Ti & Janka

Jár a fejemben az ötlet, a kósza ötlet már mióta, hogy igen, ebből a kalandból, melynél forrás a saját elmém, nem más hangja, egy ballada lesz. De mi legyen a ballada címe? Annak ktalálása még várat magára, meg kellene akár csak az itteni vajákokat kérdezni, mondjanak  egy-egy címet, vagy egyetlen egy mondatban foglalják össze az egész történést, ügyelve arra, hogy szóbeszédhez hűek maradjanak, vagyis szűkszavúak legyenek. Huppsz, kő, majdnem megbotlok. Hülye Janka, megint elkalandoztál, mindig elkalandozok, de tehetek én róla? Bárd vagyok, természetes hogy fantáziám és gondolataim állandóan tévútra térnek, hiszen hogyan máshogyan találnék ki történeteket és javítanék föl meglévőket?
Amgyalfi, mi? És összebarátkozott mással, lám, fajok közötti barátság, hát mégis lehetséges! Ez kéne bemutatni a tünde és törp gyűlölőknek, hogy tessék, tanuljanak belőle, még ők is képesek rá, vagyis egy szörny szintjén se állnak érzelmileg.
Kiskölykök! Oké, egyszer én is szeretnék egyet, vagy kettőt, esetleg hármat, egy jó tíz év múlva, naná hogy jövök velük társalogni. Aszalt gyümölcs, finom édesség télen. Talán nem véletlen, hogy van nálam, hiszen belül még én is gyerek vagyok, aki szökött meg a felelősség alól, hogy aztán még nagyobb felelősséget zúdítva nyakába gondolkozzon el azon ínségesebb időben, hogy megérte-e. de megérte, még mennyire meg! Például ezért a vállveregetésért, melyet Ciritől kaptam, a fehérhajú hölgytől.
- Találkoztam vele pár hónappal ezelőtt, együtt utaztunk egy darabon. Mikor legutóbb láttam, jól volt. Ha találkozol vele, átadnád az üdvözletemet, kérlek? –  Nézek föl a vaják hölgyre egy pillanatra, hogy aztán a kölykökre figyeljek. Nem, nem kérdezek többet, még ha bárd is volnék, kik híresek arról, hogy szájuk be nem áll. Leginkább a Mesterről hallani ezt, hogy sose tudja mikor kell csendben lenni, szóbeszédek is voltak erről még az akadémia falain belül, melyet minden generáció magáénak tesz és csak kiszínezve hajlandó tovább adni a következő nemzedéknek. Lényeg a lényeg, bár kérdeznék míg a hold végig nem megy összes alakján kétszer, de megállom a kényszert.
- Nem szoktál mesét hallgatni? Hát nem szereted a meséket? – Nézek rá szomorú arccal - pedig a felnőttek is hallgatnak meséket, sőt, fizetnek is azért, hogy hallják a történeteket, melyeket megzenésítve adok elő – mosolygok rájuk. igen, úgy tűnik a szárított gyümölcs tökéletes megoldás. Eszegetik szépen a kölykök, kis aranybogárkák. Ártatlanok, bár megmaradnának annak örökre. Meddig lehet elmenni az ártatlanság védelmében? Mikortól túl sok az, mikortól nem éri meg feláldozni bármit, ami eszébe jut az embernek?
Ó, lelépett Ciri. Nem bír megülné, hajtja a vére a fehérhajút. Fontos feladat? Nézem a barnahajút, várva, megmondja mire gondolt.
- Janka kisasszony is képes megvédeni magát, de köszöni, hogy a félti őt -  vigyorgok rá. Egy bárd, aki tud harcolni, legalább alapszinten. De persze, természetesen megyek a két kicsivel, na meg Arrynnal a gyerkőcök otthonához, feladat megértve. Kevés szomorúbb van annál, mint két kicsinyke koporsó két apró testtel a belsejükben. Hideg van ahhoz hogy kint legyenek. Oké, akkor jöjjön a kísérjük a bárdot dolog. Szuper, mármint értem, hogy közölünk én vagyok az, aki leginkább rászorul a védelemre, de attól még komolyan én vagyok a legvédelemezendőbb?
- Beszélek szívesen, kérlek, amíg le nem állítasz –  hogy képes lennék órákig beszélni a nagy semmiről úgy, hogy mindenki izgalommal és kíváncsisággal a tekintetében hallgatja? Nem tagadom, hisz a semmi azáltal van hogy nincs.
- Szóval, merre van az otthonotok?


Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Téli Rege@

Az Ősz Griff és a Vadmacska végül - a szerencsétlen céhtag nélkül - lejutottak a koporsós műhelyének pincéjébe, hogy megvizsgálják az egyetlen megmaradt halottat, akit Georg még nem földelt el. Bár a macskavajáka módszereit szóvá is tette a vén sírásó, a kékhajú válaszát hallva csak cehhenve köpött egyet oldalra, és a továbbiakban szóra se méltatta a harcias fehérnépet. Nem úgy Gabriel elmélkedéseit - az öreg szörnyvadásszal egészen szakszerűen elbeszélgetett, no nem mintha Georg bármit is konyított volna a bestiáriumokhoz vagy a szörnyölés professziójához.
- Szóval aztat monnja, hogy sziklák meg barlangok közt is megélnek a trollok? Hehümm…! Hát hegyek annira nincsenek itten errefelé, Mahakam messze van ide, de azér’ egy-két sziklaszirt meg elyesmi akad… Ha jól rémlik, aztat mondotta a Franz, hogy vót is valami nagyobb kőpárkán egy jó kétszáz lépésnire onnét, ahunn megtalálták a hóttakat. Asszem tudom es, hogy melyékre gondót, ha kimennek az északi városkapun, akkó jobbjára látszik a csúcsa a fenves felett egy kicsivel! - mondta, majd hümmögött párat magának. Aztán mikor már nagyon soká nézegették a megfordított hullát, kiterelgette a párost a pincéből - nem is volt már mit nézni azon a tetemen, a két szörnyvadász mindent tudott ahhoz, hogy továbbindulhasson a gyilkos erdei rémség nyomán.
Hanem mikor felértek a pincéből, Georg váratlanul igen jövedelmező ajánlatot tett Ryiah felé, aki ezt azonban kereken visszautasította, olyan modorban, amitől azért a vén sírásó zsebében is kinyílt a bicska, hiába nem lett volna esélye sem erőben a vajáka ellen.
- Nem verőhölgy-e?! Háhá! Nem hogy verőhölgy nem vagy, de a hölgytől is olyan messze állasz, ment ide Dol Blathanna! Meg ahhoz képest úgy elagyabugyáltad azt a szerencsétlen céhtagot, mentha mán az is a vétke lett vón, hogy elsétált melletted. Nem asszondom, megérdemlette, de annira nem vagy te verőasszon, mint amennire én vagyok csepűrágó! Még csak nem is téged lökött meg, hanem a Franzot! - fonta össze karjait mellkasán az öreg, ahogy állta Ryiah gyilkos pillantását, majd köpött egyet oldalra, s így folytatta: - Majd elégetem akkó, ha kifizetik! Nem ingyér van ám a halotti máglya, jobb haszna is van annak a fának a kályhában télvíz idején, ment a hullák alatt!
Mielőtt azonban tovább fajulhatott volna az újabb konfliktus, Gabriel mentette meg a helyzetet azzal, hogy Georg kezébe nyomta a jussát, aminek az öreg hirtelen borzasztóan megörült, túl is téve magát a kékhajú vajákával folytatott szópárbajon, és nem iramodott utána azon nyomban, amikor a Vadmacska kiviharzott az ajtón.
- Derék egy vaják maga, Gabriel uram, én mondom, derék! Melitele áldja magát! - veregette meg a Griff vállát, miután zsebe mélyére süllyesztette az érméket, s ezzel az ősz szörnyvadász is távozhatott, Georg pedig a házban maradt.
Miután Gabriel beérte Ryiaht, a lány csak egy kurta megjegyzést tett neki még a szörny mibenlétére, majd utána szimatolni kezdett - azonban a téli város jellegzetes szagain kívül mást aligha érezhetett, legfeljebb a pincében rekedt hullaszag maradhatott az orrában, amit aztán az első mély lélegzetvételek a hideg téli levegőből ki is tisztítottak teljesen. A hóra tekintve sem lehetett sokkal okosabb, bár kétségkívül akadtak lábnyomok a hóban, de a legfrissebbek egészen biztosan Franzhoz tartoztak, miután távozott Georgtól.
Az ősz Griff azonban nem hagyta annyiban azt a rövid megjegyzést, s terjedelmes válaszában - mint ahogy korábban Ciri és Jieh is megtette - sorra vette Ryiah minden hibáját, majd ezt követően indítványozta, hogy keressék meg a többieket. Soká nem kellett várniuk erre, az egyik szörnyvadász ugyanis pont beléjük futott, ahogy előbukkant az egyik szűk utcácskából - Jieh volt az, a Zerrikán Mantikór, ráadásul nem mást tartott a kezében, mint Gabriel köpenyét, amit a Griff vaják még világosban adományozott a főtéren látott koldusnak. De vajon hova lett a kabátból a remete, és hogy kerülhetett a klepetus Jieh-hez?

