Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Amikor Bíbic végre kikeveredett Velenből, Vizimából, és az összes létező V-vel kezdődő városból, ami csak Temeria földjén elterült - és utoljára a megboldogult Temeriai Griffin őfelsége idejében renoválták a feléjük mutató útjelző táblák feliratait - két dolog járt az eszében. Egyrészt, hogy miért nem találja meg soha azt, akit keres, másrészt, hogy miért talál mégis mindig valakit, akiről nem is tudta, hogy keresi. Ezen töprengett, miután egy napnyi, vadcsikó alakjában való ügetést követően kénytelen volt ismét emberi formát ölteni, lévén egy Maribor nevű város közelébe ért. Semmi oka nem lett volna rá, hogy betérjen a városba, és ezzel is időt veszítsen, hiszen pontosan tudta, hogy alig maradt pár napja visszatérni Vengerbergbe, ahova újdonsült barátjával, Rennel találkozót beszéltek meg. Terveik szerint, miután mindketten a végére jártak egy-egy pletykának, Ren az eltűnt húgáról, ő pedig az Elveszett Fiúk legenyvesebb kezű tagjáról, ott találkoztak volna, hogy legalább ők ketten ne veszítsék el egymást, ha már olyan kalandos módon sikerült meglógniuk a saját kivégzésükről. Az ilyesmi összeköti az embereket. Ami miatt viszont mégis úgy döntött, hogy megejti ezt a kitérőt, egy kósza pletyka volt - mint mindig és mint általában. A városkapuban ugyanis elcsípte két morgolódó kereskedő beszélgetését, amint éppen, egymást hergelve hőbörögtek azon, hogy hiába a becsületesség, ha a tisztes kofát még a piacon is kirabolják fényes nappal, ha meg ezt a balszerencsét mégis megúszná, akkor a bevételétől fosztják meg az éj leple alatt. Az egyik kufár rendületlenül szidta a maribori, semmirekellő utcakölyköket, akik még az ember szemét is kilopják, ha egy pillanatra nem figyel oda, a másik pedig, szinte erre kontrázva váltig állította, hogy az egész város egy hatalmas tolvajtanya. Kellett-e vajon ennél több információ Bíbicnek arról, hogy biztosra vegye, miszerint Cickány, az Elveszett Fiúk legügyesebb tolvaja Mariborban van? Egy fenét. Bevette magát a városba, és végigjárta a leghírhedtebbnek tűnő negyedeket, hallgatózott, kérdezgetett, szerencsésen kikeveredett néhány kialakulófélben lévő kocsmai verekedésből, és csak úgy mellékesen zsebre vágott néhány “talált” apróságot is. Olyan csillogó csecsebecséket, mint például egy “elveszett”, színarany pecsétgyűrű, két “elgurult” piros dobókocka, egy “útszélen talált”, bronz hajtű, egyik végén borostyánkővel, illetve egy “lyukas zsebből kipottyant”, csillogó és nehéz rézkulcs. Jócskán beesteledett már, mire kiderítette, hol érdemes a barátja után kutatnia, ugyanis valamiért a városban mindenki ódzkodott egy bizonyos fogadó említésétől, aminek az irányába még csak útba se voltak hajlandóak igazítani a helyiek. Már csak emiatt is biztosra vette, hogy az lesz az a hely, ahol a legnagyobb valószínűséggel ráakadhat régi barátjára, és miután nagy nehezen meg is találta, esze ágában sem volt elrontani a kezdeti sikereit azzal, hogy egyenesen az ajtón sétáljon be. Egész egyszerűen megkerülte az épületet, és a fogadó istállója felől tervezett bejutni - no nem a földszinten, hanem az egyik emeleten. Bőven elég volt számára az a fény, ami a kocsma ablakain át rajzolt fényes, göröngyös négyzeteket a sáros földre ahhoz, hogy lásson, s észrevétlenül osonjon el a karámok mögött - még a lovak sem pazaroltak egy nyerítést sem a jelenlétére. Először egy szekérre, majd onnan az istálló tetejére kapaszkodott fel, aztán előre hajolva végigosont rajta, hogy rögtön utána a fogadó falához lapuljon. Az ivóból vidám nóták részeg hangjai szűrődtek ki, a felső szinteken levő szobák azonban gyanúsan