Minden ember tolvaj nem lehet

Eryl & Cickány

Már javában delelt a Nap, amikor megérkezett Spallába. Hajnalban szállt le a hajó fedélzetéről és búcsúzott el a tengeri tolvajoktól. Pele volt olyan jó fej, hogy megsúgta neki, ha már erre jár, ne rohanjon úgy Ríviába, hanem tegyen egy kis kitérőt a városba. Ugyanis a Dizainni famíliáról az a hír járta, hogy tulajdonában vannak egy vörös, ritka ékkőnek.
Nem volt ostoba, tudta mire gondolt hajdani mestere. Ha megszerzi, azzal bebiztosíthatja magát Ríviában, mint az utolsó Passerini. Senki sem piszkálná, míg a többieket keresné. Remek ötletnek tűnt! Már csak azért is, mert látni akarta azt a neves drágakövet. Arról nem is beszélve, hogy roppantul kíváncsi volt, hogy szárazföldön miként teljesít. Hónapokon keresztül utazott a nyílt vizeken. A tengeri rablás metódusa pedig eltért a szárazfölditől. Cickány komolyan aggódott, hogy képességei esetleg berozsdásodtak.
Nem ezt tükrözték ösztönei, mely miatt úgy járkált a városban, mint egy gyakorlott zsebmetsző. Kis utcákon haladt. A zsúfolt tömegben azonnal kiszimatolta, hogy kit tud észrevétlenül kisemmizni. Egy igen kiadós reggeli-ebédre valót tudott szerezni magának egy olcsó fogadóban. Bár a kenyér enyhén penészes volt, még így sem rettent kedve az ízektől. Mikolaj ennél sokkal, de sokkal rémesebben főzött.
A délutánt tájékozódással töltötte, úgy járt-kélt a városban, mint egy kíváncsi nézelődő, aki csak most érkezett – ami bizony igaz is volt, nem is ferdített nagyot. Beszélgetést kezdeményezett az idősebbekkel, kik mindig a legtöbbet tudták, ha pletykáról volt szó. Így a Dizainnik tömör történetét hamar felvázolták előtte. Régi nemesi család volt, kiknek nem is olyan rég szolgáltatták vissza a családi házukba a rubintot. A csehóban pedig egész kerek képet kapott az őrségről, a javában ittas földi munkások és helyi katonák díszes kavalkádjától.
Cickányt már csak egy kérdés foglalkoztatta: hogyhogy nem tette még rá senki sem a kezét a drágakőre? Nem mintha bánná, örömmel lovasítja meg ő maga az ékkövet. Már csak arra kellett várnia, hogy leszálljon az éj és az időjárás neki kedvezzen.
Az időjárás viszont cseppet sem kedvezett neki.
Az eső szakadt, a földesút felázott, ha akart se tudott volna halkan eljutni a Dizainni rezidenciához. Így elvetette a város utcáit, a végén felcsattogná az egész környéket. Így azonnal megmászta a fogadó falát. A kivett szobájának ablakán távozott, de még ekképpen is meggyűlt a baja a nedves fallal. Kétszer meg is csúszott. Mikor már a tetőn volt, a közlekedés is könnyebbé vált. Viszont a szüntelenül záporozó cseppek teljesen átáztatták ruháját. Haja az arcára tapadt, Cickány pedig fázni kezdett. Kifejezetten jól esett neki, mikor bemászott az első ablakon, mely a Dizainnik folyosójára nyílt.
