felét, mert nekem is pont ugyanaz a fele tűnt el, ami neki! Örültem, hogy azt a két régi, lyukas harisnyát még megtaláltam, de a mamókán még az se segítene, egész nap kint a fagyos kövön… Jajj, szörnyűség ez, akárki is ez az átkozott tolvaj, jól elbánt velünk! - sápitozta a lány.


- Na, Pirike, ne nyivákolj ennyit! Nincs dolgod? Adok mindjárt! - szólt rá a kocsmáros a lányra.
- Jólvan, jól, na, menek már! - szippantott egy nagyot a felszolgálólány. - Csak olyan jól esett végre egy kicsit panaszkodni!
Azzal Pirike elbicegett a konyha felé, azonban a söntéshez addigra már egy dalnok is odatelepedett, hogy hallgassa a beszélgetést - csak úgy, mint Ciri, aki időközben úgy beolvasott a kékhajú vajákának, hogy a Vörös Farkas alig bírta visszafogni kitörni kívánó kacagását - de még a szomszédos asztaloknál ülők is a markukba röhögtek a jelenetet látva. A cintrai Oroszlánfiók aztán újabb adag bort kért egy másik pultoslánytól, egészen pontosan a “legerősebb redán löttyöt”, amely megnevezést meghallva a megtermett fogadós nem állhatta meg, hogy ne szóljon oda egy pár szó erejéig. 
- Na-na, kisasszony! Ha te “löttyöt” akarsz inni, ahhoz ki kell menned a város szélére a Fafaragóba - mondta a fogadós sértett büszkeséggel. - Én mondom neked, hogy a Bohémiásban a legsilányabb bor is jobb, mint amit másutt legjobbként árulnak! Lehet, hogy máshol van tüsszenti Est Est, de hogy annak a háromnegyede vízből van, az is biztos! - dördülte, mit sem törődve vele, hogy Toussaint nevét nem így kellett kiejteni. Azzal hátra kiáltott a konyha felé: - Te Piri! Hozz egy kancsóval a kisasszonynak abból a vörösből! A Blavikeni Mészárosból! - kiáltotta, majd Cirire vigyorgott. - Na, kisasszonyka, ez a bor olyan tüzes, hogy két korty után az asztalon fogsz mazurkát járni! Arról a híres-neves vajákról kapta a nevét, aki Blavikenben egyszer lemészárolt hét szukafattyat is! ...Na de ha már itt tartunk, lehet, egy vaják éppenséggel le tudott volna vágni hét tisztes férfiembert, de…
- Áh, azt lehetett vón látni rajtok, ha vágottak lettek vón! - kiabált oda a pult végéből egy helyi katona, aki éppen a kimenőjét töltötte a Bohémiásban. - De nem úgy vót az, a kardél nem így sebez! Én láttom azt a hét hótat, legyen nékik könnű a főd, öten mentünk utánok, miután már napok óta nem jöttek vissza az erdőbül. Három napja találtuk meg őket, és mendnek úgy vót bétörve a feje, mintha valami kőbe ütötték vón, de a legközelebbi sziklaszirt is vagy kétszáz lépésre vót tőlök, köröttük meg nem vót más, csak fenő meg fenő mindenütt, meg vér és hó. Hóbul anni, hogy mán majdnem betemette a hótakat teljesen. De hála is az isteneknek érte, megmaradtak mind abban a hidegben, még csak nem is bűzhödtek. Aztán vót amelyéknek le vót tépve a karja vagy a lába, vagy mendegyik - és tépve vót az, nem vágva! Szokás aztat mondani a vajákokra, hogy az ezüstkardjok van a szörnek ellen, az acélkardjok meg az emberek ellen - de hát mondja meg a vaják, egyikük se szokta tépni az ellenét, nem így-e van? 


A választ követően a csapos szakállát simogatva hümmögött csak, majd a katonára tekintett.
- Akárhogy is legyen ez, te Franz, te tudod, mi lett aztán a halottakkal? Én úgy emlékszem, mindenkit eltemettek már. 
- El, el, csak az egyiket nem, azt a vén susztert, amelyéknek nem vót mán családja. Ott a Georg, a koporsós, a céhhel pöröl, hogy állják a költséget, mert nem temet hitelre, a céh meg csak aztán akar fizetni, hogy lement a temetés. Az még nála van.