A zerrikán szörnyvadásznak azonban még el kellett rendeznie néhány dolgot, mielőtt megtalálhatta volna Gabrielt. Minek okán Cirilla az imént úgy suhant el a vélelmezett angyalfi és állítólagos bocskorcsencselő csintalanság nyomán, mint akit számszeríjból lőttek ki, ezért Jieh annak érdekében, hogy Matko és Irinka biztosan épségben hazakerüljenek, rögtön kiosztotta ezt a nemes feladatot az ifjú bárdnak és a tündehölgynek. Elvégre, náluk jobb kíséretet aligha kaphatott volna a két kölyök - a Vörös Hercegnő értett a kardforgatáshoz, az aranyhangú trobairitz pedig ahhoz, hogyan szórakoztassa a pulyákat a hazaúton. Matko ugyan nagyon felnőttesnek akart tűnni azzal a dalnok előtt, hogy kereken letagadta, miszerint még meséket hallgatott volna elalvás előtt, de kishúga tett róla, hogy az igazság mindenki számára világos lehessen, sőt, még a kisfiú is csak egy fél percre ripakodott rá testvérére, melőtt meghallotta volna Janka kijelentését, hogy a felnőttek is igenis hallgatnak meséket.
Bár Arryn nem különösebben lelkesedett az ötletért, hogy kölköket pesztráljon, a dalnok lelkesedését látva azért igyekezte meggyőzni a gyerekeket Jieh szavaira kontrázva, hogy induljanak szépen haza mind a négyen.
Matko és Irinka pedig végül, némi vonakodás után, de el is indultak a párossal, vezetve őket otthonuk felé, s miután ezt látta a zerrikán szörnyvadász is, maga is mehetett a dolgára, hogy megtalálja Gabrielt. Hagyott néhány jelet Cirinek, hogy majd az ifjabb vajáklány is megtalálja őt, aztán folytatja útját az öreg Griff szagnyomát követve az utcák és sikátorok útvesztőjében, és sikeresen ki is lyukadt végül ott, ahol Gabriel és Ryiah jártak. Így vissza is adhatta az ősz vajáknak a klepetusát, amit a főtéren a szoborra terítve találtak korábban - és talán a Griff méltóztatta elmondani majd neki azt is, hogy mégis mi okból tüntette ki a márványasszonyt ilyen lovagias, ám határozottan hiábavaló gesztussal.

Nem ez volt azonban az egyetlen esemény, amiről Jieh lemaradt. Ugyanis, miután Arryn és Janka elindultak a két kiskölyökkel hazafelé, a Mantikór már pont nem láthatta, mikor Matko hirtelen a holmlokához kapve felhikkant.
- A csizmák!! Jajj, otthagytuk a csizmákat! Irinka, te buta, miért nem szóltál?! - morgolódott, testvérén, majd Jankára pillantott. - Dalnok néni, gyorsan menjünk vissza a csizmákért! Kikapunk, ha nem visszük vissza a vargának mindkettőt!
- Neked se jutott az eszedbe, és te vagy a buta! - jegyezte meg nyűgösen Irinka, ahogy közelebb húzódott Arrynhoz. - De a suszterbácsi tényleg nagyon mérges lesz, ha se tolvaj, se csizma! - panaszolta.
Fivére máris visszairamodott a csizmákért, rohanva, s ha a többiek utána mentek, vagy legalább arra fordultak, láthatták, ahogy a kereszteződésben, ahol a bocskorpár hevert a hóban, az egyik útról előillant egy apró termetű, sötét alak - és hopp! Úgy csapott le lesből, mintha csak egy igazi ragadozó lett volna! Elragadta az egyik csizmát - és már futott is vele!
Matko ezt a jelenetet látva oly mértékben döbbent meg, hogy ott ahol volt, földbe gyökerezett a lába, s csak amikor megcsapta fülét az idegen vidám kuncogása, akkor kiáltott hátra a többieknek.
- Ott a tolvaj!! Utánaaaaa!! - majd már futott is, ahogy a lába bírta.
De Irinka sem volt rest, már vetette is magát felsikkantva a bocskorlopbó bandita után, akár követték őket kísérőik, akár nem. Bár azért valahol mindkét gyerek remélte, hogy nem hagyják őket magukra.

Mindeközben Ciri sem mondhatta, hogy éppenséggel unatkozott volna egy másik lehetséges tolvajjal fogócskázva - ám a játék hamar átcsapott bújócskába, mikor egy zsákutcában kötött ki a nagy üldözés közepette.
Ahogy sorra vette a lehetséges búvóhelyeket, a vajáklány nem mulasztott el incselkedni sem játszótársával közben, így mikor felpattintotta a legfelső ládát, az apró termetű, hatalmas és sárgán villogó szemeivel nagyokat pislogó lény majdnem felsikkantott, amint lelepleződött. Sötét volt ugyan, ám azt láthatta a vajáklány, hogy újdonsült bújócskapartnerének bőre kékes árnyalatban játszott a holdsugarak fényében, sötét haja kócos volt, s a válláig ért - illetve csipkebogyófürtök és ágacskák tekeregtek benne, mint egy koszorú. Nem viselt túl sok ruhát, s tán emiatt, de kicsit reszketett is - noha inkább a riadalom okozta ijedtség számlájára lehetett írni az angyalfi borzongását. Ám amint Cirilla biztosította róla, hogy nem akarja bántani, még fürkészte egy kicsit a lány, aztán szép lassan cinkos mosolyra húzta ajkait, és immár korántsem tűnt úgy, mint aki rettegett volna a lánytól.
- Persze, hogy nem fog ki, mert direkt azt akartam, hogy megtalálj! - vigyorogta, s hangjáról nem lehetett eldönteni, hogy fiú vagy lány-e inkább. Aztán a lény ellesett Ciri válla fölött a zsákutca sarka felé, és lebiggyedt a mosolya. - Naaa, senki más nem jött veled?! Pedig úgy reméltem, hogy együtt fogunk bújócskázni egy csomóan…! - sóhajtott egy nagyot, majd ismét a lányra tekintett.
- Szóval te vaják vagy? És hogy hívnak? - mérte aztán végig Cirit, ahogy kihajolt a ládából, annak peremére támaszkodva. - Én Tücsi vagyok - mutatkozott be ő is, majd eltöprengve hümmögött, szemöldökeit összevonva. - Szóval ismered Marilkát…! Aha! Akkor tudod a jelszót is, igaz? - kuncogta, ahogy csibészes mosollyal kémlelte játszótársának arckifejezését ezután. Bármit is mondjon erre Cirilla, kicsi az esélye, hogy eltalálja a jelszót - azonban az angyalfi egy pillanatra mintha majdnem elcsábult volna a kilátásba helyezett mézeskalács említésére.
- Hmmmm!! Mekkora az a nagy adag? Nagyobb mint én? - kérdezte, majd elgondolkodón harapdálva száját egy pár pillanatig. - ...Hááát, nálam nincs egy szál cipellő sem… Deeeee… Na jóóóó, nem kérem a jelszót, de csak akkor mondom meg, hogy ki a topáncsencselő világbajnok, ha ügyesebben forgatod a nyelved, mint én! Mutatom! - jelentette ki, azzal megköszörülte torkát, és egy szuszra elmondta, hogy:
- Nem minden fajta szarka farka tarkabarka, csak a tarkabarka farkú szarkafajta farka tarkabarka, mert ha minden fajta szarka farka tarkabarka volna, akkor minden szarkafajta tarkabarka-farkú szarkafajta volna. Háh! - vigyorodott el diadalmasan. - Mondj jobbat, ha tudsz!
Ám még mielőtt Cirilla bármit is mondhatott volna, Tücsi a lány válla fölött ellesve hirtelen megriadt, s annyit súgott oda játszótársának, hogy “Vigyázz!”, majd rögtön visszabújt a láda mélyére, de olyan hévvel, hogy még annak fedelét is magára rántotta.
A vajáklány mögött ugyanis a zsákutca szájában hat férfi állt, mindannyiuk kezében, kardok, tőrök, esetleg szögekkel televert fadorongok voltak, s némelyik kurafi még egy hevenyészett láncvért-félét is viselt. Nem voltak éppen csenevész népség, de a legnagyobbik akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, tisztes méretű pallossal a karjában, s látszott is rajta, hogy tud vele bánni, ahogy alighanem a többi sem lehetett elveszett ezen a téren. A hat haramia élén álló két fazon pedig határozottan ismerős lehetett Cirinek: az egyikük Marcus, akinek a karját tekerte ki a kocsmában a vajáklány, a másikuk pedig Günther volt, aki elsőként kezdte szidni a tündéket a Bohémiásban.
- Na, te kis ribanc, most aztán benne vagy a csávában, eh? - röhintett fel Marcus, egy szöges dorongot forgatva egyik kezében. - Szóval megtaláltad a cipőtolvajt, mi?
- Van egy ajánlatom, kislány - vette át a szót Günther. - Ha átadod a tolvajt, akkor nem verünk péppé, legfeljebb egy kicsit megabajgatjuk azt a szép kis pofikád és ha szépen kéred, eldöndheted azt is, melyikünket akarod leszopni elsőnek - tette fel az ajánlatát a férfi, mire a többi kajánul röhögött fel, hasonló ocsmányságokat kurjantva oda a lánynak.
- Ha nem adod… - szólt ismét Marcus, majd álnok vigyort villantott Cirire, egyértelműen jelezve, hogy abban az esetben nem a kardjuk lesz az első, amit belé terveznek mártani - de az sem fog elmaradni a végén.
A hat férfinak minden oka megvolt azt feltételezni, hogy a lánynak inába száll a bátorsága a látványuktól, és túlságosan is alábecsülték Ciri képességeit. Ők nem tudták, hogy olyan mocskos gazemberek életének vetett már véget a vajáklány, mint Leo Bonhart. Ha azonban a lány támadott, a kezdeti meglepetésük után biztos, hogy nem fog elmaradni az ellentámadás sem - még ha Ciri vívóképességei messze túl is szárnyalja az övéket, lehet, hogy tartogatnak számára meglepetést.