sötétek és némák voltak. Bíbic reménykedett benne, hogy kiadatlan helyiségbe fog majd érkezni, így amikor épp semmi mozgást nem látott lentebb, a tőle karnyújtásnyira levő ablak párkánya felé ugrott. Megkapaszkodott benne két kézzel, csizmájának talpát a falnak feszítette, és legnagyobb szerencséjére az ablakot takaró zsalut könnyedén ki tudta nyitni, így a következő pillanatban fel is húzta magát, egyetlen szusszanással átmászott a párkányon és nesztelenül landolt a szoba padlóján guggolva. Nem hallott horkolást, és ahogy körbenézett, ágyat se, így nyugodtan egyenesedett fel a sötét szobában, de csak az egyik zsalut hajtotta vissza az ablakon, hogy a beszűrődő, homályos fényben még lássa a szobában levő tárgyakat. Amin a felemás szemek első pillantásra megakadtak, azok az asztalon heverő tárgyak voltak. Különösebben közelebb sem kellett osonnia, hogy lássa, tömött erszények álltak csatasorban az asztalon, amiatt viszont már igenis közelebb lopakodott, hogy megnézze a tartalmukat - egy dolog a teli erszény, na de mivel lehettek tele? Lelkifurdalás nélkül fűzte ki az egyiket, és szórt egy keveset a markába annak tartalmából, majd felragyogtak a szemei a felismeréstől, ahogy a gyér világban is látta a kezében tartott, áttetsző kövek kristályos csillanását. Gyémántok! Csiszolatlan, aprócska gyémántok voltak, Bíbicnek pedig még a lélegzete is elállt a gondolattól, hogy az asztalon heverő majd két tucatnyi erszény telis tele lehetett ilyen drágakövekkel. Annyira elbűvölték az apró kristályok, hogy majdnem későn hallotta meg a szoba felé közeledő lépteket. Megdermedt egy pillanatra, és már nem volt ideje rendesen visszaszórni a zsákmányt az erszénybe, így zsebre vágta a markában tartott köveket, amennyire tudta, visszafűzte a szütyőt, és éppen akkor vette észre egyetlen lehetséges menekülési módját, amikor már az ajtó mögül hallotta a lépteket. Sebesen az egyik fal mellett álló, hatalmas ládához ugrott, felnyitotta fedelét, és bár volt benne egy-két tárgy, még éppen belefért. Nem is tétovázott sokat, mire a közeledő illető lenyomta az ajtó kilincsét, ő már a ládában feküdt hanyatt, és húzta magára annak fedelét, lélegzetvisszafojtva várakozva, s halvány remény rémlett fel benne, hátha éppen Cickány az, aki belépett.
Ha bárki azt mondaná, hogy nincs földi paradicsom, hinnék neki. Tekintve, hogy mindenki csak egy szeletet kap belőle, ízelítőt, azt is elveszti. Legalábbis... így gondolom, mióta Morrigan elhunyt, a gyermekünket pedig elvitték. Azóta pedig csak a tolvaj mesterrel beszéltem komolyabban, ám nem személyes dolgokról. Ezt követően vart a nyakamba pár újoncot, mivel az én mesterem rejtélyes körülmények között elhunyt. És itt van ez a Róka is. Legalábbis erre gondoltam miközben egy sarokból enyéimet figyeltem hogy is szabadítanak meg zsebeket és hogy szolgálják ki a valódi vendégeket. Egy tanítvány még egy italt hoz nekem és tova is tűnik. Ujjaimmal közrefogom a kupa száját és játszani kezdek az édes nedüvel. Furcsa volt látni az egyes diákok hogy tanulnak a helyi szajháktól. Hogy tanulják meg használni különös bájukat, éles eszüket, szende mosolyukat... valakitől pedig a combjukra erősített tőrt. Hirtelen állja utam egy számomra idegen nő. Szőke haja a vállaira omlik, dekoltázsa mélyen húzódva nem sok mindent takar ruházata. Arcát kifehérítette, nagy valószínűséggel járomcsontját magának csipkedte pirosra, míg szemét faszénnel húzta ki. Óvatosan pillantok oldalra egy másik mesterre, ki viszont falja a másik nemet, és szinte sértődötten méreget. nem mintha nagyon vágynék ennek a hölgynek a társaságára így egy pillantással megértetve vele, lép közelebb hozzánk