Aki csak hallgatta a társalgást, méltatlankodhatott ezen - márpedig a vajákokon kívül a kocsma nagy része is fülelt a történetre, közben pedig úgy méregették a női szörnyvadászokat, mint akik még nem láttak soha asszonyt karddal. Pedig a kocsmában is, ha a vajákák figyeltek, láthatták, hogy mindenkinél volt valamilyen fegyver, még a fehérnépnél is; egy-egy apró tőr a derekukra kötve, ami bár nem kard, de a férfiak esetében már igencsak változatos volt a fegyverarzenál - noha minden asztalnál félretéve hevert mindegyik, azzal a jelzésértékkel, hogy ide senki nem vért ontani jött. Legfeljebb betörni néhány orrot. 
Ezutóbbira pedig nagy volt az esély azon a napon, ugyanis rögtön ezután felszólalt Günther, aki jobb ügyhöz méltó makacssággal állította, hogy mindenről a tündék tehetnek. Hiába szólt rá Jaroslav, a kocsmáros, és Gabriel, vaják is, csak mondta a magáét tovább, de olyan hangosan, hogy azt még a nemrég érkezett, csuklyás idegen is meghallotta. De meghallotta aztán a pultoslány az ismeretlen idegent is, ahogy az ősi nyelven szitkozódott, s ezután riadt pillantással bólintott csak, mikor a csuklyás nőszemély mégis inkább a kocsmát választotta vacsorája helyéül a csöndes szobája helyett. Hamar ki is vitte neki a tál kását, amiről nem sajnálták a pörkölthúst, s alighanem Jaroslav könnyebbült meg a leginkább, mikor Günther is inkább a vacsorájára fordította figyelmét a másfajúak és a Scoia’tael szidalmazása helyett, amit Ciri hangosan, Wilkina csöndesebben nehezményezett. 
Bár kétségkívül Gabriel is örülhetett, mikor Janka, az ifjú dalnok is megszólította, még mielőtt Günther tovább tudta volna ócsárolni a tündéket - ám sajnos nem ő volt az egyetlen a Bohémiásban, akinek valamiért a bögyében voltak a másfajúak. 
- Nem úgy van az! Hiába a hét bivalyerős férfiember, ha a Mókusok rájuk támadnak, akkor azoknak harangoztak! Mire észreveszik őket, már le is nyilazták mindet! Aztán könnyű beverni a fejüket szekercével, meg megcsonkítani mindet, hogy úgy nézzen ki, mintha valami rémség tette volna! Én mondtam, nem megmondtam, hogy katonákat kellene kiküldeni az erdőbe rögtön?! Meg felégetni az egészet, hogy a kurva késfülűek meg a kibaszott bestiák kitakarodjanak onnét végre, de nem, csak jöjjenek ide mindenhonnan a martalócok meg a mutánsok! Aztán majd nézünk, ha ezekről a vadidegenekről kiderül, hogy a Scoia’tael-lel szimpatizálnak! Az olyanok, mint ott, az a csuklyás luvnya! - mutatott az idegenre, aki épp a vacsorájával foglalkozott az egyik asztalnál. - Hé, te! Hozzád beszélek! - állt fel a férfi, Marcus, s indult meg az idegen nő felé. - Miért nem veszed le azt a köpenyt, mi?! Félsz, hogy valaki meglátja az arcod? He? Mi vagy te, valami körözött bűnöző, hogy titkolóznod kell? Vérdíj van rajtad? Nézzél rám, ha hozzád beszélek, te ribanc, hadd lássam azt a szép kis pofikádat!


Ekkor Marcus odaért az idegen nő mellé, és egy mozdulattal lerántotta a fejéről a csuklyát. A vörös tincsek közül előbukkanó, hegyes füleket látva nem csak ő, de az egész kocsma felhördült - noha a közeli asztalnál helyet foglaló törp társaság, akik között egy félszerzet is ült, inkább Marcust méregette szúrós pillantással. Ám akkor bolydult fel a kocsma igazán, mikor a tündenő az ősi nyelven káromkodott, majd tőrét jelzésértékkel az asztallapra tette. 