Persze előtte megvárta, hogy az őrök elhagyják a folyosót. Tudta, hogy mire számítson, felmérte a terepet, mielőtt idejött volna. Először levette magáról teljesen átázott köpönyegét, kicsavarta és összetűrve hóna alá kapta. Ezt követően nesztelen léptekkel indult meg a rubintot rejtő szoba irányába. Tolvajkulcsával könnyedén feltörte az ajtót, majd odabent visszareteszelte, mintha mi sem történt volna. Mielőtt komolyabban körülnézett volna, először az ablakhoz ment, hogy kioldja a zárját a sürgős távozás esetére.
A szoba végében apró gyertyaláng égett. A kicsike fény is éppen elegendő volt, hogy megmutassa a rubint szépségét, mely úgy ragyogott, mintha a Nap égető ragyogása érintette volna fényesre csiszolt felszínét. Körebe járta a pulpitust, melynek tetején smaragd zöld színű selyempárna pihent, aranyozott rojtokkal. Ezen ült a hírhedt drágakő. Cickány enyhén eltátott szájjal csodálta a szép követ, fejben azt próbálta kiszámolni, hogy mennyit érhet. Jobb kezével már nyúlt is volna érte, amikor neszezés ütötte meg a fülét, majd azt egy zár kattanása követte.
Nem gondolkodott, ösztönből cselekedett. Magára kapta nedves köpönyegét és behúzódott a szobában álló szekrény mögé. Sietségében majdnem kioltotta a gyertya aprócska lángját.
Egy őr nézett be a szobába, nem vette észre, mert amint végig pásztázta a tekintetével, már haladt is tovább. De a telt fickó mögött más is tiszteletét tette a helységben. Egy sötét árnyat látott végig lejteni a szoba túlfelére, gondosan elkerülve az őr tekintetét. Cickány felvont szemöldökkel figyelte a furcsa jelenést. Csendben várt.
Az ajtó becsukódott, a zár kattanásával egy időben a figura megközelítette a drágakövet. Ez volt az a pillanat, amikor Cickány nem tűrhette tovább a fejleményeket. Bosszantotta, hogy más is pont ezt a napot választott a Dizainnik ékkövének elcsenésére. Mindent megtett azért, hogy kivárja a megfelelő pillanatot. Türelmét addig húzta, míg az idegen a kezével nem közeledett a kő felé.
– Én a helyedben nem tenném! – szólalt meg egy rekedtes hangú öregember vészjósló hangszínén. Hatásszüntetett tartott, csak azt követően folytatta. közeledett a kő felé. – Úgy hallottam átkozott. Ekaite, így hívták a tünde varázslónőt, aki gonosz ármányt szórt rá. – Cickány zavar nélkül adta elő légből kapott történetét. A hazug mondát megerősítette a hirtelen kivágódott ablak, melyet a viharos szél lökött be.
– De ha nem félsz ettől, nem bánom, megvárom. Utána amúgy is csaka poraid maradnak! Van amúgy két perced fontolóra venni szavaimat, mielőtt a következő ellenőrzés bekövetkezik. – Cickánynak a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy megállja a kuncogást. Úgy szerette volna közelről látni a fickó arcát! Biztosra vette, hogy meg van döbbenve.