és csap a hölgyemény hátsó felére. Amint a hölgy rá figyel mosolya édessé válik, majd ellépve tőlem hátra sem néz. -Szívesen. - szólok utána orrom alatt, majd egy sóhajt követve belekortyolok italomba és másik kezemmel rákönyökölök az asztalra, kézfejemmel megtámasztom az arcom. Csendesen figyelem a fiatalok örömét, játékát. Az egymásnak feszülő versenyt. Valahol magam is élvezem, pedig benne sem vagyok és kölyökként is azon dolgoztunk, hogy a céh elég erős legyen. Talán nekik, talán értük... a többiek. Én meg szimplán magamért és szórakozásért. Talán ezért hisznek annyian bűnösnek. Talán az vagyok, talán nem. Iszom még egy kortyot az italomból. Nem lenne minden ilyen, ha a többiek nem fáradoznának ennyit. Az ablakon át kinézek az éji világba, hol most csendesség honol. Lassan indulnom kellene az orgazdához, hogy felszámoljuk a zsákmányomat. Mivel fent hagytam a szobámban fel is kell mennem érte. Ott biztonságosabbnak találtam, mint lehozni a kölykök közé. Még megiszom italom maradékát, tekintve, hogy nem akarom kárba vesztegetni. De lehet sok volt, egy borgőzös éjszaka pont elég volt. Azért is nagy árat kellett fizetnem. Végül felállva elindulok felfelé a lépcsőn. A másodikon van a szobám, hogy akármikor közlekedhessek, ha a Mester azt követeli. Az ajtóm kilincsét lenyomom és friss levegőt érzek borostás arcomon. Belépek szobámba és magam mögött becsukom az ajtót. Az ablakot nem hagytam nyitva, emlékeznék rá. Ennyire óvatlan kölyökként sem voltam. Az asztalhoz lépek csendesen akár egy macska és az erszényt nézem. Valami nem stimmel vele. Túl sok lenne az alkohol vagy kezdek demensé válni? Bal kezem arcomhoz emelem és megnyomkodom orrnyergem. Nem... ennyire nem vagyok bolond. Odalépek az ablakhoz és megnézem a zsanért, közben fülelek ám halk vagyok. Az ajtón nem távozhatott. Ágyam és a fal közé lépek, leguggolok, hogy minél kisebb helyen látszódjak. Arcomba húzom csuklyám és várok, ki a betolakodó és mit akar. Mondjuk elég nagy vérdíj díszeleg fejemen szóval bármi megtörténhet ebben a csendesnek hitt éjszakában.
Amikor bemászott a ládába és magára csukta annak fedelét, még felcsillant Bíbic szívében egy kósza reménysugár, hogy hamarább megtalálja őt Cickány, mint fordítva - de amint a hallott léptek tulajdonosa benyitott a szobába és becsukta maga mögött az ajtót, a kölyök teljesen letett erről a lehetőségről. E következtetésre főként a belépő illető lépéseinek hangjából jutott el, ugyanis messze túl súlyosak voltak ahhoz, hogy egy alig tizenhárom éves kölyökhöz tartozzanak, noha azt el kellett ismernie, hogy az illető még így is olyan csöndesen téblábolt a helyiségben, mintha lopakodott volna. Illetőlegesen, mintha azután kezdett volna lopakodni, hogy becsukta az ajtót, Bíbicbe pedig villámként hasított a felismerés, hogy csak az egyik spalettát csukta be maga mögött, miután bemászott az ablakon, és majdnem hangosan káromkodott egyet. Bárki is jött be, nyilván feltűnt neki, hogy vaksötét szoba helyett derengő holdfény fogadja, és lanyha esti szellő, holott a zsalunak zárva kellett volna lennie. Bíbic fülelt még, de egy idő után a macskaneszre emlékeztető léptek zaja is elhalt, ajtónyitást és csukódást azonban nem hallott. Tehát ez a kurafi tudja, hogy még itt van! Ismét csak szeretett volna káromkodni egy nagyot, minek okán biztosra vette, hogy az a szukafattya, aki bejött a szobába, most letelepedett valahova, és komótosan kivárja, míg előjön. “Hát, arra aztán várhatsz!” - gondolta Bíbic, és bár rejtekhelye nem volt éppen tágas, és a bal oldalát is szúrta valami, úgy vélte, ítéletnapig is el tud heverészni abban a ládában. Márpedig ő ugyan elő nem jön, ha