Ezalatt a Vörös Farkas és Liliath a szerencsétlen remetén próbáltak segíteni, s míg a fiatalabbnak tűnő gyakorlatilag végignézhette azt a förtelmet, ami a koldust gyötörte, Wilkina, ha eddig nem is volt teljesen biztos a gondolatában, de a lány elmondását hallgatva immáron levonta a végkövetkeztetést a jelenség mibenlétével kapcsolatban. Mire azonban a férfi rohama elcsitult, a terecske szélén álló házak egyikének felső szintjén kitárult egy ablak, s egy rozsdás lábos repült ki rajta, egy ingerült “Hallgass már el!!” kiáltás kíséretében - a tárgy pedig nagyot csattant a kövön, aztán csörömpölve arrébb gurult, még csak meg sem közelítve a remetét. Az szinte meg sem hallotta, vagy ha hallotta is, nem bírt törődni vele, ugyanúgy, összekuporodva hüppögött, a szobrocskát szorongatva elfagyott kezei között.
Minek okán a vajáka és a varázslólány párbeszédéből ezutóbbi bűbájának köszönhetően a vak remete nem is hallott semmit, az sem tűnt fel neki, amikor Liliath a tér sarkaiban tűzgömböket hozott létre, egyszerre árasztva el a teret fénnyel és meleggel. A mágikus, lobogó lángok táncoló árnyakat festettek a falakra és a földre, s fémes csillanást kölcsönöztek a Vörös Farkas ezüstkardjának, ahogyan a szörnyvadász előhúzta a pengét hüvelyéből. ...A koldus árnyéka azonban nem mozdult. Nem derengett a körvonala illékonyan, mint a többi, táncoló tűzcsóvától imbolygó árnyalaknak, mi több, egyáltalán nem is lett volna szabad ekkorának lennie olyan fényben, mint amit a tűzgömbök szolgáltattak. S mintha egyre nőtt volna… Mintha az árnyékból olyan mélységes feketeség áramlott volna ki, mely képes lett volna elnyelni az egész világot… S csak nőtt, és nőtt, egyre gyorsabban, ahogy alakot öltött, mint egy rémálmokból szökött, viharként kavargó, füstösen burjánzó szörnyeteg, míg a remete szinte öntudatlanul hevert előtte a földön, reszketegen, fel-felzokogva kínjában.
Ha pedig Wilkina az axii jelet küldte a rémalakra, az épp csak a szörnyvadász irányába fordította fejét, majd egy lassú mozdulattal kinyújtotta karját, s hosszú karmait belevájta a koldus mellett álló szekér oldalába. Recsegtek-ropogtak a fadeszkák, majd a szörnyeteg egy mozdulattal felfordította a kocsit, s azzal a lendülettel, hatalmas erővel a vajáka irányába csapta. Bár a Vörös Farkasnak volt elég ideje kitérni előle, a kordé hatalmas robajjal csapódott bele a mögötte levő falba, pozdorjává törve az ütközéstől. Palánkok és faszilánkok repültek szerte-szét, az eltalált házból pedig rémült sikolyok hangzottak fel, ahogyan a többi házban is felüvöltöttek az emberek. Pillanatok kérdése csak, hogy rémülten és mérgesen kiabálva az utcára fussanak a felelőst keresve.


Jegyzet:Nagyon szépen haladtok mind, itt is a mesélői! A következő kör 04.12-éig tart, kérdés-kérés esetén továbbra is nyugodtan keressetek chaten vagy pm-ben! Jó játékot! (Aláfestőzenének most battle music fog szólni. )
Hangulatzene: Hym

/Téli Rege@

Amikor beléptem a városba, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar olyan helyzetbe keveredek, hogy egy másik szörnnyel fogok találkozni. Wilkina válaszától, mi szerint egy hym az, nem lettem okosabb. Még sose hallottam ilyenről, ellenben az, hogy miből táplálkozik, már segített. Szóval a koldus nem lehet kedves ember, ha az az izé ennyire beleette magát. Viszont amit művel vele, az akkor is borzasztó.
- Értem, és persze, hogy segítek!
Őszintén, nem gondoltam, hogy most rögtön harcba szállunk ezzel az izével, de Wilkina vaják, nem fogok vele leállni szörnyek dolgában vitatkozni, ahogy Francescával vagy Idával se elméleti mágiáról.
Megígértem Holle kisasszonynak ugyan, hogy nem varázsolok, de ez vészhelyzet, és azért teszem, hogy segítsek egy barátnak. Biztos megértené.
- Őőő, nem igazán kéne varázsolnom a városban, de rendben, legyen.
Egy gondolattal utasítom a mágiát magam körül, de még mielőtt megteremtettem volna a lángokat, Wilkina köré pajzsokat szőttem. Jobb az óvatosság. Mindkettőnk mentális védelmét is megerősítettem, mivel már tapasztaltam, hogy ez a lény képes belemászni mások fejébe. Nem volt kétségem felőle, hogy a két bűbáj közül melyik volt az erősebb, mindig is jobban tudtam hatni a fizikai, mint a mentális síkra, de reményeim szerint képes lesz kint tartani a szörnyet mindkettőnk fejéből. Aztán megjelenítem a tűzgömböket. A „tömör” árnyék meglep, nem gondoltam, hogy így néz ki a lény.
- Megpróbálhatom mindkettőt, bár a lény nagyon össze van nőve a férfival… Lehet, nem tudom úgy leválasztani, hogy ne ártanék neki vele… - válaszolom, aztán ismét elkezdem vizsgálni a férfit és a lényt összekötő szálakat, gyenge pontot keresve. A szobrocskát nem gondolom, hogy nehéz lenne elvennem tőle. Kinyúlok érte a tudatommal, és telekinézissel próbálom kiemelni a férfi kezei közül, de alapvetően a lényre koncentrálok. Keresem a módot, hogy szétválasszam a férfitől, aztán támad egy ötletem.
Mi lenne ha… majd az ötletet megvalósítás követte megpróbálok betörni a lény elméjébe, és nem finoman, úgy, hogy ne vegye észre, azt akarom, hogy érezze, hogy valaki megtámadta az elméjét, hogy rám, és ne a férfira koncentráljon vagy Wilkinára.
„Távozz belőle, szörnyeteg! Eleget gyötörted!!” és a mondatom mögé nem kevés hatalmat szövök, kényszerítő bűbájt, nem a legerősebbet, amit csak össze tudok hozni, de félek, hogy már ezzel is ártok a koldusnak, mert már ez is erősebb, mint amit egy normál ember ellen vetnék be. Közben szinte ösztönösen jelennek meg tűzgömbök körülöttem, mindegyikben elég erő szunnyad, hogy hamuvá égesse azt, amihez hozzáér – előbb csak egy, aztán három, hat, és nem telik bele sok időbe, mire két tucat ilyen kis gömb kering a fejem körül, készen arra, hogy rászabadítsam őket a lényre, ha kínálkozó célpontot nyújtana.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Valaki & Janka

Hát ezek a gyerekek, menten elájulok tőlük, annyira aranyosak és annyira próbálták elkapni a manót, pedig semmi esélyük sincsen ellene. Nem kellene mondjuk elájulnom mert akkor semmi hasznomat nem vennék, sőt, nehezítenék a helyzetükön, most hogy belegondolok. Istenem, és én komolyan azt gondoltam egyszer hogy télen majd szépen bekuckózva egy szobában, meleg kakaóval, gyertyafénynél fogok olvasni egy könyvet? Hülye, vakmerő ábránd tudom, semmi esélyem sincs rá, főleg, hogy nincs is nagyon biztos helyem még a világon, hol heteket eltölthetnék. Keresek, keresek, meg próbálok hírnevet szerezni és a francba is beste kölykök, miért nem maradtok nyugton?
- Matko, te is figyelhetnél, ugyanannyira a te hibád, mint Irinkáé, vagy az enyém - szólalok meg, mint valami gyerekfelvigyázó, hogy igen, nem csak egyvalaki ezért a hibás, hanem mindenki. Fontos a gyerekek tanítása és nevelése, hogy megtanulják, a felelősségvállalás egy igen fontos dolog az életben, például én ha nem lettem volna egy önző dög, akkor nem itt lennék velük, hanem egy karonülővel unnám halálra magam a férjem társaságában.
- Nem megyünk, maximum kifizetem – ajánlom fel, remélve hogy ezzel meggyőzöm őket, mégha a szütyőm bizony sírna, ha képes lenne rá, hogy meg ne merjem tenni. Meg se lepődök azon, hogy nem az ő csizmájuk, de azon igen, hogy az egyik el kezd futni. Melitelére, ez most komoly?
Rohanok, mégha ezt a bárdot nem is a futás művészetére találták ki, hanem a lant pengetésére, akkor se akarok egy-két gyerekekkel kevesebbel hazaérni. Megvan valahol biztos ennek a varázsa, de én félek, és hideg van és ha megfázok, valakit megverek egy lanttal. Ó, a fiú megállt. A társam meg káromkodik, nem szép szavakat használ kiskorúak társaságában.
- Vigyázz a szádra, még a végén eltanulja! – Szidom le a vöröshajút, miközben a kölykök után vetem magam. Francba is, nem szeretek annyira futni.
- Matko, állj meg – kiáltom miközben lábam sebesen jár talajon, hogyha sikerül, akkor elkaphassam a gyermeket. Csak az hiányzik nekem hogy a végén valami baja essen.

Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Téli Rege@

Cirilla Fiona Elen Riannon, a Hen Ichaer Örököse számára tíz másodpercet sem vett igénybe, hogy végezzen az ellene felsorakozott hat, állig felfegyverkezett férfival. Úgy vágta le őket egymás után, mint azt a hat szerencsétlen legényt a claremont-i arénában. Mindössze annyi volt a különbség, hogy gyorsabban végzett velük.
Azt sajnos nem tudta elkerülni, hogy megsérüljön a harcban, de még így is képes volt mindennek végén, fennhangon végigmondani egy nyelvtörőt, amit hallva a ládában kuporgó angyalfi teljesen felemelte a láda fedelét - eddig ugyanis csak résnyire nyitotta ki, hogy meglesse az összeütközést. A vajáklányt látva elképedve, s még inkább csodálattal pillantott rá, ahogy a megnyugtatásnak szánt szavait hallva kihajolt a doboz peremén, s szemügyre vette a mészárlást, majd ismét Cirire tekintett.
- Persze… Persze, hogy segítek! - mondta, ahogy felocsúdott, s rögvest kimászott a tárolóból, majd a lány elé állt (éppen csak a derekáig ért fel) s máris a ruhácskái zsebeiben kezdett kotorászni. - Csúnyán beléd döfték azt a tőrt hátulról! Láttam, ahogy az a vézna, sunyi, amelyik másodiknak kezdett magyarázni, és engem kért az életedért cserébe, mögéd ugrott, és úgy…! Aljas egy disznó, túlerővel jön és még hátba is támad - de jól megadtad neki! Bele a pofája kellős közepébe! Még csak hátra se néztél…! - ámuldozott áhítattal, aztán elfintorodott. - ...Ajj, a fene egye meg, hova a bánatba raktam?! - kiáltott fel, aztán mindkét nadrágzsebét kifordította, s a hóba potyogott belőlük egy csomó apróság. Ha Cirilla jól megnézte, felfedezni vélhetett a kacatok között két fa dobókockát, egy ékköves gyűrűt, három ólomkatonát, egy kulcscsomót négy-öt fémkulccsal, egy réz ajtógombot, egy öreg, rozsdás lakatot, egy aranyfogat, és három üveggolyót, illetve egy csomó, színes cserépszilánkot és kavicsot. Tücsi már le is guggolt, hogy széttúrja a gyűjteményt, majd diadalmas mosollyal az arcán állt fel, amint rámarkolt az egyik kőre.
- Megvan! - nyújtotta a vajáklány felé a tenyerében pihenő, apró kövecskét, amelybe egy rúna volt belevésve. - Ez egy gyógyító amulett. Guggolj le, odateszem a hátadon a sebhez, és ez majd összeforrasztja. Sajna csak arra lesz elég az ereje, a válladra már nem… - sóhajtotta bocsánatkérőn, s ha Ciri így tett, már mögé is ugrott, hogy a véres ruhadarabok szétvágott széleit kijjebb hajtsa, s a sebhelyhez tartotta a rúnakövet. Elmormogott egy varázsigét, Ciri pedig érezhette a macskafejes medálját megrezzenni a mágiára - illetve a kőből áradó, hűsítő varázslatot is a sérülése körül, aztán csípő, maró fagyot, ami határozottan nem lehetett kellemes, tán egy pár pillanatig jobban is fájt, mint maga a szúrás, amit kapott. Végül azonban a hús, az izmok, inak és a bőr összeforrt, s enyhült a fájdalom, s pár perc múlva már csak az alvadt vér és a sebhely tanúskodott arról, hogy a vajáklány hátába döftek egy tőrt. Persze addig az angyalfi is gondoskodott róla, hogy elterelje Ciri figyelmét a fájdalomról, ugyanis be nem állt a lepénylesője.
- Fujj, de randa egy seb…! De már javul! Hú, még szerencse, hogy nálam volt ez a kő! Holle anyótól kaptam, mert egyszer, amikor Sacival versenyeztünk, hogy ki ér fel a szikla tetejére hamarabb, kigurult a lábam alól egy nagy kő, és lecsúsztam a hegyoldalon, aztán úgy kiment a bokám, hogy lábra se tudtam állni! Na, azután Holle anyó csinált mindhármunknak egy ilyen kövecskét, hogy legyen nálunk, ha baj van, és--- ajajj, ezt nem kellett volna elmondanom…! - nyüsszent fel az angyalfi, majd nagyot sóhajtott. - ...Hát, most már mindegy… - fintorogta, aztán kis hallgatást követően halkan azt kérdezte: - Ciri, tényleg nem adsz fel? Megígéred? Így görbüljél? - Azzal a lány orra elé emelte kezét, mutatóujját begörbítve teljesen, s ha a vajáklány megígérte, így folytatta:
- Hát akkor, elmondom, de már igazából úgyis tudod, hogy mi vagyunk a cipőtolvajok. Saci, Laci, meg én. De-de-de, nem csak úgy brahiból csórtuk el a cipőket! M-m, nem ám! Tudod, hogy miért csináltuk? - állt végül a lány elé, mikor már annak hátán végzett a seb ellátásával. - Hát azért, mert Holle anyó még régebben mesélt nekünk arról, hogy jól kell viselkednünk, mert ha jók vagyunk egész évben, akkor télen a Télapó majd hoz nekünk mindenféle ajándékot, cukrot, diót, almát, vagy kis játékokat, ha kisuvickoljuk a cipőinket és kirakjuk ma este az ablakba! És mi meg is csináltuk, bizony, csillivilli mindhármunk csizmája, de csak az egyik, és ki is raktuk Holle anyó ablakába! Meg-meg-meg azt is mesélte, hogy annak, aki rossz volt egész évben, az egy nagy darab szenet kap a bakancsába. De egyébként, én aztán azt se bánom, ha nekünk is csak szenet rak bele, mert ha tényleg létezik, akkor már az is igazi csoda, hogy végigjárja az egész világot egy este alatt, és minden csizmába tesz valamit! Egy igazi varázsló! Deeee még úgy is borzasztóan nagy munka lehet ez…! Szóóóval - vett egy nagy levegőt az angyalfi, és elvigyorodott - azt találtuk ki, hogy segítünk neki! Itt az egész Fehérvár, és ez nagyon de nagyon sok ember, és ha már csak egy városnyi csizmát megtöltünk helyette, már az is nagy segítség! Csak mi nem tudunk úgy varázsolni, hogy egy este alatt megcsináljuk, szóval el kellett vinnünk a csizmákat már jóval előtte, hogy mindegyikbe tegyünk valamit - sóhajtott fel Tücsi. - De ma este vissza fogjuk rakni az összeset! Becsszóra! Meg persze teszünk is bele mindenfélét - jó, hát azokat is össze kellett szedni valahonnan, szóval ez a sok ajándék igazából már mind az embereké… De-de-de képzeld csak el, hogy fognak örülni holnap reggel, ha meglátják a csizmájukat az ablakban, és benne megtalálják azt, amiről azt hitték, hogy elhagyták! Akik meg rosszak voltak, na, hát azok pedig kapnak bele egy marék sarat, hah! - nevetett fel.
Az angyalfi sárga szemei lelkesen csillogtak, míg ezt az alapvetően nagyon is jószándékú, már-már majdhogynem gyermekien ártatlan tervet ecsetelte, mit sem törődve azzal, hogy a megvalósítás nagyon-nagyon sok ponton hibádzott - de a szándék a fontos, ugyebár. Így viszont a cipőtolvajok rejtélye úgy fest, megoldódni látszott - azt azonban, hogy ki ölhette meg a hét városit az erdőben, továbbra is homály fedte. Elvégre az angyalfik, hiába vannak hárman is, hét megtermett férfiemberrel nem biztos, hogy el tudnának bánni, s pláne nem megcsonkítani őket. Cirinek viszont nem sok ideje maradt ezzel foglalkozni, ugyanis a következő pillanatban nagy robaj törte meg az éjszaka csendjét - mintha valami becsapódott volna az egyik épületbe. Tőlük nem sokkal messzebbről jött a dörrenés, észak felől, s hamarosan a zsivajt távoli kiáltások hangja követte, s még Cirilla medálja is megrezzent, jelezve, hogy a dolog jórészt mágikus természetű.
- Hát ez meg mi a rosseb volt?! - kiáltott fel Tücsi, ahogy fejét a hangok irányába kapta, majd a vajáklányra pillantott kérdőn, hogy mi a szándéka - meg akarja-e nézni, mi ez a felfordulás, vagy sem?

//Mesélői utasítás: döntsd el, hogy elindulsz vagy elindultok-e kideríteni, mi lehetett a robaj - ha igen, csak odáig tartson a köröd, amíg az odautat leírod. Hogy mit fogsz látni, amikor megérkeztek, az a következő mesélőiben derül ki.//

Amint Jieh előbukkant az árnyékok takarásából, alighanem igencsak meglephette Gabrielt és Ryiah-t, akik épp egy nem éppen kellemes hangvételű beszélgetésen estek túl. A Zerrikán Mantikór az üdvözlés után visszaadta az ősz Griffnek a jogos tulajdonát, majd annak válaszát követően az éppen újra előmerészkedő sírásó felé intézte szavait.
Georg már épp azon lett volna, hogy bezárja a műhelyt, gyertyát oltson, s nyugovóra térjen, így mikor egy harmadik szörnyvadász tűnt fel azzal a kéréssel, hogy megnézze az a szerencsétlen hullát a pincében, hát bizony egy tisztességes káromkodás kiszaladt a száján, bármilyen tisztelettudóan is állt elő a vajáknő a kérésével irányába.
- Azt a rézfaszú aransárkánját má’ neki, há’ me vagyok én basszameg, ókcejósház?! - dohogta. - Há’ tuggya mit, naccsád, gyüjjík be, de aztán ki es fizesse nekem a netvatartást, meg a nézelődést, ha mán itten múzejumnak teccik nézni engemet! - mordulta, azzal kitárta a műhely ajtaját, s morgolódva bicegett be a házba, kezében az olajlámpással.
Jieh azonban még váltott néhány halk szót két kollegájával, megkérdezve a tapasztaltabb vajákot az eddigi véleményéről. Ám ha túl soká magyarázott Gabriel, a Mantikórt hamar egy méltatlankodó krákogás emlékeztethette rá a műhely felől, hogy jobb lesz sietnie.
- Na, gyün mán?! Döntse el, de izibe’! - morogta Georg, ám mielőtt még Jieh bemehetett volna vele a műhelybe, hogy a sírásó lekalauzolja a pincében levő holttesthez, a három vaják egyszerre kaphatta fel a fejét arra a robajra, aminek hangját délkelet felől csíphették el. Elég messze voltak a zaj forrásától, de még ilyen távolságból is tisztán lehetett hallani, kiváltképp az ő hallásukkal, hogy a lármát valami nagyobb darab, kőbe csapódó dolog okozhatta - mintha valahol beomlott volna egy tető, vagy ahhoz hasonló. De volt valami különös is a robajban - kisvártatva ugyanis mindhárom vaják érezhette enyhén megrezzenni a nyakukban lógó ezüstmedált, mintha mágia szele csapta volna meg a mantikór, a griff és a macskafejet.
- Hallja-e naccsád!? Nem állok itt reggelig! - kiáltotta a sírásó - ő történetesen meg se hallotta a távoli morajlást, vén fejére ugyanis már igencsak rossz volt a füle. De hogy végül a Mantikór lemegy-e halottnézőbe, vagy inkább Gabrielékkel tart, hogy kiderítse, mi okozhatta a lármát, az rajta áll - ahogy az ősz Griffen és a Vadmacskán áll az, hogy utánanéznek-e a történteknek.

