/Téli Rege@

Tíz tél…! Még belegondolni is rossz, milyen lehet mindentől elszigetelten élni ilyen hosszú ideig. Én biztos nem bírnám ki ennyi ideig! Így belegondolva, mióta ide értem, mindig úton voltam, és egy huzamban alig pár heteket voltam otthon, hogy kicsit pihenjek. Bár, ha azt vesszük, nekem sosincs messze az otthon – és közben mindig olyan messze van… Ettől a gondolattól kicsit elszomorodtam, és elfogott a honvágy…
- Biztos, hogy találtam, viszonylag gyorsan. Tudja, általában, ha valakivel összefutok, és meglátogat otthon, és úgy látom, hogy szüksége lehet némi segítségre, adok neki valami apróságot, amiről úgy gondolom, még jól jöhet neki az életben. Ennek a személynek egy olyan kristályt adtam, ami megvédi, ha használja, és mivel a tárgyat én teremtettem és formáltam, bizonyos távolságból megérzem a jelenlétét. De nyugodjon meg, más nem érzi őket, én se érezném, ha nem lenne ilyen kötődésem a tárgyhoz.
Ezek szerint Gabriel nézetei a varázslókról valóban nem lehetnek alaptalanok. Ha visszatértem a Virágok Völgyébe, ki kell faggatnom Idát, Francescát és Acatiae-t ennek az okáról…
- Ezek szerint… te is félsz tőlem…? - bukik ki belőlem a kérdés némi szomorúsággal a hangomban, de a godlingok említése teljesen kiveri a fejemből ezt a gondolatot. - Nagyon szórakoztató népségnek hangzanak! Remélem, találkozom velük, ha egyszer visszajövök, és rendben, akkor majd legközelebb elmondod, ha a kedved úgy tartja. Persze, hogy megkeresem neked ezt a szobrocskát! És ha sikerül megtalálnom, visszahozom neked, vagy ha épp nem tudok visszajönni, ott fogod megtalálni, ahova én is megérkeztem.
A fejemben finoman szólva is kavarogtak a gondolatok, mikor a város kapujához értem. Sok mindent hallottam ma erdő mélyi vendéglátómtól, amit végig kell gondolnom egy bögre meleg kakaó vagy egy csésze tea mellett, azonban az őrök jelenléte kizökkentett ebből.
- Szép jó estét, bács… Uram. Hogy honnan jövök, hát… A Virágok Völgyéből, és kíséret? Mégis milyen kíséret? Mindig egyedül utazom, úgy gyorsabb.
Mivel Holle anyó figyelmeztetett, hogy rossz ötlet, így még időben észbe kapok, hogy azt már ne tegyem hozzá, hogy ennek oka az, hogy teleportálok.
- És banditák és szörnyek eddig még elkerültek, hála az égnek… - vagy ha nem, akkor az előbbiek általában menekülőre fogták az első megjelenő tűzgolyó láttán, az utóbbiak meg szépen égnek… - Mókusok? Azokat szeretem, nagyon imádni valóak, ahogy a fákon futkároznak…! És nem, nem támadtak meg. Csak nem banditák vannak a környéken?
Ha igen, lehet, valamikor körbejárom az erdőt, és megkérem őket, hogy ne bántsák a szegény utazókat.
- Köszönöm, valóban nem szeretném az estét idekint tölteni, ha meg tudná mondani, merre találok egy fogadót, vagy más szállást, azt megköszönném szépen, és nem is zargatnám önöket tovább!
Megvárom a választ, majd ha engednek, elindulok tovább a városban a fogadó felé. Előtte azonban még megkeresném Gabrielt – nem árt, ha tudja, hogy a városban vagyok, így egyelőre megindulok arra, amerre a kristályom jeleit érzem.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Téli Rege@

Az ősz Griff vaják barátságos szavait és jókívánságait Franz, a csapat kísérője kedélyesen nevetgélve köszönte meg a szörnyvadásznak, s még épp egy baráti mosollyal tudott felelni a vállon veregetésre, mielőtt még belebotlottak volna a toprongyos, fagyoskodó koldusba.
Miután a Vadmacska is visszatért a csapathoz, és mindannyian kimérgelődték magukat, Gabriel békítő szavaira és az anyagi kárpótlás felajánlására a stuhlweissenburgi katona csak legyintett.
- No, ugyan, arra semmi szükség, vajákuram, magának szíves-örömest segítek.
Azt azonban nem állhatta meg, hogy ne mérgelődjön fennhangon a kardoskodó vajáknők habitusán, az ősz Griff szavait hallva azonban egy kissé visszaszelidült az indulata.
- Sok hát, főképp a háború után, tömve vannak a lelencházak… - sóhajtotta csak.
Franz végül már csöndesebben indult volna tovább a társaság élén, ám a Vörös Farkas még előtte felajánlotta, hogy szemmel tartja az elesett, tébolyult férfit. A katona erre összenézett Gabriellel, s csak így szólt:
- Biztos-e abban, naccsád? Maradhat véle, ha úgy tessék, de nem hiszem, hogy sokra megy majd az ügyében… Az ilyen elmebajt még egy szörnvadász se tudhassa kikúrálni… - sóhajtott szánakozón, lemondón, ahogy fejét ingatta, de végül, minek okán Gabriel is jóváhagyta a dolgot, Wilkina nélkül vezette tovább kompániáját Georg műhelye felé. Ám még mielőtt túlságosan eltávolodhattak volna, Ryiah csöndesen visszaszólt a rőthajú vajákának, feleletet adva annak korábbi kérdésére, majd már el is vesztek a házak között.

A Vörös Farkas magára maradt a főtéren, melynek közepén, a szobor lábánál egyre csöndesebben pityergett a rongyos férfi, mint aki már egészen túltette magát iménti rohamain. A földre hullott pénzeszsákhoz nem is nyúlt, ellenben a szobor lábánál ülve szembe fordult a márványasszonnyal, s homlokát a hideg kőből faragott térdnek döntve motyogott. Ha a szörnyvadász közelebb lépett hozzá, azt is hallhatta, mit mond, mi több, minél közelebb ért a férfihoz, annál biztosabban rezdült a farkasfejet formázó vajákmedálja a nyakában.
- Aen vaine… me Minne… Elaine minne… Az én hibám, az én hibám, csakis az én hibám… Kővé vált minden… Kővé váltál, mint a szívem… ...Hallottad őket? Hallottad, mit mondtak? Tévednek… Igenis szörnyeteg vagyok… Ő is megmondta... ...Elküldtem őket. Gyilkos vagyok, megöltem őt, és megöltelek téged is, nekem nem jár kegyelem! - mormogta, majd hirtelen megkapaszkodott a szobor derekában, s nyöszörögve állásba húzta magát, szemmel láthatóan nehezen, majd suta és esetlen mozdulatokkal lerángatta magáról a köpenyt, s ezután óvatosan a szobor vállára terítette, szinte már törődőn igazgatta el a nőalakon a ruhadarabot, s mikor végzett, lopva a szobor mosolygó arcára simított, s mintha sűrű szakálla alatt maga is elmosolyodott volna.
- Addig fogok ezért vezekelni, amíg te itt állsz… És te örökkön itt fogsz állni - mormogta, ám ezután hirtelen mindkét kezével tarkójához kapott, s fejét hátravetve üvöltött fel, mint egy csapdába esett állat. Hátrább tántorodott, s reszketve, botorkálva indult el egy láthatóan véletlenszerű irányba a szobortól, tapogatózva maga előtt, átlépve elhagyott botján, mint akinek eszébe sem jutott, hogy megkeresse. A kabátot azonban olyan gondosan rendezte el a márványszobron, hogy még véletlenül se lehessen könnyedén leszedni, így ha a Vörös Farkas esetleg azzal próbálkozott volna, hogy előbb visszaszerezze az ősz Griff felöltőjét, valószínűnek tűnt, hogy mire lebontja a ruhadarabot a faragványról, addigra szem elől tévesztheti a koldust.

Gabriel és Ryiah eközben töretlenül haladtak előre vezetőjüket követve a labirintusszerű utcákon, az idős vaják kérdésére pedig Franz nagyot, nehezet sóhajtott.
- Hosszú egy história az, vajákuram, hosszú és nagyon keserű… Szegén Leonard - mert hogy az az ő becsületes neve - még amikor az eszénél vót, igazi mesterember hírében állott. Nem ám csak egyszerű kőfaragó vót, hanem valódi szobrászmester! Olyan míves dolgokat vésett ki kőbül, fábul, de még agyagbúl is, hogy csodájára járt egész Weissenburg, de még Novigradból is gyüttek megnézni a műveit! A családjára sem lehetett panasz, bár azok enkább bankárok meg jogászok vótak, de a Leonard annira nagy tehetséget mutatott a szobrászkodásban, hogy meghagyták benne. Vót is kereslet a munkáira, aztat mondják, hogy még a boldogult Vizimir király őfelsége udvarában, Tretogorban is áll olyan szobor, amit ő készített! ...Csak hát aztán… - sóhajtott egy nagyot a katona. - ...Élt itten Weissenburgban egy boszorkán - vót őelőtte egy varázslónk is, de az meghótt már rég, még akkor, amikor a Feketék éppen csak betették a lábukat északra Ebbingnél, aztat mondják. De szóval, utána mán csak a boszorkán maradt, a varázslónak vót a tanítványa, meg aztán még ki tudja, mije…! Mondjuk, nem vót egy csúf asszon, ment ahogy menden boszorkán szépre csinálja magát, de ez még ráadásul állítólag félig tünde is vót. A neve is arra hajlott, úgy hívták, Aermione aep Caer Gwen. Na, az a bana úgy behálózta a Leonard-ot, ahogy csak egy szépasszon tudja. Szegén ember, hogy mostan azt a múzsát vagy mit látta-é a boszorkánban, tudja a fene, de úgy belébolondult, hogy csak na. Tudvalevő lehetett, hogy annak aztán nem lesz jó vége, sosenincs annak jó vége, ha egy férfi belészeret egy varázslónőbe. Hát meg is lett a böjtje. Úgy összevitatkoztak egyszer, éppen így, télvíz idején, hogy az asszon sírva-ríva kergette ki a férfit a varázslótoronbul, ahol lakott, de hogy mit tett az a szegén Leonard, amiért ezt érdemlette, aztat nem tudhassa senki biztosan. Az a bana viszont csúnán elbánt véle… Megátkozta, meg biz, hogy megvakúljon, aztán eltűnt, egy szempillanat alatt. Kerestük is sokan utána, hogy vegye le az átkot, amit mondott, mert hát ilyen átkot senki nem érdemel, akármit tett is éltében… Aztán végül meg is lelte valaki a boszorkánt az erdőben, egy vastag kötélrül lógott lefelé egy fenőfa ágárul. Szegén Leonard meg ezután teljesen elvesztette az eszét. Ha nem lett vón elég az, hogy megvakúlt, még meg is tébolyúlt szerencsétlen, szép lassan, ahogy az mán csak lenni szokott. Na, hát ennek meg aztán már ide és tova tíz esztendeje… Azóta meg mink mérgünkben, hogy ilyen gonosz boszorkánt tűrtünk évekig a városunkban, leromboltuk a tornot, amiben lakott, pedig az a nomorult Leonard még akkor is könörgött, hogy ne tegyük… Addig-addig esdekelt, amég meg nem szántuk, és egy nagy tömböt meghagytunk neki abból a toronbúl, ami márvánbul épült. Abból aztán szegén ördög kifaragta azt az átkozott szobrot, éppen annak a boszorkánnak a mására… Ezért is mondtam, Gabriel uram, hogy bár ne vón az a szobor!
Míg Franz elmesélte a történetet, a csapat lassan közeledett Georg műhelyéhez, aztán mikor odaértek, újabb konfliktus bontakozott ki előttük. Az indulatos idegen azonban nem jutott túl messzire, minek okán Ryiah az útját állta.
- Te meg mit akarsz?! Semmi dolgom veled! - rivallt rá a férfi a kékhajúra. - Állj el az utamból!
- Engedd csak, asszon, hadd fusson haza az a nápic nímand! Hallod, te lator?! Hordd el magad, és akkor lássalak megént, ha nálad van a pénzem! - károgta az időközben felbukkanó Georg is, majd Gabrielre pillantott.
- Na, azt bizon jól teszik! - kiáltott fel rekedtes hangon, ahogy előrébb bicegett. Szemmel láthatóan igencsak felélénkült, amikor a vaják kilátásba helyezte az anyagi kompenzációt, ugyanis ritka smucig egy ember volt. - Hát akkor gyüjjennek bejjebb. Franz, te…?
- Én eleddig gyüttem, menek mán vissza. Gabriel uram, - tekintett a katona a vajákra, s barátságosan vállára tette a kezét - ha végzett a kötelességivel, szívesen vendégül látom egy kupa borra Jarrinál! No-no-no, eszébe se jusson, hogy most fizetni akarjon itt nekem bármit is, mert esküszöm a kedves Melitelére, hogy megsértődök! - mondta mosolyogva, szinte nevetve, majd biccentett, és egy intést követően távozóra fogta.