a fene fenét eszik is! Így telt el néhány jó hosszú perc. Bíbicet végül megingathatatlan elhatározásában egyetlen egy dolog szabotálta csupán, ez pedig a láda sarkában, egészen pontosan a fiú jobb könyöke alatt elhelyezkedő, toussaint-i porcelánból készült ékszeresdoboz volt, amely, bár kiválóan ellenállt a nyomásnak, míg Bíbic a másik könyökére helyezte a súlyát, a kölyöknek viszont tíz-tizenöt perc mozdulatlanság után már igazán zsibbadt a jobb karja, így hát óvatosan áttámaszkodott a bal könyökére… Az ékszeresládika elsőre éppen csak megnyikordult, aztán ahogy Bíbic teljes egészében rátámaszkodott, hangos reccsenéssel ripityára tört könyöke alatt, az egyensúlyából kibillent kölyök pedig nagyot nyüsszenve verte be tarkóját a faláda oldalába. Éppen csak szája elé tudta kapni másik kezét, mielőtt felkiáltott volna a fájdalomtól, ahogy a porcelánszilánkok a karjába vájtak, így azonban csak csöndesen felbugyborgott a láda alján. Hamar felocsúdott azonban, és a fájdalmát is túlszárnyalta az a rémület, ami a hatalmába kerítette, mikor rádöbbent, hogy búcsút mondhat rejtekhelyének, így ép kezével igyekezte megmarkolni az első dolgot, amivel esetleg fejbe kólinthatja támadóját, mielőtt még az a ládából kihalászva kedvesen kibelezné.
Belépve szobámba nem kellett sok, hogy rájöjjek, itt bizony valaki jár rajtam kívül. A Hold gyér fénye megvilágítja szobám, a levegő friss és bajt hoz. Az árnyak kik maguk közé fogadtak, mintha elárultak volna. Mintha mást választottak volna védencüknek. Vagy inkább mást is? Talán ironikusnak kellene mondanom, hogy egy tolvajt próbálnak kirabolni, talán az élet akarja megmutatni mit érezhetnek azok, akiket én szabadítottam meg egy két dologtól. Undorító egy játéka az isteneknek. Már amelyik hajlandó rám emelni tekintetét. Az ágyam mellett várok. Ha türelmetlen lennék megpróbálhatnám megkeresni a betolakodót. Viszont ha ilyen lennék az esélytelenek nyugalmával indulhatnék portyáimra. De lehet csak a bennem élő vész harang szólalt meg és valamelyik diák próbálgatja képességeit. Ha így van meg kell állapítsam, büszkeséget éreznék, de azért elkalapálnám. Megszegte a legfontosabb szabályom, mi a céhben mindenkitől megkövetelek. A szobám nem átjáró ház. Nem csak a céhnek vagyok hajlandó lopni, magam zsebére is dolgozom. S hogy mit akarok vele kezdeni? Valószínűleg nyilaim és íjam fejlesztésére. Benntartott levegőm kifújom ekkor roppan valami. Azonnal felszegem fejem és felemás szemeim a hang irányába figyelnek. ~Nem ajánlom, hogy toussaint-i porcelánból készült ékszeres dobozom legyen az...~ Mormogom magamnak, ám amikor hangosan megadta magát az említett doboz, mit kivételesen nem orvgazdának szántam, hanem ajándéknak, mérgesen fújok egyet. Direkt raktam a ruhás ládámba, hogy véletlen se sérüljön meg. Erre... Elhúzom szám, ahogy közelebb lépdelek a ládához, szinte nesztelenül. Övemre akasztott furkóst leoldom és jobb kezemmel lendítem, bal kezemmel felnyitnám a ládát, mikor realizálódik bennem, nem csak az ékszeres dobozt rejtettem oda, hanem egy tőrt és pár vesszőt is. ~Átkozott...~ Sziszegem sálamba és leengedem furkósom. Ha most kinyitom, nagy valószínűséggel ezüstözött tőrömmel szabná meg valamim, amit épp elérne riadalmában. Mondjuk ez az opció a legrosszabb. Szerencsésebbnek mondhatnám magam, ha egy vesszőm állítaná belém. Felegyenesedve lábam a ládára helyezem és talpammal felrúgom, hogy a láda hátuljára essen, kivágódva a teteje és remélhetőleg kiesve belőle az idegen is. Bal kezemmel köpenyem alá nyúlok, hogy tőröm markolatára helyezzem kezem. A csendes éjszakába így lett csattanó hang, mit a lentiek mulatozás közben nem hallhatnak.