Minden ember tolvaj nem lehet

Eryl & Cickány

Cickány arcára csalódottság rajzolódott ki. A szoba jótékony félhomálya viszont megőrizte rosszkedvű mimikáját. Nem volt mit tagadnia, a fejében igenis máshogy képzelte el a meglepetést, amit az illető számára okozott, mint ami valójában történt.
Morcosan kihúzta magát és kelletlenül kikukucskált a szekrény mögül, tanulmányozóan vizslatott a figura irányába. Nem mondta ki, de mélyen bántotta a tény, hogy éppen az Ő zsákmányát akarják az orra előtt eltulajdonítani.
Na azt már nem! – megütközve lépett ki rejtekéből. Minél közelebb akart lenni az ablakhoz, melyet menekülési útvonalnak tartott fent. Nem volt megbizonyosodva arról, hogy esetleg nem hallották-e meg odakintről, ahogy a viharos szél zenéltette a nyílászáró zsalugáterét. De nem lehet rajtakapni azt, aki nem rejtőzik, nemde bár? Ha szükséges, előadja az áldozatot az őrök előtt, hogy a másik taggal foglalkozzanak. Aztán kihasználja az első, adandó alkalmat és látványosan távozik az ablakon keresztül.
Halkan settenkedett a férfi háta mögé. Azt a pillanatot használta ki, amit a fickó a drágakővel való szöszöléssel töltött. Kapva kapott a kínálkozó alkalmon és meglovasított egy nyílvesszőt az idegen hátán lévő tegezből. A lőszert lassan forgatni kezdte a kezében, olyan tekintettel követve mozdulatát, mintha ezzel az ismeretlen tolvaj lelkének mélyére láthatna.
– Nem mintha szándékomban állna megzavarni – szólalt meg kisvártatva. – De szeretnék néhány szót szólni a becsületességről! – jelentette ki Cickány olyan hangszínnel, mint akibe évszázadok bölcsessége szorult. – Tudod, arról a dologról, ami mindenkiben ott rejlik, ami miatt jót szoktunk cselekedni, néha suttog is nekünk azt mondják, csak mi szeretünk beleszarni. Na most ez a becsületesség azt kívánja, hogy levedd a mancsodat a drágakövemről, ugyanis én láttam meg előbb! – csapott rá a lenyúlt nyílvesszővel a fickó kézfejére, mielőtt ráfoghatott volna a drágakőre.
Cickány utólag megbánta tettét. Ugyanis a férfi szemfülesebbnek tűnt annál, mint azt elsőnek gondolta volna róla. Nagy ámulatára, az idegen elkapta a karját az ütése elől, a kővel egyetemben. Az enyves kéz helyett, pedig Cickány egyenest az ékkő még ép biztosítékába vágott bele. A csengővel felszerelt vékonyka zsinórt, éppen olyan lendülettel kapta telibe, ami rendesen megszólaltatta a picike hangszereket. Még a harangok sem szólnak ekkora erővel egy lakodalomban, mint ahogy eme aprócska csengők zajongtak.
– Azt hiszem, most már csak két másodpercünk van távozni – gurult le ajkairól a felismerés, amint sikerült észhez térnie a hangos zenebona után. Odakint mély tónusú kiabálások szivárogtak be az ajtó résein. A fémes lábak csattogása pedig megerősítette Cickányban a gondolatot, hogy valóban tudnak már itt létükről.
Majd, mint akibe belecsíptek volna, hirtelen a drágakő felé nyúlt, hogy megpróbálja kikapni az idegen kezéből. Persze balgaság volt azt hinnie, hogy sikerülhet csak így elvennie egy szakmabelitől a drágakövet.
Magában bosszankodott, miért pont egyazon napot választották ki a lopásra? Mivel sikertelenül járt mozdulata, reményt veszve, majom módjára csimpaszkodott rá a férfi karjára, hogy élő pajzsnak használja a közelgő őrökkel szemben. Ahogy rajta lógott, szeme sarkából megpillantotta a korábbi szekrénysort, mely mögött meghúzta magát korábban.
– Várj! Becsületesség, ide vagy oda. Gondolom te sem akarod itt hagyni a fogadat! A kőről még cseveghetünk. Mi lenne, ha eltorlaszolnánk az ajtót? – bökött fejével a tároló irányába. Ha rábólintott az idegen, rögtön elengedte.
Minden másodperc fontos volt. Ugyanis, minden egyes légvételnyi pillanat közelebb vitte Cickányt az életveszélyhez. Legkevésbé sem akarta egy ilyen helyen itt hagyni a fogát. Megannyi megpróbáltatás után, most, hogy Ríviától alig már mérföld választja el. Még meg kell keresnie a fiúkat! Nem engedhetett meg magának egy ilyen baklövést!
Őszintén reménykedett benne, hogy az idegen is belátja, hogy mindkettőjük számára előnyösebb, ha elzárják az utat az őrök elől. Hiszen, az ablakon keresztül nem elég távozniuk. Simán rajta kaphatják és lelőhetik őket a házfalról. Tehát, minden másodperc kincs volt, amit a szekrénnyel nyerhettek!