Eközben A Bohémiás fogadó előtt összegyűlt társaság is elhatározásra jutott. Miután Cirilla levette Gabriel köpenyét a feldíszített szoborról, a Zerrikán Mantikór segítségével már nem volt nehéz megállapítaniuk, merre ment az ősz Griff a sírásó felé. (Másból aligha állapíthatták volna meg, ugyanis a tér macskaköveiről már aznap reggel lesöpörték, és a nap során teljesen lejárták a havat a városiak, így lábnyomok után hiába is kutattak volna.)
A Fehér Farkas Leánya gyakorlottan és gyakorlatiasan vázolta fel a többiek előtt, milyen sorrendben érdemes végigjárniuk a lehetőségeket, amiket Arryn előtte felsorolt, így nem volt meglepő, hogy Jieh máris elindult a Griff vaják nyomán, s minek okán a dalnok is egyértelművé tette, hogy kivel tart, szétválniuk pedig nem lett volna értelme, az egész csapat követte a Mantikórt, hogy belevesszenek Stuhlweissenburg utcáinak sötét útvesztőjébe.
Jieh számára, bár nem volt annyira erősen érezhető már a levegőben, mégsem okozhatott gondot követni a másik szörnyvadász szagnyomát, elvégre nem járt errefelé annyira régen. Vajákmutációinak köszönhetően még az esti sötét sem akadályozhatta - társainak azonban lehet, hogy okozott némi gondot, hogy csupán csak a házak ablakaiból kiszűrődő, gyér fények világították meg útjukat itt-ott, a házfalak mentén álló tárgyaknak pedig csak sötét körvonalait tudták kivenni. Minél inkább belevesztek a szűk utcácskák labirintusába, annál látványosabb lábnyomokra is bukkanhattak, ugyanis itt már senki sem söpörte el a havat, hiszen járókelők sem annyira bolyongtak arrafelé, akikért érdemes lett volna. Azonban, ahogy az a sikátor, melyen addig haladtak belefutott egy kicsit szélesebb utcába, az útkereszteződés kellős közepén egy igazán oda nem illő dologba botolhatott a négy fős társaság: egy pár csizmába, egészen pontosan. Jobb és bal párja is megvolt a lábbelinek, ráadásul kifejezetten újnak tűnt, noha nem nézett ki különösebben drágának, minden esetre tisztességes bocskorféleség volt, méretét tekintve inkább egy felnőtt férfi lábára volt szabva. A szemfülesebb szemlélődőnek az is feltűnhetett, hogy elsöprögetett nyomok voltak a havon a csizmák mellett, amik az egyik közeli hordórakás mögött tűntek el - a rakás méretét tekintve pedig, meglepően úgy voltak egymásra halmozva a hordók, hogy ha valaki véletlenül megbillentette volna az egyik alsót, akkor a rakás tetején álló tárolók éppen a két csizmára estek volna…

Mindeközben Liliath Stuhlweissenburg Északi Kapujánál éppen azon volt, hogy maradéktalanul megválaszolja a kapuban őrt álló két katona kérdéseit. Mikor a kíséretét hiányoló úrnak azt felelte, mindig egyedül utazik, a kérdező hitetlenkedve csapott a homlokára.
- Mendég egyedűl…?! És olyan messzirül…! Hijj, kisasszon, há’ magácskát tán a fejére ejtették kiskorában?! Há’ nem teccik tudni, melyen veszélyes az?!
- Főleg ilyen csinos kisasszonynak! - kontrázott rá a másik katona. - Na de várjunk… Hát a Virágok Völgye, hát ott most nem a tündék vannak? - tanakodott el.
- De, úgy-e van, azok a mocskos késfülűek…! - bólogatott az idősebb, majd, mint aki ebben a szent pillanatban jött rá a titok nyitjára, kitáguló szemeiben a felismerés szikrája sziporkázott fel, s kinyújtotta karját, hogy Liliathra szegezze mutatóujját. - Áhán! Tudom én ám, hogy akkor mit teccik itt keresni!! - vigyorodott el, míg diadalmas, drámai szünetett tartott, hogy kollégája is rádöbbenjen az idegen lány tragikus helyzetére. Minek okán ez a rádöbbenés elmaradt, a hosszúra nyúló, feszült csendet a drámai érzékben bővelkedő katona törte meg ismét: - Hát a kisasszont elűzték a késfülűek a Virágok Völgyibűl!
- Tééényleg…! - álmélkodott a másik katona. - Te jó Melitele, hát akkor meg ne ácsorogjék ott, jöjjön ide bé, de tüstént! - kiáltotta, és máris beljebb tessékelték a lányt mindketten.
Bár a két derék férfi összenézett Liliath megjegyzését hallva a mókusokról, csak bólintottak egymásnak, és máris mosolyogva fordultak a lány felé.
- Persze, persze, fogadó az van, ezen az úton tessen menni egyenest, aztán a Südi kelmefestő céhénél befordul balra, ott megy, megy, megy, aztán lesz egy patika, na ott jobbra teccik menni, és megy tovább, úgy kijut a főtérre, aztán ott már el se tévesztheti a Bohémiást!
Ezután a két katona mosolyogva intett búcsút Liliathnak, s ahogy a lány elindult, az idősebb csak sóhajtva jegyezte meg fiatalabb társának halkan:
- Helyre kis lyán ez, hallod-é… Szegénke, biztos szörnű dolgokat élt át ott a tündéknél, ha úgy meglágyúlt az agya, hogy még azt se tudja, kik azok a Mókusok…!
- Borzasztó, én mondom, borzasztó… - ingatta fejét a másik. - Még szerencse, hogy épségben ideért. Jól tettük, hogy beengedtük!
- Jól biz, jól… - bólogatott az idősebb egyetértőn, majd mindketten visszatértek őrhelyükre.
Liliath, ahogy belépett a kapun, és esetleg körbenézett, feltűnhetett neki egy apróság: Holle anyó azt mondta, hogy amint átkel a városfal kapuján, rögtön észreveheti azt a hófehér márványtornyot, ami kimagasodik a házak közül. Bár előfordulhatott, hogy tíz év alatt a weissenburgi épületeket megtoldották még néhány emelettel, minden esetre az említett toronynak nyoma sem látszott a háztetők fölött.
A lány végül úgy döntött, mielőtt a Bohémiás fogadóba térne be, Gabrielt keresi meg - hiszen csak követnie kellett a vajáknak készített kristály jelét, hogy megtalálja. Mivel azonban az amulett jele egy bizonyos irányból érkezett, és nem akadályozták a házak és az utcák elrendezései, Liliath hamar a stuhlweissenburgi szűk utcácskák útvesztőjének közepén találhatta magát, s ahogy így bolyongott, egyszer csak egy kisebb térre érkezett, ahol Gabriel helyett végül másvalakit talált meg. Egy rőthajú vajáknőt, a Vörös Farkast, Wilkinát, aki úgy tűnt, mintha éppen nagyon figyelt volna valamit, bár abban az irányban nem volt más, csak egy rongyos koldus, aki egy szénásszekér kerekének tövében húzta meg magát.
Wilkina pedig hirtelen arra lehetett figyelmes, hogy a nyakában függő medálja eleinte lassan, majd egyre hevesebben szinte táncba kezdett mellkasán, olyan vehemensen rezdült - vibrálásának oka pedig a városban felbukkanó Liliath volt.


Jegyzet:És itt is a mesélői reag. ^^ A következő körre kicsit több időt adok: 03.05. a határidő, mesélői reagra ezután lehet számítani. ^^ Kérés-kérdés, óhaj-sóhaj, panasz, sirám, kritika esetén keressetek bátran PM-ben, vagy nagychaten! Jó játékot!
Hangulatzene: A Rumour in Stuhlweissenburg

 Téli rege

Wilkina ötlete miszerint a koldussal maradna, valahol a Vadmacskának megnyugtatónak hangzik, de még is nyugtalan érzés fogja el. Ahhoz, hogy elébe vegye a dolgokat, Wilkinához sétál, hogy szemtől szembe nézzenek egymással. Még mielőtt viszont bármit is mondana, Ryiah Franzékhoz tekint, hogy biztos legyen abban, amit most mondani fog, véletlenül se hallják meg. Amint Wilkina szemeibe mereszti tekintetét a következőket mondja el a Vörös Farkas lánynak.
- A koldus nagy valószínűséggel nem rossz lény. Megpróbálom kideríteni mi történt vele, hogy velük tartok. Addig is. Ha lehet, próbáld megvédeni. Aki sírni képes az nem szörnyeteg, jelezzen bárhogy a medálunk.
Határozottan megfordul majd Gabrielék felé veszi az irányt. Bár legszívesebben Franznak behúzna egyet, még is úgy gondolja a Vadmacska addig nincs értelme vele foglalkoznia amíg elviszi őket a célig. Akár addigra enyhül az ellenszenv a férfival kapcsolatban és elengedi sérülés nélkül. A históriára hegyezi a fülét, mikor a koldusról beszélget a griff Vajákkal. Egy tragikus esemény, ami egy egyszerű veszekedéssel indult. Legalább is halhatóan. Aztán hogy a részletek mögött mi vezethette arra, hogy a boszorkány megátkozza a férfit már egy másik történet. Viszont abban egyetért a Vadmacska, hogy egy lény sem érdemel efféle csapást, ami a koldussal történt, akiről időközben kiderült egy mesterember volt kinek foglalkozása a szobrászat.
- Másképpen is lelehet egy átkot venni. Még ha azt egy boszorkánynak is köszönheti. Kell lennie más módnak.
Ryiah biztos abban, hogy van valami más mód esetleg, hogy a koldus visszanyerje a látását, ami akár ép elméjűséget is visszakaphatná. Ahhoz viszont egy megfelelő módot kell találnia. Sajnos viszont hiába kérdezné Franzot, hogy pontosan miféle átokról lenne szó, mivel nem Vaják vagy Boszorkány, akiknek a szakterülete az átkok feloldása is olykor. Talán Gabriel a griff Vajáknak lehetnek sejtései, de sajnos információk hiányában rossz fele tapogatóznának és a végén a koldus az életét veszthetné, ha valamivel megpróbálkoznának. Több információra lesz szükség. Miután megérkeznek céljukhoz, Ryiah sikeresen elállja az útját a sietős férfinak, akinek nem tetszik a Vaják cselekedete.
- Rossz válasz.
Eközben a Vadmacska ökle egyenesen a férfi gyomorszájába indul. Ha sikeres a találat megvárja amíg feltápászkodik. Franz szerint hagynia kéne a férfit, de valamiért a Vadmacskának gyanússá válik a sietős alak.
- Hova olyan sietősen egyáltalán? A pénz lenne csak az oka? Esetleg valami más? Hoztál egy hullát nemrég esetleg?
Teszi fel a kérdéseit a gyanús alaknak, aki egy pillanatra elakart volna menni. A választól fog függeni, hogy Ryiah békén fogja hagyni a számára gyanús alakot, vagy esetleg magával fogja hurcolni, hogy több mindent tudjon kisajtolni belőle, ami talán az ügyhöz lehet kapcsolatban. Amint Gabrielékhez ér, rögtön Ryiah Georghoz és Gabrielhez szól.
- Mutassa meg a hullát. Átvizsgálom. Nem nagy képűségből mondom, de jól tudok a hullákból olvasni. Sokat töltöttem a vadonban életem során. Még az is lehet a szag alapján kitudok csikarni valamit.
Ryiah szaglása elképesztően jó szokott lenni. Arról nem is beszélve, hogy az apró részleteket is észreveszi. Lehet ifjú még Vajákunk és nem oly sok éve űzi a mesterséget, mint a többi Vaják, de ha nyomok kereséséhez kell egy ehhez szakosodott Vaják, a Vadmacska megfelelő a feladatra. Kérdés, hogy hagyni fogja a griff Vaják érvényesülni.