Amikor befogta száját, hogy még véletlenül se kiáltson hangosan - noha a helyzet állása alapján igazából már teljesen mindegy volt, hogy ad-e ki hangot vagy sem, a rejtekhelyének már lőttek - Bíbic csak sokára tudta összeszedni magát annyira, hogy se a bal karjába nyilalló fájdalom, se az egész testében megbénító rémület ne kösse le minden figyelmét, és hallgatózni tudjon. Szinte biztos volt benne, hogy a lesben álló idegen a pillanat tört része alatt fog a ládánál teremni és kirángatni őt belőle, viszont ez valamiért szokatlanul sok pillanatig nem történ meg, és a fiú már szinte majdhogynem furcsállta a dolgot. Mintha hallott volna valami elharapott sziszegést, de nem volt benne biztos, hogy nem csak a saját elfojtott nyöszörgésének hangja kúszott-e a fülébe. Viszont, mivel volt némi ideje rá, ép kezével már megmarkolt valamit - egy tőrt, egészen pontosan - amivel a ládát felnyitó illető ellen védekezni tervezett - az ezt követő eseményekre azonban a legkévésbé sem volt felkészülve. Érezte, hogy megbillen a láda, és mielőtt akár csak egyet is kiálthatott volna, a világ szó szerint a feje tetejére állt. A láda hangos csattanással fordult az oldalára, fedele nagyot dörrent a padlón, Bíbic pedig meglepett és fájdalmas kiáltással borult ki belőle néhány ruhadarab, a törött ékszeresdoboz maradványai és jópár nyílvessző társaságában - szóval azok szúrták az oldalát! - Hogy azt a veleni, fullasztánnyal kefélő, vizibanya-fejű kurva anyádat!! - szitkozódott fennhangon, miután a rémületen és a karjába nyilalló fájdalmon túltéve magát átbucskázott a ládából kipotyogott kupacokon, majd a padlón felülve, hátát a legközelebbi falnak vetve védekezőn emelte maga elé a jobbjában szorongatott tőrt. Ahogy felpillantott támadójára, felemás kék és zöld szemeiben metszőn csillant a holdvilág, éppen úgy, ahogy az ezüstözött tőr pengéjén. Az idegenből viszont sajnos nem sokat látott, lévén az háttal állt az amúgy is halvány fénynek, így Bíbic csak a körvonalait tudta kivenni a sötét árnyéknak, s azt is csak homályosan - bár mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy a bal karját mardosó fájdalom miatt a szemeibe szökő könnyeket kipislogja. Abban minden esetre biztos lehetett, hogy nem Cickány talált rá, ahogy abban is, hogy bárki is legyen ez az idegen, nem sok jóra számíthatott tőle. Mindenre elszántan tekintett a fekete árnyékra, igyekezve elrejteni előle sérülését, noha a vágott sebekből vékony, sötét vércsíkok csorogtak le csuklója irányába.