Minden ember tolvaj nem lehet

Eryl & Cickány

Kimért bólogatással helyeselt az előtte álló rablónak. Majdnem elhitte a kérdéséből, hogy nem érti, miről is fecsegett az imént. Ez olyan téma volt, amit nem tarthatott magában, még ha egy tolvaj számára hajmeresztő is. Persze voltak benne megkérdőjelezhető részek, ezt nem vitatta. De a kívánt hatást elérte, a figura rá figyelt. Bár a vadászat elől így sem tántorította el. Pedig, ha nem tette volna rá a kezét az ékkövére… Az Ő ékkővére! Akkor most nem tartana az egész kúria őrsége a szoba felé, azzal a céllal, hogy nyakon csípjék őket.
– Dehogy pajzsnak! – hessegette el azonnal a férfi kétségeit. – Csak láttam, milyen tehetséges vagy és tudom, hogy úgy is megoldanád! – vigyorgott fel rá. Mosolya mögött pimaszsága lelt tanyát. Valójában de. Igenis pajzsnak használná a tolvajt és a szeme se rebbenne közben.
Noha, a becsületességet érintő szószólással nem ért sikereket, azonban úgy tűnt, hogy a józan esze a rivális tolvajnak is megvan. Leakaszkodott a fickó karjáról, majd nyomban a szekrény felé igyekezett. Vállával nekidőlt a gyönyörűen kifaragott, cseresznyefa szekrény oldalának és elkezdte az ajtó elé tolni. Az enyveskezű idegen segítségével, ezt a műveletet viszonylag hamar kivitelezte is.
Dolguk végeztével úgy tett, ahogy más egy komolyan fárasztó, jól végzett munka után szokott. Kihúzott háttal, kezeit összeütögetve, mintha „leporolná” őket. Ezt követően, azon nyomban az ablakhoz iramodott és kilesett rajta.
Elfeledte a követ. Ennél a pontnál már semmi sem érdekelte, az életben maradáson kívül. Szerencséje volt csupán azzal, hogy először nézett és aztán ugrott volna. Mivel, amint kidugta az orrát az ablakon, hiába volt a sűrű esőfüggöny, az épület aljában álló őrök azonnal lőni kezdtek rá. Cickányt megdöbbentette a felismerés: be voltak zárva.  
Beletúrt a hajába és pár lépést hátrább tántorodott az ablaktól. Maga mögé pillantott a fickóra, hogy megnézze, éppen min tevékenykedik. A látottak, pedig egyáltalán nem nyerték el Cickány tetszését.
– A nekker száraz farára, mégis mi a csudát művelsz? – tette fel a kérdést, enyhe idegességgel a hangjában, miközben a férfi felé fordult. A tag olyan nyugodtan tanulmányozta a szobát, mintha csak vendégek lennének itt és nem az életük forogna kockán. – Ugye vágod, hogy körbe vagyunk véve?! Nincs sehol sem kiút! – tárta szét a karjait, hogy felhívja a másik figyelmét a kényes helyzetre. – Ki kellene jutnunk valahogy!
Többesszámban beszélt, igen. Ugyanolyan bűnös volt az idegen abban, hogy idebent rekedtek, mint ahogyan ő. Vagyis egymásnak köszönhették az egészet, így evidensnek is találta azt a megoldást: együtt kell kijutniuk. Cickány ugyan nem vallotta volna be, de elsősorban azért szorgalmazta a csoportmunkát, mert semmiképpen sem akarta itt hagyni a fogát. Ketten pedig jobb esélyük volt, mint egyedül.
– Szóval Melitelére, megtudhatnám, hogy mégis miben mesterkedsz? – hangjára nyugalmat erőltetett. Abból a célból, hogy megértse a férfi tetteit, követni kezdte őt. Hozzá hasonlóan hol a falat, hol pedig a padlót fürkészte, bár nem volt számára egészen világos, hogy mit kereshetnek.
Cickány eljátszott azzal a gondolattal, hogy esetleg a kőnek kélt lába. Ebben az esetben az első akart lenni, aki megleli az elkótyavetyélt drágakövet. Ezért nem is vette le a tekintetét a földről. Egészen addig a pontig, míg a szobán kívülről olyan erővel meg nem ütögették az ajtót, hogy még a torlaszként szolgáló szekrény is beleremegett.
Ijedtségében eltompultak az érzékszervei, az odakintről beszűrődő kiabálások hangja halk duruzsolásként jutottak el hozzá. Döbbent riadalmából, mintha valaki lábánál fogva megragadta és megrázta volna, olyan váratlanul tért magához. Ösztönös reakcióként, Cickány, majdhogynem az idegen karjaiba ugrott menedék reményében. Helyette csak roppant gyorsan a fickó hátába került.
– Te is hallottad? – gördült le a szájáról az elhűlt kérdés. Aki nem ismerte, azt hihette, hogy félt. Remegő hangja és viselkedése is ezt tanúsították volna. Cickány azonnal a jóhíre védelmére kelne, hiszen szó sem volt erről! Nem félt, csak jobb szerette biztonságban tudni magát. No és a beszéd? – A fecsegés mindig is megkönnyítette a lelkét.