Téli Rege@

- A macska biztosan kölyök, még vad és szemtelen, de a farkas megfontolt és jólnevelt. De ez a vén griff szívesen óvja szárnyaival őket. Elvégre mire másra lennének valók az öregek? Segíteni az ifjakat abban, hogy megtalálják az útjukat.- kedvesen elmosolyodott és olyan érzés fogta el, mintha újra a Fészekben lenne, és az ifjú griffekkel foglalkozhatna. Taníthatná őket, és tudásával gyarapítja az övéket.
- Ez igazán kedves Franz uram. Jó érzéssel tölti el öreg csontjaim, hogy még vannak magához hasonló emberek.- örült, mert szerencsére a macska társuk nem rontott el mindent, és ha ezek után kissé visszafogottabb lesz, akkor talán haladhatnak is tovább mindenféle bonyodalom nélkül. Idő kell majd ugyan, de ha a vadmacska meg tanul uralkodni az érzelmein, akkor sokkal többre viheti majd, csak ezt még be is kell látnia. Talán az idő majd kioktatja.
- Így terhet is veszünk le az árvaházakról, és a saját sorainkat is feltöltjük. Tudom, önzőnek hangzik ez, és talán az is, de még mindig jobb, mintha hagynánk őket bűnözőnek felnőni, vagy éhen halni.- inkább nem említi meg, hogy mivel is járnak a próbák, és tízből jó ha kettő éli túl őket. De így talán értelmet adhatnak az ifjúk életének, hogy egyszer még többre vihessék, és bár sok hálára nem is számíthatnak az út során, de megmarad a tudat, hogy valami jót tettek.
- Tegyél így, kedves Wilkina. Úgy érzem, hogy több van a szerencsétlen mögött, mint azt gondoljuk. De légy óvatos.- amolyan atyai vagy inkább nagyapai mosollyal az ajkán engedte útjára az ifjú farkast. Remélve, hogy megfogadja a vén vaják szavát, és odafigyel, nehogy valami meglepetés érje, és bajba kerüljön. Nem szívesen vinné a halála hírét a farkasoknak. S igaz, kettesben maradnak majd a macskával, de talán lesz annyi ideje, hogy figyeljen rá, és arra, hogy ne okozzon galibát.
Csendesen hallgatta végig a koldus történetét, hogyan is lett vak, hogyan vesztette el az eszét és szerelmét. Így még több értelmet is nyernek a szavai, saját magát okolja a varázslónő halála miatt, vagy talán tényleg segített abban, hogy kötél kerüljön a nyakába. De ami kiváltképpen érdekesnek hangzik, hogy vakon mégis olyan szobrot faragot, amit sok mesterember megirigyelne. Nem tudja az öreg vaják, hogy vajon ennek van köze a cipők eltünéséhez, vagy se, de nem árt nyitva hagyni a lehetőséget, hogy a kettő valahogy összefügg, de ha mégse, hát akkor is megéri majd a rászánt időt, és jobban kivizsgálni azt az átkot.
- Szomorú egy história ez Franz uram. Tragikus sors ez egy mesterembernek, nem csak a szemének világát de szívének vágyát is elveszteni. Nem csoda, hogy megroppant az elméje.- talán nem az átok az, amiért így járt, nem azért kiabál és vádolja magát, csak elvette az eszét a gyász.
- Ahogy mondja az ifjú Ryiah, sok mód van arra, hogy egy átkot megtörjünk. Jó magam is találkoztam igazán… különleges átkokkal.- halkan megköszörülte a torkát, és kis zavarában elvigyorodott. Micsoda egy átok volt az és micsoda egy megtörés.
- Voe’rie, luned Ryiah.(állj, ifjú Ryiah). - mondta az ősök nyelvén és reméli, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy le is álljon, bár erősen kételkedik benne.- Nem a mi dolgunk.- kissé kezdi bánni, hogy elengedte Wilkinat, de legalább nem kell azt látnia Gabrielnek, hogy a vörös vaják haja is őszbe fordul attól, amit az ifjú vadmacska csinál.
Szerencsére az emberei kapzsiságra mindig lehet számítani, ez alól nem volt kivétel Georg se.
- Köszönöm a segítségét Franz uram, és szaván fogom majd azzal a borral kapcsolatban. Addig is sok sikert a továbbiakban na meg jó egészséget, a lábbelikre pedig figyeljenek.- barátságosan megveregette Franz vállát, miközben elindult befelé a műhelybe.
- Akkor ha a testhez érünk, a terep a tiéd lesz ifjú Ryiah. Mutasd meg, hogyan képeztek ki a macskák.- kíváncsi lett rá, hogy tényleg jók a képességei az ifjú vajáknak, vagy talán csak túlbecsülte őket. Azt már nem is említi meg, hogy a legtöbb vaják az élete során sok időt töltött a vadonban. Gabriel is, és a vén griffnek már azelőtt is kivételes érzékei voltak, mielőtt elhagyta a Fészket, amik azóta csak tovább élesedtek, még vajákok közt is kivételesnek számítottak, de teret kell engedni az ifjú vajákoknak is.



Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Téli rege

A férfi szavára elmosolyodva felelek, hisz kérdése talán csak költői lenne, nem tudom megállni, hogy ne tegyem.
-Könnyebb az idősektől tanulni, mint kopott tekercsekből.- mondom ki véleményem, majd figyelek a két férfire. Valamint a macskára. Ajkaimmal alig formázok szavakat, hang is alig hagyja el ajkaim ahogy a vadmacskához beszélek, míga  férfiak beszélnek.
-Használd ki az alkalmat. Hagyd, hogy szárnyai alá vegyen. Legalább lesd el, hogy bánik segítőjével, nem kell egybőlnyakra menni. Macska vagy, használd ki, dorombolj ha kell. Ne egyből kafmod vájd az emberekbe. - próbálok tanácsot adni a kék hajúnak és bizakodón nézek rá. Bíztatni próbálom, hogy tanuljon. Jó pap is holtig tanul, a nekromanták pedig azon is túl. Nekünk pedig nem árt csiszolódni.
Mielőtt indulnánk teszem fel ajánlatom, mire Francz is megszólal, Gabriel pedig utamra enged.
-Én is ezt érzem. Ne aggódjon! Igyekszem óvatos lenni. De ha nem úgy alakulna, szólna a többieknek? - igazság az, hogy nem kívánom otthagyni a fogam, nem kívánom megölni a férfit. De nekem fontos lenne, ha mégsem a tervek szerint alakulnának a dolgok, ne várjanak rám. Mikor pedig elindulnak még a vadmacska intéz hozzám pár szót. Ha engedi megfogom vállát és megszorítom bíztatás jelleggel.
-Nem tartom valószínűnek, hogy szörny lenne. Nem akarom megölni, de ha kell megvédem az életem. - majd útnak indítom. Nem akarom, hogy miattam hátráltassam a csapatot. Egyedül maradtam a téren a koldussal. Teli talppal lépek felé, hogy ne hallhassa az apró neszt. Nyakamban lévő medál pedig táncba kezdett. Egyre furcsább az ami a férfit körbe lengi. Két ember, ő és még valaki. De ki? Ki lehetett? Szürkehályogos a szeme... finomra őrőlt porcukorra van szükségem. Amíg felállt én Ichaer-hez léptem és elkezdtem megkeresni a cukrot és a mozsaram. Közben figyelem a férfit és követem, végig a városon. Meg sem szabadulhat tőlem, mint minden farkas könnyeden követem, megtartva a távolságot, hogy ne vegyen észre. Furcsa módon hamar sötétedett és olyan érzésem volt, mintha egy Yule éjszaka lenne a várban. Az a különös bosszantó pulzálás. S figyelem, ahogy egy szénás szekér kerekén pihen le.
-A hajnal ágyat bont neki, megpihen rajta kemény kő szíve. - suttogom magam elé és újra táncba kezd a medálom. Kicsit kitágítom pupilláim, hogy lássam mi az ami nem hagy nyugadalmat a medálomnak és a kardom markolatára helyezrm kezem. Mikor pedig a közelembe ér kifújom a levegőt és behunyom a szemem.
-Örülök, hogy most nem a nyakamba zuhantál! Jó újra látni. - mosolygom rá és suttogom, valamint kezem az ajkaim elé emelem, suttogásra kérve a másikat.

Jegyzet:Ha nem jó tessék kiabálni
Zene:Zenecím

/Téli rege@

Az emberek – minden fóbiájukkal és nyomorúságukkal együtt – mindig le tudnak nyűgözni. Mindig olyan szórakoztatóak. Hogy aggodalmaskodik ez a két, a kapu őrzésével megbízott, azonban jól láthatóan nem a legokosabb katona is…! Vajon akkor is ilyen kedvesek és aggodalmaskodóak lennének, ha a valódi alakomban jelentem volna a kapuban, vagy már félre verték volna a harangokat, és ostromra készülne a város? Van egy olyan érzésem, hogy az utóbbi, de ezt nem ma fogom letesztelni, és nem is holnap.
- Még, hogy a fejemre ejtettek! – méltatlankodom hangosan. – Nem, de egyedül kevesebb feltűnést keltek, és gyorsabban haladok, pici vagyok, és nem épp feltűnő, így eddig még a baj is elkerült.
Igen, valóban nem épp a legokosabbak, bár épp ez kapóra jött. Nem gondoltam át, hogy mit fecsegek ki azzal, hogy honnan jövök, de tekintve, hogy hogyan jöttem el onnan…
- Így is mondhatjuk, valóban sebtében kellett távoznom onnan és valóban tündék tehetnek róla…
Azt, hogy valójában egy tünde által előadott etikettóra okozta unalom elől menekültem, nem kell tudniuk. Ellenben, ha visszaértem, lesznek kérdéseim Francescához az emberek elüldözése kapcsán, habár ki tudom találni, hogy erre ő meg azt fogja mondani, hogy előtte meg az emberek kergették el őket onnan…
- Köszönöm az útbaigazítást, nagyon kedvesek, hogy segítettek nekem! Viszont látásra! – köszönök el az őröktől, és megállom, hogy ne nevessem el magam az utolsó megjegyzésükön, hisz valóban, az illemtan borzalmas dolog – annál már csak a matematika szörnyűbb. Aztán kényelmes tempóban elindulok azon az úton, amit mutattak, miközben körbenézek Holle anyó tornyát keresve, hogy holnap könnyen odataláljak, de meglepődve kell rájönnöm, hogy volt torony, nincs torony! És nem csak a valós világban nem érzékelek semmit, de mágikus érzékeim se jeleznek semmit ott, ahol toronynak kellene lennie.
Azonnal felveszem a mentális kapcsolatot Holle kisasszonnyal – ugyan tudom, hogy udvariatlanság, de azt hiszem, jobb, ha tudja. „Eltűnt a tornyod!” – küldöm neki az üzenetet, majd mikor látótávolságon kívülre érek a két őrtől, lefordulok arra, amerről a kristályt érzem, majd jobbra fordulok, amikor egy ház az utamat állja… Majd balra… majd megint jobbra - és azt hiszem, ezen a ponton kellett rájönnöm, hogy sikerült eltévednem.
Már épp azon gondolkodtam, hogy odateleportálok, egye kánya, amikor kiértem egy térre, és szembe találtam magam valakivel, akivel nem gondoltam, hogy összesodor még a sors azután, hogy Kaer Morhenben a nyakába pottyantam. De ezek szerint több vaják is van a városban, jó tudni! Az, hogy kit néz, nem volt kérdéses, oda se kellett néznem még, már akkor éreztem, hogy a férfival a téren valami nagyon nem stimmel. Olyan érzés volt, mintha a másik körül örvénylene a negatív energia. Hasonlatos ahhoz, mint amit Renen éreztem, de más, sokkal intenzívebb, fókuszáltabb, mintha egy kis vihar lenne, amik a szemeire fókuszálnak… Olyan, mintha a szemei helyén üresség lenne.
Odasétálok Wilkinához, halk válaszára és az ujja ajka elé emelésére pedig egy gondolattal hangszűrő bűbájt vonok magunk köré, hogy nyugodtan beszélhessünk, majd elkuncogom magam.
- Tudod, hogy nem direkt volt! Nyugodj meg, hangbűbájt fontam magunk köré, akkor se hallanának meg minket, ha teli torokból üvöltenénk. Én is örülök, hogy újra látlak! Mi szél hozott a városba? – Bár a koldust körbevevő dologból van némi elképzelésem, mi lehet. – Nem láttad véletlenül erre egy kollegádat? Öreg, Griff, Gabrielnek hívják – teszem fel neki a kérdést, miközben mágikusan még mindig a koldust és a körülötte tomboló vihart figyelem. Valószínűleg meg tudnám szüntetni, de a fene se tudja, hogy aki rátette, mihez kötötte hozzá, mint horgony… HA a koldushoz, lehet, megölném, ha elszívnám az azt működtető energiákat. A fene, meg kellene kérdeznem Idát, hogy hogy lehet tiszta erőt alkalmazó módszereken kívül mágiát megszüntetni, mert épp úgy érzem, hogy csak egy hatalmas bunkóm van egy olyan munkához, ami finom vésőt igényelne.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Téli Rege@