- Nem megmondtam, basszameg?! Ide a rozsdás bökőt, hogy ez a késfülű kurva is egy scoia’tael! - üvöltötte, s ezen a ponton a törpök közt ülő félszerzet állásba pattant, olyan lendülettel, amiből látszott, hogy ott helyben képes lett volna agyon verni Marcust - ha Cirilla nem termett volna a férfi mellett hamarább. 
Marcus szinte felüvöltött, mikor a lány kicsavarta a karját, szemei szikrákat szórtak, mikor a hamuszőke vajáklány smaragd szemeibe fúrta dühödt tekintetét, s minden erejével azon volt, hogy kitépje a karját a lány markából. 
- Eressz el, te mutáns némber! Hogy akadtál volna el anyádban keresztbe! - szitkozódott a férfi, majd újfent felnyüszített, amikor Ciri a körmeit is a húsába vájta, erre azonban már Jaroslav is odadördült a pultból: 
- Elkussoljál, Marcus, te szukafattya, vagy kibaszlak a hóba, miután a kisasszony helyrerakott, ha nem kérsz elnézést a tündétől! - kiabálta a másfajú hölgy védelmére kelve, kiváltképp azután, hogy az egyik pultoslánytól az imént megtudta azt is, hány napra vett ki szobát a Bohémiásban, és mennyit fizetett ezért az idegen. 
Sziszegve és nyögvenyelősen hangzott el a férfi szájából a bocsánatkérés, majd amint Cirilla eleresztette, Marcus a szégyentől és a haragtól vöröslő fejjel dobogott az ajtó felé, összeszedve kabátját, s közben így szitkozódott: 
- Vigyen el a lepra téged is meg azt a kibaszott féltünde picsát, akit feleségül vettél, te nyomorult! - dohogta Jaroslavnak, aki csak azért nem verte pofán ezért a sértésért a férfit, mert Pirike és a másik felszolgálólány mindkét karjába belekapaszkodtak, mielőtt rávetette volna magát Marcusra. - Neked meg, te rusnyaképű ringyó - nézett Cirire - tépje ki mindkét karodat az a rohadt erdei rém, ha tényleg szörnyeteg, ha meg igazam van, és a késfülűek tehetnek mindenről, remélem, a bokádnál fogva fellógatnak egy fára, és céltáblának használnak! Az a vörös ribanc fog majd hátbaszúrni, figyeld meg! - kiabálta még az ajtóból, azzal kiviharzott, becsapva azt maga mögött. 
Csönd támadt ezután a Bohémiásban. Azok a vendégek, akik Marcus-szal értettek egyet, főként Günther, megvető pillantásokkal méregették tovább a tündenőt és Cirillát is, a kocsma túloldalán azonban a törpök asztala felől taps hangja zengett fel. 
- Ez igen, kisanyám! Szép volt! - vigyorgott a vajáklányra az egyik szakállas törp, a félszerzet pedig diadalmas mosollyal emelte korsóját a lányra, majd elélépett. 


- Hát ezt még én sem csinálhattam volna jobban! - vigyorogta. - A vendégem vagy egy korsó sörre! Egyébként Arthur vagyok, Arthur Südi, kelmefestő - de hívj csak Arthynak - mondta, majd kezet nyújtott Cirinek, a bemutatkozás után pedig visszaült a törpök közé. 
A cintrai Oroszlánfiók ezután a pulthoz lépett, ahol Gabriel és Janka foglalt még helyet, s miután Jaroslav egy elismerő biccentést küldött a vajáklánynak, meginvitálta asztalukhoz a vajákot és az igricet is, ezutóbbi pedig kapva kapott az alkalmon, és be is ült közéjük, hogy szórakoztassa őket kérdéseivel. Cirilla még a tündenőnek is felajánlotta a társaságukat, majd ezután visszatelepedett saját asztalukhoz, ahova már a kikért “redán lötty”-öt, a Blavikeni Mészárost az egyik szolgálólány letette. 