//Mesélői utasítás: Döntsétek el mindhárman, hogy megnézitek-e, mi történhetett, vagy mást terveztek - ha a robajlás irányába mentek, akkor csak odáig tartson a körötök, ameddig megérkeztek. Hogy mit fogtok látni, az a következő mesélőiből fog kiderülni.//

Eközben a gyerkőcökkel maradt tündének és bárdnak meggyűlhetett a baja nem csak a két kölyökkel, de a váratlanul felbukkanó cipőtolvajjal is, aki nemes egyszerűséggel elcsaklizta az útkereszteződésben felejtett szép pár csizma egyik felét. Futhattak utána mind a négyen, be a házak közé, ám a ravaszdi bocskorcsencselő világbajnok úgy lerázta őket, mint a pinty. Vagy legalább is elsőre úgy tűnt.
- D-de mire vissza tetszenek érni, m-már bottal üthetik a nyomát…! - nyüsszent fel Irinka, a futástól kipirultan pihegve, s aggodalmasan tekintett a Vörös Hercegnőre a javaslatát követően.
- Így van! - kontrázott rá Matko is, maga is zihálva. - Most még frissek a nyomok a hóban, repülni meg már csak nem tud! Ha most utána megyünk---
De nem derült ki, mi lesz, ha most utána mennek, a fiút ugyanis telibe képen találta egy igen tisztességes méretű, és jó keményre gyúrt hógolyó, olyan erővel, hogy szegényke hátrább tántorodott a lendületétől, míg prüszkölve söprögette ki arcából a havat. A szűk utcácskában csilingelő, gyermeki hangú kacaj csendült fel, mely mintha minden irányból szólt volna.
- Rossz gyerkőcök! Rosszak, rosszak, mint a bűn!
- Nektek nem jár ajándék! Ti szenet kaptok a csizmátokba!
Egy fiúsabb és egy lányosabb hang szólította meg őket a csapat elől és mögül is, és bármerre nézett is Arryn és Janka, a hátuk mögül őket is istenesen tarkón csapta egy-egy jól célzott hógolyó. Bár mintha fentről, a háztetők irányából repültek volna…
De akármihez is kezd a kialakuló helyzettel a bárd és a bérgyilkos, az biztos, hogy a hógolyók ostroma nem fog abbamaradni, egészen addig, míg meg nem csapja a társaság fülét egy nagyobb dörrenés. Mintha valahol leomlott volna egy fal, vagy beszakadt volna egy tető, ráadásul hozzájuk egészen közel, északkelet felé.
- ...Mi volt ez? - pislogott rémülten Irinka, ahogy Matkoval együtt visszasiettek a legközelebbi útkereszteződéshez, s ijedtükben egyikük sem vette észre, hogy a hógolyókkal hadakozó cipőtolvajok is mintha eltűntek volna a tetőkről - de a két gyerek azzal a két árnyékkal sem foglalkozott, amik mintha az egyik fal melletti dobozrakás mögé húzódtak volna be meglapulni.
- ...Onnan jött, ahol… amerre lakunk… - jegyezte meg a fivér elrémülve, majd mindkét gyerek az idősebbekre pillantott ijedten.
- Menjünk haza!
- Lehet, a mi házunk volt!
Elesetten pillantottak a két nőre, s remélték, hogy botcsinálta dajkáik hazakísérik őket, annak ellenére, hogy szinte karnyújtásnyira voltak a cipőtolvajok elkapásától (s ezzel együtt a tolvajért járó háromszáz korona vérdíj megkaparintásától is.)

//Mesélői utasítás: Döntsétek el mindketten, hogy visszakíséritek-e a testvérpárt a házukig, ami feltehetőleg az iménti robaj kellős közepén lehetett, és megnézitek-e, mi történt, vagy inkább a két rejtőzködő árnyék után kutakodtok tovább. Ha a gyerekeket viszitek haza, addig tartson a körötök, míg megérkeztek. Hogy mit fogtok látni ekkor, az a következő mesélőiből derül ki.//

A hatalmas dördülés, ami a környéket felverte az esti nyugalmából, annak a szekérnek volt köszönhető, amely pozdorjává tört, miután egy nem túl indokolt axii jel okán a remetét kísértő szörnyeteg teli erőből a Vörös Farkas irányába repítette azt. Wilkina idejében ugrott félre előle, s a szerteszét repülő törmeléktől is megvédte mind saját, a quen jelével emelt védőpajzsa, mind a Liliath által köré szőtt mágikus védőburok. Az utcára kirohanó, üvöltöző embereket azonban nem védte semmi.
De még mielőtt ez megtörtént volna, Liliath a vajáka kéréséhez hűen megvizsgálta a koldust a lénnyel összekötő, mágikus szövedékeket, s tudomásul vehette, hogy ez a lény gyakorlatilag szinte elválaszthatatlanul összeforrt a férfi lelkével. Nagyon-nagyon régóta szipolyozhatta már szerencsétlen minden lelki kínját ahhoz, hogy ilyen mértékben mételyezze meg az áldozatát. Úgy tűnt, mintha csak a remete tulajdon árnyéka lett volna, olyan erős kötésekkel fonta össze magát “gazdájával”. Nyers erővel képtelenségnek tűnt szétválasztani őket anélkül, hogy mindkettő belehaljon. Mintha egy derékban összenőtt sziámi ikreket akarna valaki egy fűrésszel kettévágni.
Amikor azonban Liliath egy mágikus gondolattal kiemelte a férfi kezei közül a szobrocskát, a remete először csak értetlenül és rémülten nyögött föl, túl későn kapva mindkét karjával a faragvány után, így elfagyott ujjai már csak a levegőbe markoltak görcsösen.
- M-mi? Hol van…? Hova lett?! ...Ne… Ne-ne-ne-ne, nem, neeeem…!! - rebegte egyre kétségbeesettebben, ahogy hiába kutatott a hóban a szobrocska után, s végül már kiabált, keservesen üvöltve fájdalmában, hangját azonban elnyomta a ripityára törő szekér dörrenése, és az eltalált házfalról leomló burkolat és ablaktáblák ropogása, majd a halálra rémült emberek sikolyai:
- Mi történik?! Melitele irgalmazz, mi volt ez?!
- A gyerekek!! Hova lettek a gyerekeim?! Matko, Irinka! Hol vagytok?!
A szörnyeteget ezután Wilkina támadásai foglalták le: amint a vajáka lecsapott, a hym szinte rögvest köddé vált, s gomolygó, fekete füstként kicsit távolabb újra alakot öltött - de mintha most még nagyobb és sötétebb lett volna, mint előtte. A tűzlöket viszont eltalálta, csak sajnos éppen akkor, mikor az első néhány ember a térre rohant házaikból - de azonnal meg is torpantak, amint meglátták a szemük elé táruló, pokoli jelenetet.
- Ördüng es pokul! Egy szörneteg!!
- Mit művelsz itt, te nyomorult mutáns?!
- A szekerem!! Hogy a szentéges---
- BOSZORKÁNY!! Ott, a lángok között, egy átkozott boszorkány!!
Rémült kiáltásoktól és jajveszékeléstől volt hangos a tér, s ha mindez nem lett volna elég, a kakofónikus kórus tébolyult szólamain is átdörgött a megperzselt lény mély, recsegő hangja, mintha felüvöltött volna. De nem maradt el a válaszcsapás sem: hegyes karmaival a szörnyvadász felé kapott, de hiába érte el, kárt nem tudott tenni benne Liliath védőpajzsának hála. A lény dühében hörögve teleportált el ismét, s ahol megjelent, az emberek sikítva hőköltek hátrább tőle - de nem sokra mentek vele. A hym hiába volt lassú, ha egyetlen dühödt csapásával is egy egész tetőszerkezetet tudott ráomlasztani néhány menekülő emberre, és persze azokra a szerencsétlenekre, akik benn rekedtek az alacsony, egyszintes házban.
Persze Liliath könnyedén szőhetett volna köréjük is védőbűbájt - ha épp nem mással lett volna elfoglalva. Történetesen azzal, hogy gondolati síkon betörjön a szörnyeteg elméjébe - már ha volt neki olyanja. Valami ahhoz hasonló kétségkívül létezett, ugyanis amikor Liliathnak sikerült összekötnie magát a lénnyel, olyan erővel rohanta le a belőle áradó érzések árja, hogy egészen biztosan nem volt képes semmi másra sem figyelni éppen akkor, ami a külvilágban történt.
Ha a korábbi alkalommal zavaros és rémisztő volt számára a találkozás a szörnnyel, ez maga volt a káosz. Vaksötét és jéghideg vette körül, és olyan süvítő szélorkán, mely mintha ezer torokból feltörő, keserves üvöltés hangjával zúdult volna rá, s megannyi, bénító, zsibbasztó érzelem járta át tőle a szívét.
Fájdalom.
Félelem.
Harag.
Gyűlölet.
Csalódás.
Veszteség.
Egy emlékkép villant fel előtte - talán a koldusé? Egy fagyos szoba ajtajában állt, s érezte a nyitott ablakon befújó, hideg szelet, de nem ez dermesztette meg a tagjait, hanem a szeme elé táruló látvány. Alig két lépésre tőle egy kis ágy állt, benne egy szőke kisfiú hevert, talán ha nyolc-tíz éves lehetett. Sápadt arca akár a márvány, résnyire nyitott, jégkék szemei fénytelenül meredtek a semmibe.
Megfagyott.
Gyász.
Gyötrelem.
Kétségbeesés.
Elkeseredés.
Hiány.
Önvád.
“A TE HIBÁD!!!” - üvöltötte egy elkínzott, sírástól rekedtes hang - Holle anyó hangja?!
Épp csak egy pillanatra hallhatta Liliath... De biztosan ő volt!
Aztán éhség tört rá.
Olyan kínzó, mardosó éhség, amihez hasonlót még talán soha nem érzett.
A hullámokban rátörő érzelmek szinte minden mást elmostak a lányban, s hogy mégis hogyan sikerült azt a hatalommal és kényszerítéssel átszőtt parancsot kimondania végül, azt csak Melitele tudhatta - de legnagyobb meglepetésére nem maradt felelet nélkül.
“A MIÉNK, A MIÉNK, A MIÉNK! MEGESSZÜK. FELFALJUK. ELNYELJÜK. A MIÉNK! MI VAGYUNK. EGYEK VAGYUNK.”
Ezzel egyidőben a remete felüvöltött.
- NEEEEEM!! Elveszett!! Elvesztettem!!! Nem, nem, nem lehet, neeeeem…! Gyere vissza!! Minne! Minne, squaess’me, squaess’me, Minne…! Minne…! - zokogta, túlüvöltve a körülötte tomboló harc zaját, s ahogy a földre vetette magát, a markába akadt egy szilánk a ripityára tört szekér fájából. Nagyobb darab fatörmelék volt, elég nagy ahhoz, hogy elsőre azt higgye, a szobrot találta meg, de ahogy rámarkolt, és a fából kiálló szálkák a tenyerébe vájtak, felnyüszített fájdalmában - de nem eresztette.
A szörnyeteg azonban megdermedt - Wilkina újabb kardcsapása épp elérte, ám utána a felhögő lény egy szempillantás alatt köddé vált, s a koldus előtt jelent meg, aki zihálva, hörögve kapkodott levegő után, szájából habos nyál folyt ki, beleragadva a szakállába - de olyan erővel markolta a karónak is beillő fadarabot, hogy a tenyeréből már vér szivárgott.
“Nem érdemled meg, hogy még egyszer a kezedben tartsd… Elvesztetted, nem érdemled meg újra! Nem érdemled meg, hogy bármit is a kezedbe tudj venni még egyszer!” - ezt hallhatta Liliath, ha az előbbiek után még mindig képes volt a szörnyre koncentrálni.
A következő pillanatban pedig, mielőtt bárki bármit is tehetett volna, a koldus a magasba emelte a karót, s teli erőből átdöfte vele a földre feszített kézfejét.
Üvöltve borult előre, ám ahogy elterült, elakadt a hangja. Egész testében reszketett - csupán ennyiből lehetett sejteni, hogy még élt.
A szörnyeteg pedig, bár nem kevés sérülést szenvedett eddig, most újra beleveszett az árnyékokba, s eltűnt a szemük elől, mintha ott sem lett volna. A tombolásának nyomai azonban megmaradtak.
Gyakorlatilag romokban hevert a tér, de az emberek pánikba esett kiáltozásai eddigre teljesen elültek, s mindenki a két vöröshajú lányra meredt, pillantásukban pedig rémülettel vegyes harag lángja égett.