Gabriel és Ryiah búcsút vettek Wilkinától, majd folytatták útjukat Georg műhelye felé. Amikor Franz befejezte Leonard mester tragikus történetét, Gabriel szavaira nagyon sóhajtott.
- Aztat mondom én, hogy az a legbiztosabb, ha az ember messzire elkerüli az összes boszorkánt meg varázslót. Szegény ördögnek is így kellett vón tennie, mer hiába szép, hiába kedves látszatra, ha a lelke romlott - a varázslónépek meg mán csak ilyenek. Néha-néha jó, ha vannak, de amelyen aljas és gonosz egy fajta, a halandó ember jobban teszi, ha soha nem kéri a segítségüket, mert ki tudja, mit kérnek cserébe! Van, amelyék gyereket rabol magának, hogy tanítvána legyen! Regélték, hogy jó régen annak a boszorkánnak a mestere, a varázslónk is úgy szedte össze azt a szerencsétlen kislyánt… De emlékszem, még a szépasszonnyak is vót valami kölke… Aztán magukról, vajákokról, is úgy hírlik, hogy a szolgálataikért cserébe gyerekeket visznek el… Kölyök vótam még, amékor a szomszédos falvak összeadtak egy vajákra, és felbérelték, hogy ölje le azt a lesit, ami abba az elátkozott erdőbe vette magát bé - de a szörnvadásznak nem kellett ám a pénz! Aztat mondotta annak a parasztnak, akével beszélt, hogy azt kéri, ami mán az övé, de még nem tud róla. Aztán beleveszett a fenvesbe, leőte a lesit, visszagyütt, és megkereste ezt a parasztot - hát annak meg a lyána épp aznap vallotta meg az apjának, hogy végre megesett a férjétül! Csak hát az a szegén ember meg mán odaígérte a gyermeket a vajáknak, mikor még nem is tudott rúla ...De maga ilyent nem csinálna, igaz-é, Gabriel uram? Ha egyszer aztat mondotta, hogy az útszéli árvákat viszik el kisvajáknak, akiket mán senki nem tud eltartani…
Ahogy pedig az átkokra, és azok megtörésére terelődött a szó, Franz csak hümmögött a két vaják állítását hallva.
- Hát, végül es, megpróbálhassák megtörni azt az átkot, hátha… Ennél rosszabb mán úgyse lehet - sóhajtotta. - De nem úgy van az, hogy ilyen rontást csak az vehet le valakirül, aki rátette? - kérdezte Franz, majd Gabriel megjegyzését hallva kíváncsian pillantott a férfira. - Aztán melyen átkokat tört mán meg, vajákuram?
Ahogy folytatták a beszélgetést, haladtak tovább céljuk felé, majd mikor megérkeztek, és a feldúlt idegennek útját állta Ryiah, a fiatalember felháborodott szidalmazással kísérve akart volna távozni, ám a kékhajú vajáka olyan erővel öklözött a gyomrába, hogy a férfi kétrét görnyedt, fájdalmas kiáltása pedig a torkában halt el, ahogy térdre rogyott a hóban. Ennek okán felelni is képtelen volt a szörnyvadász kérdéseire, sokáig csak a szerencsétlen elgyötört hörgését és nyöszörgését lehetett hallani, no meg a Griff vaják szigorú intelmét a kékhajú Macska felé. Georg azonban előrébb lépett, elfüttyentve magát.
- Az úgy igen, hallod-e te, némber létedre egész pofásan pofozkodol! Látod, te, suttyó, megérdemletted! - vigyorgott kajánul a földről lassan állásba kecmergő férfira. - Ez a jussod, amiért a céhed baszik fizetni és itt perlekedel velem! Hát szerintetek ingyér van a halotti máglya meg a koporsó?! Aztat valamért senki nem akarja, hogy egy szál pongyolában temessék el, de ha mán fizetni kell érte, akkó hirtelen senkinek sincs egy vasa se! Hát tudjátok meg, hogy a vén Georg nem temet ám hitelre! Engem aztán nem érdekel, hogy csak ez a nomorult nincs még elhantolva azok közűl, akiket idehoztak az erdőbül - olyan kibaszott hideg van, hogy az a retkes hulla tavaszig is eláll bűz nélkül! Szóval eridj, és mondd meg a céhednek, hogy ha fizetnek, lesz temetés, ha nem, akkor áprilisban a nakukba borítom a tetemüket, aztán azt csináltok vele, amit akartok! - dörögte, majd köpött egyet a férfi felé, és innentől kezdve minden figyelmét az érkezőknek szentelte, kiváltképp, mikor Gabriel felajánlotta az anyagi ellenszolgáltatást.
Miután Franz is barátian elköszönt az ősz vajáktól, és távozott, Georg invitálására a két szörnyvadász elindult be a műhelybe a sírásót követve, aki rögtön egy olajlámpást akasztott le az egyik gerendáról, s az épület túlsó végében levő, sötéten ásító, keskeny lépcsősor felé indult.
- Énnekem aztán mendegy, melyékük nézi meg, de elég rusnya egy hulla, annyi szent. Maguk beztosan jobban tuggyák, mit kell rajta nézni meg szagóni, én csak ahhoz értek, hogy fődbe tegyem vagy elégessem őket, ki hogy akarja. Nem tudom én, miféle dög őte meg, de két vaják mán csak elég lesz ellene! Hanem, aztán gyorsan találják meg és intézzék el! Vén vagyok mán ahhoz, hogy ennyi sírt ássak, ráadásul olyan nüves hideg van, hogy alig lehet beleverni az ásót a fődbe! - rimánkodott az öreg koporsós, míg a két szörnyvadászt vezetve sántikált le a lépcsőn, lámpásával megvilágítva a pincébe futó kőfalakat és lépcsőfokokat.
A lépcső végül egy ajtóban ért véget, Georg pedig a derekán megkötött övről leakasztott egy nagy kulcsot, hogy az ormótlan zárba téve elfordítsa, majd ezután kitárta az ajtót vendégei előtt.
A helyiségből hideg és nyirkos levegő áramlott ki, hidegebb, mint a kinti fagy volt, Georg pedig fázósan húzta össze magán felöltőjét, ahogy a magasba tartotta a lámpást. Vágott egy fintort, ahogy megcsapta a rothadás enyhe, dohos szaga, ami a hideg légáramlattal együtt szökött ki a pincéből - bár nem volt különösebben erős, ugyanis a jeges környezet jól tartotta a tetemet, és megkímélte a gyors oszlástól.
Amint a két vaják beljebb lépett, Georg is követte őket, majd becsukta maguk mögött az ajtót, lámpásával pedig az egyik fal mellett álló kőemelvényhez lépett, amelyen a tetem feküdt letakarva, a fényforrást pedig a hulla fölött a falra akasztotta egy kiálló szögre.
- Na, itt is van - mormogta, majd lehúzta a leplet a holttestről, s utána félreállt az asztaltól. Nem merészkedett túl messzire a fénytől, mivel a társaságból egyedül neki volt szüksége a világosságra a látáshoz.
A halott meztelenül, kékre fagyva, lilás foltokkal és mereven feküdt a kőasztalon, nagyjából térdmagasságban, és csakugyan csúnyán elbántak vele. Bár a vért már lemosták róla, így azonban csak még groteszkebb látványt nyújtottak a testén a sérülések. A bal karja vállból hiányzott - a csonkból kilátszott a kulccsont sárgás hegye, mely körül az elfagyott hús-, ín- és bőrcafatok egyértelműen jelezték a két szörnyvadásznak, hogy a kart azután tépték le, miután az áldozat a földre került, és biztos, hogy már halott volt. A feje még ennél is borzalmasabban nézett ki: a homlok, a járomcsontok, az áll és az orrcsont is betört, apró csontszilánkok sárgállottak a gyűrött arc barázdáiban, és az egész fej úgy eldeformálódott, mintha egy darab sziklát vágtak volna hozzá emberfeletti erővel. Akkorával, hogy a koponya a tarkón is betört - valószínűleg akkor, amikor a férfi hanyatt esett a támadást követően.
A sérüléseket leszámítva azonban a test nagyon is jó állapotban maradt: a hideg fagyok konzerválták, alig nézett ki két-három napnál régebbinek, pedig már legalább másfél hete halott volt. Ami azt illeti, túlságosan is érintetlennek látszott. Egyetlen harapás, egy árva csőrcsípés sem látszódott a testen egyáltalán, pedig az erdőben biztosan éltek farkasok, varjak és hollók, télen pedig különösen éhesek lehettek ahhoz, hogy ne hagyjanak érintetlenül egy napokig ott heverő hullát - hiszen az első csapat maradványait csak pár nappal később találták meg a keresésükre kiküldött katonák.
- Na, kinézelődték magukat? - kérdezte Georg, majd tüsszentett egyet, s nagyot szippantott orrán. - Aztán te - nézett Ryiah-ra - érzel-e bármelyen szagot? Mer’ én csak hullabűzt.
A holttesten csakugyan nem volt érezhető semmilyen más szag - ha volt is, már rég lemosták róla a vérrel együtt.

Eközben Liliath, minek okán sehol nem látta a Holle anyó által említett fehér tornyot, egy telepatikus üzenetet követően Gabriel keresésére indult Stuhlweissenburg kacskaringós utcácskái között, ám kisvártatva válasz érkezett a varázslónőtől.
“...Értem. Köszönöm.” - hangzott Liliath fejében Holle kisasszony hangja, a lány pedig, minek okán gondolatban érkezett a válasz, érezhette a varázslónőnek szinte minden érzelmét emögött a két szó mögött. Keserű bánat járta át a szavakat, lemondás, és illékony harag, mely az utolsó hang elhalása előtt csalódottságba fordult át. Csend következett, míg Liliath megemésztette ezeket az érzelmeket, ám hamar újra szólt hozzá a varázslónő: “Sajnálom. Nem a te hibád. Hagyd a szobrocskát, nem fontos… Egyáltalán nem fontos. Találd meg, akit keresel, és vigyázz magadra, magatokra. Most pedig, kérlek, hagyj magamra. Soha többet egy szót, egy gondolatot sem akarok erről a városról hallani.” Ez volt az utolsó szava, majd a varázslónő keserűségtől megbicsakló hangja elhallgatott Liliath gondolatai közt.
Ezt követően a lány, ahogy Gabrielt kereste, végül egy másik ismerős vaják, Wilkina mellett kötött ki, s mikor a szörnyvadász is felismerte, üdvözölték egymást és szóba elegyedtek - Liliath figyelmét azonban a hangszigetelő bűbájt követően hamar magára vonta a szekér kereke mellett meghúzódott koldus, és annak különös, körötte viharként tomboló, szemeit elvakító átka.
Liliath minél tovább figyelte a férfit, annál furcsább mágikus impulzusokat láthatott és érezhetett vele kapcsolatban. Az alak felől jéghideg fagy áradt felé, de nem olyan, mint a decemberi, hűvös szelek, hanem mintha maga a férfi sugározta volna a hideget. A körülötte örvénylő, fekete árnyékok pedig mintha a mellkasából, a szívéből áramlottak volna ki, hogy körülfonják és megbéklyózzák teljesen: egyre sűrűbben kavarogtak körülötte, már szinte alig lehetett látni tőlük a férfi alakját mágikus látással. Az árnyak mintha teljesen elszigetelték volna az emberektől, a környezettől, az egész, általuk felfogható valóságtól, s Liliathnak hirtelen az a benyomása támadhatott, hogy a férfi elérhetetlen messzeségben van, pedig itt ült előttük, alig húsz méter távolságra tőlük. A lány minél inkább rá koncentrált, annál kétségbeejtőbb dolgok tűnhettek fel neki - mintha suttogást hallott volna, érthetetlen, egymás szavába vágó, hátborzongató hangokat, és bár a szavak értelmét nem tudta kivenni, az őrjítő duruzsolás még így is épp elég felzaklató volt, aztán egyszer csak arra a felismerésre döbbenhetett rá, hogy a férfi nincs egyedül. Van mögötte, vele, benne valaki más, az átokkal együtt… Valaki, vagy inkább valami, valami olyan erő, amilyennel Liliath még sohasem találkozott korábban.
Wilkina számára ezeket az impulzusokat egyedül vajákmedálja jelezte, ha a koldus közelébe ment, s bár ilyen intenzíven ő nem volt képes érzékelni a toprongyos alakot emésztő erőket, az teljesen egyértelmű lehetett számára is, hogy a férfi szenved. Folyamatosan, vég nélkül. Minden mozdulatából fájdalom és keserűség áradt, s még ahogy ott ült, hátát a kerék küllőinek vetve, dideregve, is érezni lehetett rajta, hogy embertelen tragédiák emlékei ostromolják szüntelen. Amíg világosban figyelte, még nem érezhette ennyire erősen, de ahogy a Nap elkezdte a téli alkony bágyadt pírját felfesteni a nyugati ég aljára, és a város házainak árnyékai egyre csak kelet felé nyújtóztak, a koldus árnyéka is nyúlt velük - de mégsem úgy, ahogy kellett volna. Ha Wilkina elég szemfüles volt korábban, míg követte a koldust idáig, láthatta, hogy a férfi árnya egyszer csak mintha sötétebbé vált volna, mintha valami gomolygó, fekete füst követte volna, amerre botladozott, vakon tapogatózva… De amilyen hirtelen vette észre a Vörös Farkas a furcsaságot, legalább olyan hirtelen tűnt is el, mintha ott se lett volna, csupán csak a vajáka szeme káprázott volna. Most azonban, hogy már egészen besötétedett, és csak egy-két fáklya, meg néhány ablakból kiszűrődő gyertya fénye világította meg azt a kis teret, ahol voltak, a férfi sötét alakja szinte elveszett az árnyékokban, mintha a sötétség mindenestül elnyelte volna. A két nő alig vehette csak észre - Wilkina talán jobban, hiszen mutációinak hála, kiválóan látott ilyen fényviszonyok között is - hogy a remete tarisznyájából elővett valamit, egy aprócska tárgyat, mely elég kicsi volt ahhoz, hogy két tenyerébe fogva tartsa és tapogassa. Aztán halkan, rekedtes, fáradt hangon beszélni kezdett hozzá.
- Minne… Hallom, ahogy énekelsz. Egy élettel ezelőtt még énekeltél... Nyitnikék, nyitnikék, nyitnikék… Jött a tavasz. Most már sosem jön el. Megöltem a fiókádat… Aztán megfojtottalak téged is, kitörtem a nyakad, és örökre megfagyott minden… - motyogta, s még Wilkinának is igazán hegyeznie kellett a fülét, hogy minden szót érthessen, de lehet, mindkettejüknek érdemes volt közelebb osonnia a remetéhez. A kezében tartott tárgy ugyanis egy aprócska, fából faragott és festett szobrocska volt, mely egy cinkét és egy verebet ábrázolt, ahogy összebújtak egy fenyőágon.