Az illetéktelen ezek után, ha akart volna se tudta volna fent tartani a rejtekhelyét. Akármit tehetett egy magamfajta tolvaj fülét a legapróbb nesz sem kerülheti el. Ezt pedig talán ő maga is tudja, hiszen csak úgy nem lopnak meg tolvajokat. Nem a saját menedékükben. Ha pedig igen, az illető igencsak bátor vállalkozó szellem. Ezt pedig kétségtelenül el kell ismerni. Azt is meg kell jegyezni, hozzá, hogy az illető igencsak bolond és számító. Talán ez csal mosolyt sebzett arcomra a helyzet ellenére és a tényre, engem is képesek meglopni. Az ember fia, ha nem vigyáz, a szemét kilopnák. Tolvajként máshogy kell viselkednem, mint azok akiket meglopok. Nem kaphatom ki a ládámból, mint a suhancokat. Ellenben egy kisebb macska-egér játékot megérdemel az illető, ha már pofátlan mód' az én szobámat választotta ki portyája céljául. Feldöntve ládám figyelem a kis rőt ördögöt és míg a sarokba kecmereg felveszek egy ruhaneműt. ~Még nem mondtak ennyire kedveset az édesanyámról, de köszöni jól van.~ Ha kölyök a céh tagja lenne, nem lenne ilyen felvágott nyelve. Nem kerülte el figyelő tekintetem a szemeiből kipislogni kívánt könnyeket, a kezén folyó éltető folyadékot. Néma sóhaj szalad ki számon. ~Komolyan... egy gyerek... Megint?!~ A legutóbbi alkalommal is volt valami csetepaté egy idegen tolvaj kölyök miatt, de akkor pont valahol máshol kellett lennem. Furkósom láthatatlanul helyezem vissza, hiszen mind a két kezemre szükségem lesz. Kihúzom magam és egy váratlan pillanatban dobom felé a ruhaneműt, nyúlok balommal a derekamra erősített pengéért és lépek felé. Ha a szövet nem is tudta elterelni a figyelmét, a tőrrel igyekszem hárítani a kétségbeesett támadást. Amennyiben ez is sikerül jobbommal ragadnám meg a csuklóját, eltartva magamtól, a pengét a padlónak szegezve. Felemás szemeimmel az övébe nézek ridegen és kimértem. Ha tudnád mibe keveredtél kölyök?
Amikor Bíbic farkasszemet nézett árnyszerű támadójával, sok mindenre fel volt készülve - csak arra nem, hogy az idegen egy rongyot fog felé hajítani. Ahogy mozdult a férfi keze, a fiú egy szempillantás alatt állásba ugrott, ám az ósdi elterelő mozdulatot támadásnak vélve, ijedtében reflexből le is csapott a szövetre a kezében szorongatott tőrrel. Mire rádöbbent, hogy tőrbe csalták, az árnyék már meg is ragadta jobb kezének csuklóját, s magától eltartva a padlónak szegezte fegyverének pengéjét. Bíbic felszisszent, sérült kezével még rámarkolt amaz jobbjának felkarjára, de nem ment vele túl sokra - ebben a helyzetben még a tőrt sem tudta átvenni sebesült bal kezébe. Az egyetlen hirtelenjében támadó ötlete az volt, hogy ha a tőrt a pengéjénél fogva könnyebben amaz karja felé tudná fordítani és megvágni vele valahol, talán támadója eleresztené, és meg tudna lógni. Így is próbált tenni, átnyúlva a fegyver markolatán ujjaival a pengére - ám abban a pillantban, hogy hozzáért a lapjához, biztosra tudta, hogy az az él ezüsttel van bevonva. - A picsába!! - kiáltott fel, és azonnal eldobta a tőrt, mely csendülve zuhant a padlóra, Bíbic pedig ökölbe szorította lefogott kezét, hogy a férfi még a sötétben se vehesse észre, hogy ujjai, ahol a pengéhez értek, néhány pillanatra teljesen elvesztették emberi formájukat. Ugyan két szempillantás után visszanyerték a felvett alakot, de Bíbic tudta, hogy egy szemfüles személynek ennyi is bőven elég, hogy észrevegye az átváltozást. Így mikor végre felnézett, s támadójának rideg és kimért - és az övéhez hasonlóan felemás - tekintetébe fúrta pillantását, Bíbic őszintén remélte, hogy az árnyék az iméntit betudja annak, hogy megvágta magát. Három örökkévalóságnak tűnő szívdobbanásig tartott, mire a fiú végre összeszedte minden bátorságát, és grimaszolva amaz szemébe mondta: - ...Ha… Ha meg akarsz ölni, csináld gyorsan - bökte ki, s mindent megtett azért, hogy száműzze hangjából a remegést. Nem, esze ágában sem volt megöletni magát - csak időt akart nyerni, hogy kitaláljon valamit.