Minden ember tolvaj nem lehet

Eryl & Cickány

Mikor társasága a kék vérűekkel kapcsolatos tapasztalatáról kérdezősködik, menten kihúzza magát. Hogy ne tudna a fajtájukról, miközben hosszú hetekig töltötte idejét az egyik bőrében?
– Persze, hogy értek! – kérte ki magának fennhordott orral. Szívesen hozzáfűzte volna, hogy: „Nem látod, hogy kivel állsz szemben? Egyenest az utolsó Passerinivel fecsegsz!” – Viszont megállta eme kommentárjának hangoztatását, mielőtt még nagyobb galibába keveredne. Különben is, azt az álnevét az ínségesebb időkre tartogatta.
Valami turpisságot sejtve a faggatózás mögött, inkább hallgatott és figyelte a másik tolvaj mondandóját. Valójában sejtése sem volt, hogy mire gondolhatott a másik. De nem akarta megadni azt az örömet, hogy bevallja, halvány gőze sincs, miről van szó. Így találgatások helyett, inkább derekára tett kézzel várta a kifejtést.
– Hát persze! Ezt én is tudtam – lódította. – És már van nyom a titokzatos ajtó felé? – kérdezte. Azt a megjegyzést megőrizte magának, hogy a ház ura helyében, ő nem éppen a szolgálóját küldözgette volna a drágakő megmentéséért. – Van valami remek terved arra az esetre is, ha lespórolták volna a rejtekajtót a szobáról? – faggatta tovább a társaságát.
Mikor derék kiállását megtörte a helyi őrség túlkapása, próbálta mielőbb összeszedni magát. Láthatóan megnyugodott attól, hogy a torlasz meg lett erősítve. Megkönnyebbülten fel is lélegzett ennek hatására. Cickány mostanra ítélte úgy a helyzetet, hogy nekiálljon megkeresni azt a bizonyos titkos járatot, de úgy komolyan. A falat kezdte végig tapogatni, úgy sejtette, hogy a nemeséknél nem dívik a hajolgatás, ebből kifolyólag kizártnak találta, hogy pont a padlón leledzene az, amit kutatnak.
A falnál való tevékenysége lassan eredményre talált, ugyanis besüppedt az egyik alkalommal a keze alatt. Parányi rés keletkezett ott, tudta, hogy megtalálta, amit kerestek. Viszont tétovázott, hiszen a kő még mindig a másik tagnál volt. Ha elmondja neki, hogy itt van a titkos ajtó, akkor együtt is kell távozniuk. A fickó pedig simán elteheti láb alól, hiszen egyazon prédáért vadásztak! Komolyan tanakodott a lehetőségeken, végül pedig a kockáztatás mellett döntött.
– Úgy hiszem meglett, amit kerestünk! – jelentette be, miután ellépett a faltól.
Kijelentését rögtön megbánta a függöny láttán. Eleinte nem értette, hogy most, miután megtalálta a biztonságos távozási lehetőséget, miért akart a fickó az ablakon keresztül távozni. Majd minden tiszta lett számára: a krapek így akarja eltenni láb alól! Érthető, két tolvaj nem fér meg egymás mellett… Bár ezt az állítást igazából vétózná, a srácokkal tök jól elvoltak.
– Ugye nem gondolod, hogy kiállok oda? Láttad az előbbit?– bökött a nyílvesszőre felháborodottan. – Előbb lyuggatják ki a seggemet, minthogy díszvetődést végezhetnék!
Konokul fonta össze kezeit mellkasa előtt, esze ágában sem volt segíteni. Sejtette, hogy mire megy ki a játék és nem tetszett neki. Elterelés ide vagy oda, inkább idehal! Rendben, be kellett látnia, hogy ez a vég cseppet sem jött be neki.  
– Tudod mit? – lépett közelebb szavai során. – Megteszem, de akkor a jussból komoly részesedést kell adnod! – jelentette ki, majd beleköpött tenyerébe és a tolvaj felé nyújtotta a kezét. – Csak akkor fogd meg, ha szavadat adod rá!
Csakis ezt követően volt hajlandó besegíteni az anyag csomózgatásába és kiállni az ablakba, utóbbit már kevesebb lelkesedéssel művelte. Először csak kilesett és nagyot szippantott az eső illatából, mintha ebből próbált volna kellő erőt gyűjteni a művelethez. Kinyújtotta a kezét a függöny végéért, majd mielőtt felállt az ablakpárkányra, ránézett a fickóra.
– Ha kinyírnak, nem fogod tudni, hogy hol van az átjáró – emlékeztette, hiszen nem kötötte az orrára, hogy hol lelte meg a járatot.  
Habozott kimászni az ablakba. De láthatóan meglepődtek, hogy ugrani készült, mert nem lőttek azonnal. A megjátszott művelettel viszont sikert arathattak, mert odalent kezdték keresni. Cickány, miközben megpróbált visszaevickélni a szobába, lába megcsúszott a vizes házfalon. Legkínosabbnak az egészben azt találta, hogy kapaszkodót még nem talált.
Le fog zuhanni – jutott el tudatáig. Teste viszont még nem reagált a felismerésre.