Közben Ciri, Jieh, Arryn és Janka eldöntötték, hogy Gabrielék nyomán mennek tovább, s a zerrikán Mantikórt követve indultak el a szűk utcácskák labirintusában. Jieh el sem tudta téveszteni az ősz Griff szagát, amellett pedig a levegő a téli fagy hideg aromájától volt csípős, s alig lehetett tőle érezni a városok jellegzetes emberbűzét. Jelen volt, kétségtelenül, de csak gyengén, mintha a hó azt is beborította volna - a vér és a halál szaga pedig egyáltalán nem érződött a házak sűrűjében. Ha egy költőibb lélek elgondolkodott volna azon, vajon pontosan minek is lehetne nevezni azt az illatot, ami Jieh orrát betöltötte Gabriel köpenyének szaga mellett, valószínűleg arra jutott volna, hogy ez a téli csend illata.
Ezt a csendet elégelte meg végül Cirilla. Míg az utcák útvesztőjében kanyarogtak, igyekezte szóra bírni az amúgy kifejezetten szófukar társaságot, terve pedig sikerült is, ráadásul még a különben jellemzően hallgatag Mantikór vajáknő is társalgást kezdeményezett. Aztán szembe találták magukat a csapdával.
Ahogy az útkereszteződéshez értek, s Ciri hangosan felkacagott, majd a Mantikór felé jelezve tervét beszélni kezdett, Arryn felfülelhetett valami pusmogásra a hordórakás felől, ami Jieh figyelmét sem kerülhette el - halk, magas és vékony hangocskák voltak, a Cintrai Oroszlánfiók csacsogása közben nehezen, de pár szót még érthettek is belőle. Egy kérdő hangsúlyú “tolvajok”, egy mérges “hülye”, és egy aggodalmas “csináljunk” juthatott el a tündéhez és a vajáknőhöz, két különböző hangon, Jieh pedig érezhette a hordórakás felől áradó emberszagot is, meg még valami halvány, szokatlan, ám nagyon jellegzetes, édes és fűszeres illatot: méz, fahéj, gyömbér, ánizs, szegfűszeg és szerecsendió, amik együtt valami testesebbé lettek összegyúrva.
Amíg Ciri a hordórakás mögött rejtőzők figyelmét vonta magára, Jieh pedig az aard jelére görbítette ujjait, Arryn hátrafele tekintett esetleges támadók után kutatva. Mozdulatlan volt minden az utcán - aztán egyszer csak a Vörös Hercegnő egy árnyat láthatott elsuhanni, ahogy átvágott keresztben az utcán. Kicsi volt, túl kicsi ahhoz, hogy felnőtt ember lehessen, de nesztelen, ruganyos és könnyed léptekkel osont át az utcán, akár egy kis macska, szinte beleveszve az árnyakba, s mintha Arryn halk, rettenetesen halk kuncogást hallott volna abból az irányból, amerre eltűnt. A tündén kívül más aligha vette észre, így rajta múlik csak, hogy utána ered-e, vagy sem.
Eközben a Fehér Farkas Leányának incselkedése sem maradt eredménytelen: a hordók mögül oldalt kikandikált két kis fejecske, az egyik jobbról, a másik balról, majd a baloldai buksi tulajdonosa elő is lépett a rakás mögül: lehetett vagy kilenc éves, prémes sapkája alól haragos pillantást lövellt a társaságra - különösképpen Cirire - s kesztyűs kezeit csípőre téve mérgesen felelt a lánynak:
- Ne kajabálj már úgy, elijeszted a tolvajt! És különben is, másszon fel a tetőre a rosseb, ez a csapda igenis jó! Én találtam ki! - húzta fel orrát a kisfiú sértett büszkeséggel.
- Matko, te is kiabálsz… - sóhajtott fel a másik gyerek, aki szintén előbotorkált a hordók mögül, szoknyácskája ráncait gyűrögetve kesztyűs kezecskéi közt. Nagyjából egy-két évvel lehetett fiatalabb a fiúnál, fél fejjel alacsonyabb volt nála, a két gyerek arca pedig - már ami kilátszott belőlük a sáljaik mögül - hasonló vonásokkal bírt. - ...A nénik is a tolvajokra vadásznak? - kérdezte félénken, ahogy végigpillantott a csapat tagjain, Jieh pedig érezhette a zsebéből erősebben áradni az édes-fűszeres illatot. Azt is észrevehették, hogy mindkét gyerek felemás csizmákat viselt: Matko lábán a bal bocskor a sajátja volt, jobbján azonban egy felnőtt férfi bakancsát hordta, a lányka szintén a saját cipőjét viselte egyik lábán, a másikon viszont egy sokkal csinosabb, magasított sarkú bőrcsizmát - emiatt is járt olyan furcsán.
- Ne butáskodj már, Irinka! Hát persze, hogy nekik is a tolvajok kellenek, hát nem látod, hogy vajákok!? - mondta Matko, mintha a lány azt kérdezte volna, hogy biztosan fehér-e a hó. - ...Legalább is ő ott biztos... - mutatott aztán Jiehre tétován, elbizonytalanodva.
- Vajáknénik?! - sikkantotta Irinka izgatottan. - Még sose láttam néni vajákot! Lányok is lehetnek szörnyvadászok?


Jegyzet:Nagyon ügyesek vagytok, indul is az új kör! A mostani 03.18-áig tart, mesélői reagra utána lehet számítani. Aki most kimaradt, se aggódjon, lesz mire reagálnia bőven a mostani körben. Hajrá-hajrá! Kérdés esetén keressetek pm-ben vagy chaten! ^^
Hangulatzene: Kalte Nacht

 Téli Rege

Karba teszi kezeit, miután a Farkas Vaják, tanácsát hallgatja végig. Nem az a típus, aki dorombolna az idősebbeknek vagy akárkinek. Ő inkább egy olyan fajta macska, aki vad és makacs. Ráadásul, ha az életére törnek, nem gondolkodik el egy másodpercet sem, hogy miképpen védje meg magát. Ha kell képes ölni gondolkodás nélkül. Lelkiismeret fordulása nem lenne az illetővel szemben, aki egyszer is megpróbálna megölni a Vadmacskát. Szerencsére viszont a Farkas Vaják egyetért a Vadmacska véleményével kapcsolatban, hogy az illető koldus nem lehet szörny. A kérdés már csak az, hogyan fognak alakulni az események rá nézve? A vörös farkas kezeire tekint, miközben a vállát szorítja meg biztatás képben. Ryiah egy ideig hagyja majd makacs módjával elveszi Wilkina kezét a válláról.
- Csak legyél biztos abban, hogy ne öld meg és kész.
Azzal hátat fordít, de még mielőtt elmenne még odafordítja a fejét.
- Aztán nehogy össze kelljen kaparni.
Félmosolyt azért megenged magának, ami hirtelen el is tűnik az arcáról majd indul Gabriellel tovább. Talán ez lehetett az oka annak, hogy Franzot végül nem ütötte meg amiért megkérdőjelezte Ryiah vajákságának létét. Más kérdés, hogy egy kis idő után máson tölti ki haragját. Egy szerencsétlenen, aki pont akkor jött oda elé, amikor nem kellett volna. Persze nem csak ezért állítja meg a férfit. Hanem azért is mert valószínűleg segíteni tud a nyomozásban. Sajnos viszont a felé küldött gyomros olyan jól sikeredik, hogy választ nem kap a kérdésére. Ryiah végül megunja a várakozást majd előveszi acél tőrét és elkezd zsonglőrködni vele, miközben a férfihoz intézi szavait.
- Ezek szerint hoztál hullát. Akkor íme az ajánlatom. Velünk jössz szépen vagy azt is megbánod, hogy megszülettél! Esetleg motivációként eltörjem a lábad?
Tőrjének hegyével a férfi bal térdére mutat. Célja a macskának nem más, mint plusz információ kinyerése. Lehetséges, hogy a hulla, akit hozott és nem fizetett ki az illető, köze van a mostani munkájához. A Vadmacska, hogy biztos legyen, abban, hogy a férfi ne meneküljön sehova, elkapja a ruháját és kérdés nélkül magával fogja vonszolni egyenesen a hullaházba.
- Magammal viszem a fickót. Hátha valamire jutunk. Ha meghal az-az ő hibája lesz.
Jelenti ki Franznak, miközben éles tekintetet enged meg magának. Jelentése a következő: Ha megszökik megölöm kérdés nélkül. Persze a Vadmacska igyekszik életben tartani a fickót, de ha netán erősködne és az életére törne, nem biztos, hogy egy darabban fogja végezni.  Amint végre megérkeznek a hullához, Ryiah a legközelebbi falhoz vágja a fickót, ha sikerült levonszolnia majd megkezdi a hulla vizsgálatát. Bal kezén lévő kesztyűjét leveszi majd két ujjával végig simítja a holtestet. Nyomokat keress. Olyan nyomokat, amik tapintással érezhetőek. Kiképzőjétől tanulta el ezt a technikát. Van úgy, hogy a vad egy olyan sérülést tud okozni, ami szabad szemmel nem látható, de tapintással érezhető. Egy szúró seb, ami akár következtethető méreg általi halálra vagy esetleg egy olyan tulajdonságot fedezhet fel a vadról amire jobb, ha vigyázni fognak. Megszagolja alaposan is a hullát. Sajnos nem érez semmi gyanúsat. Viszont még egyszer megszagolja alaposan hátha valami elkerülte a figyelmét. A hiányos karra nézve, végig tapintja a csonkot, húst és in környéket is majd megszagolja két ujját ezután nyelvével megérinti ujjait, hátha a vér ízén kívül mást is érezhet ezzel plusz információt szerezhetne. Az arc természetesen eldeformálódott, amit Ryiah rögtön észrevett miután megszemlélte a hullát.
- Hmmm. Nem stimmel itt valami. A hullát régen meg kellet valaminek zaboláznia. Másfél hete halott, de két három naposnak tűnik. A test viszont meglepő módon teljesen ép és ez nem a hidegnek köszönhető. Valóban letépték a karját, de csak akkor miután meghalt. Ez egy értelmű. Az arcot látván, vagy egy sziklával találkozhatott vagy egy erős ütés által hallhatott meg. Mindkét esetben elmondható, hogy a vad, akit keresünk nagyon erős. A kérdés már csak az, a lény gondolkodni is képes vagy netán nem? Nagytestű vagy a mérete megcsalhat minket?
Ezután Ryiah rá néz a fickóra, ha netán még nem menekült volna még el majd füttyent egyet neki és kezével jelzi, hogy jöjjön ide majd amint a közelébe ér megfogja a nyakát majd a hulla felé irányíttatja tekintetét.
- Jól nézd meg seggfej! A te haverod?
Ezután a griff Vajákra tekint a Vadmacska.
- Egy biztos. A vad veszélyes. Mivel többen is megtámadták akár gyors is. Viszont… van esélyünk. Mivel cipő tolvaj, felhasználhatjuk esetleg csalinak az egyiket, amit oly szívesen szeret ellopni. Viszont. Nem akkor kell megölnünk. Követnünk kell a búvóhelyéig. Ha megvan a búvóhelye akkor kell lecsapni rá. Kitudja. Az is lehet nem egyedül van és jó lenne ezt a lehetőséget kizárni.
Közben kiképzőjének bölcsessége jár a fejében a hullával kapcsolatban. Egy bölcsesség amit örök időkre megjegyzett.
„Az élők képesek hazudni. A hullák viszont nem. Sőt… ha nagyon oda figyelsz még mesélnek is neked.”
Eme felfogással akarja minél alaposabban a hullát szemügyre venni. Hiszen egy halott, nem tud hazudni és ha nagyon oda figyel, nyomra is lelhet.

Téli Rege@

- Ugyan, nem kell ilyen hamardi következtetést levonnia. Akárhogyan is nézzük, mindegy az, hogy ember, varázsló, vaják, tünde vagy törp, mindünknél vannak jóravalók vagy éppen máglyára. Néhányuk alapján ne ítélje meg mindegyiküket. Ami pedig a gyerekrablásokat illeti… akikben meg van a tehetség a mágia művészetéhez, akkor bizony jobb az, ha tanítják őket. Higgye el, nem szerencsés az, ha valakiben ott az erő és nem tudja azt kezelni, több kárt okozna mint hasznot. Ami pedig az enyéimet illeti… igen, az a Meglepetés törvénye. Nem tudjuk, hogy mit is kapunk jutalmul, lehet talán egy új fejsze csupán, egy csikó vagy, ahogy mondta, egy ártatlan gyermek. S én nem, én mindig megszabom az áramat, de a testvéreim nevében nem beszélhetek. Tudja jól barátom, hogy már kevesen vagyunk mi vajákok, úgy szereznek ifjakat, ahogy tudnak, ki így ki úgy. De hogy ezért el kellene ítélni őket? Azt nem hiszem. Hisz az állatvilágban is van példa arra, hogy ellopják egymás sarját. Elég ha csak a hangyákat megnézzük. Van egy vörös fajta, akik megtámadják a fekete hangyák bóját, elrabolják az újszülötteket, és a saját fészkükbe viszik, ahol a saját illatjukkal itatják át őket, hogy azt gondolják, hogy ők is a családjukba tartoznak, hogy utána elvégezzék azokat a feladatokat, amikre a vörösek nem képesek. Nem gonoszak ők ezért vagy lelketlenek, csupán azt teszik, ami a túlélésükhöz szükséges. Hisz mi vajákok mind képtelenek vagyunk az utód nemzésre. Egyszerűen mondva, azzal főzünk, amink van.- bár ez kis vigasz lehet azoknak, akiket a tőrvény fosztott meg az utódjaiktól, hisz kevés az esély arra, hogy a gyermek még túl is éli a kiképzést majd a fűveket. Nem egyszerű élet a vajákoké, annyi szent.
- A legtöbb átoknak megvan a módja, hogyan is lehet azt megtörni. Sose találkoztam vagy hallottam olyanról, ami megtörhetetlen lenne, csak mindnek megvan a saját maga megoldása.- néha egész könnyű és kellemes, máskor pedig… máskor pedig majdnem meg se éri elvégezni a szertartást, több veszélyt rejt magában, mint maga az átok.- Ha a végére jártunk mindennek, akkor egy kupa sör mellett elmondom Franz uram.- mondta a bajsza alatt kuncogva.
Nem igazán tud már mit tenni, csak az orrnyergét dörzsölgeti és magában forrong. Volna ugyan kedve szólni a felesleges agresszióért, hogy ezzel nem segít magán, inkább ront a helyzetén a macska, de inkább nem teszi. Nem látja sok értelmét, hisz minek osztaná meg a tapasztalatát, a szavait egy olyan füllel, ami zárva van a szavak és az értelem előtt. A veszekedésre se figyel, kereskedők perlekedése egymással csupán, semmi más. S ha már annyira akarta, akkor hagyja, hogy a macska vizsgálja meg a tetemet. Bár kételkedik abban, hogy pontos lesz minden. Karba tett karokkal nézte a testet, a sérüléseket és hallgatta a macska szavait.
- A sérüléseket szemügyre véve, véleményem szerint, egy troll lesz az, amit keresünk. Fizikai ereje megvan ahhoz, hogy ilyen sérüléseket okozzon, és a megjelenése miatt is tűnhet úgy, mintha a szerencsétlent egy szikla találta volna el. Gyorsaságra nem igazán volt szüksége, hiszen egyszerű emberekkel akadt össze, akik nem voltak felkészülve egy ilyen harcra. Ami pedig a gondolkodást illeti, a trollok intelligenciája bár nem kimagasló, de nem is olyan vészes. A test állapotára lehet az időjárás a magyarázat, arra pedig, hogy miét is nem ettek belőle a vadak, nem lehetetlen, hogy a troll vagy a kereset rém a közelben él, és nem szívesen tévednek be a területére. S ha a szörny tényleg egy troll, akkor nem hiszem, hogy a cipőtolvaj és a gyilkosunk, aki végzett az emberekkel, egy és ugyan az lenne. Már csak a méretéből kiindulva. Ám ha mégis azonosak, akkor egy olyan lény, amivel emlékeim szerint még nem találkoztam. Váltány nem lehet, ők csak hasonló testalkattal és súllyal rendelkező személyeket vagy lényeket képesek megszemélyesíteni.- elgondolkozva dörzsölgette az állát.- Meg lehetne fordítani a testet? Hátha van valami nyom a hátán.- veszteni nem veszthetnek vele.




Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Téli Rege @

Holle anyó – vagy épp kisasszony, ha épp úgy nézett ki, mikor az üzenetet küldtem – válasza letaglózott eléggé, hogy csak a Wilkinával való találkozásom után válaszoljak neki. Nem maga az üzenet, hanem a hozzá párosuló érzelmek kavalkádja a két szó mögött. Csak tudnám, mi történt közte és a város között! Áh, ha abból indulok ki, én miért is lakom egy erdő mélyén, valószínűleg van rá oka. Kezdem szerencsésnek érezni magam, hogy Francesca meghívott, hogy éljek vele és a tündékkel.
„Sajnálom. Azért, ha mégis ráakadnék a szoborra, elküldöm neked! Ne feledd, a remény hal meg utoljára!” válaszolom, és hagyom, hogy a gondolathoz párosuló töretlen optimizmust is megérezze. Közben természetesen figyeltem Wilkinára, egyszerre kommunikálni szóban és gondolatban erősen nosztalgikus érzés volt, egy pillanatra otthon éreztem magam. Azonban a koldust már más tészta. Legszívesebben megkérdeztem volna Holle kisasszonyt, hogy ő már látott-e ilyet, de tiszteletben tartom, hogy nem akar hallani a városról többet.
- Egy cipőtolvaj? Már miért nyomoz egy vaják egy cipőtolvaj után? Ez nem a helyi „rendfenntartó erők” dolga lenne? – ahogy kiejtem a szavakat, érződik, hogy megvan a magam véleménye a világ rendvédelmi szerveiről, és így visszagondolva a kapuban álló két őrre, kezdem érteni, miért pont egy vaják végzi az ő feladatukat is. – És emberek haltak meg? – hallatszik a hangomban a szomorúság. – Ez esetben segítek, amiben tudok! A koldus nem lep meg, bűbáj ül rajta, és nem a gyenge féléből… Hogy engem mi hozott erre? Természetesen a teleportálás és a lábam, meg a tény, hogy az etikett unalmas, Acatiae kisasszony meg szigorú…
Micsoda szerencse, tudja, merre van Gabriel! Így belegondolva, lassan a fele az általam ismert vajákoknak a városban van.
- Azt nagyon szépen megköszönném, és persze, mehetünk, bár én nem látok olyan jól a sötétben.
Bár igaz, mágiával bármikor erősíthetek a látásomon, és a koldust amúgy is messziről szemmel tudom tartani. A körülötte örvénylő mágia okán így is fokozottan figyelem, ahogy Wilkina óvatosan próbál lopakodni felé, miközben én teljesen normál módon követem őt, csak arra ügyelve, hogy a látóteréből kimaradjak a szerencsétlennek, mert csak hallhatatlanná tettem magunkat, nem láthatatlanná. Egy újabb bűbáj, amit meg kell tanulnom. Készítek magamnak egy mentális jegyzetet, mert ugyan meg tudnám oldani most is, de ha itt elkezdem meghajlítani a teret, azt Holle anyó tuti kiszúrja, és lehet, hogy más mágus is van a városban. Bár mintha épp kezdene elhalványulni, ami nagyon furcsa, így kicsit jobban ráfókuszálok.
- Nincs egyedül – válaszolok Wilkina kérdésére. – Valami ráakaszkodott a lelkére. Egy jelenlét, de nem tudom, mi lehet az. Az árnyak elszigetelik, olyan, mintha nem itt lenne. Valami gonosz rágja belülről. Suttogást hallok… Bármi is az, nem tesz neki jót, hogy vele van.
Közben küzdök az enyhe rosszulléttel. Az a lény, bármi is az, taszít. Legszívesebben itt helyben nekitámadnék minden mágikus hatalmammal, hogy kipurgáljam a világból még a létezésének nyomát is, de tudom, hogy a férfi nem élne túl egy ilyen mágikus csapást, sőt… Amennyire beleitta magát az az izé, lehet, abba is belehalna, ha nem megfelelően választják szét őket.
-Te hallottál már ilyen lényről?
Remélem, igen, és azt is tudja, mit kell vele kezdeni.
.

Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

TI & Janka

Mért nem válaszolt Eskelre? Mért nem reagált? Mi lehet vajon a baj? Él egyáltalán? Ugye nem halt meg, ugye nem? Nem szeretném hogy bármi baja legyen, azt szeretném hogy éljen, egészséges legyen, boldog és ne legyen semmi baja. Utam során eddig sokakkal találkoztam, nem is mindnek nevére és arcára emlékszem, de arra, ki lányául fogadott, hogy ne emlékeznék? Nélküle én meg lennék már halva, kardom se lenne, ahogy semmim más se, alapvető, ám hasznos dolgokra tanított meg, mint például kapcát kötni. Jól van, nincsen semmi baj, biztosan él még, csak most fontosabb dolog is van, mint hogy ezen aggódjak. Istenem, Ciri, pont ő teszi szóvá némaságomat, zavaromban tényleg képtelen vagyok egy árva, egyszerű, épkézláb mondatot kinyögni, mellyel jelezném, hogy nem, ez a bárd nem némult meg, csak annyira a gondolatai mélyedt, hogy nem kezdett el hangosan beszélni. Hiába minden, a neveltetésem kiütközik rajtam, hogy legyek csöndben ha nem kérdeznek, annyira fura volt még a Zakadémán is megszokni azt hogy beszélni kell, sőt kötelező, aztán annyira belejöttem, hogy szóvá lett téve, ifjú hölgy létemre szemérmet sértő módon beszélek túl sokat az órán a fiúkkal. tehetek én róla hogy nem kötött le az anyag, melyet a fejünkbe szándékoztak verni? A költészetet nem lehet diagrammon, holmi grafikán ábrázolni, ezt érezni kell.
Két kolonc? Annak sokkal több értelme van, mondjuk valami nagy, ám észben nem sokra menő lény, meg egy kis, csintalan fürge, ki   a bajtársa lenne. Igen, ennek sokkal több értelme van. Nem mintha nem követném csendben őket, de mikor megállított, majdnem nekimentem. Huppsz, hülye Janka, elkalandoztál megint, pedig nem kellene jelenleg, vagy menni vissza a kocsmába és mulatozni meg csevegni, míg a kakas hármat nem rikkant? Á, vajon igaz hogy egyes trollok ha a napfény éri őket  a harmadik kakasszó után, kővé változnak? Vagy csak népi babona ez? Majd rákérdezek erre is. Szép kis csapda, mondhatom.
-Hát ööö, tudok vívni – válaszolok zavartan Jiehre nézve, mikor rákérdez az önvédelemre. Az biztos, hogy hozzájuk képest tudásom hangyafányi, de legalább van, létezik. Kardom is van. Nem vagyok annyira felkészületlen, mint látszom, csak nem szoktam meg ennyi idő után sem a gondolatot, hogy meg van a tudásom, meg a fegyverem az emberi éket kioltásához. Ijesztő ez számomra.
Kölykök. Két kicsinyke gyermek akarja elkapni a tolvajt, nem tudom nem megmosolyogni a jelenetet, ahogy megjelennek. Apróságok, otthon lenne a helyük, nem itt kint a hidegben.
-Pontosan, Irinka, Matko, miért nem vagytok otthon? Bezzeg én a ti korotokban már ágyba bújva vártam az esti mesét.  Janka vagyok, és bárd, nyugi, nem eszek gyerekeket, és igen, lehetnek lányok is vajákok gond nélkül - mosolygok rájuk és közben zsebembe nyúúlok, hátha van valami kis finomság a kettősnek. Annyira kis picik, egyből feltámad bennem az anyai ösztön, hogyha kell, az életem árán is megvédeni őket. Még ha vannak is profik itten, akkor is. Végül papírzacskóba csomagolt szárított gyümölcsöt találok, amit ki is veszek. Közelebb megyek, meg leguggolok, úgy nyújtom nekik.
-Kértek? Vegyetek nyugodtan, és ha tudtok, akkor kérlek, válaszoljatok a hölgy kérdéseire – sokszor a gyerekeknek nem hisznek, pedig ők a kulcs a rejtélyhez. Ha meg nem válik be, esetleg attól tartanak, hogy én vagyok a cukros bácsi női kiadásban, legalább esznek a hidegben. Na meg persze, remélhetőleg minél hamarabb hazamennek a melegbe. Még  a végén megfáznak a tüdejükre, és nincs szomorúbb látvány, mint az apró koporsóknál.

Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Téli Rege@

A kékhajú vajáka minden józan ésszel felfogható figyelmeztetés ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy a susztercéh ezen szerencsétlen tagjának egészen biztosan van valami köze az ő ügyükhöz, s miután tisztességesen gyomorszájon vágta azt a nyomorultat, akinek egyetlen vétke az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen, és rossz embernek ment neki, a Vadmacska nagyon hamar türelme gombolyagának nem valami hosszú fonalának végére ért. Már rángatta volna magával a férfit Georg műhelyébe és a pincébe is, ám ekkor a sírásó rárivallt a nőre:
- Na meg még mit nem! Az kéne még csak, hogy itten mendenféle jöttment suttyót lecibálj nekem a pincémbe! Há’ gondolkodjál mán! Még a mestered is rádszólt! Erisszed el de rögtön, oszt engedd a dógára, adtam neki üzenetet, amit el kell vinnie a céhének!
Minek okán pedig Georg addig nem volt hajlandó elindulni befelé, míg Ryiah el nem eresztette foglyát, a Vadmacska kénytelen volt útjára bocsátani a nyekergő alakot, aki persze kapva kapott az alkalmon, és görnyedten tántorgott el, igyekezve minél messzebb kerülni a kékhajú szörnyvadásztól, minden akadályozó körülmény ellenére. Ezután Georg levezette az Ősz Griffet és a Vadmacskát a pincébe, ahol megvizsgálhatták a holttestet.
Ryiah a tapogatással, szagolgatással, de még az alvadt-fagyott vér és hús ízlelésével sem fedezhetett fel olyasmit, ami ne lett volna egyértelmű a hulla alapos szemrevételezésével is: a tetem merev tagjain belső elváltozást nem lehetett kitapintani, szaga mindössze a halál gyomorforgatóan édeskés aromáját árasztotta, az oszlófélben levő, elfagyott hús pedig a rothadás ízén kívül mást nem hagyott a vajáka nyelvén. Georg látványosan fintorgott is a jelenetet látva.
- Pfujj, bazmeg, hát te aztán nem vagy finnás… - jegyezte meg a férfi, ám a kékhajú fejtegetését ugyanúgy végighallgatta, mint Gabriel, majd az öreg szörnyvadász feleletére maga is hümmögve bólintott egyet-kettőt.
- Megfordíthassuk… - sóhajtotta, majd nekiveselkedett, hogy nyögve-morogva hasra fordítsa a tetemet, bár nem különösebben óvatoskodott vele - végtére is, egy hullának már igazából teljesen mindegy, hogyan bánnak vele.
Amint végzett, Georg ellépett a holttest mellől, a két szörnyvadász pedig szemügyre vehette a férfit hátulról is. Tarkóján a haja csapzott volt, és nem sikerült túl alaposan kimosni belőle az alvadt vért. Kicsit horpadtnak is tűnt a hajcsomók alatt egy ponton, valószínűleg ott, ahol a koponya betört, miután a test a földre zuhant az arcát érő ütést követően. A holttest háta még fektében is kicsit görbébb volt a vállai ívénél, mint egy átlagos emberé, bár annak ismeretében, hogy varga volt még éltében, ez aligha lehetett meglepő. Ezeken, valamint a fagy- és hullafoltokon kívül más nem látszott a tetemen.
- Szóval aztat mondja, vajákuram, hogy egy troll végzett vele meg a többivel? - kérdezte Georg rekedtes hangon, állát vakarászva. - Na de há’ aztat meg hogy? Há’ ezek a besték nem a hidak alatt élnek? Itten Weissenburg körnékén egy árva darab nem sok, anni híd se nincsen sehunn. Muriveltül is egy napi lóútra van a legközelébbi híd a Pontaron, Murivel meg innen még két nap lóháton! Ammá három! - mutatta is egyik kezének három ujját felfedezését követően a vaják felé. - És az is dél felé! Ez a szerencsétlen meg a másikak pedig északnak indúltak a fenvesben, arrafelé es találták meg őket, jó kétszáz lépésre valami sziklátul. A Franz tudja, hunn, ő is bennevót a csapatban, akik keresték őket. ...Na de, ha kinézelődték ezt a szegén ördögöt, mennünk mán fel, mer’ béfagy a seggem… - morogta Georg, és már le is terítette a halottat, hogy utána az olajlámpásért nyúlva kivezesse a két szörnyvadászt a pincéből.
- Aztán mostan mit terveznek, vajákuram? Meg azér’ várom ám a jussom, a hullanézésért - tekintett újra Gabrielre mikor a lépcsőn visszaértek a műhelybe, hiszen amaz még érkezésükkor említette neki, hogy nem volnának hálátlanok a segítségéért anyagilag, Georg pedig talán még a Bohémiás kocsmárosát, Yaroslavot is túlszárnyalta kapzsiság terén. - Hohó, és ha mán itten tartunk, vóna ám a tanítványának itt egy jó kis feladatom! - tekintett aztán Ryiah-ra. - Hallod-é, te úgyis szeretsz verekedni, mégescsak elmehetnél a cipészek céhéhez, hogy kiverd belőlük a temetés árát! Aztán amennit kiversz belőlök, annak a tíz százaléka a tiedé - vigyorgott Georg, rá is kacsintva a vajákára, aki elgondolkodhatott az ajánlaton, hiszen épp nemrég adta oda minden pénzét egy rongyos koldusnak a főtéren.