Nem volt nehéz fent tartanom a szemkontaktust az idegennel. Előnyben vagyok, otthon vagyok. Ő pedig betört hozzám. Mosoly jelent meg arcomon, mit nem láthat sálam takarásából. Gyors, el kell ismernem. Mint egy kígyó, azonnal lecsapott a fenyegetésre, nem számítva a tisztességtelen játékomra. Igyekeztem határozott, ám óvatos lenni. A kétségbeesett markolásra megemelem szemöldököm. Ahelyett, hogy megütött volna. Kibillenthetett volna a stabilitásomból. Ennyire gyermek lenne? Következő ötlete nem lenne rossz, de... megvágta magát? Amint felvette velem a szemkontaktust és elmondott egy nem káromkodós mondatot ezüst tört arrébb rúgom, sajátomat vissza helyezem. -Hagyjak kárbaveszi egy leendő tanítványt? - nézek a felemás íriszekbe és meg kell állapítsam, úgy tűnik a történelem ismétli önmagát. Talán viccesnek is mondhatnám, ha nem az én életemetlátnám benne. Más részt sértőnek is mondhatnám. Nem bérgyilkos vagyok, hogy semmibe vegyek életeket. Amint megbizonyosodom róla, hogy körülöttünk nincs olyan tárgy amivel megüthetne vagy leszúrhatna, nem engedve kezét, lenyúlok a megszakadt anyagért és elkezdem széthúzni. Az anyaggal körbe csavarom a könyökét. Nem vagyok érzéketlen, megéreztem kezeim közt vére melegét. -Két választásod van kölyök. - kezdek bele, továbbra is fogságomban tartva a fiút és tekintetét egyaránt. -Vagy elfogadod, hogy a tanítványom légy, vagy feladlak az őröknek. - fújom ki a levegőt. A választás az övé, cselekedhet ahogy jónak látja. Nem fogom eröltetni sem az egyiket, sem a másikat, viszont az adósom. Ezt pedig nehéz lesz visszafizetnie.
Amikor Bíbic hallotta az ezüstözött pengéjű tőr csendüléseit, ahogy a fegyver messzire csúszott a padlón, elharapott egy káromkodást, dacosan tekintve foglyul ejtőjének szemeibe - ám a férfi felelete a figyelemelterelésnek szánt kijelentésére oly mértékben meglepte, hogy hirtelen minden dacról és haragról megfeledkezett. Nagyokat pislogott a költői kérdést hallva, s alig akart hinni a fülének. Bele is telt jónéhány pillanatba, hogy döbbenetének képes legyen hangot adni, de mindössze annyit bírt kipréselni magából értetlenül, hogy: - ...He? Odáig még rendben volt a dolog, hogy a vele szemben álló férfi vagy orgazda, vagy maga is tolvaj, de hogy tanítványul fogadja őt? Ráadásul azután, hogy betört hozzá? Ezt nem tudta hova tenni. Ahogyan azt sem igazán, hogy míg teljes értetlenségben ácsorgott az árnyszerű alak előtt, ez az illető felvette a földről az imént csaliként használt kendőt, s szétnyitva azt nekiállt Bíbic karjára tekerni. A fiú megrezzent a váratlan gondoskodásra, de nem húzta el a karját, csak homlokát ráncolva figyelte a férfi mozdulatait, míg ellátta a sérülését. Aztán, amint a tolvaj felvetette a két lehetőséget, Bíbic csak cehhent. Sejtette, hogy nem ússza meg a fenyegetést, ellenben mostanra már mert olyan pimasz lenni, hogy szemtelen mosollyal arcán visszakérdezzen: - Miféle őröknek? Én itt egy darabot sem látok… - jegyezte meg, közben azonban azt latolgatta, vajon elég gyorsan ki tud-e törni a férfi mellett, hogy célba vegye az ablakot, mint menekülési útvonalat. Elvégre, egy marék gyémánt lapult a zsebében, és mindössze egyetlen árnyék állt közte és a szabadságot jelentő ablak között.