Az asztalnál azonban nem maradt el Ryiah felelete mindarra, amiket Ciri az egész ribillió kitörése előtt vágott a fejéhez, s bár Wilkina remélte, hogy nem fognak ölre menni végül, erre nem sok esély látszott. Noha nem csak Cirilla nehezményezte a Vadmacska viselkedését, ugyanis a különben meglehetősen szűkszavú Mantikór is végtelennek tetsző türelme fonalának végére ért, s akár egy vajákmester, úgy osztotta ki a fiatalabb vajákát, végigsorolva minden hibát, ami annak érveléséből kitűnt - hangját azonban egyszer sem emelte fel, egy árnyalatnyit sem. Majd, minek okán feltételezhetően elege lett a fiatal Macska által okozott perpatvarból, felállt, s a korábban észrevett, kártyás fickóhoz lépett, s leült elé, annak pedig szinte felragyogtak szemei a vajáknő láttán. 
- Zavarni? Engem? Hát úgy nézek én ki, mint aki el van foglalva? - vigyorodott el a férfi, és már ki is húzta zsebéből a pakliját, hogy megkeverje. - Helyezd magad kényelembe, és játsszunk! ...Reméltem, hogy egyikőtöknek végre valahára elege lesz a cicaharcból, de hát úgy néz ki, a fehérnép az akkor is fehérnép, ha vaják - röhögte. - De az biztos, hogy én még vajákasszonyt egyet se láttam, nem hogy rögtön négyet! Te meg aztán végképp nem vagy semmi! - mondta, majd végigmérte Jieh-t tetőtől talpig még egyszer. - Ofieri vagy? Esetleg zerrikán? Azt hallottam, ott pont, hogy a fehérnép a kardforgató, és a férfiemberek nevelnek gyereket, meg főznek otthon! - nevetett fel. - De felétek is tudják, mi az a gwent, ugye? Miféle paklid van? - kérdezgette tovább a mantikórt, majd észbekapott. - Ajj, a fene vigyen el, mekkora egy tuskó vagyok, hát be se mutatkoztam. A nevem Boris, téged hogyan hívhatlak, vajákasszonyom? Különben meg, ismered azokat a kollegáidat? Az az egérszürke hajú lány aztán heves egy természet! Elemében van, annyi szent! Meg az a kékhajú, annak honnét lett ilyen rikító hajkoronája, elvarázsolta egy boszorkány? - nevetett fel újra Boris, de tovább is kérdezgette Jieh-t: - Egyébként, mint szakértő, mi a véleményed, ugyanaz a mi kis nyüves cipőtolvajunk, mint az erdei rém?



Jegyzet:No, hát egy kis késéssel, de itt is a mesélői reag! Még egyszer elnézést a késlekedésért, és köszönöm, hogy ti viszont ügyesen tartjátok a határidőket! ^^ A jelenlegi kör 01.09. 23:59-ig tart, a mesélői posztra 01.10-én napközben lehet számítani, remélhegőleg újabb késés nélkül. Továbbra is zaklassatok bármikor kérdésekkel pm-ben vagy chaten! ^^ Ja, és még valami: kérlek, NJK-kat ne mozgassatok! Azt bízzátok rám. Jó játékot!
Zene: The Bogatyr

Mindenki & Gabriel/Kaland@

- Nos, nem feltétel a méret. Egy vámpír lehet alacsonyabb nálunk, és mégis akkora erő lakozik bennük, hogy úgy tépik ki az ember végtagjait, mint mások a legyek szárnyát. De rájuk nem jellemző ez a viselkedés, legalábbis az értelmesebb fajtájára. Hm… tehát csak úgy, véletlenszerűen tűnnek el azok a lábbelik.- elgondolkodva simogatta a szakállát.- Nos, ifjú hölgyem, nem is olyan rég említettem, hogy kösse be a lábát vastagon, vagy párnahuzatot használjon, kitömve azt is, kössön a talpára egy deszkát, és akkor nem is fog átázni olyan hamar. Habár… ha már ez a helyzet, esetleg megfontolhatná, hogy nem árulja, még meg nem oldódik a helyzet, esetleg árulhatná itt bent, a melegben. Útjaim során gyakran tértem be ehhez hasonló barátságos fogadókba, és szavamra, néha úgy megkívántam a perecet egy kupa sör mellé. Valahogy illik a sós hozzá.- adott egy újabb tanácsot, szívesen folytatta is volna, de hát a Pirike nevű leányra rá lett szólva.- Ennyi bizony kijár mindenkinek, egy kis panaszkodás nem okozhat akkora bajt.- közben pedig barátságosan rámosolygott a távozó leányra és utána vissza a fogadósra.