Jegyzet:Egy pici csúszással, de itt is a mesélői! Jól haladtok, ügyesek vagytok! A mostani kör 04.24-áig tart, utána várható a mesemondó reagja. ^^ Kérdés-kérés esetén továbbra is keressetek bátran pm-ben vagy chaten! Kérdezni ér!! Jó játékot!
Hangulatzene: The Hym

Téli Rege@

Örült annak, hogy egy újabb vaják csatlakozott kettejükhöz, és csak remélni tudta, hogy jobban szót tud majd érteni vele, mint az ifjú macskával, akire a viselkedése alapján tökéletesen illik a macska jelző. Megy a saját feje után, és nem hallgat másra, türelmetlen, pedig egy kevéske türelemmel sokra vihetné, lehetne belőle még híres és jó vaják, de ha így folytatja, egyszer, csak egyszer kell elkövetnie egy hibát, és hamar életét veszti majd.
- Szépet és jobbat.- nyugalmat erőltetett magára, ráncai is kisimultak, már amennyire lehetséges volt.- Igen, jól gondolta, hogy az én tulajdonomat képezte.- meglepte, hogy ilyen hamar újra látta, bár már maga az a tény is meglepő, hogy egyáltalán látja.- Nem igazán, egy vak koldusnak adtam oda, több hasznát venné, mint én. De a jelek szerint, akkor nem tartott igényt rá. S ha jól értem, akkor csak ez volt ott?- nézett rá az ujjai közt szorongatott köpenyre.- Különös, akkor is valami fura lengte körül azt a szerencsétlent, amikor találkoztunk vele, és a története se mondható átlagosnak.- nem kezd bele az elregélésébe, de ha igényt tartanak rá, hát meg osztja mindazt, amit az idegenvezetőjüktől meg tudtak.
Halkan szívta meg a fogait, van egy olyan sejtése, hogy az öreg Georg nem lesz túl boldog attól, hogy valaki megint meg akarja nézni a testet, pedig egész jó fizetséget kapott érte cserébe, talán pár érme most is segítene a dolgon. Mert, ahogy hallja a szitkokat, tényleg nem nyerte el a tetszését.
- Nem szükséges megnéznie a testet, nem árult el semmit, legalábbis semmi olyat, ami jelenlegi helyzetünkben segíthetne. De ha gondolja csatlakozzon hozzánk, éppen a környékét néznénk meg annak, ahol a testeket megtalálták. Lehetséges, hogy egy troll a tettes. Ha így lenne, hárman több az esélyünk arra, hogy megoldást találjunk, lehetőleg békést.- nem szívesen ontana vért, természetesen he nem tudja elkerülni, megteszi azt, amit kell.
- Mi a…- meglepetten kapta fel a fejét és nézett a hangzavar irányába. Egy kuszább és furább az, ami ebben a városban történik.- Amondó vagyok, hogy a test már nem olyan fontos, és inkább annak járjunk utána, hogy mi is volt ez. Legalábbis én így teszek.- tekintve a körülményeket, már maga az is fura volt, hogy akkor történt ez, mikor itt voltak és ennyi furcsaságot tapasztaltak, de hogy még a medálja is jelzett, még több kérdőjel kezd megjelenni Gabriel szemei előtt. Indult is hát a hang irányába, a testtől meg tudta, amit akart, és ezek az apró jelek, amiket tapasztalt, mind arra mutat, hogy a válaszokat a falakon belül és nem kívül kapják meg.




Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Valaki & te/cím@

Miközben a kis tárgyat telekinézissel magamhoz reptettem, befejeztem az őket összekötő kapocs alapos vizsgálatát. Ahogy sejtettem, a lényt és a férfit nem lehet szétválasztani egyedül, szóval tényleg az egyetlen megoldás az volt, hogy megpróbálom mentálisan lerohanni a lényt, és rávenni, hogy hagyja el a férfit – azonban abban a pillanatban, hogy behatoltam a lény elméjébe, rájöttem, hogy ez egy nagyon nagyon rossz ötlet volt. Abban a pillanatban, hogy megérintettem az elméjét, érezte, hogy ez az ötlet ott lesz a „Legrosszabb Ötleteim Valaha” listán.
De másba belegondolni már nem volt időm, mivel lerohantak az érzések és az emlékek. A sötétség… A hideg… és az érzelmek kavalkádja… Aztán jöttek az emlékek…
Nem, én nem csináltam semmit…! Ezek nem az én emlékeim! – próbáltam emlékeztetni magam. Végül az éhség, az a végtelen üresség, ami átjárt, szinte letaglózott, és nem csak a fizikai éhség – mintha kiürültem volna lelkileg és mágikusan is. Végül így is sikerült kinyögnöm a parancsot – aztán magával ragadott az érzelmek és emlékek kakofóniája.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült valahogy megszakítanom a kapcsolatot. A hideg kövön tértem magamhoz a téren, és a jelek szerint alig pár másodperc telhetett el. Aztán érkezett az újabb érzelmi lökéshullám, de ezúttal nem a szörnyből, hanem az emberekből. Sokan, körülöttünk félelem, megvetés, gyűlölet – és erős. Nem kellett hallanom, hogy miket sikítoznak, mert az, hogy éreztem őket, jelezte, hogy én is a célja vagyok ezeknek az érzelmeknek. Aztán megéreztem valami még rémítőbbet: eltűntek a varázslataim.
Mind a tűzgolyók, mind a pajzsok, amiket Wilkina köré szőttem, mind a lángok, amikkel a teret világítottam be. Rémülten pillantottam magamra, de a rejtőbűbájaim megvoltak még, igaz, mintha azokat is megtépázta volna valami. Gyorsan helyreállítom őket, mielőtt összeomlanának.
- Sikerült? Legyőztük? – teszem fel a kérdést a vajáknak. A hangom még mindig kicsit erőtlen, jobban megviselt ez a kis elmegyakorlat a hym-mal, mint gondoltam. Közben odamegyek a szerencsétlen koldushoz. Egy gondolattal rántom ki a fadarabot a kezéből, majd megpróbálkozok egy gyógyítóbűbájjal, amit az egyik, Francesca vagy Ida által feladott könyvben olvastam. A fejemben formálom meg az igét, és nagyon furcsa érzés, hogy szavakat és nem a végeredményeket formálom meg, de sose gyógyítottam, inkább nem kockáztatom meg, amíg nem értem, hogyan működik pontosan. Érdeklődve figyelem, hogyan lép működésbe a bűbáj, és sajnálattal nézek végig a kolduson, majd végül úgy döntök, azután a sok rossz után, ami érte, megérdemel legalább ennyit…
Magamhoz szólítom a kis szobrocskát és a szekér egy darabját, aztán bűbájba fogok. Érzem, ahogy a testemben tárolt energiák életre kelnek, és érzem, ahogy a fadarab a kezemben alakot vált: nem telik sok időbe, és a kezemben tartom a szobrocska pontos mását. Az eredetit egy gondolattal Holle anyóhoz teleportálom.
„Itt van a szobrod, ahogy megígértem.” – próbálom leplezni az érzelmeimet, amik a szoborhoz társulnak épp, de lehet, némi undor átszűrődött így is. A másolatot pedig odanyújtom a koldusnak.
- Tessék, itt van a szobrocskád. – Hangomban érződik a szánalom és az együttérzés, aztán újra végigvert rajtam a harag és a félelem, ami az emberekből sugárzott.
„Mutáns! Boszorkány!” – a gondolataik olyan hangosak voltak, hogy koncentrálnom kellett, hogy kizárjam őket. Emberek… Valaki megpróbál segíteni nekik, megszabadítani őket egy olyan förmedvénytől, és mi a köszönet? Harag és megvetés. Kezdem megérteni, miért vonult el Holle anyó az erdőbe. Ezek az emberek pont olyan gonoszak, mint a Hym. Megérdemlik egymást.
- Menjünk innen, kérlek. Nem akarok még velük is harcolni. Nem biztos, hogy vissza tudnám fogni magam… - suttogom oda társnőmnek, hangomban félelem és kétségbeesés bújkál. Nem akarok vérfürdőt és lángoló házakat, de épp nem vagyok elég összeszedett ahhoz, hogy finoman célozni tudjak. Ha most esnek nekünk ezek a helyiek, akkor egy módon tudom megvédeni magam és Wilkinát, de lehet, soha többet nem akarok majd utána tükörbe nézni. Közben keresek valami kiutat, ahol el tudjuk hagyni a teret, mielőtt tovább eszkalálódna a helyzet.
- Kérem, nyugodjanak meg, találtunk egy szörnyet, azt próbáltuk legyőzni! – próbálok magyarázkodni a tömeg felé halkan, közben becélzom Gabriel kristályát készen, hogy mindkettőnket elteleportáljam, ha kell.