Ez a rongyos koldus pedig a megtébolyodottak gondatlan módján ottl is hagyta azt a bizonyos pénzzel teli erszényt, s csak a jó ég tudja, hova keveredett azóta a szütyő - mert bizony nem maradt sokáig a földön, miután a koldus elejtette a téren a szobor mellett. A tagbaszakadt férfi azonban most egy első látásra sokkalta értéktelenebbnek tűnő tárgyat szorongatott a kezei közt, amit az eddig nyomában levő, s most hozzá közelebb osonó Vörös Farkas kiválóan láthatott, a mellette lépdelő Liliath azonban már nem tudott kivenni ennyire könnyedén.
A férfi úgy dédelgette a kezében tartott szobrocskát, mint a világ legdrágább kincsét. Óvón görbítette elfagyott ujjait a faragott madárkák köré, s mivel nem is hallotta a nyomában járókat közeledni, látni pedig már tíz esztendeje nem látott mást, csak vaksötétséget, még csak meg se rezdült, mikor a két nő közelebb ért hozzá - elég közel ahhoz, hogy akár Liliath is felismerje, mit is ábrázolt a koldus kezében tartott szobrocska.
Bár a fiatalabbnak tűnő lánynak kétség kívül más is lekötötte a figyelmét a faragványon kívül, s miután Wilkinával is megosztotta, mit érez a férfi körül, a Vörös Farkasnak lehetett miből levonnia a megfelelő következtetéseket arra vonatkozóan, hogy mi is akaszkodott rá a koldusra.
Talán már épp arra juthattak, hogy elindulnak megkeresni Gabrielt, ám ekkor a remete hirtelen fülettépő hangerővel felüvöltött, s olyan hévvel kapott a fejéhez mindkét kezével, hogy a szobrot maga elé ejtette, rekedt ordítása pedig visszhangot vert az épületek falain.
- ...Squaess’me! Squaess’me, Minne, me minne, squaess’me! - nyöszörögte elgyötört hangon, szinte sírva, ahogy előre dőlt, s a földön kezdett keresgélni elejtett kincse után kapkodva, reszketve túrva ujjaival a hóba újra és újra, négykézláb tapogatózva vakon.
Wilkina érezhette nyakában meglódulni a farkasfejet formázó medált, Liliath pedig láthatta, ahogy a férfit fojtogató fekete árnyak egy pillanat alatt úgy vetették magukat a remetére, mintha itt helyben képesek lettek volna felfalni. Az addig hallott suttogás ezúttal üvöltő kakofóniába csapott át, Liliath pedig végre, ha nem is annyira megérthette, mint inkább megérezhette a fájdalmas szavak jelentését magában, de úgy, hogy az ő lelkét is mindenestül átjárta a kegyetlen vád: “A TE HIBÁD! A TE HIBÁD! A TE HIBÁD!”
Alig tarthatott tovább az egész tíz szívdobbanásnál - ahogy a remete végre rámarkolt elejtett kincsére, és mellkasához szorította, a roham lecsendesedett, s Liliath újra láthatta a koldus alakját az árnyak közt, és a földöntúli üvöltés hangjai is elültek fejében. Wilkina nyakában is végre elcsendesedett a vajákmedál, s ő is végignézhette, ahogy a remete a földön összekuporodva, reszketve és sírva ölelte magához a szobrot.

Mindeközben Arryn, Ciri, Janka és Jieh folytatták útjukat a házak közti szűk utcácskák és sikátorok labirintusában, a hamuszőke vajáklánynak pedig sikerült kivívnia a hőn áhított beszélgetést is. Bár a társalgás csak addig tarthatott, míg bele nem botlottak az útkereszteződés közepén kihelyezett csapdába, melyről hamar ki is derült, hogy két kisgyerek keze munkája volt.
Ahogy a zerrikán Mantikór leguggolt hozzájuk, egy pillanatra riadtan rezzent össze az imént még oly lelkes Irinka, bátyja mögé is bújt szinte, de még Matko is egy hangyányit ijedtebb tekintettel nézett a vajáknőre, mint ahogy eleddig dicsekedett a csapdájával. A két gyerek egyszerre bólintott szinte, mikor a szörnyvadász a nevükre kérdezett vissza, aztán a kislány tekintetébe visszaköltözött a lelkesedés, mikor a Mantikór igazolta a feltételezését, Matko pedig egyenesen kihúzta magát, ahogy a vajáknő a csapdáját dicsérte - és bár némi habozás után, de felelt is a szörnyvadász kérdéseire:
- ...Elmondom, de meg kell ígérned, hogy a jutalom fele a miénk lesz! Háromszáz koronát adnak annak, aki kézre keríti a cipőtolvajt, ami nagyon-nagyon sok pénz, és még a fele is van vagy…! ...Szóval… Az annyi mint… - bizonytalanodott el kissé, és látszott az arcán, hogy csendben lázas számolgatásba kellett kezdenie. Néma osztogatása kínosan sokáig nem hozott eredményt, így végül csak annyit bökött ki rendkívül magabiztosan: - Az meg pont a fele! És az is nagyon-nagyon sok pénz!
- Igen! - csatlakozott be Irinka is lelkesen. - Ha lenne annyink, a papácska vissza tudná fizetni az összes adósságát! És a mamácska is vehetne egy új kabátot!
- És minden nap pecsenyét ehetnénk, nem csak kását magában! - ujjongott az idősebb testvér.
- És süteményt! Minden nap süthetnénk palacsintát is! - lelkendezett a kislány, majd ahogy egymásra pillantottak bátyjával, összekuncogtak, ahogy elképzelték a fejedelmi vacsorákat, és a temérdek süteményt. Olyannyira lefoglalta őket az ábrándozás, no meg a vajáknénivel való beszélgetés, hogy észre se vették, mikor Arryn csöndesen jelezte Cirinek, mit látott átsuhanni az utcán - de még azt se, hogy az egérszürke hajú lány rögvest ennek a kuncogó lénynek a nyomába eredt, követve annak lábnyomait a hóban.
- Tessék elképzelni - folytatta aztán Matko Jieh-re pillantva csibészes mosollyal - én még azt is pontosan tudom, hogy ki a tolvaj! Csak el kell kapni valahogy, és az az igazi neheze! - sóhajtott aztán, majd húgára pillantott, aki tétován nézett vissza rá, majd ő is a Mantikórra tekintett.
- Tetszik tudni… Van egy kislány, Marilkának hívják… Sokszor játszottunk vele, de a nyáron Matko annyiszor meghúzta a haját, hogy azóta nem játszik velem, csak ha a bátyám nincs ott - vetett aztán egy szúrós pillantást az idősebb fiúra, mire az mordulva vállat vont.
- Az anyukája amúgy is mindig megveri, ha valamit rosszul csinál. Én meg csak játékból húztam meg a haját! - mentegetőzött a fiú, bár mintha egy kicsit pirospozsgásabbá vált volna az arca a sál alatt. Irinka csak a szemét forgatta, majd folytatta:
- Aranyos kislány, csak nagyon keveset beszél, de én pont ezért kedvelem… Szóval, amikor mindenkinek eltűntek a fél pár cipői, akkor láttam, hogy neki mindkét lábán ugyanaz a cipője volt még mindig, amikor a Beussal kijöttek sétálni, és megkérdeztem, hogy hogy csinálta, hogy mindkettő meglegyen… És azt mondta… - hallgatott el a kislány hirtelen, majd segítségkérőn Matkora pillantott, aki konokul bólintott, hogy folytassa csak. - Sz-szóval… megígértem neki, hogy nem adom tovább senkinek, de… De Matkonak elmondtam. És hát… Azt mondta, hogy az erdei gyerekek viszik el a cipőket. Az övét meg csak azért hagyták meg, mert őt nagyon szeretik és szeretnek vele együtt játszani...
- De velünk bezzeg soha nem játszanak, még csak nem is láttuk őket egyszer se! - kiáltotta a fiú. - Azt hittem, Marilka csak kitalálta őket, de ha tényleg ők lopkodják a cipőket, akkor el kell őket kapni, és visszavenni tőlük! Azért találtam ki ezt a csapdát…
Ahogy a történet végére értek, és Jieh Irinkához fordult, a kislány óvatosan vett elő a kabátja zsebéből egy kis vászoba tekert csomagocskát, amiből a vajáknő a mézes-fűszeres illatot érezhette áradni.
- ...Mézeskalács… - mosolyodott el. - Azért hoztam, mert hátha az erdei gyerekek szeretik, és talán cserébe visszaadják a cipőket… És akkor nem kell őket bántani - tekintett Markora ismét kicsit szúrósabban.
- Pedig megérdemelnék, amennyi bajt csináltak…! - felelt a fiú mérgesen, majd hirtelen zavartan körbenézett. - Hé, amúgy, hova tűnt a másik vajáknéni? - kérdezte, ő ugyanis nem igazán vette észre, mikor Ciri az Arryn által említett, furcsa alak után vetette magát.
Ám amikor Jieh és Janka egymás után tették fel nekik azt az orent megérő kérdést, hogy miért nem otthon töltik ezt a fagyos estét, a gyerekek elsőre összerezzentek, és tétován lestek egymásra, utána viszont a fivér dacosan összefonta mellkasán karjait.
- Én már nem szoktam meséket hallgatni alváshoz! Az csak Irinkának kell!
- Hazudik! Ő is szokta hallgatni anya meséit, csak úgy tesz, mintha nem figyelne! - mondta sértetten a kislány, ám még mielőtt összecivakodhattak volna, Janka épp időben ajánlotta fel nekik a szárított gyümölcsöt, amire mindkét gyerek szinte egyszerre vágta rá:
- Kérek!! - rikkantották, s ahogy jóízűen falatozni kezdtek az édességből, egészen meg is feledkeztek az elkóborolt vajáklányról.
Nem úgy az az alak, akinek Ciri a nyomában volt, követve az aprócska, ám nagyon is jól látható lábnyomokat a hóban, s mikor utánakiabált a lénynek, harsány kacaj csaphatta meg a fülét, ami mintha minden irányból érkezett volna egyszerre.
- Kapj el, ha tudsz! Háromlábú strucc! - nevetett a gyerekhang, aminek tulajdonosának nyomai hirtelen élesen jobbra kanyarodtak egy sikátor irányába a fal mellett, Ciri pedig befordulva egy zsákutcában találhatta magát - ráadásul a nyomok is a szemközti tűzfal előtt értek véget, és még el is rugdalta az utolsó pár méternyi nyomot valami. A fal egy három-négyszintes épület hátsó oldalának tűnt magasságát tekintve, ablak pedig nem is volt rajta, de semmi más kiálló gerenda vagy párkány sem, amiben esetlegesen meg lehetett volna kapaszkodni, hogy valaki feljusson a tetejére. Volt azonban temérdek búvóhely anélkül is az utcazugban, amiket ezüstös fénybe vont a felhőtakaró mögül előleselkedő hold fénye: jobbra a falak mellett hat, hóval borított zsák állt szorosan egymás mellé halmozva, két nagyobb láda hevert egymás tetején egy eresztető alatt, amiket nem fedett hó, valamint három hordó és négy kerék állt a falnak támasztva havasan. Balra egy öt sorból álló dobozrakás, lépcsőzetes elrendezésben, nagyjából egy méter magas fadobozokból felépítve, a tetején két tárolóval.


Jegyzet:Elnézést a késésért, de itt is a mesélői reag! Április elsejéig tart a jelenlegi kör - és ez nem vicc! - a mesemondóra ezután lehet számítani. Nagyon jól haladtok! Kérdés-kérés esetén keressetek bátran pm-ben vagy chaten! ^^ Hajrá-hajrá!
Hangulatzene: Kalte Nacht

Téli Rege@

Ahogy Wilkinával közelebb értünk a másikhoz, már nekem is feltűnt, hogy tart valamit, majd az is, hogy mit. Először azt hittem, rosszul látok, de nem! Ez az, amit Holle anyó megkért, hogy elhozzak neki! De hogy került ide? Egyre inkább úgy érzem, hogy meg kellett volna hallgatnom a történetét a várossal, mielőtt idejövök…
„Megtaláltam! Egy koldusnál van, akit megbűvölt, vagy megszállt valami!” – küldtem a mentális üzenetet Holle kisasszonynak, hátha a „jó hír” megenyhíti és megvigasztalja, aztán villámgyorsan le is zártam a mentális csatornát, ahogy az árnyékok felkavarodtak a férfi körül, és megérezte, hogy valami nincs rendben. Aztán megéreztem a szavakat.
Olyan érzés járt át, mintha minden gondról én tehetnék, mintha minden az én hibám lenne. Sötét volt, és kétségbeejtő, mintha egy jéghideg, sötét verembe kerültem volna, ahova semmilyen fény nem szűrődik be.
„Takarodj ki a fejemből, bármi is vagy!” – utasítottam, amennyire csak lehet, parancsolóan, és el is tűnt. Szeretném azt hinni, hogy a parancsomra, de valószínűbb, hogy nem velem van elfoglalva, hanem azzal a szerencsétlennel, én pedig csak belehallgattam abba, amit a másikkal művel – de ha ezt huzamosabb ideig kell elviselnie valakinek, nem csoda, hogy megőrül…
- Nem tudom, mi ez, de valamiért hibáztatja a koldust. Azt hiszem, ezzel tartja magát életben, bármi is az. Ha tippelnem kéne, valami lélekparazita, de bármi legyen, minél előbb intézzük el, annál jobb. Valószínűleg attól őrült meg szerencsétlen flótás – közlöm Wilkinával, és hallatszik a hangomon, hogy nem vagyok jól. Megviselt ez a kis találkozás azzal az akármivel.
- Megpróbálhatom elszigetelni a férfi elméjét minden külső behatástól, de nem tudom, hogy mit tenne ez a lény vele akkor. …Több szörnytankönyvet kellett volna olvasnom Francescáéknál… - gondolkodom hangosan, remélve, hogy társnőm vaják lévén esetleg többet tud.
Szánalommal nézem, ahogy keresi a hóban, amit elejtett. Nincs szívem elemelni tőle, pedig csak egy gondolatomba kerülne elteleportálni, amíg meg nem találja.
- Kérlek, mondd, hogy te tudod, mi ez, és mit lehet vele kezdeni! Vagy ha nem tudod, ki tudja? Nem akarom bántani ezt a szerencsétlent, de ami benne van, attól a hideg futkos a hátamon, és legszívesebben apró pici darabokra zúznám…
Tudom, hogy a másik nem érzi, amit én, neki csak a medálja remegett be, és szerencséjére ő nem érzi a természetfölöttit olyan kifinomultan, mint én. Bár épp én is örülnék, ha én se lennék rá képes… Reménykedve nézek a másikra, mert én most ötletek híján vagyok.



Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

 Téli Rege

A Vadmacska sajnos akadályba lép, miután kijelenti neki a hullaház tulajdonosa, hogy a férfi nem teheti be a lábát az épületbe amire a Vaják morgolódni kezd. Legszívesebben most az öreget verné laposra amiért akadályozza a munkájába, de mivel a griff Vaják is jelen van és valószínűleg szintén az útjában lenne, így inkább megejt magának egy nagy sóhajt majd a férfit magához rántja, hogy még utoljára szemtől szembe a következőket megejtse neki.
- Most szerencséd van faszfej. Viszont, ha megtudom, hogy benne vagy a buliban, esetleg megöltél egy ártatlan lelket bárhol, megtalállak és kifilézlek világos? Légy jó kisfiú!
Ezután ellöki magától, hogy lehetőleg a férfi fenékre essen. Nem igazán tetszik neki, hogy itt kell hagynia, de mivel nem adnak neki más lehetőséged, így most az egyszer szót fogad. Ha nem lenne itt a griff Vaják, akkor már máshogy állnának a dolgok. Sajnos viszont ez nem az a nap, ahol kedve szerint csinálhatná a dolgát, mert előfordulhat, hogy a kollégája csak akadályozná abban, amit Ryiah tenne. Felesleges időhúzást meg nem akar, így inkább letett arról a tervéről, hogy kihallgatja a férfit. Miután betérnek az épületbe, és megérkeznek a pincébe, ahol a tetem várja őket. Ryiah rögtön neki veselkedik a hullának és alaposan megnéz minden részletet, amit csak lehet, amire kap is egy megjegyzést.
- Kiképzőm szerint a hullák sosem tudnak hazudni. Ha nagyon odafigyelünk még akár mesélhetnek is nekünk. Szóval, ha megkérhetném. Fogja be a pofáját, ha csak nincs hasznos információja.
Nincs kedve tovább hallgatni az öreget és inkább már most szól, mielőtt felidegesítené. Zavarónak hat számára a tetem. Nem stimmel neki az egész. Már az gyanús számára, hogy a tetemet egy állat sem kezdte el megcsócsálni pedig már régebb óta ott fekhetett a természetben. Ráadásul teljesen ép a sérüléseket leszámítva. A végén még feltételezhető lenne az is, hogy a tetem lehet azért nem kezdett oszlani, mert lidérc is közrejátszik a dologban. Lehet felkéne gyújtani a hullát, ha jót akarnak. Meg fordítják hát a tetemet a griff Vaják kérésére, amiből nem sok új nyomot lehet kibogozni.
- És ha nem egy troll? Vagy mondhatni nem csak egy troll áll a háttérben?
Teszi fel a kérdést a Vadmacska, de nem nevezi nevén amire spekulál. Megvan a lehetőség, hogy lidérc kószál a vidéken és erre a hulla is okot adhat. Ha a hideg meg is védi az oszlástól, de az esély megvan rá. Ráadásul mi van, ha a tolvaj egyben egy lidérc is? Lehetséges, hogy téved, megvan az eshetőség, de ő az a fajta Vaják, aki minden eshetőségre gondol és igyekszik kizárni, minthogy egy nyomon induljon csak el. Felérve a pincéből, nem mindennapi ajánlattal lepi meg a hullaház tulajdonosa. Viszont az öreg rossz Vajákot talált be ezzel. Ennek eredménye az, hogy az ifjú Vadmacska az öreg elé lép majd gyilkos tekintettel a következőket teszi hozzá.
- Arról ne is álmodj. A fizetséged az, hogy életben maradsz és a cipőid se fognak eltűnni innen. Ha nem tetszik lehet panaszkodni. Más kérdés, hogy a panaszod után, fájdalmakra is számíthatsz. Én szörnyvadász vagyok, nem pedig verőhölgy világos voltam?! Égesd el a testet, ha jót akarsz.
Mélyen az öreg szemébe néz, hogy biztosra menjen megértette az előbb elhangzottakat. Efféle szánalmas munkákat nem szokása elfogadni. Csak is kizárólag a szörnyvadászattal foglalkozik. Ha embert kell ölnie, ami már megtörtént jó párszor az csak is azért volt, mert szörnyként viselkedtek és másoknak akartak ártani. Ryiah élet szemlélete az, hogy a szörnyeknek vesznie kell, de ezek a rémségek akár emberek is lehetnek. Ő már nem lepődik meg ezen a tényen. Azzal hátat is fordít az öregnek majd ki is lép az ajtón. Ha a griff eléri őt, tesz egy megjegyzést.
- Nevezz bolondnak, de nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy lidérccel is dolgunk van. Ha tévedek annyival jobb. Viszont inkább biztosra megyek.
Közben visszanéz még a hullaház felé, hogy esetleg az öreg figyeli még-e őt, majd visszafordul és szagolgatni kezd a levegőbe. Nem a friss levegő illatára koncentrál, hanem abnormális illatokat keress, mint friss hulla szag, esetleg ismeretlen aroma, akár olyan illat, ami csalogató lehet emberek számára és csapdaként funkcionálhatna. Ha az orra nem segít neki akkor a földre tekint, hátha azóta fura lábnyomok már megjelentek-e a környéken, amit felhasználhatnak az ügy megoldásában. Közben Ryiah ökölbe is szorítja a kezét. Az öregnek köszönhetően kellemetlen emlékek kerülnek elő a fejében.
- Tudja mi a legrosszabb, ami egy Vajákkal történhet? Nem az, hogy megölik. Hanem amikor kétségbeesik. Nincs annál rosszabb.
Aki alaposan odafigyel Ryiahra, érzékelheti, hogy a tapasztalat beszélt belőle. Átélt hasonlót és nem volt kellemes látvány a számára. Hogy vajon mi történhetett Ryiahval még régebben, egyellőre homály fedi.

Téli Rege@

Ugyan nem szívesen avatkozik bele más iskolák dolgaiba, módszereibe, de úgy érzi, hogy muszáj lesz ellátogatnia a Macskákhoz, és jobban szemügyre venni, hogy mégis mi a fene folyik ott. Ennyire nem adnak másra, csak a fizikai és harci képzésekre? Ezzel többet ártanak a vajákok egyébként is nem túl nagy népszerűségének. Hisz hiába akarnák kimagyarázni, hogy más iskolából jöttek, egy egyszerű ember szemében a vaják az vaják, mind egyforma.
De szerencsére Georg közbelépett, és megakadályozza, hogy levonszolják szerencsétlen férfit a műhelybe. Talán erre majd hallgat a kékhajú vajáklány.
Bár hallgatott, de a modora egyáltalán nem változott. Nem érti Gabriel, hogy egyszerűen ilyen a természete, vagy a próbák során ment félre valami? Valami mutáció, amitől ilyen ellenséges lett? De minden esetre jobb lesz a közelében maradni, és rajta tartani az öreg szemeit, legalábbis még nem végeznek a munkával, hátha minimalizálni tudja a kárt.
Azzal egyetért, hogy nem a legjobb, ha megzavarják a vajákot, miközben a testet vizsgálja, bár az még Gabrielt is meglepte, hogy megkóstolta a húst, elég idege módszer, de lehet benne valamit. Egyszer talán majd kipróbálja, megkínozza a nyelvét és reméli, hogy nem feleslegesen.
Úgy fest, hogy a test fordítása felesleges volt, sokkal okosabbak nem lettek tőle, de egy próbát ugyan megért.
- Elképzelhető. Nem ez lenne az első eset, hogy több szörny összeáll, elég egy megfelelő intelligenciával rendelkező lény, hogy összeszedjen egy társaságot.- elgondolkozva simogatta a szakállát.- Csupán mint lehetőség hoztam fel kedves Georg mester. Róluk elképzelhető, hogy ilyen sérüléseket okoznak. Az pedig, hogy a hidak alatt élnek, részben igaz, de nem minden troll választja azt otthonául. Hegyekben, barlangokban is gyakorta előfordulnak. Minden esetre érdekes, amit mond, már a hidakkal kapcsolatban és ahol megtalálták a testeket.- nem ártott volna rákérdezni Franznál, hogy pontosan merre is találták meg a testeket, de majd csak elboldogulnak nélküle is.- Ki-ki Greog mester, ki-ki.- felesleges tovább nézegetni a testet, amit tudtak azt kiszedték belőle, vagy ha mégis valami felett átsiklottak, nos, annak is meglehet az oka.
Ismét csak az orrnyergét kell dörzsölnie, nem is tudja már, hogy a mai nap hányadik alkalommal teszi ezt, de kezd egy olyan érzése lenni, hogy ha ez így megy tovább, el fog kopni az orra.
- Csodálatos, igazán csodálatos.- igazán nem sok köze volt a macskának ahhoz, hogy mit is ígért Gabriel, mégis beleszólt. Azzal a részével egyet ért, hogy felháborodik a munka ajánlatán, de a többivel nem.
- Parancsoljon Greog mester, némileg több mint eredetileg szántam, a kellemetlenségekért.- bocsánat kérően nézett rá az öregre, amikor átnyújtotta az érméket.
Nem tud mást, követi a macskát, és kommentálja is a megjegyzését.
- Annak nevezlek, és nem a lidérc említése miatt. Azért, ahogy viselkedsz, ha így folytatod, rövid lesz a pályafutásod, mint vaják. Az első hibád a kocsmai viselkedésed volt, megértem, ha az emberekkel vagy másfajúakkal így viselkedsz, de a sajátjaiddal ostobaság, ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy egy vajákra számíthatsz csupán, jobb, ha az a vaják nem táplál ellenszenvet feléd, mert könnyedén megtörténhet, hogy hagyja, hogy a vesztedbe rohanj. A második hibád, ahogy azokkal viselkedsz, akik segíteni akarnak nekünk, hogy elvégezzük a munkánkat, mézzel többre mész, mint ecettel. A harmadik hibád, gondolkozás nélkül cselekszel és használod az öklöd, ahogy azzal a szerencsétlen céhtaggal szemben is. Negyedik hibád, túl makacs vagy, nem hallgatsz a tapasztaltabbra, ezzel pedig vagy több kárt okozol, mint hasznot, vagy feleslegesen pazarlód az időt. S az az ötödik és legnagyobb hibád, hogy felül akartad írni az én szavamat. Én ígértem jutalmat Georgan a segítsége miatt, nem pedig te, az én erszényem lesz könnyebb, nem pedig a tied. Ha nem akartam volna fizetni, könnyedén használhattam volna egy axiit, hogy kibújjak az ígéretem alól. De akkor oda lenne a becsületem, és lehet nálatok macskáknál ez nem jelent gondot, de nálunk, a griffeknél ez azt.- nem akarta, de megteszi, nem kioktató a hangja vagy mérges, inkább kissé csalódott, de valakinek muszáj ezt megtennie.-  S a legrosszabb, ami egy vajákkal történhet? Az is, amit mondasz, de akad még más is.- ott volt a nyelve hegyén, hogy az, amikor a macskához hasonló vajákkal hozza össze a sors, aki miatt könnyedén nagyobb bajba keveredhetnek, hála a fegyelmezetlenségének és tapasztalatlanságának.
- Keressük meg a többieket, osszuk meg, hogy mit tudtunk meg, majd néhányan északnak indulnak és megvizsgálják a környékét, ahol a testeket találták meg.- több szem majd többet lát, reméli legalábbis.





Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"