Gabriel is majdnem hosszan vette a levegőt, mikor is a hamuszürke hajú leány, kivel már találkozott a téren, csak úgy egy löttyöt kért. De szerencsére Jaroslav jelezte, hogy nem illik ám így illetni a szőlő ajándékát.
- Riviai Geralt lenne az a vaják, kire Jaroslav uram gondol. S egyet kell értenem a felszólaló úrral. A pengével okozott sérülések más nyomot hagynak.- hamar el is hallgatott, úgy fest, hogy új információk birtokába juthat és szerencsére, már ha lehet ezt annak nevezni, a testek jó állapotban maradtak meg, így a beszámoló a sérülésekről is hasznos volt.
- Eddig még nem hallottam olyan esetről, hogy egy vaják darabokra tépett volna valakit. Hihetetlen erő kell hozzá, és bár az átlagnál erősebbek vagyunk, de nem ennyivel.- azt senkinek se kell tudnia, hogy a megfelelő főzet segítségével meg tudnák tenni, és a Medvék talán anélkül is. De most csak ez hiányozna, hogy a vajákokat gyanúsítsák, így is kezd a levegő paprikás lenni.
- S merre találom meg az említett Georg műhelyét? Szívesen vetnék pár pillantást a testre.- valami már kezdett formálódni az elméjében, de előtte még látnia kell a testet, hogy biztos legyen, vagy legalábbis ahhoz eléggé, hogy megfelelően feltudjon készülni, ha meg tévedne… elég vaják volt jelen, valaki majd megoldja a gondot, mibe Gabrielnek beletörik a kardja.- Természetesen megfizetem az útbaigazítást is.- barátságosan mosolygott, és rákacsintott Jaroslavra és jelzésként biccentett a katona felé is. Nem ingyen kéri, és ha így megy tovább, lassan egy új pár cipőre is összeszedik az érméket.
Gabriel fülét is megütötte az ősi nyelv, és ismét kénytelen volt az orrnyergét dörzsölgetni, nem a szavak gazdájával volt gondja, sokkal inkább azzal, ami utána következhet. Mintha olajt öntött volna a tűzre.
- Örvendek ifjú Janka Peterson.- barátságosan biccentet a dalnok felé.
Jobbnak látta a férfi, ha a vendégek felé fordítja tekintetét, és ha szükséges, akkor közbelépjen. De úgy fest, hogy felesleges aggódnia, de ha az élet olyan igazságos és jó lenne, akkor ez tényleg így történne, de sajnos nem volt az.
- A nyilak ütötte sebeknek is lenne nyoma, nem tudnák úgy beállítani, mintha egy szörny tette volna. Ha pedig felgyújtanák az erdőt… nos, a károkat talán nem is szükséges ecsetelni. S megkérném, hogy ne használja ezeket a szavakat, túlságosan is sértő a jelenlévőkre.- megfeszült az álla, az ujjai lassan ökölbe szorultak. Nem szívesen tenné meg, de ha szükségét érzi, akkor meg kell tanítania az úrat a jómodorra.
S ismét elhangzott egy káromkodás, de a sértett részéről, és Gabriel egyet értett a hölggyel, és a felpattanó félszerzettel is, ki felpattant, és már Gabriel is tett egy lépést előre, mert ha a vén vaják veszi kezelésbe a részeget, akkor van esélye arra, hogy megússza egy alapos veréssel, nem pedig valami rosszabbal köti be, ami akár az életébe is kerülhet.
De úgy fest, hogy erre nem lesz szükség, mert a hamuszürke hajú leány tudja kezelni a helyzetet, és milyen hatékonyan. Vissza is lépett Gabriel, hagyta, hogy a leány intézze a dolgokat, sőt, még halványan el is mosolyodott a helyzeten. S mikor mások is rendre utasították a Marcus nevű férfit, még szélesebb lett az a mosoly. Ám lehervadt, mikor folytatta a szitkok szórását a férfi, miközben az ajtó felé tartott.
Nagyot sóhajtott Gabriel. Kedve lenne kiverni a lelket is ebből az alakból, de talán a helyiek ezt rossz néven vennék, és elnézve a megsértett férfit, nos, meglesz rá az ember, ki egy kis jómodort fog nevelni Marcusba. De biztonság kedvérét, ha letudják a munkát, akkor még felkeresi ezt a Marcust, és „elbeszélget” vele.