Jegyzet:*Ide írjZene: *Ide írj

Ti & Janka

Amikor bazdmegolni fogok kezdeni, szerintem elég sokan fogják tudni, hogy a bárd már elfáradt és szíve szerint ágyba bújna és aludna legalább nyolc órán keresztül, természetesen ez nem most lesz, még bőven van idő rá, főleg, hogy egy új kaland, egy új ballada alapanyaga van a láthatáron, és mégis, hány igric mondhatja még el magáról, hány kollégám, hogy személyesen voltak jelen, nem csak másodkézből, vagy csupán pletykák alapján írták meg a történetüket, melyet megénekelnek? Ugye, hogy nagyon kevesen? Éppen ezért, boldogan növelem a láétszámát eme szűk körnek, bízva abban, hogy lesz még ezeken kívül is kalandom, ahol próbálok nem a másik terhére lenni. És, mégis csak az, akinek arcát sebhely borítja és fehérhajú vajáklány mert magamra hagyni két gyermekkel, na meg Arrynnal. Valahogy örülök ennek és bátorsággal, büszkeséggel tölt el.
- Inkább legyen bottal ütve mint kiskoporsók, Irinka – nézek a kölyökre, nem, nem. Mikor Matko megjegyzi a repülést, nem bírom ki, hogy ne nevessek fel. Mennyire kis naiv. Bár, igaza van, legjobb tudomásom szerint a ez nem képes repülni.
- Lehet, hogy ő nem képes, de sose tudhatod, hogy mi igen. Rengeteg lény van mely képes repülni – mikor is volt már, mikor beléptem abba az elhagyatott házba, eszembe jut a dolog most így hirtelen, és tippem sincs miért.
Mi a franc. Ez egy hógolyó? Mármint, igen, Matko! Abban a pillanatban ugrok is hozzá, megnézni, nem-e esett-e valami baja.
- Jól vagy? Minden rendben? Mid fáj? Kérsz rá gyógypuszit? – Kérdezem meg tőle ijedten, nem akarom, hogy baja legyen. Még csak az hiányozna. Nem akarom, hogy baja essen szegény Matkonak.
Rosszak? Szén a csizmába? Felállok és körbenézek, várva, felbukkanjak azok, kik a hangok tulajdonosai.
- De ezek a gyerkőcök legalább bátran elő mernek jönni, ellentétben veletek, sötétben bujkáló orvul támadóktól! - Jelentem ki a kelleténél egy kicsit erősebben, meg is lett a jutalmam egy hógolyó tekintetében, szisszenve nyúlok a tarkómhoz, ez igazán fájt. Dörzsölöm is és szedegetem ki a havat, nem jó, nagyon hideg.
Robbanás. Meglepve nézek körbe, honnan jöhetett eme förtelmes zaj, és nem is kell sokat várnom, mikor megszólal az ifjú. Oké, ez nem jelent semmi jó, viszont nem biztos, hogy jó ötlet most oda menni. Abban a pillanatban, hogy rám néznek döntök, megfogom a kezeiket.
- Menjünk haza, rendben? Arryn, jössz velünk? – Kérdezem meg azért, de akár igen, akár nem a válasz, megindulok a kölykökkel, hogy az útmutatásuk alapján kísérjem őket el oda, ahol laknak, remélve, nem a házuk volt.


Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Téli Rege@

Ciri félmosollyal kísért megjegyzésére az angyalfi felkuncogott, s az előtte térdelő lányra tekintett egy pillanatra a földre szórt kincsecskékről.
- Meg is érdemelte! - tette még hozzá, majd mikor a vajáklány maga elé emelte a hóból kitúrt gyűrűt, Tücsi elgondolkodón hümmögött.
- Nnnnaaa jó, legyen a tiéd! Én meg megtartom a szerencsepénzed. Vigyázni fogok rá, becsszóra! És sose foglak elfelejteni! - ígérte, noha azért még egy elbocsátó szép pillantást vetett a borostyánköves gyűrűre, mielőtt cseréltek volna.
Aztán amint megtalálta a keresett, gyógyító rúnával vésett kavicsot, nekiállt beforrasztani Ciri hátán a sebet vele, s közben csacsogva ecsetelte, hogyan is tett szert a varázskőre. Azonban véletlenül elszólta magát, s mielőtt még folytatta volna a csicsergést, ígéretet kért a vajáklánytól. Cirilla reakciójára viszont elsőre megrökönyödött, ám az arcára kapott puszit érezve menten felocsúdott, és hálás mosollyal megölelte a lányt - s természetesen egyből a felé nyújtott keze után kapott, miután sebtiben visszarámolt mindent a zsebébe.
Ahogy elindultak, az angyalfi tovább csicsergett, és kifejtette a vajáklánynak azt a zseniális tervet, amin már vagy egy hónapja dolgoztak Sacival és Lacival, s amit hallva Ciri először kuncogni, majd kacagni kezdett, ám ahogy a lány is elismerte az ötlet - és főként annak kiötlőjének - géniuszát, Tücsi büszkén húzta ki magát a dicséretre. Hanem a továbbiakra egy egészen cseppnyit bűnbánó “oh” szaladt ki a száján, s érdeklődve hallgatta a vajáklány zsákos ötletét, amire végül komoly szakértelemmel hümmögött.
- ...Ez is egy nagyszerű ötlet végülis…! Hmm, szólok róla Sacinak és Lacinak, és kitalálunk valamit! Visszahozzuk a csizmákat ma este Kőfejtől, és ahogy mondtad, Yule estéjén zsákban kihozzuk az ajándékokat! - lelkendezett mosolyogva. - Annak még biztosan Kőfej is örülne, ha őt öltöztetnénk fel Yule-apónak! - tette hozzá, azt azonban már, hogy ki az a Kőfej, nem volt ideje kifejteni, ugyanis a robajlást hallva Cirilla elengedte a kezét, és felragyogó tekintettel biztatta, hogy nézzék meg maguknak, mi okozta a hangzavart.
Az angyalfi hasonló lelkesedéssel követte, ám ahogy egyre közelebb értek a hang forrásához, s immáron a sikoltások és kiabálások is felerősödtek, egy pillanatra megállította Cirit.
-  Ciri! Engem ott nem láthatnak meg. De még ma este fogunk találkozni, megígérem! - azzal búcsút intett a lánynak, aki tovább rohanhatott arra, amerről a ribillót sejtette.
A vajáklánynak nem is volt nehéz dolga, medálja mind jobban táncolt, ahogy közeledett a célja felé, egyre hangosabbak lettek a rémült és kétségbeesett sikolyok, s egyre fényesebben ragyogott a háztetők fölött a tűz fénye - ám ez az erős fény egyszer csak hirtelen eltűnt. Cirilla kivont karddal fordult be az utolsó sarkon, ám a téren, ahova érkezett, olyan látvány fogadta, amitől biztosan meg kellett, hogy torpanjon egy pillanatra.
A tér közepén hátborzongató, éjsötét rémség állt: emberinek tetsző alakja úgy kavargott, mint a legsűrűbb, koromfekete füst, nyúlánk karjainak végén öt-öt hosszú, pengeszerű karma a földet érte szinte - maga a lény pedig olyan magas volt, hogy gond nélkül elérte volna kinyújtott karral egy emeletes ház tetejét. A szörnyeteg előtt toprongyos, koldusnak tűnő férfi térdelt, teljes önkívületben, szája üvöltésre nyílt és habos nyál folyt ki rajta. Egyik kezét a magasba emelve tartotta, s mintha valami rövid karót szorított volna - a következő pillanatban azonban teli erőből másik, az utca kövére kifeszített kézfejébe döfte a fadarabot.
A férfi hangos üvöltése visszhangot vert a téren, s ahogy előrebukott, az előtte álló árnyszerű rémség egy pillanat alatt beleveszett a sötétségbe - köddé vált, mire a remete reszketve elterült a kövön.
Nem Ciri volt azonban az egyetlen szörnyvadász a téren: az árnyak közé vesző lényt ugyanis már pont nem érte el egy vöröshajú vajáka kardjának éle. Wilkina remegve állt meg egy pillanatra, ahogy a szörnyeteg eltűnt előle, majd lassan egy ájult testhez lépett, s igyekezte feltámogatni a szintén vöröshajú, fiatal lányt, aki a koldustól nem messze hevert eddig eszméletlenül. Most azonban kezdett magához térni lassan, Cirinek háttal ülve fel a földön.
Liliath, amint magához tért, az első, amit észrevett, hogy szinte minden varázslata semmivé foszlott - kivéve azok, amik a valódi alakját rejtették el az emberek szeme elől, de még azok is közel álltak ahhoz, hogy eltűnjenek. Így, miután feleszmélt, s rendbehozta ezeket, a varázslatra pedig Ciri és Wilkina medálja is megremegett, erőtlen hangon kérdezett valamit a Vörös Farkastól, amit Cirilla valószínűleg nem hallott, ahogy Wilkina feleletét sem.
A vajáklány ezután láthatta, ahogy a fiatalabb vöröshajú lassan, tétován felállt, s az ájult koldushoz lépett, majd egy intéssel kirántotta annak kézfejéből a karót, s míg egy gyógyító bűbáj varázsszavait idézte, Wilkina addig is kötszerrel igyekezte csillapítani a férfi kezének vérzését. A koldus még csak fel sem hörrent - magán kívül volt teljesen, csak a remegéséből lehetett biztosra venni, hogy még élt.
Ami a teret illeti, ahova Cirilla megérkezett: romokban állt. Az egyik házfal előtt ripityára tört szekér maradványai hevertek vakolat és faltörmelék társaságában, a vajáklánnyal szembeni épület teteje pedig beomlott, abból a házból elkeseredett segélykiáltások és fájdalmas nyöszörgések hangja szűrődött ki. De nem minden embert temetett maga alá a tető: sokan álltak rémülten és haragosan a téren is, tisztes távolságra természetesen az iménti harc epicentrumától, de ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy dühödt szidalmakat ordibáljanak a vajáka és a varázslólány felé, vagy épp a szeretteik után kiáltozzanak rémülten.
Egy női hang zokogva szólongatta Matko és Irinka nevű gyermekeit, s ekkor érkezett meg a térre egy másik utca sötétjéből kilépve Janka, két kezét a két engedély nélkül kiszökött, cipőtolvaj-vadász kölyök fogta, s ahogy a gyerekek meghallották anyjuk sírását, szinte kórusban kiáltottak fel:
- Anyu!! Anyuuu!! Hol vagy? - kiabálták, mire a tömegben sustorgás támadt, s három pillanat sem telt belé, két haragos képű férfit félrelökve ugrott elő a tömegből egy könnyes arcú nő, aki csemetéit meglátva úgy sóhajtott fel, mint aki magát Melitele anyaistennőt látta alászállni az égből. A két kisgyerek azonnal elengedték a bárd kezeit, és máris futottak az anyjukhoz, aki térdre rogyva tárta szét karjait, hogy magához ölelje őket, s könnyezve összecsókolgassa mindkettőt.
- Édes Melitele…! Azt hittem, benn rekedtetek a házban…! - rebegte.
- Nem, nem, a dalnok néni vigyázott ránk! - mondta gyorsan Matko, ahogy hátrapillantott Jankára, hálás mosollyal, amiért hazahozta őt és a testvérét.
A többi ember azonban korántsem békélt meg ilyen könnyen, hiába nézték végig, ahogy Liliath mágiával begyógyította a koldus sebesülését, illetve azt, hogy valami fafaragványt is lemásolt, amiből az eredetit eltüntette, a másolatot pedig a koldus elé tette. Sajnos a remete semmit nem fogott fel a gesztusból - de más furcsaságot is észlelhetett Liliath, ugyanis Holle anyót mintha nem érte volna el a telepatikus csatornán. Mintha nem lett volna magánál - talán elaludt? Végülis, bőven benne voltak már az estében ahhoz, hogy ez lehetséges legyen.
Liliath halkan odasúgott valamit Wilkinának, közben azonban az emberek haragja nőttön nőtt, hiába próbálta Liliath megmagyarázni a helyzetet.
- És így próbáltátok legyőzni azt a rémséget?! Hogy kis híján porig romboltátok az otthonunkat?! - kiabált vissza egy férfi.
- Az a beste darabokra törte a szekerem! - krákogta egy koros bácsi.
- Beomlott a házunk teteje, és majdnem maga alá temetett mindannyiunkat! - sírta egy nő, aki a földön térdelt, az ölében egy idős asszony feje feküdt, a nő pedig mindent megtett, hogy egy rongycsomóval felfogja az anyó halántékából szivárgó vért.
Az egész tömeg egy emberként kezdett ordítozni ezután, válogatott szitkokat és szidalmakat vágva a két vöröshajú felé, de a “mutáns korcs” és a “máglyára való boszorkány” kiáltások voltak talán a leggyakoribbak.
Ha azonban Liliath ezt követően megkísérelte megtalálni mágiával Gabriel kristályát, azt tapasztalhatta, hogy alig pár méterre maguktól érezte a kőből áradó mágiát, az ősz Griff ugyanis ebben a pillanatban fordult be a térre, hogy lássa és hallja a felbőszült, ordítozó tömeget, és valahol a téren Cirillát, Wilkinát, illetve legnagyobb meglepetésére Liliath-ot is észrevehette. De láthatta a földön továbbra is eszméletlenül fekvő koldust, akinek a kabátját adta, az pedig mindebből is egyértelmű lehetett számára, hogy itt valami hatalmas harc történt - legalább is a beomlott tetejű ház és a téren pozdorjává tört szekér maradványai is erről tanúskodtak. Ahogy Wilkina kiutat keresett a tömegből, könnyen észrevehette ekkor az ősz Griffet, aki úgy tűnt, éppen csak akkor ért oda.
Azonban nem kellett sok ahhoz sem, hogy a Zerrikán Mantikór is feltűnjön Gabriel mögött, leengedett, de bármikor csatára kész íjjal, s annak idegére illesztett nyíllal, s arcán látszott, hogy nem sokkal korábban ihatott meg néhány főzetet. A vajáknő észrevehette a téren Cirit, Wilkinát, Liliath-ot és Jankát is, no meg persze a haragosan kiabáló emberseregletet, arra viszont Jieh sem biztos, hogy számított, hogy mekkora mértékű pusztításra fognak megérkezni, miután Gabriellel a sírásó előtt megbeszélték a vak koldus múltját, majd nekiiramodtak, hogy felderítsék a robajlás okát. Jieh sejthette, hogy a tér közepén ájultan heverő remete az a koldus lehetett, akiről Gabriel mesélt, ez pedig úgy merülhetett fel benne, hogy szinte ugyanazt a szagot érezte felőle áradni, ami korábban Gabriel felöltőjét megszimatolva olyan élesen elütött az ősz Griff szagától. Mindkét újonnan érkezett szörnyvadásznak egészen biztosan lett volna jó pár kérdése arról, hogy mégis mi a pokol történt itt, ám egyelőre a felhergelt tömeggel kell valahogy mindannyiuknak megbírkóznia. Az emberek ugyanis őszinte haraggal és megvetéssel kiáltoztak és fenyegetőztek Liliath és Wilkina felé, de néhányan már egy-két botot és vasvillát is kerítettek, s készen álltak arra, hogy elkergessék legalább ezt a két delikvenst, de bármilyen vajákot vagy varázslót, aki az útjukba kerül.