P.S.:Kicsit soká tartott... 244 szó. Mood: Thieves Guild
Amikor betörőmet nyakon csípem, törömet arréb tessékelem érzem a belőle áradó dacot. Mint mikor egy kismarat helyezel kalitkába, vergődik nem érdekli tollai épsége. Mikor tollai hullanak s nem törődik vele, mert szabadságára vágyik. Bár mindenki ilyen. Addig küzd míg érez reményt. -Tessék inkább... - ezt nem tudtam megállni. Senkitől nem fogadok el ilyet, még az idegenektől sem. Rossz tulajdonságom, bár majd ez idővel elválik. Legkésőbb valami ismeretlen vidék porától fedve a csalitosban, csalánnal benőve. Folytatom könyöke ellátását, majd szemtelen mosolyára megforgatom szemeimet. Talán a fiatal kor okozta felelőtlenség, talán senki nem vágta még tarkón az ilyenekért. Hiába ügyes tolvaj, ha olykor nem tud beilleszkedni a társadalomba. Mert szükségünk van néha feloldozni magunkat a bűneinktől. -Ahogy gondolod kölyök... - csak kergeti a sorsát, hogy valami kellemetlen helyre kell kerülnie. Továbbra sem engedem csuklóját, nem hagyom hogy bármit is forgasson fejében végrehajtsa. Rajtam röhögne a tomboló tanya. Ha kell további trükköket alkalmazok, s ha valóban kell összekötözve dobom hajnalban a strázsálók közé.
Bíbic csak a szemét forgatta, mikor a férfi kijavította hökkent “he?”-hangját egy tisztességes “tessék?”-re, de azon továbbra is csak nehezen tette túl magát, hogy feltételezett kollegája nekiállt ellátni a sérülését. Szórakozott volna vele? Nem, azt az ajánlatot biztosan nem azért tette - de azért Bíbic nem állhatta meg, hogy pimaszul vissza ne pofázzon, amire végül csak egy sokat sejtető választ kapott. Le is konyult a magabiztos mosoly az arcáról. Az idegen még mindig tartotta a csuklóját, és a rőthajú istennyilának volt egy sejtése arról, hogy ha megpróbált volna szabadulni, nagyon könnyen csavarta volna úgy a karját amaz, hogy az semmiképpen se legyen kellemes neki - pláne nem a sérülésével. De volt más oka is annak, ami miatt végül elvetette, hogy mégis mindennek ellenére megpróbáljon az ablakon át menekülni: történetesen az, hogy fél kézzel alig tudott volna rendesen kapaszkodni, ilyen magasságból pedig alighanem, ha a nyakát nem is, a bokáját azért kitörte volna. Ehhez pedig nem volt különösebben sok kedve. - ...Hát jó. Akkor vedd úgy, hogy összeszedtél magadnak egy igazi főnyereményt - engedett meg magának egy szemtelen félmosolyt azért. - Mi a neved? Azt felejtsd el, hogy “Mesternek” vagy ilyesminek foglak hívni - jelentette ki, s bár hangosan nem ismerte volna be, de azért kezdte érdekelni ez az árnyfigura.
Amikor berögződésemnek eleget téve kijavítom a hökkent "he"-jét egy tessékre a szemforgatására nem tudtam nem megejteni egy fél mosolyt. Nem lep meg, bár miért is lepődnék? A mai maguk megélő fiatalok mind-mind makacsok, dacosak. És pont ez a szép a fiatalságban. Lassan kezdek zsémbesebb lenni, mint a mesterem. Ahogy a sebét ápolom és felteszem az ajánlatot várok. Látom ahogy magabiztossága aláb hagy, hogy felméri helyzetét. Okos... -Igazad van. Kár lenne veszni hagyni. - ismerem el, majd elengedem és intek, hogy kövessen. Következő kérdésére vállam felett hátra tekintek. -Nem is várom el taknyos! Semmi értelme rá erőltetni az emberekre. Eryl. - zárom rövidre a témát. Feleslegesnek tartom rá erőltetni, hogy így hívjon. Ha nem gondolja így értelmetlen, ha erőszakkal van csak gyűlölni fogja az egészet. Jelen esetben nem ez a cél. Ahogy sétálunk lentebb egy nagyobb szobához vezetem, aminek az ajtaján szárított levendula koszorú van kirakva. A Róka lakhelye, hogy figyelhesse a sérülteket és mi is megtaláljuk amire aktuálisan szükségünk van. Benyitva a tágas szobába egy előtér fogad minket szekrényekkel, polcokkal. Kész átjáró ház ez a szakasz. Az egyik polchoz lépek, hogy levegyek egy krémet és tiszta gyolcsot. -Ha megsérülnél általában itt talalsz mindent. Bentebb egy tagunk lakhelye, a betyár becsületről nem kell beszélnem ugye? - miközben a fiúhoz lépek, hogy levegyem a rögtönzött kötést és kicseréljem.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