- Annál többet is adhatok ifjú Cirila. S meg kell jegyeznem, hogy Vesemir egyeltalán nem túlzott. Remekül kezelte a részeg férfi kirohanását, és ahogy hallom, a vendégek közül mások is így gondolják.- ő volt hát a vaják leány, ki a farkasok közt élt, kiről öreg barátja már annyit beszélt.- Természetesen elfogadom a meghívást, és biztosra veszem, hogy az ifjú Janka Peterson is.- mosolygott a dalnokra, és hogy miért volt biztos? Mert melyik bárd hagyna ki egy ilyen történetet, mikor ennyi vaják és mások indulnak közös vadászatra?
Ám mielőtt még tovább ment volna, lerakott néhány érmét a pultra és a pultos felé csúsztatta őket.
- A kellemetlenségekért és vegyen egy pár új lábbelit maguknak, és Pirikéjéknek is.- majd felmarkolta az italát, és a hölgyekhez sétált. S még elcsípte a beszélgetés kezdetét.
- Üdvözlök mindenkit, a nevem Gabriel Montbel. S engedjék meg, hogy tömören vázoljam a helyzetet. Hét áldozatunk van, letépett végtagok és bezúzott koponyák, hiányzó cipők, az áldozatok erős férfiak voltak, és mégis könnyedén elintézték őket. A hétből eddig hatot eltemettek, de az egyikük testét még meg tudjuk vizsgálni. Kobold és manó biztosan nem lehetett, nem jellemző rájuk ez a fajta viselkedés, és hogy így elintézzék a férfiakat… erősen kétlem.- és ha megkapta az útbaigazítást az utolsó, még el nem temetett szerencsétlenhez, akkor felteszi a kérdést.- Esetleg valaki szeretne velem tartani megvizsgálni a testet?- vagy valakivel, vagy egyedül, de útnak indul.



Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

/Téli rege@

- Még annál is unalmasabb! Miért kell mindenkinek külön megszólítás? – válaszolok tréfálkozva. – És igen, bárhol is van az az itt – bólogatok lelkesen. – Már elég sok furcsa helyen bukkantam fel, például egyszer a nilfgaardi császárné palotájának díszkertjében sikerült felbukkannom! Tudta, hogy egy metszéspont fölé épült a szökőkútja? És köszönöm, de nem szeretném tönkretenni a kunyhódat, ellenben az útbaigazítást megköszönném, és a meleg tea is jól esne.
Félek, hogy ha hozzáérek a falhoz vagy az ajtóhoz, kikapcsolom a rejtőbűbájokat. Francescától is megkérdeztem, hol mihez kötöttek esetleg bűbájokat Idával, hogy azokat a helyeket elkerüljem, és véletlenül se érjek hozzájuk.
Amikor belenéztem a másik szemébe a visszaváltozásom után, és megláttam a félelmet benne, elgondolkodtam, hogy lehet, hibáztam azzal, hogy felfedtem magam. Mindig elfelejtem, milyen rémisztő tudok lenni annak, akit felkészületlenül érek.
- Bocsánat, hogy megrémisztettelek, és tudom, már találkoztam négy vajákkal és három varázslóval, de egyik se tudta megmondani, mi vagyok pontosan, és nem is untatnálak egy magyarázattal, mert akkor holnap estig rabolnám az idődet. Maradjunk annyiban, hogy nagyon messziről érkeztem, és ott sem vagyunk gyakoriak, ahol születtem.