Minden ember tolvaj nem lehet

Eryl & Cickány

Cickány ösztönösen dörzsölgette meg a nyakát, mikor a nyilvános kivégzés került szóba. A bitófa gondolata eléggé letaglózta, nem kívánt csüngeni sem elméletben, sem pedig a valóságban.
– Én is örültem – felelte nyájasan. – Ugye nem bánod, ha elviszem a követ, ha itt hagynád a fogadat? – érdeklődése közben csalafinta mosoly bontakozott ki az arcán. Cickány nem hagyhatta, hogy elködösítse az ítélőképességét az a keserű gondolat, hogy a jelenlegi helyzet az utolsó, amit megélhet. Nem engedte, hogy így történjen: oly' közel Ríviához, oly' közel a többiek megtalálásához!
– Aljas rágalom, nem is áldoztalak fel még, hiszen élsz! – megbotránkozva emelte fel kezeit a vád hallattán, hogy gesztusával fejezze ki az ártatlanságát. Mindenesetre megkönnyebbült azon, hogy nem akarták a kutyák elé vetni, még ha a felvázolt terv leginkább ezt sugalltatta vele.
– Hogy micsoda, Mariborban? Az nem a szomszédban van – elképedt a kézrázás közben. Ez felkészületlenül érte. Cickány eredeti terve az volt, hogy elköti a drágakövet, hogy megalapozza a helyzetét Ríviában és nyugodt körülmények között kutathasson a srácok után. – Jól van, ezt megbeszéljük, ha ép bőrrel kijutunk innét – egyezett bele végül a feltételbe, mielőtt nekiveselkedett volna a műszaltó előkészítéséhez.
Azért a biztonság kedvéért emlékeztette „üzlettársát”, hogy a titkosajtó hollétéről egyelőre csak ő tud. Ezzel próbálta meg elkerülni az eshetőségét annak, hogy véletlenül a függöny vége meglazuljon és a műugrásából valódi ugrás váljon. Természetesen egy kis félsz így is megbújt benne, noha nem a mutatványtól tartott. A hajón ennél vadabb dolgokat is csináltak Pelével. Bár tény és való volt, hogy a nyílt vízen nem lőttek az emberre nyilakkal.
A másik tag ötlete hallattán elképedt, az hagyján, hogy belegázolt önbecsülésébe, de magát a gondolatot is őrültségnek találta. Neki végül is mindegy volt, hogy a csávó mit csinál, viszont az ékkővel már más volt a helyzet. Cickány hevesen rázta meg a fejét.
– Még mit nem! Miért nem hajítod ki ennyi erővel a követ a katonák ölébe mindjárt? – gesztikulált hevesen az ablak felé. – Megspórolhatnád nekik a muníció használatát! – orra alatt zsörtölődve mászott fel az ablakba. Továbbra is ezen az eszeveszett ötleten hőbörögve orra alatt. „Még, hogy kimászik Ő az ablakon, drágakövestűl. Na persze!”
A művetődést gyakorlottan hajtotta végre, mely során kifejezetten hálás volt a hajón töltött időnek. Ott szélviharban sokkal vadabb dolgokat csináltak az árbócon. Cickány legnagyobb sajnálatára viszont, a kőből épült ház és az eső továbbra sem voltak jó barátok. Kiáltani nem volt lélekjelenléte, szíve a torkába ugrott mikor azt hitte, hogy most fogja kitörni a nyakát a zuhanásnál. Ha csak észre nem veszik és lövik le előbb, minthogy földet érne.
Egy másodpercre hunyta csak le a szemét, mintha ezzel semmissé tehetné az esését. Mindössze akkor nézett fel, amikor erős rántást érzett a karján. Röpke pillanat alatt megváltoztak Cickány körül a történések, most már nem lefelé, hanem befelé zuhant. Noha nem panaszkodhatott, még az esését is tompította a megmentője. Mikor hogyléte felől érdeklődött azonnal lekászálódott a tagról.
– J-jól vagyok? – hitetlenkedve tapogatta végig magát. Nem tört sem keze, sem lába, nem állt ki belőle egyetlen nyílvessző sem. Egy kicsit még remegett a sokktól, de ezt leszámítva jól volt. – Jól vagyok! – adott megkönnyebbülten magabiztosabb feleletet. Habár még neki is nehezére esett elhinni. Feltápászkodott a földről, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a másik tolvajt. Cickány úgy érezte, hogy ennyit illet tennie viszonzásul.
– Megmentettél – csodálkozva jelentette ki az alapvető tényt. Ámulva figyelve a másik tolvajt. Noha nem tette fel a „miért” kérdést, a kimondott szóban ott ült, hogy érdekelte. Nem értette ugyanis, hogy vajon miért mentették meg? Nem voltak társak. Fordított helyzetben, Cickány biztos volt abban, hogy hagyta volna leesni a másikat.
Az ajtó elé tolt szekrények megremegtek, majd éles pengék szúrták keresztül a cseresznyefából faragott bútort. Odakint üvöltözve próbáltak bejutni az őrök. Ez némiképp józanítóan hatott Cickány számára és félrehelyezte érzelgős énjét.
– Menjünk, mielőtt fújhatjuk a helyzetelőnyt! – indult meg azonnal a rejtett ajtó felé. – A kő megvan? – kérdése közben, a válla felett hátra nézett a másik tagra, mialatt feltárta a titkos lépcsősort. Mihelyst megerősítést kapott abban, hogy a zsákmány biztonságban van, kettesével kezdte venni a fokokat.
– Amúgy mit is mondtál, hogy hívnak?