Arryn mindeközben, miután Janka úgy döntött, hogy kézen fogja a két gyerkőcöt, és elsiet velük a robajlás irányába, az aen seidhe magára maradt a szűkös utca sötétjében, hogy utána járjon a cipőtolvajok kilétének, és esetlegesen el is kapja őket. Ahogy azonban a Vörös Hercegnő megállt a dobozok előtt, mellkasán összefont karokkal, egy pár pillanatig kellet várnia csupán a kijelentését követő, méltó feleletre - ám az valahogy mégsem a várt irányból érkezett, sokkal inkább a tünde mögül.
- Biztos vagy benne, hogy tudod? - kuncogta az egyik hang, ugyanaz, amelyiket már korábban is hallotta a tünde, majd beszállt mellé a másik is.
- És ha mégis inkább itt vagyunk? - érkezett a viháncoló kérdés jobbról.
- Vagy inkább itt? - kontrázott rá a másik balról.
- Vagy fölötted! - nevettek egyszerre, s csakugyan, ezúttal mintha Arryn feje fölül érkezett volna a csibészes csicsergés.
- Féééélsz tőlünk? - vihorászott a lány.
- Persze, hogy fél tőlünk! - nevetett fel a fiú.
- Úúú, az undok, goromba tündenéni féééél az icikepicike Sacitól és Lacitól! - nevetett  fel megint a lány. - Nem is tudod, hol vagyunk, igaaaz?
- De ha azt tudnád is, hogy hol vagyunk, azt nem, hogy mik vagyunk! - kacagta aztán a fiúsabb hang, mely ezúttal egy fal mellett álló zsák mögül érkezett, és mintha maga a zsák is megmozdult volna, mintha… lett volna benne valami élő. Vagy csak a tünde szeme káprázott?
- Bizoooony! - kuncogott fel a lányhang, amely az utca egy teljesen más pontjáról szólt most, egyenesen egy falnak támasztott kerék mellől. - Mondd meg, mik vagyunk, mondd meg! Ha nem tudod, megátkozunk! - nevetett ismét, majd a kerék hirtelen magától elindult a fal mentén, hogy aztán attól elfordulva pár métert guruljon az úton, míg el nem dőlt, s íves hurkokkat leírva el nem terült a földön a hóban.
A levegőt diadalmas, csibészes, gyermeki kacaj hangja töltötte be.


Jegyzet:Nagyon ügyesek vagytok mind, itt is a mesélői! A mostani kör 05.05-éig tart, a következő mesélőire utána lehet számítani! Kérdés esetén továbbra is nyugodt szívvel keressetek pm-ben vagy chaten! Jó játékot!
Hangulatzene: Hunter's Path

Téli Rege@

- Igen, és egy általa faragott szoborhoz beszélt, amit a vaksága ellenére alkotott. Kifejezetten zavaros történet.- mivel nem eskették meg, hogy hallgasson a történetről, hát megoszt mindent a vaják hölggyel, amit vele is megosztottak, talán ha összeteszik a gondolataikat, akkor még valamire jutni is fognak, és lesznek ötleteik azzal kapcsolatban, hogy mi is lelhette a koldust.
Szerencsére a hölgy hallgatott Gabrielre, és nem foglalkozik a testtel, időpocséklás lenne csupán, nincs semmi érdekes abban a testben, legalábbis a jelenlegi helyzetüket tekintve, nincs köze a cipők eltünéséhez. De mindenesetre nem árt majd kivizsgálni, ha az itteni dolgoknak a végére jártak, ami tényleg fontosabbnak tűnt, már csak a hangok okán is, és felettébb rossz volt az irány, ahonnan jöttek a zajok. Szapora lépésekkel indult hát el felé, hátha megelőzheti a bajt.
- Legyen hát úgy. De vigyázzon magára.- volt róla sejtése, hogy miért is marad hátra, a felkészülése miatt. Okos dolog ez a részéről, vaktában elindulni tapasztalatlanságra vallhat és ezt felróhatná magának is Gabriel, de nem érzi a vér és halál szagát a levegőben, és egyébként is, amire szüksége van az nála van, és Lilitől kapott mágikus tárgy is a bírtokában volt.
- Oh…- nem volt túl bizalomgerjesztő a látvány, túlságosan is rossz volt, amitől ismét arra kényszerült, hogy az orrnyergét dörzsölje. Manapság ritkán alakulnak úgy a dolgok, hogy mindenkinek jó legyen. Progrom illat volt a levegőben, és elnézve, hogy kik felé irányult, még jobban magához ölelte Gabrielt az aggódalom. Ha nem vigyáznak a népek, és Lilinek magát kell védenie, akkor nem csupán a cipők tűnnek el, hanem maga a város is. De fura, hogy itt volt. Mégis mit keresett itt, és mit csinált azzal a szerencsétlen koldussal? Ha sikerült megoldaniuk ezt, akkor lesz pár kérdése az ifjú hölgyhöz.
- Ifjú Mantikór, kérem kövessen. S próbáljuk meg elkerülni a vérontást, senki se járna jól vele.- gyorsan szedte a lábait, hogy a tömeg, és Liliath közzé érjen.- Nyugalom népek, ne kapkodjunk és vonjuk le hírtelen következtetéseket! Csupán egy baleset történt, ha lenyugodnának az nagy segítség lenne mindenkinek! Biztos találunk egy megoldást, aminek nem része a vérontást!- valamiért úgy érzi, hogy nem sok esélye volt arra, hogy békés megoldást találjon, de meg kell próbálnia. De az se annyira hagyja nyugodni, hogy a medálja szinte táncot jár már.





Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"