Mikor látom, hogy megnyugodott már, érdeklődve figyeltem, ahogy a magát Holle anyónak nevező idős hölgy varázsolni kezdett. Ugyan már mind Francescát, mind Idát láttam varázsolni, és el is kezdtem megtanulni az itteni mágia alapjait, még mindig szokatlan számomra ez a sok szó és kézmozdulat, pedig tudom, hogy a legtöbben otthon is így varázsolnak, vagy különböző tárgyakat használnak fókusz gyanánt. Az azonban meglepett, hogy valaki szándékosan csúfabbnak mutassa magát, mint amilyen, hisz általában nem fordítva szokták a helyi varázslónők? Legalább is a piros ruhás, hangos papok Novigradban a Tűztartó edény előtt ilyesmiket kiabálnak folyton.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Mint látod, nem te vagy az egyetlen, aki elrejtőzik, hogy ne kelljen másnak ártania. Habár, kíváncsivá tettél, hogy te miért. Úgy értem, nincsenek szárnyaid, farkad, se szarvaid, ellenben csodaszép vagy. Téged senki nem próbálna meg vasvillával hasba szúrni, csak azért, ahogy kinézel. …Azt hiszem, mégis el kell magyaráznom pár dolgot magamról. Azért kértem, hogy fedd fel magad, mert a fajtám mágiát… „eszik”, jobb szó híján, és nem tudom, mi történne, ha hozzád érnék, amíg a bűbájod aktív. Ugyanígy nem tudom, hova kapcsoltad a házad körüli bűbájt, de ha azt megérintem, a bűbáj szétesik. Ha nem zavar, bármikor ismét emberi alakot tudok ölteni, és akkor beférek az ajtón is – mosolyodom el. – És a teát megköszönném! Azt hiszem, melegebben kellett volna öltöznöm, de ezen mindjárt segítek.
Azzal egy meleg, prémes kabátot bűvölök magamra, meg egy szép csizmát, és a szoknyám alatt is megjelenik még egy réteg alsószoknya, valamint állítok a pajzsomon, hogy kizárja a hideget.
- Így ni, máris jobb! És bocsánat, hogy a védőbűbájokat nem kapcsolom ki, azok fölött nem igazán van hatalmam. Ezeket ösztönösen húzzuk fel egész kicsi korunktól, és nem tudjuk lekapcsolni őket, csak nagyon-nagyon nehezen. Nekünk ez olyan, mint a pislogás. – Közben ismét magamra szövöm a rejtőbűbájaimat. – Tádá! Most már beférek a kunyhóba! De ha úgy érzed fairnek, vissza is változhatok megint – fordulok felé a válaszát várva.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Téli rege

Figyelemmel kisérem ahogy Ciri átnyújt egy kis batyut Jieh-nek ki a kártyás fickóval ment beszélni. Amikor mellém telepszik a tünde hölgy biccentve üdvözlöm.
-Kellemesebb estét! Wilkina.- felelem a köszöntésre, maj hagyom, hogy a többiek beszéljenek. Sajnos én a későn érkezők közé tartozom így nekem is abból kell csemegéznem ami most az asztalnál lepotyog.
-"A farkasok sem marakodnak vadászat alatt." - idézem Eskel-t miközben belenyúlok a lány ütésébe, ha kell az asztalon átbukva. Ha lassabb voltam megpróbálom ellökni kezét, ha valamivel gyorsabb öklöm kapja az ütést. Nagy valúszínűséggel így is eltalálja a lányt, de megpróbáltam.
-Ha pedig a nagymacska nem ismeri a falka törvényeket, először ismerje meg. - hangom mind a kettejükhöz szólva kimért. A probléma az, hogy ezt megtanultam. Az első alkalommal megkellett volna, de a másodikra meg is sikerült. Megértem Ciri mérgét és részben át is tudom érezni. Nekem is volt dolgom macskával. Dehát...nem lehet mindenki tapasztalt.
Miután az idős vaják is asztalunkhoz lép. Azonnal elkezdi bemutatni a helyzetet és bólintok, hogy megértettem. Mielőtt felelhettem volna Ciri már kereket is old. Halk sóhajjal nyugtázom, hogy ezt a kettőt gyorsan ki kell békíteni, ha nem akarom, hogy bárki otthagyja a fogát. Ekkor tekintetem a kis bárdra és a tündére terelődik. Ők nem vajákok, hogy egy-két méreg után jobban legyenek.
-Kellemes estét! Wilkina vagyok akit az előbb Wily-ként említett a testvérkém. Önnel tartok Ryiah-val. - semmi kérdés. Ez kijelentés teljes mértékben. El szeretnék beszélgetni a nagymacskával. Ciri-vel letudtam a dolgot az előbbi mondattal. Ha megértette megértette, ha nem akkor nem. Ha akarja úgy is érteni fogja. Reméli hamarabb megindulnak Gabriellel, mielőtt a népek rákezdenének a "Halottizés" dolgokra.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím