Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
S a róka várt. Édesanyja elhagyta az erdőt, a róka pedig várt. Minden nap, mikor a fényt hozó elkezdett lebukni a távoli horizonton, egy ezüstszínű, már-már fehér róka surrant a bokrok aljába és nézte ibolyaszín szemeivel az út hosszát, ámbár füleivel és földnek tapadó mancsaival jóval hamarabb megérezte a közeledőket, mint ahogy megláthatta volna őket. Minden alkalommal felborzolódott tarkóján és hátán a bunda, mikor meglátott egy alakot kibontakozni, de minden alkalommal eddig csalódnia kellett. Oly hosszú idő telt már el, hogy nem számolta, hányszor feküdt az erdő szélére figyelni. Egész idő alatt csak egyszer mutatkozott meg; egy másik vajáknak és annak társának. Önhibáján kívül, persze; pont ott táboroztak le, ahol Vilkas hajdanán, és Erenore már nem tudott elmenekülni. A vajáknő viszont nem bántotta, vörös hajú társa - aki pedig mókás módon a Róka álnevet viselte - pedig barátsággal fogadta. Kellemes páros volt, annyi szent.
Erenore várt, minden nap ugyanazokkal az érzelmekkel hadakozva. Mi van, ha Vilkas már rég elfeledte őt? Mi van, ha valami baja esett? Mi van, ha egyszerűen csak... A róka felegyenesedett az avarról. A nap épphogy elkezdett lebukni a láthatáron, még korai volt a távozásnak. Talpa alatt már érezte, hogy az út végében, valahol a láthatáron túl dobbannak egy ló közeledő patái. Meg akart fordulni, hogy visszatérjen az erdő sűrűjébe, azzal az eltökéltséggel, hogy soha többé nem tér ide vissza. Annak érdekében, hogy senki ne jöjjön rá, ki lakik az erdőben, csak nagyon ritka esetben használta mágiáját az erre járó embereken, többnyire hagyta őket inkább, had haladjanak keresztül és csupán elkerülte őket, amennyire tudta. Nem akarta, hogy Vilkas arra térjen vissza, az aguarát levadászták vagy elkergették a környékről, és mivel gyermeket azóta se rabolt el a maga számára, nem is volt indoka arra, hogy különösképp beleszóljon az erre járók életébe. Erenore végül ismét lekushadt a bokrok alá. A kis vörös bozontú siheder szavai jutottak eszébe: egy versenyen a halak között a kardhal ér be elsőnek, a remény-hal meg utoljára. A szaglása érezte meg elsőnek. Felemelte a fejét, előre nyújtotta a nyakát, de nem mert hinni a saját érzékeinek sem. Túl hosszú idő telt el, és a mondás, hogy "ezer közül is megismerném", eltompult az elméjében. Mindegyre csak a neve visszhangzott a fejében, hátsó lábaival kicsit megkaparta az avart. Lehetséges lenne, hogy mégis visszajött? A gondolatra újabb félelmek váltották fel az eddigieket. Ha vissza is jött, emlékszik még rá vajon?
Nos, ez mindenesetre hamar kiderül, ahogy az is, vajon becsapta-e az orra vagy sem. Mert ha valóban Vilkast fogja megpillantani, amint közelebb ér, az ezüstszínű róka egész biztosan ki fog ugrani a bokrok közül, és közel az erdő széléhez, szinte az egyik fa törzsének lapulva fogja figyelni elhaladtát.
Hogy is jutottam ide? Hát igen…hosszú egy történet. Aedir egyik fennsíkján kellett elvégeznem egy küldetést. A helyi katonák rakták ki a felhívást. Számomra azt mondták, miszerint egy dopplerről van szó, ki tünde bőrbe bújva végez az embereikkel. Nem hagy maga után nyomot, így az én nyomkereső képességeimre volt szükségük. Miután kiderült, hogy egyáltalán szó sem volt itt alakváltóról, csak egy lázadó szellemű másfajúról, én rögvest megtagadtam a munkát. Nem olyan iskola tagja vagyok, mely erkölcse engedi a fejvadászatot. A sereg vezetője, ezután azt állította, elárultam a munkámat, és nem védem meg az emberiséget, ahogy arra felesküdtem. Rögvest láncra vert, és elindultunk Aldersberg irányába, hogy ott tömlöcbe vessenek. Nem tévedtem nagyot, két mókust is vittek, kiket szabadságuktól, már jóval előbb megfosztottak.
- Tartsátok rajta a szemeteket, ezen a korcson, s ha felbőszít titeket, nyugodtan verjétek meg. – mordult le a lova hátának magaslatáról a parancsnok. A béklyó, már-már kikezdte a csuklómat, szinte izzott a fájdalomtól, a hűvös acéllal érintkező rész. Minden egyes nap az őrök gúnyos nevetését hallgattam, szinte minden féle névvel illettek, és csak napokkal később unták meg, miután látták, hogy semmiféle reakciót nem tudtak kicsikarni belőlem. Talán azt hitték hisztérikus rohamot kapok gyerekes csipkelődésüktől? Már egyszer legalább az összes címmel találkoztam, mellyel a magamfajtát illetni lehet. Mivel a játékszerük nem úgy táncolt, ahogy ők fütyültek, megkezdődtek a testi fenyítések. Volt, hogy váratlanul hátba vágtak, melytől a nyirkos sárban kötöttem ki, de általában megúsztam egy kupán veréssel. Egyik alkalommal, úgy fejbe kólintottak, miszerint az eszméletem is elvesztettem, de a katonáknak tovább kellett menni, szóval egy ló hátára raktak. Szerencse volt, ez a szerencsétlenségben. Tudtam pár órát pihenni, s a lábaim se sajogtak már annyira. Amint magamhoz tértem, és megláttam mi történt, egyből visszarántottak, és újabb sárfürdőt vettem. A rám vigyázó, öblös nevetése, csak akkor akadt meg, mikor egy nyílvessző hatolt át a nyakán. Szólni próbált, de csak a vér tört ki az ajkai közül, miután összerogyva rám esett. Nehezen, de lelöktem magamról a nehéz testet, miközben nyilak süvítettek a szélben. Valamelyik katona utánam szaladt, azonban egy nyílvessző átütötte vértjét, s hátra vágódott.
Ha még üldöztek is, akkor már jócskán lemaradtak. A fegyvereimet, éppen hogy sikerült visszavennem, azután rögvest lóra pattantam. Nem vártam meg a csata kimenetelét, elég sok martalócról volt szó, viszont a mókusok harcmodora, sokszor lepte már meg az itteni felkészült hadat. Talán már átléptem a határt. Már magam se tudom, de egy ismerős erdősség pereméhez érkeztem. Felevesedtek bennem az emlékek, melyet Erenoreval való találkozás keltett. Bárcsak itt lenne... Csak vitt a lovam előrre, de hirtelen elhagyott az erőm, és egyszerűen kiestem a nyeregből. Éreztem a lábam beakadt a kengyelbe, s húzott a ló lassan a földön. A két kezem még mindig bilincsben, ezért magatehetetlenül próbáltam a lábam kiakasztani.
A ló lovas nélkül érkezett, legalábbis látszólag. Erenore érdeklődve hegyezte füleit; igencsak szokatlan jelenség volt ez errefelé. Egy magányos, de felszerelt hátas sok mindent jelenthet, de ez már elsősorban a közeli város gondja lesz. A városé, amit nagyon jól ismer, és tudja, az ott lakók minden bizonnyal a segítségére lesznek a bajba jutottnak, legalábbis, ha él egyáltalán. A ló patáinak dübörgése mellé viszont társult egy másik hang, egy másik érzés is, ezért a róka tovább várt. Az avarban lapulva maradt, így jóval később vette észre, hogy a ló igenis húz maga után valamit - illetőleg valakit. Az aguara nem akart felkelni a földről, hogy egyáltalán megnézze, ki az, de az az Erenore, aki a városban élt és segített a gyerekeknek, igen. Ahogy a két különböző elhatározás viaskodott egymással, a róka egyszer csak döbbenten kapta fel a fejét. Ismeri ezt a szagot. Zizzent az avar, ahogy megmozdult és kilépet a bokrok takarásából. Bőre remegett az elfojtott izgalomtól, majd pár másodperc múlva előre rohant. Ismerős volt a szag, de továbbra sem volt biztos a dolgában, ellenben az az illat győzelemre segítette az egyik oldalt az elméjében. Az éjfekete hajú, karcsú nő a ló elé lépett, és kinyújtotta felé kezeit. Egyikkel az orrát akarta megsimogatni, hogy lecsitítsa, megnyugtassa, másikkal a kantárt fogta meg, hogy megakadályozza esetleges megugrását. Róka alakban nagy eséllyel megrémítette volna a hátast, de így talán több esélye van megállítani. -Csitt, csitt, csak nyugalom. Maradj, nincs baj. -duruzsolta halkan a lónak, és ahogy a hátas apró horkantásokkal megvetette mind a négy lábát egy helyben, Erenore két kézzel simogatta annak fejét, mintha minden szeretetét a ló felé akarná kivetíteni. Csak mikor már teljesen biztos lett abban, hogy a hátas nem fog elvágtatni, hajolt oldalra, hogy ránézzen a mocorgó teherre, amit eddig hurcolt magával. Sem magának, sem a külvilágnak nem vallotta be, hogy az örömtől valami melegség áradt szét a mellkasában. Remegő kezeit a ló simogatásával kötötte le tovább, ahogy szája már-már gúnyos mosolyra húzódott a férfi láttán. -Segítsek, vagy pihensz még egy kicsit? Mondjuk el tudnék képzelni kényelmesebb fekhelyet is a földnél. A füvet például melegen ajánlom. -biccentett fejével az út menti területre, az erdő széle felé, pont arra, amerre annak előtte Vilkas letáborozott. (hát visszatért tényleg visszatért) Végül ellépett a már nyugodt ló mellől és a vaják mellé guggolt, szoknyája szélét a térdhajlatába csippentve először. (mi történhetett vele ez szörnyű be kell vinnem az erdőbe talán egy kis fecskefű segíthet rajta csak kicsit többet adok neki mint a gyermekeknek) -Megismersz, Vilkas? Tudsz beszélni?
Úgy éreztem magam, mint egy szárnyaszegett hárpia, mely az utolsó vergődéseit teszi a sziklaormon. Az elmémben lévő groteszk hasonlattól, némiképp elnevettem magam, azonban a jókedvnek a fizikai állapotom gyorsan véget vetett. Mélyről jövő köhögésrohammal tör fel a vér, mely a belső sérüléseimre hivatott figyelmeztetni. A fájdalom egészen a csontom mélyébe fészkelte magát, a gyomromban érzett feszültség, némiképp ellensúlyozta a fizikai kínt, azonban ezt nem éreztem elégnek. A szemhéjaim egyre nehezebbek lettek, míg a végtagjaim szinte elgémberedve lógtak. Ekkor hullottam a porba magatehetetlenül. A lovam megfáradva vonszolta magát, velem együtt. A hirtelen fájdalom némiképp magamhoz térített. A napnyugta lüktető fényében, egy árny sziluettje tűnik fel. Nem ismertem meg elsőre, viszont amint közelebb ért, már körvonalazódott előttem kiléte. Fura, hogy eleinte nem hozzám jön, hanem a lopott hátashoz, de bizonyára csak elővigyázatos. Kicserepesedett ajkamat, résnyire kinyitom, viszont értelmes szavak aligha hagyják el számat. Csak néhány elharapott töredék, és fura hang. A fejemet egészen addig megemelve tartottam, míg nem gúnyolódott rajtam. Ennek hallatán a nyakam elengedte a kobakom, s hagyta had lapuljon a földre. - Ajjj, picit rossz az időzítés, az efféle viccekhez. – morgom az orrom alatt, de nem tudok rá haragudni. – Inkább maradok a porfürdőmnél. Mély kuncogást adok ki, szinte már viccesnek találom a saját szánalmas helyzetem, azonban végre van itt valaki, aki segít rajtam. Legalábbis remélem azt fogja tenni, nem csak kigúnyolni jött elémbe. A macskaszemek követik az aguara tetteit. Leguggol mellém, a lábamat kivezetem a mostanra mozdulatlan kengyelből. Minden megmaradt erőmet latba vetni, miképp feltápászkodjak. Az izmaim megfeszülnek, és ha nehezen is, de felállok. Hogyha segítségemre van a nő, akkor könnyebb dolgom van. Kérdésére, egyből tudnám a választ, ám inkább tettetem a tudatlanságot. - Csak nem a tavitündér vagy, kiről már annyi regét hallottam…persze, hogy tudom Erenore, még nem vagyok szenilis vaják. – mosolygok rá, azután botladozva követem, ha elindul az erdő irányába. Sajnos a csuklóimon, még mindig bilincsek vannak, szóval ezeket is majd valahogy el kéne távolítani. Ha más nem a láncot egy kővel széttörhetjük, vagy elfűrészelhetjük. Hogyha az erdő irányába megindulunk, akkor én botladozva követem az aguarat. - Nem lapul véletlenül a tarsolyodban egy fecske, vagy egy csók főzet? – teszem fel a kérdést, ámbár bizonyára adott volna, hogyha így lenne. Egy kellemes réthez érünk, ahol én végre kicsit lepihenek. A tisztást szegélyező tölgynek dőlök, s lehunyom szemeimet. Vajon mit keres még itt, annyi idő eltelt…nem félt, hogy elüldözik, vagy rosszabb. - Miért maradtál ebben az erdőben? Azt hittem elszöksz, és olyan messzire mész, amennyire csak tudsz az incidens után. – teszem fel a kérdést, hiszen elég nagy kockázatot vállalt azzal, miszerint a közelben maradt.
-Inkább ajánlom a vízben való fürdést kicsit később. Jobban bűzlesz, mint legutóbb. -dönti félre kissé a fejét, orrocskája apró ráncokba szalad, ám csupán alig fél másodpercre. Tekintete gyorsan végigsiklik Vilkason, felmérve annak minden látható vagy hallható sérülését. Beszél és érti a viccet is, így az agyának valószínűleg nincs baja egy kisebb rázkódáson kívül. A vér a szája körül viszont nem a legjobb előjel. Szükség lesz a fecskefűre, sisakvirágra. A kamilla jó nyugtató hatása miatt. Valószínűleg a bőre is megsérülhetett az úton való furcsa szánkázásban, de tudja, merre találhat bolondzsályát hozzá. A menta pedig jó lesz a szájszag ellen is... -Biztos jó ötlet felkelned? Nem azért mondtam... -bár alapvetően még mindig elég nemtörődömnek tűnik, a hangjában valahol mélyen megbújik az aggodalom enyhe visszhangja. Kezei Vilkas hátára siklanak és erősen tartják, majd mikor a férfi ragaszkodik ahhoz, hogy talpra álljon, kérdés nélkül a segítségére siet. Törékeny női kinézete ellenére erősebb, mint aminek látszik - valószínűleg nem csak a származása miatt. Lassú, ráérős léptekkel vezeti rá a fűre, egészen a tölgy tövéig, és olyan óvatosan segít neki leülni, mintha csak egy kisgyermek lenne, aki épp csak megtanult járni. Hogy a férfi felismerte, nem kommentálja különösebben. Mosolyog. Mosolyog, és csupán a szíve örömét hallgatja a leginkább, mely szinte dalra fakad. Bár ezek szerint a férfi, bármi történt is vele, nem kifejezetten miatta tért vissza erre a vidékre, de az, hogy itt van ismét, és láthatja, beszélhet vele, már elég a számára. -Ilyesmiket inkább nektek kéne magatoknál tartani. Hol a felszerelésed? -kezeivel óvatosan tapogatja át a férfi ruházatát, gyengéden megnyomva egyes pontokon és figyelve minden reakcióját. Sérüléseket keres, miközben fejben mantrázza magában a kellő növények és ásványok listáját. Mikor viszont Vilkas fejéhez ér, a mozdulat megszakad és gyengéden félrehúzza a férfi haját a szemeiből. -Mi történt veled? Nem lényeges, én miért vagyok itt, most te mesélj, de csak röviden. Hozok neked fecskefüvet. Nyersen is ér valamennyit, főleg a számodra. Miután Vilkas mesélt, avagy nem mesélt, akárhogy dönt, Erenore biccent egyet. -Maradj itt. Mindjárt jövök! Majd a nő belépett a fák közé, hogy a róka olyan gyorsan szaladjon át a bokrok között, amennyire csak tudott. Nyílként suhant át az erdőn, talpa alig érintette az avart, és alig pár perc múlva vissza is tért, fehér kis kezeivel gyógynövények kis csokrát hozva. Letérdelt Vilkas mellé, a növényeket az ölében válogatta szét, és pár zsenge, zöld levelet, ami nem csak fecskefűből, de valami másból is állt, a férfi szája felé nyújtotta. -Tessék. Ez kicsit segíteni fog. Mire van szükséged a főzeteidhez? Majd abban az esetben, ha Vilkas kissé jobban érezte már magát. Hajlandó volt válaszolni a kérdésére. -... Én megmondtam, hogy várni foglak. Még mindig tartozom neked. És ajánlom is, hogy maradj életben, és akkor végre leróttam a tartozást.
Egy ilyen keserves helyzetben nehéz felvenni a viccet, de szerencsére nekem sikerült. Habár rosszabbul is kijöhetett volna a dolog, eleinte az ajkamra valami káromkodás jött volna, viszont azt sikeresen elfojtottam, s inkább csatlakoztam a jó kedvű rókalányhoz. - Bocsánat, ha tudtam volna, hogy összefutunk, akkor puccba vágom magam. – jegyzem meg, egy fél mosollyal. Bizonyára eléggé rossz bőrben lehetek, Erenore csak néz szótlanul, s méricskéli a károkat. Nem vagyok túl jó passzban, de volt már rosszabb is, mint mikor azzal a rohadék elementállal küzdöttem. Akkor kis híján ott hagytam a fogam…de kíváncsi vagyok ebből az elnyújtott nézelődésből, vajon mit szűr le a nő? Remélhetőleg tud rajtam segíteni, s nem hagy sorsomra. Kissé hezitálva, azonban elkezdtem feltápászkodni, érzem a csontig hatoló fájdalmat, ahogy a végtagjaimra újra súly nehezedik. - Ne aggódj miattam, ez semmiség. – mondom kissé elgyötört hangon, és már kezdeném feladni, mikor az oltalmazó kezeket megérzem. Valahogy újra erő önti el a testem Erenore közelségében. A vékony teste ellenére, nem szakad meg a súlyomtól, mondjuk furcsa is lenne, hiszen ő nem egy egyszerű ember. Neki meg se kottyan a súlyom. Kissé még botladozok, de végül sikerül megtalálnom az egyensúlyt. Fura, hogy azt kérdi felismertem e. Egy ilyen nőt nehezen felejtenék el, ám ezt így nem mondom ki, jobb, hogyha erről csak én tudok. Eddig is csak azért nem látogattam meg, mert bizonytalan voltam. Nem tudtam mit akarok, de akármennyire is kerülni akartam, fura, miképp a sors visszavezetett hozzá. Az elkalandozott elmémet, csak a felszereléssel kapcsolatos kérés billenti újra magához. - Hát, amint látod elhagytam. Vagyis pontosítok, elvették. – nem valami kellemes erről beszélni, mivel eléggé nagy balféknek érzem magam, hogy pár katona láncra vert, majd kifosztott. Hogyha túlélték a tündék támadását, akkor bizonyára a főzeteimet a legközelebbi kuruzslónak eladták, vagy egy másik vajáknak. Még szerencse, hogy a kardjaimat sikerült visszalopni. A nő közelsége kissé zavarba hoz, ezért olykor félrekapom macskaszemeimet. Az alapból lassú szívverésem, mintha gyorsabban verne, és lassan minden mozdulatát követni kezdem. A hajamat gyengéden félresöpri, s én belenézek az ő íriszeibe. - Egy szörnyre adtak ki felhívást a katonák, de mint kiderült a bestia nem létezett, habár az emberek szemében ők is amolyan bestiák. Egy mókust kellett volna nekik megkeríteni, s gondolom utánna megölni. Miután visszautasítottam az üzletet, vasra vertek, s gondolom vittek a hóhérhoz. Nagyjából ennyi a történet. – osztom meg az aguara-val az előzményeket. Kisvártatva eltűnik a szemeim elől, és maradásra int. Nincs más választásom, rá vagyok utalva, ezért ülök a helyemen szépen nyugodtan. Nem sok idő telik el, és máris visszatér, pár gyógyulást elősegítő gyógynövénnyel. A fecskéhez, túl macerás dolgok kellenek, amiket most így hirtelen előteremteni. - Hát, kéne hozzá még törp spiritusz…na meg egy fojtólidérc agyszövet. Gondolom ezek nincsenek a szütyődben? – minden esetre több növény is ismert gyógyerővel bírt, mint például a cickafarkfú na meg cayenne bors, amely vérzéscsillapításra használták. Egy gyengébb főzetet kezdtem el készíteni, azonban ha olyan, akkor Erenore beszerezheti a többi alapanyagot is a fecskéhez. Hogyha elmegy, akkor meditálok egyet, ami némiképp segít még inkább a regenerációban. Viszont előtte, még felmerül a tartozás. - Ha tartoztál is nekem, most letudtad azt, de nem azért csináltam ezt, hogy te kihúzz egy csávából az eljövendő pillanatban. Most se azért jöttem hozzád, csak valami idevonzott, valami belső dolog, amit magam se tudok tudok elmondani, csak akkor ha közelebb hajolsz. – keresem a megfelelő szavakat, ám semmi nem jön a számra, majd hirtelen felindulásból elcsattan egy csók. Lágyan és gyengéden érinti ajkam az övét, szinte csak pár pillanatig tart, de minden kétej összeomlik bennem azalatt a kis idő alatt. - Ezt, nehezebb volt elmondani, de gondolom a lényeg átjött így is. - jegyzem meg, majd visszadöntöm a hátamat a fatörzshöz.
Erenore tudása a vajákokról igencsak kevésnek nevezhető. Akkor, mikor a vajáknő és vörös hajú társa egy estére a társaságába fogadta, ismert meg valamennyit a vajákokról. Nem árulta el nekik, csupán óvatosan puhatolózott feléjük kérdéseivel, de a fehér hajú harcos hamar lezárta az ilyen irányú beszélgetéseket, és Erenore csupán azokat tudta megjegyezni, amiket a Róka kotyogott ki. Ahogy teljesen nyilvánvalóvá, és immár megválaszolva is vált, hogy Vilkas felszerelését eltüntették, Erenore gondolatai rögtön a város felé fordultak. Ott jó minőségű, erős alkoholt bizonyára tudna csenni elsősorban a fogadó környékéről, de mikor meghallja a többi hozzávalót, már rosszallóan megrándul a szája széle. Itt nem valószínű, hogy ilyesmibe botlana, és bár Vilkas vicceskedve, mosolyogva jegyzi meg az egyértelmű tényt, a róka ennek nem igazán örül. (de az a mosoly jaj nekem az a mosoly kérlek ne mosolyogj mert nem tudom mit művelek) -Egyedül az alkoholt tudom megszerezni. Ezek szerint ilyen gyakoriak a fojtólidércek? Bár őszintén, a hátamon végigfut a hideg, ha arra gondolok, hogy akár a kisujjammal is hozzáérjek az agyához. -és mintha csak ezt akarná demonstrálni, a rókanő megremeg és elfordul. Örömmel látja, mikor Vilkas végül elkezd dolgozni valami egyszerűbb masszán. Alkohol híján ő nem nevezné főzetnek, de magában az aguara végül lépésre szánja el magát. Ha az segít, bármi, akármi apróság is, akkor felkerekedik és besurran a városba. Bár először meg akarta kérdezni, megtegye-e, de végül úgy dönt, egyszerűen csak beszerzi azt a spirituszt, vagy bármit, amit talál. Vilkas elég sokat beszél, a pulzusa is csak kicsit magasabb, mint kellene, ám ezt be lehet tudni a vajákok igen gyors regenerációjának mellékhatásaként is. -Reméltem is, hogy nem direkt csináltad... -nem is válaszol, inkább csak az orra alatt mormogja, ahogy a férfi mentegetőzni kezd. Szája viszont széles, ravasz, sunyi mosolyra fordul, afféle "én megmondtam" stílusúra, kezeit lágyan az ölébe ejtve. Majd az egészhez hozzájön a kuncogás is, halk, mint valami kis csengettyű, egyik kezét felemelve a szája elé téve és most kicsit hangosabban megszólalva. -Nagyon jó a hallásom nekem is, nyugodtan suttogd, de legyen, megadom az örömöd. Azzal Erenore közelebb hajol. Akármennyire is szokta emlegetni, mennyire "büdös" a vaják, valójában sosem gondolta annak. Minél közelebb van hozzá, annál inkább úgy érzi, valami kellemes, meleg kéz nyúl felé és próbálja közelebb húzni magához. A puszta akarat, a vágy, hogy inkább ráboruljon és mélyen beszívva az illatát a férfi vállára hajthassa a fejét, kezd már-már elviselhetetlen méretet ölteni, mikor Vilkas kicsit közelebb hajol és megérzi az egyik legédesebb dolgot a száján, amit valaha érezhetett. Mikor annakelőtte csók nélkül engedte el Vilkast, azt gondolta, soha nem is fogja megkapni. Mikor napról napra hiába várta, igen, megesett, hogy azt gondolta, a férfi pont emiatt nem jön vissza. Hogy ki tudja; talán valahol egy másik csitri bőven megadja neki, még ennél is többet. Vilkas viszont valahogy visszatért, és lám, fondorlatos cselszövései, amiket még így, sebesülten is képes volt végigvinni, célt értek. De még milyen célt! Erenore úgy érzi magát, mintha egész teste tűzbe borult volna. Eleinte döbbenten fogadja őt, majd Vilkas megérezheti, hoyg a csók, legyen akármilyen apró és felszínes, viszonzást kap. Hasonlót, amilyet ő adott most, de Erenore-nak bizony nagy lelkierejébe telik visszafognia magát. Csak az segít neki, hogy tudja, Vilkas mennyire megsérült, kimerült, fáradt. A rókanő végül lassan hajol hátra, ahogy a vaják visszadől a törzsre, olyan mosollyal, mintha minimum egy lesi fejét vágta volna le az imént és kapta meg érte a jutalmat. Erisz, nem tagadja, szintén mosolyog, arca kissé kipirult, mint egy szerelmes kiskamasz lányé. Igaz, valljuk be, ő most tényleg annak érzi magát. -Megteszi. -hajtja le kissé a fejét, de szemeit nem veszi le Vilkas tekintetéről. Végül felegyenesedik, a gyógynövényeket kartávolságra rakja egy kis kupacba a férfi mellett és összekulcsolja a kezeit. -Most legyél jó fiú és maradj itt még egy kicsit. Most szerintem több időre fogok eltűnni, addig pihenj. Ha jól emlékszem, a meditáció segíthet, de megérzem, ha rosszakaró jönne erre. Sietek vissza. -majd kicsit összehúzza a szemeit. -Nem fogok elmenekülni, csak megpróbálok keríteni valamit a főzetedhez. Kicsit még vár, maga se tudja, mire, alig pár másodperc. Végül lehajol, végigsimít Vilkas haján és megpuszilja a feje tetejét. Részben olyan, mint mikor egy anya puszilja meg a gyermekét, de érezhetően ez most másról szól. Egy ígéret, hogy tényleg vissza fog jönni és siet, amennyire tud. Majd a következő pillanatban a hatalmas róka farka eltűnik az erdő bokrai között. Erenore megállás nélkül fut egyenesen a város irányába.
Eléggé csehül néztem ki, ami azt illeti. Nem így terveztem az újratalálkozást Erenore-val. Még ő se bírta ki vicces megjegyzés nélkül, a helyzetem. Én persze nem mordultam rá, esetleg legbelül elejtettem pár káromkodást, de előtte türtőztettem magam. A gyógynövények kapcsán…nos eléggé hiányosak voltak a készleteink. Igaz a hölgy talált, pár értékes virágot, azonban ez még mindig kevésnek bizonyult. Két fontos összetevő még hiányzott, a spiritusz, amelyet még annyira nem is volt nehéz beszerezni, hiszen ha az erdőn túl megyünk, akkor egy városban, vagy faluban lehetséges, miszerint találunk, legalább egy palackot. Azonban a másiknak se vagyunk híján, csak ahhoz le kell teríteni egy fojtólidércen, illetve ki kell szedni annak az agyát. Ez a necces dolog, s valóban Ereonore-nek pont ehhez nincs gusztusa. - Eléggé gyakoriak, szinte ahol víz van, ott ők is megtalálhatóak. Folyók, patakok, csatornák, az egyik legelterjedtebb szörnyfajta. – ismertetem vele, az alapokat, melyet a fojtólidércekről tudni illik. Nem igazán vagyok vele tisztában, hogy egy aguara vajon mennyire ért ezekhez a praktikákhoz, én viszont erre specializálódtam, tehát nyilván én erről a témáról mindent tudok. No, de se baj, szívesen megosztom a tudásomat a róka leánnyal is. Mielőbb útjára engedném, valamit el szeretnék neki mondani. Számomra ez egy olyan dolog, amelytől jobban félek, mint egy tucat villásfarkú fészkébe esni. Akármi kételyem is van, el kell mondanom neki, mert ha nem, talán egész életemben bánni fogom. Aranyos, mégis sunyi kuncogásával le se tagadhatná hovatartozását. Szavai visszhangzanak a fülemben ,,megadom az örömöd’’ettől rögvest az alsó ajkamba mélyed szemfogam. Zavarban érzem magam, de még mennyire. Ahogy egyre közelebb hajol, úgy feszülnek meg az izmaim, és a pulzusom egyre feljebb megy. A levegőt sokkal gyakrabban veszem, és szinte elveszek az aguara közelségében. A kisugárzása átölel, és nem akar elengedni, mintha magával láncolna ez az érzés. Hiába van leheletnyi távolságban, én akkor se tudok megszólalni, azonban valami, mégis cselekvésre sarkall. A lágy ajkak selymesen érintkezésben találkoznak, és gyengéden viszonozzák egymás felé a kedves gesztust. A láncok miatt nehezen tudtam érinteni testét, de mégis a tenyerem a csípőjére vándoroltak, és tartja őt gyengéden, hogy el ne szökjön. Ujjbegyimet kíváncsian végighúzom a ruháján, felfedve Ereonorenak vonalait, még ha csak egy rövid időre is. A csóknak hirtelen vége szakad, viszont nem veszem el a kezeimet. Éreztem, hogy a másik fél se hagyta viszonzatlanul, tetteimet. Ahogy egyre távolodik, szinte kissé utána is hajolok, ám végül visszadőlök helyemre. A szempárjaink, még mindig rabjai egymásnak, s csak nehezen tudnak elbúcsúzni. Oltalmazó szavai némiképp melegséggel öntik el testem, és egy határozott bólintással tudtára adom, hogy megértettem, amit mond. - Nem lesz semmi baj. – nyugtatom meg, azután letérdepelek a meditációnak megfelelően. Kezeimet a térdemre teszem, majd nehéz szemhéjaimat végre lehunyom. Talán pár perc telt el, mikor egy nyílvessző suhan el a fejem mellett. Rögvest felocsúdok, és a maradék erőmet összeszedve egy vastagabb törzs takarásába vonulok. A következő lövés egyenesen a lábam mellé esik, s ágyazódik a földbe. Mégis mit akar tőlem? Nem csináltam semmit, vagy megtaláltak volna? - Már jó ideje követem a nyomaidat…ott voltál a mészárlásnál. Csak egyedül te élted túl. – mondta egy baljóslatú hang, amely emberi fülnek nem hallható könnyed léptekkel közeledett felém. Amilyen jó íjász, s amennyire könnyedek lábai, valószínűleg tünde lehet. Talán egy mókus? - Én nem vagyok az ellenséged! Én is rab voltam! - kiáltok ki a fedezékemből, azonban egy újabb lövéstől összehúzódok. - Tudod kit álltas ember! - jegyzi meg a tönde, viszont attól félek, ha felfedném magam és valómat, rögvest megölne, amit előbukkanok. Remélhetőleg Ereonore itt van a közelben.
Szaladt, a szél borzolta bundáját. Úgy szaladt, hogy az erdő fáinak ágai kissé belekaptak a bőrébe, ám meg se érezte karcolásukat. A róka máskor földet sem érintő talpa most felkavarta az avart, és egy mókus riadtan kúszott vissza a fa tetejére, azon töprengve, vajon mi üthetett a furcsa aguarába. Ugyanez a kérdés Erenore fejében is megfordult, de hamar elhessegette. Ugyan, mi üthetett belé? Segíteni akar egy embernek? Egy vajáknak? Egy férfinak? A válasz viszont mindig ugyanaz, pont, mint az erdő szélén ülve nap nap után. Mert ő nem csak egy ember, egy vaják, egy férfi, hanem Vilkas. Ennél kielégítőbb választ nem tud adni. A róka hirtelen megtorpan. Minden szőrszálának töve csiklandozni kezd, ahogy láthatatlan, hideg szél fúj keresztül a fákon. Valaki van az erdő szélén; valaki más. Olyan hirtelen bukkant fel a jelenléte, ahogy a... ahogy a vízbefúlt bukkan fel a víz alól? Hogy lehetséges ez. Erenore megfordul, égnek meredő fülekkel hallgatózik az alkonyatban. Hát persze. Vannak, akik még egy aguara figyelmét is képesek kijátszani rövid ideig. Főleg egy olyan eltévedt aguaráét, mint ő. Erenore talpa alatt megcsikordul a föld, ahogy elindul sebesen visszafelé, még gyorsabban, mint ahogy idáig érkezett. Figyelmetlen volt. Figyelmetlen és bolond. Most már túl késő ködöt ereszteni az erdőre, vagy megkérni a fákat, hogy álljanak körbe és tereljék el a betolakodó figyelmét. Akárki is az a másfajú, már ott van Vilkas mellett, és szándékai nem tiszták. Futtában is egy morgás tőr fel a torkából, ahogy a düh tüze egyre nagyobb lánggal ér a szívében. Célja egyre közelebb és közelebb ér hozzá. A világ elvörösödik körülötte, minden egyre kisebbé válik. Karmai megroppantanak egy kidőlt, vékonyka fatörzset, elrugaszkodik róla és a táv maradékát a levegőben repülve teszi meg.
Egy ezüst folt röpül pontosan a tünde felé, és ha sikerül elkapnia, a földre dönti, karmait a vállába mélyeszti és fölé hajol. Hatalmas fenevad, lángoló szemekkel, bundája akár a fehér füst, hullámzik körülötte. Hosszúkás pofájából előmeredő, tűéles agyarai közül földöntúli, mélyről jövő morgás tőr fel.
Eközben az erdő mintha mozogni látszódna. A fák magasabbra nyúlnak, és a tünde számára úgy tűnhet, mintha egyenesen feléjük hajolnának törzsükkel, akárha kíváncsiskodó nézősereg lennének. Az ég elsötétül, feketeség borul rájuk, olyan, amitől minden arra járónak inába szállna a bátorsága, hogy tovább menjen. A fűszálakat dér, majd apró kis jégkristályok lepik el, és az aguara tűzforró lehelete miniatűr felhőket képezve oszlanak szét a tünde képén a hirtelen támadt hidegtől. -Takarodj innen! -tátja szélesebbre a pofáját, azzal fenyegetve, hogy menten leharapja a tünde fejét, hangja semennyire sem hasonlít ahhoz, amit Vilkas valaha megismert. Mennydörgő, mintha az égen egyre vastagabban tornyosuló felhőkből eredne, amiből talán mindjárt beléjük csap a villám.
Jegyzet:A rókával játszadozni nem életbiztosítás. És tényleg.Zene: Az a hideg éjszaka
Érzem, ahogy a testem regenerálódása megkezdődik. Minden egyes vércsermely a testemben, lassan elapad, s egyre inkább kiszárad. A sebek összeforrnak, habár csak nagyon lassan. Hiába segít rajtam az a pár gyógynövény, ezek nem akkora gyorsasággal segítik elő a felépülést, mint a vaják főzetek. Régen Vesemir megtanított, miszerint mennyire fontos előre minden egyes főzetet elkészíteni, illetve azzal felszerelkezni. Viszont az ilyen extra helyzetekre, senki nem készítheti fel a vajákot. Szerencsére van egy ravasz róka, ki mindent megtesz a lábadozásomért. Akárhogy is, valaki a nyugalmamat megzavarja. Vagyis inkább valami. Egy nyílvessző áll, egyenesen a tőlem nem olyan messze elhelyezkedő fatörzsbe. A tulajdonosa az életemre tört, de olyan hirtelen történik minden, s én olyan fürgeséggel vetődök fedezékbe, hogy szinte nem is látom az elkövetőt. Csakis egy elmosódott foltot láttam a szemeim sarkában, de amint kinéznék, hogy beazonosítsam az illetőt, már érkezik is a következő nyíl. Sajnálatos módon még bomba sincs nálam, amellyel elterelhetném a figyelmét, vagy megsebesíthetném. Túlságosan patt helyzetben vagyok, talán ha normálisan fel lennék épülve, akkor több bátorság lenne bennem, azonban most csak az adrenalin dolgozik bennem, amely némi erővel lát el. Hirtelen az avar felreppen, és az elhalt növényzet felcsörren. A fák mintha megnyúltak volna, s úgy éreztem magam, mint aki zuhan egyre lejjebb. Mi a pokol lehet ez? Valami történt, amely egy hallucinogén látomással felér. Kezdem megérteni mitől van ez, ugyanis az aguarak hírhedtek az illúzióikról. Rettentően nagy erő ez, s elképesztő, hogy egy ilyen törékeny női test mögé van rejtve. A törzs rejtekéből előbújok, mikor meghallom a dulakodás hangját. Minden megdermed körülöttünk. Erenoret sohase láttam még ilyen dühösnek, s vadnak. Úgy nézzem teljesen elborul az elméje, ha a szeretteit fenyegetik. Valahogy le kell csitítanom, mielőtt olyat tesz, amit megbánna. - Erenore, hagyd ezt a hegyes fülű semmirekellőt. Már nem tehet semmit, főleg az íja nélkül. – kiveszem a kezéből, és egyenesen az egyik tóba dobom. Ezek az átkozott tündék…mennyi bajt tudnak okozni. Kedves teremtmények, viszont az emberek felpiszkálták a nyersebb modorukat. - Miért támadtál rám? – érdeklődök az avarban fetrengőtől, miközben finoman a róka leány vállára teszem a kezem, hogy azzal is kissé lenyugtassam. Nem hiányzik nekem, hogy leharapja egy pimasz tünde fejét, még ha egy bizonyos részem epedezik is érte. - Te…te vaják vagy? – teszi fel a kérdést, a földbe döngölt férfi. - Teljes életnagyságban, de úgy hittem ti jól láttok, vagy ha nem, akkor legalább biztosra mentek, hogy ne öljetek meg akárkit. – teszem hozzá, kissé szarkasztikus humorral, ám legszívesebben pofán vágtam volna, azért a tányért, miszerint csak most ismeri fel valómat. - Ne haragudjon! Bolond voltam…de…de szükségem van a segítségedre. Dol Blathanna-ban a nagybátyámnak sürgető gondja akadt. Azt mondja egy szellem kísérti, ki minden éjjel halálra rémíti. – osztotta meg velünk az információt, majd kis hatás szünet után a lényeget is kibökte. – Megfizetem a szolgálatodat, csak hagyjatok, had kísérjelek el oda titeket. Ránézek a nőre, mégis ő mit gondol erről az egészről. Persze, ha rábólint, akkor elvállalom a munkát.
A düh forró hullámokban árasztja el testét és elméjét, bundája hullámzik az elfojtott indulatoktól. Egész környezete ezeket az érzéseket tükrözi, egészen addig, amíg egy kéz nem nehezedik a vállára. Normális esetben megfordult volna, hogy félrecsapja, azzal sem törődve, ha sebet okoz vele, de az orrába toluló illat felismertette vele a kéz gazdáját. A fák lassan visszanyerték eredeti formájukat, mindössze a levegő hőmérséklete maradt a szokásosnál is alacsonyabb körülöttük, legalábbis látszólag; ámbár egy aguara mágiájánál semmi sem biztos, mi lehet igaz és mi lehet valóságos. Erenore, még teljes rókaszörny-formájában maradva, végül lassan zárta össze fogait, enyhébb vicsorba fordítva azt, torkából a vad üvöltés lassan folyamatos, figyelmeztető morgássá szelídült. Vilkas kérésének engedelmeskedve végül leszállt a tündéről, a vaják háta mögé fordult, és ahogy eltűnt a tünde szeme elől, majd felbukkant ismét Vilkas másik oldalán, már a tündenő haragtól izzó, violaszín szemei függtek rá, kissé összepréselt ajkakkal, összeráncolt szemöldökkel. Valahol szíve legmélyén csodálkozva nézett önmagára. (Miért engedelmeskedtél) (Mert ő más mint a többi) (Ugyanolyan, mint a többi) (Bárhova követném de vajon miért) (Bolond vagy ha nem tudod nagyon is jól sejted miért) Ahogy a tünde dadogva elregéli nagy bánatát, Erenore kis keze a szája elé siklik, hogy elrejtse feltörő mosolyát, akár ha talán még éles szemfogait szeretné takargatni. Fejét kissé lehajtja, de tekintetét nem veszi le a fiatal tündéről. -Megtámadsz valakit, majd arra kéred, hogy segítsen. Hol van már a tündék tisztelete az élet iránt? -ereszti le a kezét. -Manapság már előbb öltök, és csak utána kérdeztek. Egyre jobban hasonlítotok az emberekhez.
Erenore annak előtte kudarcot vallott, hogy elrabolja egy tünde család kisgyermekét, de tudja jól, ha sikerrel járt volna, a tündék, a hagyományok szerint, nem követték volna soha többé. Nem harcoltak volna, hogy visszaszerezzék a lányukat, és Erenore most talán virágkoszorút fonva játszana vele valahol az erdő mélyén. Mert a tündék tiszteletben tartották, hogy az aguarának ugyanolyan joga van élni, mint bárki másnak. Manapság mégis lázadnak, buta módon kiugranak a bokorból és mészárolnak, amíg őket nem mészárolják le. Változik a világ, és változik vele minden más is. Ekkor veszi észre Vilkas tekintetét; ki nem mondott kérdés lebeg benne. Erisz szinte érzi, ahogy némi vér kúszik az orcájába, mikor ránéz, majd félig lehunyt szemmel elfordul, vállait megemeli kissé egy pillanatra. -A te döntésed. Ha kérek, itt helyben elintézem, hogy visszatévedjen az erdőbe, és soha többé ne találhasson ki. Ha elvállalod... akkor segítek. -utolsó két szavát inkább suttogta, mintsem igazából kimondta, de jelenleg mindkét jelen lévőnek elég éles a hallása ahhoz, hogy hallhassa.
Erenore-nak egy másik oldalát láthattam, amely könyörtelen volt, mint a felkorbácsolt tenger. Már-már ténylegesen azt hittem, hogy hiba beszélek hozzá, azt nem fogja meghallani. Teljesen elhomályosult az elméje a haragtól, épp mint az égbolt. Úgy éreztem valamit tennem kell, ha kedves számomra ennek az ostoba tündének az élete. A vállára tettem mancsomat, csakhogy végre rám figyeljen. Szinte volt bennem egy olyan érzés, miszerint talán megkapja a kezem, ez viszont nem történt meg. A világunk lassan visszanyeri az eredeti formáját, ahogy a rókalány lenyugszik. Az illúzió egyre kevésbé fenyegető, majd teljesen szertefoszlik. Megkönnyebbülve sóhajtok, hiszen talán egy pillanat alatt is elharapózhatott volna most a helyzet. Az illúziónak vége, viszont még nem nyugodott meg teljesen a lány, hiszen még mindig állati alakjában volt. Gyengéden nyomkodom a vállát, csakhogy a maradék feszültséget is kiűzzem az elméjéből. Nem tudom, miképp jött az ötlet, de mintha ösztönösen tudtam volna, hogyan kell kezelni ezt a helyzetet. Végül leszáll az áldozatáról Ereonore, majd mögém suhan, mint egy hangtalan árny. Hátra nézek és elismerőn rámosolygok. Végül nem csakhogy, a tünde hálátlanul úgy tesz mintha mi se történt volna, de még fel is akar bérelni. Ez olyan mintha meglopnák a hajléktalant. Az aguara nem rest pocskondiázni a hegyes fülűt a pofátlansága miatt. Teljesen igaza van, lassan olyanokká válnak, mint az ellenségeik. A haragjuk miatt félredobják az eddigi elveiket. - Sajnos a hölgynek igaza van. Rendkívül nagy pofátlanságra vall. Minden esetre még átfontolom a kérésed. – még nem utasítom el az illetőt, legalábbis egyelőre. Szeretném tudni, mit gondol erről az egészről Erenore.
Úgy néz ki, nem könnyítik meg a dolgom. A rókanő próbál semleges lenni, illetve rám bízza a döntéshozatalt. Néha nem szeretek dönteni, viszont most jól jönne némi pénz, hiszen teljesen le vagyok gatyásodva. Az erszényemtől fosztottak meg először, bár abban is csak némi vésztartalékra elegendő orent tároltam…mindegy az elkobzó jól járt vele, ha még él egyáltalán. - Úgy gondolom, némi pénz most jól jön. Segítek neked…viszont most takarodj. A határ bejáratánál találkozunk, még szükségem van egy kis pihenésre. – jelzem a tündének, ki akadékoskodna, azonban én ráförmedek, melytől a torkán akad a szó. Már kissé be is esteledett, s tudom, miszerint lassan most fog kísérteni az a valami, viszont holnapig várniuk kell. Addig a nagybácsi vegyen ki egy szobát, vagy menjen át valami rokonhoz. A férfi elballag, majd végre megkönnyebbülve fordulok Erenorehoz. - Kissé elegem volt belőle, úgy gondoltam ma jobb lenne egy kis időt kettesben eltölteni. – súgom a róka füleibe, és apró fények gyúlnak, pár szentjánosbogár alakjában, melyek körülöttünk lebegnek. – Szóval…megpihenhetnék nálad? Eléggé romantikus helyzet alakult ki, azonban nekem ez inkább kínos volt, hogy a természet ennyire ránk hangolódott. Inkább elhessegetem a fényes bogarakat, azután követem a rókát, hogyha az otthonába kísér, ha maga csak az erdő az otthona, akkor nekem az is megfele, vaják vagyok, sokszor aludtam a szabadég alatt. - Mióta élsz itt? – teszem fel a kérdést, mialatt szépen ledőlök a legkényelmesebbnek vélt helyre.
Addig figyelte a tündét, amíg az el nem tűnt az út kanyarulatában a város felé. Tudta, hogy Vilkas el fogja fogadni az ajánlatot; a vajákoknak kevés, és egyre kevesebb munka jut mostanában, a pénzre viszont minden társadalomban élőnek szüksége van. Erenore is ismerte az élet ezen oldalát akkorról, mikor még javasasszonyként járt a város emberei között, akik akkor még nem is sejtették valódi származását. Mikor még fülét-farkát elrejtve élt közöttük békében. Vilkast pedig kirabolták és meghurcolták; mindenét elveszítette. Erenore hiába szeretne felkerekedni és visszaszerezni a férfi javait, azokat nagy valószínűséggel már tovább adták vagy egyszerűen kidobták valahol. Most az a legfontosabb, hogy a férfi felépüljön, majd ezt a munkát is elvégezve hazatérhessen a fészkébe új felszerelésért. Ámbár... -A dolgaid nélkül hogy akarod ezt megcsinálni? Fegyver, főzetek, vagy akármi hasonló nélkül? -tette fel a kérdést, félig lehajtott fejjel nézve fel rá. Az egyik feljebb repülő szentjánosbogárra dühösen nézett rá, mire a kis rovar, mintha csak megérezte volna, odébb repült, a többi viszont nem hagyta magát már így megfélemlíteni. Mert mikor Vilkas kinyitotta a száját és beszélni kezdett, Erenore ismét érezte az arcába szökő vér forróságát, karjai pedig zsibbadni kezdtek. A lábai felett is szinte elvesztette az irányítást, olyan érzés volt, mintha nem is ő fordult volna Vilkas felé, hanem valami magasabb erő fordított volna a testét. Minden magánál levő idegszála sikítva tiltakozott, de a tudatalattija sunyi mosollyal egyengette a szálakat. -A kacsalábon forgó palotámat épp most tatarozzák, szóval oda nem vihetlek. -Erenore elmosolyodott, ámbár az elméje mélyén döbbenten nézett rá saját magára. -De tudok egy kényelmes mohatelepet kicsit beljebb. Ráadásul az erőd a segítségükre lesz, szinte hallotta a levelek suttogását. Ez az erdő szerette Erenore-t, és érezte, hogy segíteni akar neki. Szíve szerint felcsattant volna, hogy csak hagyja őt békén, de nem tett semmit. Kinyújtotta a kezét Vilkas felé, megragadta a férfi kacsóját és maga után vezetve belépett a fák közé. Talpa alatt alig hallhatóan zizegett csak az avar, ahogy lépdelt, mellette a férfi valóságos háborús zajt csapott szinte, akárhogy is vigyázott. Olyan ösvényeket és utakat választott, ahol most, legyengült állapotban is könnyen keresztül tudnak jutni, és tíz perc múlva elég mélyen benne jártak az erdőben, hogy elérjenek egy hatalmas bokorhoz. Egy különös bokorhoz. A bokor ugyanis mozgott, tágult, mikor közelebb értek, és mintha szája nyílt volna, hogy elnyelje őket. A bokor alatt viszont ott volt a mohával benőtt, puha föld és pár, a sötétben enyhén világító, gombár hasonlító növény. Meseszerű látvány volt. Máskor egy ezüstszínű róka szokott itt aludni, de most több helyre volt szükség, hogy két ember férhessen el benne. Nem épp a legkényelmesebb, a bokornak is megvannak a határai, de egy estére megteszi. Erenore előre engedi Vilkast, ő maga pedig csak leguggol a bokor szájánál. -Ha szavadat adod, hogy ezúttal nem támad rád senki, akkor visszamegyek az alkoholért. -mosolyodik el. Vilkas kérdése nem éri váratlanul. Elvégre megígérte, hogy mesélni fog neki. Kicsit félredönti a fejét, pár másodperc hangtalanul telik el, majd a nő kicsit lehunyja a szemét. -Nem tudom pontosan. Nagyon régen jöttünk már ide anyával. Ám csak pár éve merészkedtem be a városba is. De ezt a történetet már ismered. -végül letérdel teljesen, a mohamező szélére. -Anya elment, miután te megmentettél a városiaktól. Kérte, hogy menjek vele, de megmondtam neki, hogy megígértem, hogy vár.... hogy egy darabig várlak. -mosolyodik el kissé ravaszkásan, összehúzott szemmel, sunyi tekintetet vetve a vajákra. -Már pont kezdtem gondolkodni rajta, hogy utána megyek. Játékos hangsúlya sejtetni engedi, hogy talán hazudik, de talán nem. Valami perverz kíváncsiságtól hajtva kíváncsi Vilkas reakciójára, hogy mit tett volna, vagy hogy érezte volna magát, ha már nem találja itt Erenore-t.
Nem voltam a tünde ellen, de vele se ugyan. Kicsit se érdekelt, hogy az ősei mit tettek le az asztalra, akkor is egy öntelt barom volt, viszont ha nehéz az erszénye, akkor én örömmel könnyítek a terhén. Erenore szemmel tartotta a hegyesfülűt, egészen addig, amíg kellőképpen el nem távolodott tőlünk. Nem bízott benne, ahogy én se, viszont azt tudtam, hogyha a szavukat adják, akkor azt be is váltják, szóval a fizetséggel nem lesz baj. Bizonyára, ez visszaveti az én dicsőséges portrémat az aguara elméjében…mármint elfogadok egy olyan ajánlatot, mit vissza is utasíthatnék, viszont a muszáj az nagyúr. Emlékszek, egyszer annyira legatyásodtam, hogy be kellett állnom csaposnak, mondjuk ezt köszönhettem annak is, hogy a verekedés tört ki az ivóban, szerény személyem miatt. Nem kis kár keletkezett, ám vér nem folyt, csak pár betört orr, és kivert fog. Pár hét alatt meglett a pénz, bár ha engedett volna vadászni a fickó, akkor egy nap alatt törleszthettem volna, ellenben nagyon bizalmatlan volt velem, alig engedett ki a kocsmájából. - Van egy éles nyelvem, ráadásul te is segítesz…vagyis gondolom nem akarod, hogy meghaljak, ezért velem jössz. – mondom ravaszul a rókának, hiszen, ha eddig gondoskodott rólam, akkor nem most fog cserbenhagyni, egy veszélyes küldetés közepén. Rám ragadnak ezek a rafinált beszólások, bár én nem tudok úgy vigyorogni. A szentjános bogarak kissé idegesítenek, de mintha valami feszültséget éreznék kettőnk közt. Úgy érzem magam Erenore mellett, mintha egy jól megrakott kandalló mellett lennék, a testem szinte ég valamitől. Lassan térek észhez, mire válaszol az aguara. A gúnyos megjegyzésén elmosolyodok, annyira nem ismertem a faját, nem tudtam hol laknak. - Nekem az is megfelel, lényeg hogy reggel ne fájjon a hátam. – mondtam kellemetlen kacajjal, valahogy nem tudtam elképzelni, milyen is lehet az a mohaágy. Talán kényelmes, hogyha ő minden nap azon fekszik, akkor nincs miért aggódnom, legalábbis ez a gondolat van a fejemben. A nő megragad, és magával visz. Fogalmam sincs hova megyünk, de egyre sűrűbbek lesznek a fák. Mindvégig egy furcsa bokor volt a célunk. Ahogy rápillantok, valami fura érzés motoszkál a fejemben. A macskaszemek kitágulnak a fura látványtól, a szemöldökeimet pedig felvonom. Miféle bokor ez? Ez is egy illúzió lenne? Nem értem meg, azonban Erenore bátorságot ad a bizonytalanságomban. A puha moha, valamint a tompa fényben tündöklő gombák eégsz hangulatossá teszik a helyet. - Szép kis róka odú, bár nem sokban jártam eddigi életem során, de gondolom, ez a luxus kategóriába tartozik. – nézek szét még jobban, vigyorral az arcomon. – Picit szűken leszünk, biztos nem zavarok? Nézem hol is van a vendéglátóm, de ő még nem akar utánam jönni. Úgy érzem, eléggé sok helyet foglalok, ezért megpróbálok az üreg legszélére húzódni. A nő még megemlíti az alkoholt, amihez lenne némi kedvem, legalább az érzékeimet eltompítanám. Rábólintok az ötletre, ha más nem a beszélgetéshez jól jön. A kérdésemre válaszol az aguara, és belegondolva kissé magányos lehetett teljesen egyedül ebben a hatalmas erdőben. Vándorlásom során, azért én találkoztam emberekkel, ha meg szerencsém volt, akkor még szóba is álltak velem. Éreztem a mondata végén a kis csapdát. - Hát még szerencse, hogy nem követted…ki ápolt volna engem? – játszom túl az önző jelenetet, s kacsintok egyet, mivel Erenore tudtára adom, miszerint csak viccelek. – Nagyon örülök neked. Jó látni téged. Már sokkal közelebb van, és ahogy elérem a kacsóját, lerántom a mohába majd feléje tornyosulok. Közelebb hajolok hozzá, és beszívom a kellemes illatot, amely körüllengi selymes bőrét. A nyakán finoman végighúzom ajkam, és egy csókot lehellek rá. Visszahajolok, majd egy pimasz mosollyal nézek a szemeibe.
-Hát, akkor el kell keserítselek. Nem ígérem ugyanis, hogy nem fog fájni a hátad. -emeli meg kissé a fejét, orrát a magasba tartva. Mikor elérik búvóhelyét, Erenore kissé izgatottan mutatja meg neki. Hasonló érzés lehet, mint mikor szende nemesi szűzlány vezet először fiút a szobájába; az, hogy ennyire mélyen bevezeti Vilkast a saját világába, nem csak őt magát lepi meg, de arra is rájön, hogy valójában már rég meg akarta ezt tenni. Hogy tényleg várta, hogy a vaják egy nap visszatérjen. (Nem kéne már hazudnod magadnak) -Ha kényelmetlen, én kint is tudok aludni. Vagy kisrókaként elférek a lábad mellett. -ráncolja össze kicsit az orrát, de mosolyog. -És reménykedem, hogy túlélem az éjszakát. Egyébként ne röhögtess. Nem zavarsz. Talán ez volt az első alkalom, hogy Erenore nem szarkasztikus megjegyzést tett a férfi felé. Komolyan gondolta, hogy nem zavarja, ámbár azt már nem mondta ki, hogy szíve szerint örökre itt is tartaná. Élnének az erdőben, békében, egészségben, anélkül, hogy bármitől tartaniuk kellene. Ahogy Erenore megvédte az erdőt, az erdő is megvédte Erenoret, akár ha élne. Avagy ha Vilkas útnak indulna, Erenore szíve belesajdulna, ha a férfi nem akarná, hogy vele tartson. Igaz, a rókanő nem bolond; nagyon jól tudja, hogy erre egyre kevesebb és kevesebb az esély. Vilkas és ő úgy vonzzák egymást, ahogy a molylepke is rászáll a halálát jelentő, forró lámpára. Ám ezúttal vajon melyikük a molylepke és melyikük a lámpa? Melyikük vonzalma jelenti a halált a másik számára? Vilkas mintha csak utánozná Erenoret, szarkasztikus viccelődését hamar komoly szavakra váltja. A rókanő szeme megrebben egy pillanatra ezt hallva, és akaratlanul is kicsit közelebb hajol. Még csak keresi a szavakat, amikkel visszavághat ennek a sápadt szerencsétlennek, ám Vilkas elkapja, még így, legyengülten is erős kezeivel behúzza a bokor rejtekébe, Erenore pedig hagyja. Teste olyan könnyű, akár egy tollpihe, és akaratlanul is talán a hátára gördül, hogy mindvégig szembe legyen a férfival. A bokor, mintha csak őket akarná segíteni, kicsi összébb zárul. (Na szép már te is ellenem vagy?) A szél végigfúj a fák lombjai között, a zörejek mintha kacagást idéznének. Még az erdő is kineveti, de boldogságban úszva. Ahogy a férfi fölé tornyosult, Erisz úgy érezte, mintha a teste egyre forróbbá válna. Vilkas közelebb került hozzá, mint az erdő széli apró, üzenetet rejtő csók alatt, és az akkor fellángolt érzés most elemi erővel tőrt rá ennek hatására. Fejét ösztönösen is félrefordította kissé, ellent mondva minden vadállati ösztönének; egyenesen felkínálta a nyakát neki. A bizsergő érzés, amit Vilkas ajkai kiváltottak a bőrén, megrészegítették pillanatok alatt, halk, érzelmekkel teli sóhaj tőrt fel tüdejéből, szemei megrebbentek és egy másodpercre le is csukta őket. A csípője kissé megemelkedett, ahogy háta is ívbe hajlott a testén átfutó energiáktól. Mikor Vilkas eltávolodik tőle, Erenore visszanéz rá, arra a huncut mosolyra, mintha a férfi a tekintetével azt kérdezné, "na mi van?", és elneveti magát. -Nem szégyelled magad? -kérdezi, majd könyökével feljebb tolja magát, hogy csak milliméterekre legyen Vilkas arcától. -Nem szégyelled magad, amiért abbahagytad? Azzal ajkát a férfiére tapasztja. A csókja erősebb, határozottabb és bátrabb, követelőző. Birtokolni akarja őt, és szeretné, ha a férfi is birtokolná őt. Egyik kezét a férfi tarkójára simítja, és ott tartva nem engedi el őt a csókból, ahogy lassan visszahajtja a fejét a mohamezőre.
Több seb, illetve zúzódás, már elkezdett beforrni. Pár óra leforgása alatt, mintha több napnyi ideje lett volna a testemnek a megújulásra…legalábbis egy átlagos emberhez képest. Persze hiába a hihetetlen regenerálódás, így se teljesen tökéletes az állapotom. A porcikáim, még mindig sajognak, de már könnyebben mozgok. Erenore után eredek, ki a kezemet fogva igazgat, mígnem egy furcsa bokorhoz érünk. A fekhellyel való fenntartásaimra, csakis egy őszinte, mégse kielégítő választ tud adni. Egy megjátszott jajgatást hallatok, de nem kerítek neki különösebb aggodalmat. Ahogy beljebb érünk, érzem a nő, szinte tapintható zavartságát. Furcsa őt ilyesfajta bőrben látni, teljesen szembemegy azzal az aguaraval, kit nem is olyan rég láttam. - Kis rókaként jó melegítő lennél, viszont én szeretném, ha ebben az alakodban bújnál be mellém. – kacsintok egyet az irányába, és szépen szétnézek, mégis hova teszem alfelemet. A moha eléggé kényelmes, mármint a lehetőségekhez képest. Az erdő avaránál, valamint a puszták füvénél jóval komfortosabb. Fura lehet egy ilyen helyen élni, azonban ez sokkalta tisztább, mint a mocsokban úszó falvak, hol az emberek az útra ürítik éjjeli edényeiket tartalmát, illetve koszos munkáik szagától bűzlenek. Persze nekem egy szavam nem lehet, folyton valami bestia bűze leng körbe, s félek ez már a bőrömbe is beleivódott. Ez szerencsére a nőt nem zavarja, hiába viccelődik olykor vele. Végre megtaláltam a tökéletes pózt, majd mikor Erenore közelebb bújik, kihasználom a lehetőséget. Nem hagyom szóhoz jutni, ahhoz túlságosan gyorsak mozdulataim. Kissé a vállam tompán zsibbad, a hirtelen cselekvéstől, azonban próbálom az érzést megtűrni. A nő felett vagyok, ő pedig alám kerül. Szinte nem is ellenkezik. Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, mellyel azt közvetítve irányába, hogy örülök a közelségének. Mindent finoman, és ösztönösen teszek, ahogy ő is. Fejét félrehúzza, miképp jobban hozzáférjek kecses nyakához. A halovány erek mellett, puha ajkam végigszántja bőrének gyengéd vonalát. A csókom kissé visszafogott, ám mégis erős érzelmeket keltek a másikban. Szinte elkerülhetetlen az érzés, ahogy alul is hozzám simul. Cselekedetemet megszakítom, viszont az aguara pimasz mosollyal mást várna el tőlem. Közelebb hajol, s szinte megrészegít szavaival. Kicsit fel kell ocsúdnom, de akkor megérzem ajkait, ahogy az enyémhez simulnak. Tarkómon megérzem kíváncsi kezeit, melyek a hajamba túrnak, s nem eresztenek. Én se tétlenkedek, mint valami farönk, ugyanis a combját megemelem, és annak alját cirógatom végig. A kezeim testének vonalait fedezték fel, amíg el nem érték az alsó domborulatait, melyeken jobban elidőztek, és néha gyengéden rámarkoltak arra. - Tudod, régóta vágyok rád. Amikor először megláttalak, már akkor elvetted az eszemet. – súgom a fülébe, mialatt megérezheti, odalent is mennyire igazak állításai. Ruházatát, kapkodva szedem le és árasztom el egész testét forró csókjaimmal. Egy-egy érzékeny ponton jobban elidőzök, viszont odalent még nem érintem, inkább addig-addig kerülöm ott, hogy szinte beleőrüljön a vágyakozásba.
(Mi történik? Mit művelek? Mi folyik itt? Mi ez?) A gondolatok hol elemi erővel kiáltottak rá agya legmélyéről, hol halkan suttogtak csak a távolban, amit pillanatok alatt el is vitt az érzelmek szele. Egy aguara életében, származását tekintve, nem szokott jelen lenni a nemiség, nem vágyakoznak utána, nem foglalkoznak vele különösképpen. Erenore, míg a városban élt, természetesen tisztában volt a test ezirányú működésével, ám sosem volt lehetősége vagy akár csak kedve is ahhoz, hogy közelebbről megismerhesse, esetleg ki is próbálhassa. A maga részéről teljesen fölöslegesnek tartotta, és nem hiányzott neki. Egészen mostanáig. Volt valami, már akkor, mikor először nézett Vilkas szemébe. Mikor kezei között tartotta a kis tündelányt, miközben szoborrá dermedve nézett farkasszemet a vajákkal. Valami akkor indult meg, de képtelen volt megfogalmazni, mi lehetett az, a dolog úgy siklott ki mindig a kezei közül, mint a szentjánosbogár. Most viszont sikerült elkapnia, és a mámor úgy érzi, teljesen megrészegíti. Ezzel egyidőben viszont meg és rémíti. Agya mélyén a róka fél, bundáját borzolva, kaffogva szalad vissza odújába, majd ismét ki, körbe-körbe, nem értve, mi történik vele. A nő viszont tudja, bőre bizsereg, teste lángol, a tekintete elhomályosul, szíve pedig izgatottan ver a mellkasában, mint egy kalitkába zárt kismadár. A róka végül visszavonul, és csak csillogó szemeivel les ki az odúja mélyéről, figyelemmel kísérve az eseményeket. A nő Erenorra néz, és megszólal. Csak hallgass az ösztöneidre, ahogy az imént, mikor magadhoz húztad. Kinyitja a szemeit, mikor Vilkas kissé, csak alig pár centire, eltávolodik tőle és megszólal. Erenore eddig a férfi tarkóját fogva tartó keze enyhít a fogáson, lágyan végigsimít a férfi arcán, miközben tekintete Vilkas minden apró részletét magába issza. Ajkai kissé szétnyílnak, csillognak, mosolyra húzódnak, még kuncog is egy kissé. Feljebb emeli egyik combját, rásegítve a férfit, hogy kényelmesebben közelebb férkőzhessen hozzá, és oh, igen, érzi, de még mennyire. -Te pedig az enyémet. De nem kérem vissza. Én se adom vissza a tiéd. -leheli halkan, hüvelykujját végighúzva a férfi alsó ajkán. -A vajákok tényleg gyorsan regenerálódnak. Erenore vágya életében először kezdi szárnyait bontogatni; ámbár valójában már nagyon régóta tette, csendben, a háttérben várakozva, és most elemi erővel robban rá, a beteljesedés szélén táncolva. A férfitől viszont jól tudja, hogy valószínűleg nem ő az első az életében, és jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik. Vilkas egész életében ismerte már ezt az érzést, foglalkozott vele, akár egyedül, akár társasággal. A rókanő nem csak hagyja, hogy varázslatos ruhái lekerüljenek róla, de még segít is, meztelen bőre szinte izzik, már nem csak Vilkas érintéseitől és csókjaitól, de a moha puhasága is bizsergeti a hátát, mikor visszafekszik rá. Erisz egész addig csókolja Vilkast, amíg csak éri, és mikor a férfi kicsit lejjebb húzódik, fejét hátravetve, félig lehunyt szemmel, ajkába harapva nyeli vissza az érzelmekből születő, egyre inkább kontrollálhatatlan hangjait. A bokor zöldje elmosódik előtte, de szinte már nem is látja. Hogy mikor és miként is kezdte, amennyire tudta, Vilkasról is lefejteni a férfi útporos, a ló mögötti vágtából kissé sérült ruházatát, nem tudná már felidézni. Csak a vágy érzése maradt, hogy ujjaival cirógathassa, masszírozhassa a bőrét, az izmait, hogy lágyan végighúzhassa ujjait sebhelyein, hogy csókolhassa, ahol éri. Combjaival is kissé átöleli a férfit, mintha magához akarná láncolni örökre. Ám, végülis, ha úgy vesszük, valóban részint erről van szó, nemdebár?
Legtöbb esetben, csakis a testiség, ami afrodiziákumként bolondít meg, egy fehérnép közelében. A személytelen szeretkezésen, minél gyorsabban át akarok esni, minthogy a másik fél is élvezhetné azt. Ezt a megszokásom a szajha se bánja, mert pár darab orennek, bizony jobban örül, mint annak, amit már százszor…mit is beszélek ezerszer megtapasztalt. Erenore, viszont nem holmi kéjhölgy, vagy fejősleány…a közelében teljesen elvesztem az eszem. A lángok felkorbácsolják bennem a szenvedélyt, s olyan érzések jönnek rám, melyeket már réges-rég nem tapasztaltam. A szokatlan érzéshez nehéz hozzászokni. Lassan kezdtem megadni magam, mi több a szívemet ennek a furcsa ostromnak, s egyszer csak cselekvésre sarkall. Eleinte a vérem sokkalta határozottabb lépésre ösztökél, mely tetszik az aguara-nak. Amint abbamarad a csók, mint valami huncut kislány, elkacagja magát. Testét, valamint ajkait közelebb tolja hozzám, és most ő kezdeményezi az előbbi folytatását, mely még hevesebb, mint azelőtt. A kíváncsi szempár, alaposan szemügyre vesz, viszont én épphogy az íriszeiben szeretnék elveszni, így próbálom azt maradásra ösztönözni, miközben a kezeim se tétlenkednek. Buta szavak jönnek ki az ajkaimon, miket a szerelem bolondító hatása miatt mondok, mintha részeg lennék, és hagynám, hogy belelásson a fejembe, pedig általában nem erről vagyok híres. Játékos szavaira elmosolyodok, majd kicsiny ujját megérzem alsóajkamon. - Tanulmányozol közben? – érdeklődök pimasz célzással, mintha csak vágynék a lány zavarára. A csókunk remek kezdetet biztosítottak, ám én szeretnék tovább menni. Szépen kezdek neki, fokozatosan felkeltve Erenore érdeklődését egy még inkább elemibb élvezet iránt. A ruháktól megszabadulunk, azonban közben se tudunk ellenállni, hogy akár egy pillanatra is abbahagyjuk a másik kényeztetését. A szép kelme lekerül, s végre láthatom a rókalány fedetlen testét. Kellemes génekkel lett megáldva, melyek akármelyik férfi fejét elcsavarhatnák, viszont most egy vajákét fogják elcsavarni. A kíváncsi újbegyek az én testemet se hagyják fedetlenül. Megannyi heg tarkít, bár én úgy érzem ez nem zavarja a leányt, sőt inkább még inkább megismerkedne azokkal. Bizonyára minden egyes érintéssel a beforrott seb korát, és annak keletkezésének körülményeit fejtegeti. Még kicsit elidőzök a lánnyal szemtől szemben, viszont megindulok lefelé. Az ajkaim fokozatosan haladnak Erenore síkjain, mígnem elérik az emelkedőt. A halovány erekkel behálózott hamvas lankákat kellő türelemmel és odafigyeléssel kényeztem. Az élvezet irányíthatatlan hangjai, előtörnek a lány ajkaiból. A tudatomat bíztatják, hogy még tovább menjek. A rókalány átfonja testem lábaival, amitől akaratlanul is alul végigsiklok a lány még szűzies területén. - Lelassíthatok, ha szeretnéd. Nem hinném, miszerint halasztani akarná a továbbiakat, azonban hagyom egy kis levegőhöz jutni. Óvatosan vezetem le kezemet a kettőn közti kis hézagon át, majd ujjaimat végig húzom legérzékenyebb pontján. Kacéran csak ismerkedek Erenore legintimebb testrészével, mialatt ajkammal nyakának esek. Vadul, és intenzíven csókolom odafent, míg odalent eleinte csak az egyik ujjamat helyezem be.
Zavarban van. Szintén életében először. A mai nap és az este az "Elsők Napja" a számára; először érzett a testét is megbizsergető örömöt, mikor meglátta Vilkast a ló mögött a földön; először érzett megkönnyebbülést; először érzett olyan féktelen haragot, amivel ölni is képes lett volna; először érzett színtiszta aggodalmat egy férfi iránt; és először érzi most ezt a furcsa, gyönyörű forróságot, ami zavarba ejti. Sosem tárulkozott még ki ennyire, talán saját édesanyja előtt sem, hisz akkoriban még nem volt mivel lényegében. Az elemi tudás megvolt annak érdekében, hogy jobban elvegyülhessen az emberek között, de a gyakorlati tapasztalat teljesen más. Sosem hitte volna, hogy ez valójában ennyire... felemelő. Nem, igazából nem talál szavakat erre az érzésre, ami körbefonta. Tekintetével végül belekapaszkodik Vilkas szemeibe, ajkai kissé szétnyílnak, izgatottan, szaporábban veszi a levegőt, ami semmilyen más esetben nem szokott jellemző lenni rá. A mellkasa úgy érzi, fel akar robbanni, a szíve mintha háromszorosára nőtt volna és nem férne el a testében. Egyedül a férfi tekintete nyugtatja meg, és ahogy végigsimít az arcán, a szó, a gondolat teljes testet ölt az elméjében. -... Szeretlek. Fel sem fogja, hogy kimondta. Észre sem veszi, úgy érzi, csak álmodja az egészet, miközben teljesen tisztában van azzal, hogy ez nincs így. Mikor Vilkas lefelé indul felfedező útra, épphogy lecsillapodott szíve ismét versenybe kezd saját magával. Szemét lehunyja, hogy küzdeni tudjon kislányos zavarával, és megállja, hogy felpattanjon és inkább elszaladjon, hallgatva a rémült rókára a fejében. Két érzelem küzd az elméjében, és szeretné, ha a bátrabb győzne, az, amelyik átadja magát a férfinak. Az, amelyik össze akar forrni vele, akár mindörökre, akár csak most az egyszer. Testben és lélekben is az övé akar lenni, és senki másé soha többé. Még akkor is, ha Vilkas utána eltűnik reggel és többet nem látja, megéri. Teljesen megéri. Fejét kissé hátrább hajtja, hogy teljes mértékben élvezhesse Vilkas ujjainak minden érintését. A férfi bőrének érzése a testén mintha apró lángnyelvek lennének a máglya tüzéből, csókjai szinte égetik, olyan jólesően, hogy Erenore egyre kevésbé törődik azzal, hogy halk maradjon. Ez az erdő legmélye, és egyvalakin kívül nincs itt senki más. Az az egyvalaki pedig nem fogja már sokáig figyelni őket. A hatalmas, vörös róka csupán meg akar bizonyosodni, hogy megfordulhasson és magukra hagyhassa őket. Senki más nincs az erdőben, csak az erdő maga. Bár tudatával végigköveti Vilkas kezének mozgását a testén, várva, de mégis váratlanul éri, mikor egy bizonyos ponton érinti meg. Akárha egy apró szikra, egy apró kis villám csapna belé, teste megrezzen, ajkába harap és halkan, élesen felsikkant, épphogy egy pillanatra. Hasának alsó fele jóleső görcsbe rándul és szinte sikítva követeli, hogy még, még, de a rókanő visszafogja magát. Vilkas kijelentése úgy ér el hozzá, mintha a víz alól szólalna meg, és hevesen csupán megrázza a fejét tagadón. Nem. Szeretné, ha olyan ütemben haladnának, ahogy a férfi szeretné; ha ő diktálná az iramot, félő, már jóval előrébb tartanának, mint így. A teste végül kérés nélkül is megkapja, amit követel. Vilkas valószínűleg megbizonyosodhatott róla, hogy Erenore vágya vagy régóta tarthatott már, vagy pillanatok alatt ért el ilyen magasra, lévén míg a nő észre se vette, a teste már teljesen felkészítette magát arra, hogy befogadjon bármit, ami a vajáktól származik. Ahogy megérzi a férfi ujját olyan helyre hatolni, ahova azelőtt még soha semmi nem hatolt, a rókanő torkából egy hangosabb, kissé meglepődött nyőgés tőr fel, körmeivel kicsit felszakítja maga mellett a mohát. Forró hüvelye lüktetve öleli körbe Vilkas ujját, mintha a test önnálló életre kelt volna és követeli a jussát. A harmadik fél, aki figyelte őket nagyon távol, mérföldekkel arrébb, megfordult és átlépi az erdő határát, magukra hagyva őket.
Jegyzet:Igen, vagyok olyan elvetemült, hoy melóból írok XD Elgépelések előferdülhetnekZene: Az a hideg éjszaka
Egyre jobban meglepett az aguara cselekedete, nem hittem, hogy ennyire égeti a vágy irántam. Igazából fogalmam se volt arról mit higgyek. Nem sok dolgot tudtam magáról a fajról, illetve azok nemi életéről. Titokzatosak, és sokak számára megfoghatatlan lények voltak. Talán én vagyok az egyetlen, ki ilyen közel került hozzájuk. A kételyeket, és kérdéseket, csakis a vonzalom nyomta el, melyet egyre biztosabban éreztem a rókalány iránt. Szemeink összefonódtak, ahogyan testünk is. Talán percek is eltelhettek, ahogy egymás tekintetében elveszünk hangtalanul. Némán faggatom őt, hogy mire is gondolhat éppen. A kezét észlelem oldalról, viszont rá se sandítok, teljesen megbízok benne, s abban, amit tesz. Arcom érintésére lágyan lehunyom a szemhéjaimat, és a kellemes érzésnek átadom magam. Valami viszont felébreszti, mégpedig az a bizonyos bűvös szó, melyet talán sohase hallott, olyan őszintén, mint most. - Én is szeretlek. – hirtelen nem jutott más eszembe, csak az, ami már belőlem is kikívánkozott. Szinte újabb lendületet ad ez a vallomás, és arra ösztönöz, miképpen Erenoret boldoggá tegyem. Sok helyről szereztem tapasztalatot, melyeket megbánhatnék, hisz egyik se volt igazi szerelem, viszont most hasznát tudom venni a megszerzett tudásnak. Fentről indulok lefelé, fokozatosan izgatva fel a tapasztalatlan test, érzékeny pontjait. Minden egyes csókkal, szinte arra ösztökélem az aguara elméjét, hogy egy még áthatóbb, még intenzívebb élményt akarjon átélni. A sikoly hallatára, kissé megállok, hiszen egy rossz élményt nem akarok szerezni a rókámnak. A kérdésemre csak egy fejrázás a válasz, melynek hatására elmosolyodok. Vérszívóként esek Erenore torkának, gyöngéd és bizsergető fájdalmat okozva a számára, ahogyan tompa fogaimmal olykor bőrébe marok. A fájdalom helyét, olykor megbánóan csókolgatom, mintha az begyógyítaná a sebet, melyet az ösztönös vágyam ejtett rajta. Mindeközben ujjaim sokkal gyengédebben tapogatják ki, a szerelmem leggyöngédebb pontját. Az érzékeny felületen végigsiklanak ujjbegyeim, és gyöngéden masszírozzák azt. Az egyik ujjamat belehelyezem a lány hüvelyébe. A rókalány teste érezhetően egy nagyobb falattal is megbirkózik, ezért egy kis huncut játékot követően a másik ujjam is besiklik. A száját hevesen csókolom miközben az újabb inger éri. A férfitagom, már egy ideje hivalkodóan böködte Erenorét. Már-már szétfeszít alul a vágyakozás, melynek már nem tudok ellenállni. A farkamat enyhén belevezetem a nőbe, éppen csak egy részét, hiszen akármennyire felkészült, eddig még nem érintették odalent. Fokozatosan viszem magam beljebb hüvelyébe, és a mozgás is eszerint lesz ütemesebb. - Annyira kívántalak… - suttogom a fülébe, a beismerő szavakat. A halk mondatot követően, teljesen előre tolom altájamat, melytől egész férfiasságom elveszik a nőben. Nem csak alulra koncentrálok, hiszen partnerem egész testét ostromlom, hol egy csókkal, hol pedig rámakkolva, egy puhább testtájára. Egészen a csúcsig el akarom őt jutatni, hogy szinte belebolonduljon az érzésbe.
Az a három szó egy tüzet lobbantott fel benne. Az érzés, hogy csupán álmodik, hullámzani kezd, hol erősebbé, hol gyengébbé válik, és Erenore kétségbeesetten próbál belekapaszkodni az utóbbiba. Szeretné, ha ez az egész valódi lenne, megismételhetetlen és elszakíthatatlan. Minduntalan a férfi neve visszhangzik az elméjében, újra és újra, mintha így akarná örökre a szívébe foglalni. Erenore már elvesztette érzékeit. Az erdő hullámzik, elsötétül, lágyan öleli körbe őket, akárha teljesen el akarná zárni a párt a külvilágtól. Tudja jól, hogy veszélyes dolog, de a rókanő végül átadja magát teljes lényével annak az érzésnek, amiben csak ő és Vilkas léteznek, senki és semmi más. Nem érez semmit az erdőből, nem érzi az apró állatok jelenlétét, nem érezné meg azt se, ha valaki belépne most a területére. Nem érdekli, nem izgul miatta, az elméjéből teljesen kizárja a félelmet. Kétségbeesetten szorítja meg kissé Vilkas vállát, mikor egy pillanatra megáll, azzal fenyegetve, hogy pillanatokon belül széttörik ez az illékony világ, amibe belemerült. Nem akarja, hogy véget érjen, nem akarja, hogy felébredjen a józan esze, és nem akar elmenekülni. A vaják mozdulatai viszont pillanatok alatt ismét megnyugtatják, és jóleső, vágytól terhes nyögéssel ad neki hálát érte. Kezei kalandozni kezdenek a férfi testén, és egy új, tüzes akarat bimbózik a lelkében. Egyfajta kíváncsiság, akarat, olyasmi, ami normális elmeállapotában nem feltétlenül törne fel belőle. Míg nyaka szinte lángol Vilkas ajkai alatt, és fogainak minden apró harapására egy követelőző, hangosabb sóhaj a válasza, egyik keze lejjebb vándorol, még mielőtt bármelyikük is felfogná. Kissé lejjebb húzódik, Vilkas háta ívbe feszül, ahogy tovább harapdálja a nyakát és a vállait, ám így Erenore végre megérinthet valamit, amiről sosem tudta, mennyire szeretné valójában. Hogy mennyire vágyik rá. Első pillanatban bár nem megretten, de nincs szava arra az érzésre, ami éri, mikor megérzi a férfi vágyának hihetetlennek tűnő keménységét. Tudta jól, hogy reagál a férfiak szervezete az aktusra, de sose hitte volna, hogy pontosan erről van szó. Az emberi test izmainak érintése nyomán még így is puhább érzetre számított, ez viszont közel sem nevezhető annak. Szinte ég a vágytól, hogy magában érezhesse, bár a gondolat egy pillanatra meg is rémíti. Miképp lehetséges, hogy beférjen...? Hogyan? (Hamarosan megtudod nagyon remélem) Az érintés, a mozgás, a csókok és a simogatások nyomán végül Erenore hálával, de némi félelemmel döbben rá, hogy lassan, de biztosan haladnak a következő lépés felé. Mikor Vilkas közelebb tolja csípőjét, kezét pedig elveszi a lába közül, a rókanő ugyanígy tesz és vágytól sötéten csillogó szemekkel, csóktól kissé duzzadt ajkait szétnyitva néz fel rá. Bár a tekintetében talán látni egyfajta bizonytalanságot, a csípője mozgása és a férfi derekát átkaroló lábai ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. Bokáival kissé maga felé nyomja a férfit, követelőzőn, de mikor jobban megérzi magában, ő maga is megáll egy kicsit. Csak szép, lassan. Mert nem fog beférni. Be fog férni? Hogy férne ez be? Talán mert két külön faj tagjai, nem fog sikerülni. Lehetetlen, hogy ez sikerüljön. Vilkas viszont megtöri a félelem vékony hártyáját, mikor megszólal. A hangja, a szavai mintha elolvasztanák a nőt, teste megnyílik, mint egy virág, ahogy lassan, de mégis határozottan belé hatol. -Oh, Vil... -Erenore képtelen bármit is mondani, pedig millió szava lenne. Pillái megrebbennek, ahogy megérzi magában teljesen a férfit, ahogy érzi legérzékenyebb pontját a testével érintkezni, elárulva vele, hogy sikerül; befér az, ha nagyon akar. Az érzés szétfeszíti, egyszerre fájdalmas, de csodálatos, tűzforrón lángol, kőkeményen kitölti, és leírhatatlan; mintha valóban egybeolvadtak volna. Képtelen elmondani, mit érez, nem mond hát semmit, nem gondol semmire, karjaival átfonja a férfi hátát, szorosan magához bilincselve. Érezi akarj a teste melegét a mellkasán, a hasán, mindenhol, ahol csak éri. A férfi csókjai apró kis tűzrózsákat nyitnak rajta, de leginkább a saját szájával kap feléjük, valahányszor az arcához közelít, és ha elkapja, jódarabig nem engedi el. Fogaival érinti az ajkait, ujjaival a hajába túr a tarkójánál, és csípője az ősi vágyak mozgásával reagál a férfi mozdulataira. Együtt diktálják egymásnak a ritmust, egyre határozottabban és követelőzőbben, ahogy Erenore teste megszokja és idomul Vilkashoz. Valami erő kezd növekedni a hasában, majd lejjebb vándorol, mintha egy növekvő szörny, egy dzsinn, egy ifrit kelt volna életre és belülről kezd játszani ágyékával, egyre nagyobb ingereket ébresztve fel benne. Erenore pedig kergeti, egyre jobban és jobban. Nem tudná utólag felidézni, mi történik vele, mi kerítette a hatalmába. Csak azt tudja, hogy semmi másra nem vágyik már, csak Vilkasra. Csakis őrá. Be akar teljesedni vele, itt és most, kertelés nélkül. Kezei egyre szorosabban markolják, körmei belevájnak a férfi bőrébe, másik kezét lejjebb csúsztatja a válláig, hogy nehogy a haját is elkezdje akaratlanul kitépni. Végül elszakítja a csókot, hogy fogaival vággyal telve, de csupán felszíni sérülést okozva belemarjon a férfi vállába. Amíg az "ifrit" szinte fel nem robban, nem is fogta fel, hogy ennyire közel áll hozzá. A csúcs elemi erővel tőr rá, szinte belesikít Vilkas bőrébe, teljesen elveszti az önuralmát, ahogy hullámokban újra és újra rátör az érzés.
Jegyzet:Igen, vagyok olyan elvetemült, hoy melóból írok XD Elgépelések előferdülhetnekZene: Az a hideg éjszaka
Minden egyes tapintás, minden egyes csók, a vágyakozásom nagyságát hivatott érzékeltetni Erenore felé. Erős testem, most olyan gyengédségről tanúskodik, melyet nem sokan néznének ki belőle. Főleg azok, akik azt a közhiedelmet erősítik, miszerint a vajákok érzéketlen gyilkoló gépek. Mikor Wilkina bajba került féltemet éreztem, mikor elhagytam Kaer Morhen-t pedig szégyent, most pedig szenvedélyt…szenvedélyt egy olyan nő iránt, ki sokat jelent számomra. Ha érzéketlen lennék, akkor miért érzem ezeket? Egyre inkább átadjuk magunkat a puszta, és nyers érzéseknek. A kicsi róka se fogja vissza a hangját, ahogyan én se fogom vissza magam. Csakis egyszer kérdeztem meg, hogy lassítsunk a tempón, de ahhoz egyáltalán nem volt kedve. Megmosolyogtat, a reakciója és annak a tudata, hogy mennyire mohón szívja magába az ismeretlen, és új érzéseket. Nem tagadom, az első alkalomkor én is ilyen voltam, így hát megadom neki, amiért epekedik. Egyvalamire nem számítok, míg testét ostromlom. Kíváncsi kacsója lesiklik, egészen a férfiasságomig, majd hozzám ér. Kissé csodálkozva, szakítom félbe a cselekedeteimet. Szinte annyira meglep vele, hogy le is tekintek. Érezheti, amint kissé megrándul a kezei közt a megkeményedett hímtag, hiszen a pulzusom ugrásszerűen megnőtt. Az ujjaimat kis időre kiveszem meleg hüvelyéből, majd finoman ráfogok kicsiny kezére, mely szinte elveszik az enyém közt. A szemébe nézek, és mintha egyre gondolnánk. Megnyugtatóan rámosolygok, mintha csak azt sugároznám felébe, hogy cseppet se féljen. Mikor eljő az idő, folyamatosan tartom Erenoreval a szemkontaktust. Minden egyes apró rebbenést, követek, mikor lassan hüvelyére találok férfiasságommal. Szinte megbabonáz az aguara, csillogó szempára, viszont nem sok időm van benne elmerengeni, ugyanis hamarosan megérzem az ösztökélő lábakat, melyek vágyakozva húznak egyre közelebb. Szavaimmal talán elvonom a félénk róka figyelmét, és sokkal biztosabban hatolok be. Forró és nedves érzés, mely kissé feszít alul. Hiába készült fel rám odafent, azért mégiscsak az első alkalomról van szó. Szavait halva, közelebb hajolok hozzá, hogy egy forró szenvedélyes csókkal is kifejezzem hálámat. Ahogy egyre inkább merülök el a lányban, ő úgy von magához egyre közelebb. Érzem, ahogy közelebb húz, és kettőnk teste, egymáshoz simul. Kemény mellkasom, puha kebleihez ér, melyeknek csak egy bizonyos része nem puha az izgatottságtól. A hajammal való játszadozás, se kerüli el a figyelmem, melytől egy pillanatra a szemeimet is lehunyom. A testemnek már nem szabok határt, így hamarosan azt veszem észre, hogy teljesen benne vagyok Elenoré-ban, és lágyékaink nedves csattogásba kezdenek. A csóknak pár perc alatt vége szakad, de nem csak ez az egyetlen változás, ugyanis hamarosan az aguara körmeit megérzem, melyek karmokként vájódnak húsomba, enyhe vért serkentve. Valamiért jól esik a fájdalom, ez az aprócska, mégis égető érzés, csak még inkább hajszol engem. Szinte folyamatosan egyre csak jobban gyorsulok, egészen addig, amíg fogait meg nem érzem vállamon, akkor lelassulok, és még pár ellenállni képtelen bökést kap tőlem, mely a rettentően érzékeny hüvelyét, felkészületlenül érheti. Szaggatott zihálással fordulok feléje, majd egy enyhe csókot lehellek nyakára. - Hogy érzed magad? – teszem fel a kérdést, viszont még most se távolodok el, hiszen tagom még mindig kemény. Nekem már nem az első alkalom, ezért még jóval tovább bírom. Viszont türelmes vagyok, nem akarom ráerőltetni a lányra akaratomat. Most így elsőre eléggé leterheltem a testét, szóval lassan kihúzom belőle farkamat, s hagyok neki időt regenerálódni. Hmm…vicces, úgy mondom minthogyha megsérült volna, pedig jobban nem is érezhetné magát. Szépen leszállok róla és mellé fekszek. Átölelem, és ajkammal arra ösztönzöm, hogy az enyémére találjon.
A valóság szép lassan kúszik vissza az elméjébe, mint az avar mélyén suhanó kígyó. A világ még tompa és lüktető, de a realitás érzése egyre dagad, ahogy az aguara felfogja, mi is történt pontosan az imént. Ami eddig egy álomvilágnak tűnt, most megmutatja, hogy nagyon is valóságos, és Erenore nevetni kezd. Nevet, mintha egy jó viccet hallott volna, széles mosollyal, lehunyt szemmel, kacagását a tenyerébe rejtve. Hangja telve van az örömmel, boldogsággal, büszkeséggel, és mikor kicsit lecsillapodik és Vilkasra pillant, a szerelem csillanását látni a tekintetében. Az oldalára gördül, hogy szembe kerüljön a férfival és lassan leereszti arca elől a kezeit. Orcái kipirosodtak, nem csak az iménti izgalomtól, de már attól is, hogy nem titkolja többé maga előtt az érzelmeit, és mikor meglátja a férfit, nem tud uralkodni az érzéseinek. Erenore még sosem volt ennyire boldog, és olyasmit érez, olyasmit él át, amit talán előtte még egyetlen aguara sem. -Neeem, nem vagyok jól. -húzza össze kicsit a szemeit, de hangján érezni, hogy csupán viccel. A szokásos; kicsit csipkelődő, szarkasztikus humor, ami olyannyira jellemző rá, elemi erővel tőr fel. Talán azért, mert úgy érzi, a bátorság most hihetetlen méreteket ölt a lelkében. Mire Vilkas is pisloghatna egyet, Erenore felpattan és a következő pillanatban fölé kerül. Karjaival támaszkodik a mohának a férfi fejénél, térdeivel a csípőjét öleli át, kibomlott hollófekete haja megcsiklandozza a vaják vállait. -Kitűnően vagyok. Köszönöm. Maga sem tudja, egész pontosan mit köszön meg. Talán mindent. A találkozást, a megmentést, a visszatértet, a lenyugtatást, és ezt az egész éjszakát. A hideg estét, amit felforrósít a puszta jelenléte. Az érintése, a mozdulatai, a cselekedetei. Erenore előre hajol, elkapva végre Vilkas száját, a csók ezúttal visszafogottabb, nyugodtabb, lágyabb, telve szerelemmel, olyan szerelemmel, amit soha többé nem akar már tagadni. Emberré, vagy legalábbis, valami hasonlóvá akar válni mostantól. Nem akar többet elszakadni a férfitól. Az erdő már érzi a döntés súlyát, de még most utoljára körbekeríti őt, hogy éreztesse vele, majd bármerre is mennek, Erenore mindig is az otthonaként gondolhat rá. A rókanő csípője lassan lejjebb ereszkedik, óvatosan keresi meg Vilkas még ágaskodó férfiasságát még mindig forró ágyékával. Az iménti után ráadásul sokkal puhábbnak és nedvesebbnek érezhető, és mintha csak tudná, elkezdi vele simogatni, ingerelni párját. Az egész csupán egyfajta ösztön, teljesen tudattalanul mozog, talán fel sem fogja, mi történik. Csók közben is felmordul, mikor egymáshoz érnek, egyik keze beletúr a férfi hajába, körmeivel lágyan végigszalad a fejbőrén, majd megszakítja a csókot és huncut, sokat sejtető mosollyal felegyenesedik. Térdein ülve pont a hímtag felett ül, majd kezeivel lenyúl és megragadja Vilkast, hogy biztosan tartsa, amíg lassan, óvatosan, de pontosan fölé helyezi magát, és szép lassan lejjebb ereszkedik. Ahogy ismét magában érzi a férfit, a szemei elködösödnek, tekintete egy pillanatra fennakad, lehunyja pilláit és feljebb emeli a fejét. Jóleső, kéjes nyögés szakad fel a torkából. Most már jobban idomult hozzá, de még mindig olyan érzés, mintha megfeszítené, új testhelyzetben másképp hat az egész. Mikor ágyéka találkozik Vilkas bőrével, mikor sikerült teljesen ráülnie, kicsit, pár másodpercig, kifújva a levegőt, így marad. Majd az ösztönök felülkerekednek rajta, és ismét feltolja magát. Majd le. Fel, le, fel, le. Lassan, érzékien, csípőjét kicsit minden alkalommal először előre, majd hátra tolva, ezzel nem csak saját magát, de Vilkast is jobban izgatva. Mikor érzékei kissé hozzászoktak a helyzethez, sötét tekintete Vilkas arcát fürkészik, hogy lássa a reakciót. Csak remélni meri, hogy mindent jól csinál. Vagy, legalábbis, a többséget.
Jegyzet:Igen, vagyok olyan elvetemült, hoy melóból írok XD Elgépelések előferdülhetnekZene: Az a hideg éjszaka
Még az én lelassult pulzusom mellett is enyhe lihegést vált ki belőlem a végsőhajrá. A felhevült bőrömön, halvány izzadságcseppek vékonyka patakokká állnak össze. Ahogy szívverésem lelassult, úgy válik a szapora légzés egyre lassabbá, és egyenletesebbé. Még mindig a rókadémon bűve alatt vagyok, egyszerűen még lehunyt szemekkel is magam előtt látom a sötétlő hajtincseket, a szépen ívelt ajkakat és szobrászi finomsággal megalkotott arcát. Amit pedig nem látok azt magamon érzem, mégpedig a mámorító illatát, mely a közelsége miatt az én bőrömbe is beleivódott. Amint látásomat ismét szabaddá teszem, szembe találom magamat az övéinek tükrével. A kitágult pupilláiban tisztán látom önnön magam tükörképét, és egy olyan érzésem van, mintha a tudatának egy részévé váltam volna. Váratlanul ér, ahogy félre gördül, de követem példáját és én is pozíciót váltok, s könyökömet letámasztva féloldalasan feléje fordulok. Szinte kéjtől megrészegült mosollyal nézek rá, és a kíváncsi szemek levándorolnak újra felmérve maguknak azokat a szép íveket. Játékos kíváncsisággal megszólítom a lányt, hiszen ha ez volt neki az első, mégiscsak érdekelne milyen volt. Hiába látom a jeleket, valamiért a szájából szeretném hallani az érzéseit. Eleinte meglep a válasza, és enyhe zavart láthat szemeimben. Persze később elmosolyodva nyugtázom a tréfát. - Ejnye, milyen huncut vagy. Talán nem ártana, ha néha meghuzigálnám a bolyhos… - végig se tudom mondani, máris két vállra fektet. - …farkincád. Meglepet a vakmerő mozdulat, hiszen azt hittem több idő kell ahhoz, hogy kezdeményezőbb legyen, de be kell ismernem, miképp alábecsültem. Haja zuhatagként hullik fedetlen vállaimra, és enyhe finom mozgásaival ingerli érzékeny bőröm. Szinte ösztönösen ráfogtam puha felkarjára, mintha csak egy támadót akarnék magamról letessékelni, de a szorítás elgyengül, s inkább a kezem a csípőjére vándorol. - Azt én is érzem. – az én arcomra is ravasz mosoly kanyarodik. Felnézek a nőre, kinek a szemei bátorságot sugároznak. Csak még egy aprócska jele van a hezitálásnak, viszont az ujjaim rásiklanak az arcára, arra ösztönözve Erenoret, miképpen rám figyeljen. - Akármi is lesz, én itt vagyok neked. – a gondolat, melynek hangot adtam ösztönös volt, nem kételkedtem benne, csak hagytam utat engedni neki. Újabb érzéki és hosszan tartó csókot élvezhettem, olykor kissé fel-fel hajoltam, mintha csak birokra kelnék a másik ajkaival. Lejjebb ereszkedik, majd ahogy ráfog a hím tagomra, és ismerkedik azzal, lopva lepillantok. Ahogy elkezd felizgatni, egy kellemes sóhajtással szakítom félbe a csókunkat. Tompán érzem a kezecskéjét, amely szorgosan azon ténykedik, hogy újra keménnyé tegyen. A hajamba túr, mely egy másik kellemes érzést kölcsönöz a kényeztetésemnek. Én se vagyok rest viszonozni a kedveskedést, ezért a puha keblére markolok. Elkezdek játszadozni a bimbóval is, viszont az aguara-nak más tervei vannak, és hirtelen eltávolodik. Mozdulatlanul figyelem tetteit, amelyek csak egyre jobban ingerelnek. Már-már megfeszülnek az idegeim, ahogyan szépen lassan elhelyezkedik, felettem ,,újra benne akarom érezni magam˝ ez az egyetlen gondolat jár fejemben szüntelenül. És akkor hirtelen megérzem…mintha csak egy selyemkendő tekeredne farkamra. Kellemesen szorít, és szeretően melenget hüvelye. Fenekétől egészem térdhajlatáig végigsimítom bőrét elismerően. Most szinte alig pár pillanat alatt teljesen magába enged. Ahogy fel-le mozog, rakoncátlan kebleinek úgy ejtik rabul figyelmemet. A szívverésem gyorsulni kezd. és ajkaim közül izgatott szuszogás szűrődik ki. Mikor kíváncsian felém hajol, hirtelen felkerekedek, és egy szenvedélyes csókkal meglepem. Újra közel érzem magamhoz, és karjaimba zárva húzom le magamhoz. A gesztus elismerésül kapja, azonban pár perc után elengedem, s hagyom, had kényeztessen tovább. Csak egy gondolat, viszont ahogy párom újra nekilendül, átsiklik a fejemen, hogyan is kényeztethetném őt még jobban. A mozdulatokat követve lassan a szemérem ajkai fölött elhelyezkedő csiklóra siklanak ujjaim, amelyet gyengéd simogatással kezdek ingerelni. Az idő múlásával, egyre intenzívebben kényeztetem őt, egészen addig, míg rám nem tör az a bizonyos érzés. A csípőmet fel-fel tolom, ezzel is besegítve Erenorének, és egyszer csak erőtlenül hullok a mohára végleg. Izmaim megfeszülnek, és mintha teljesen elveszteném minden erőm az élvezet beteljesülésétől, mely olyan szinten tör rám, hogy tagom minden mozgásra kéjes érzékenységet közvetítenek fejembe. Belekapaszkodok a leány csípőjébe, és teljesen magamhoz húzom, hogy alig tudjon mozogni. Egy megkönnyebbült nyögést követően, a terméketlen magommal megáldom a rókalány méhét, s engedek a szorításból. - Amit most csináltál, az fantasztikus volt. – szuszogok, miközben a párom szemeit fürkészem. – Remélem máskor is csinálunk még ilyet. – amint kimondom, újra én kerekedek felül egy gyors mozdulattal, majd játékosan megpuszilgatom az orcáját. A csóközön után, mellé fekszek, és a hátamat a mohán pihentetem. Mihelyt mi elhalkulunk az éjszakai állatvilág úgy tér vissza. Fülemüle dallama feltámad a távolban, míg a kabócák zizegése próbál mindent elnyomni maga körül. - Kellemes itt, már értem, hogy miért ide vackoltál. – magamhoz húzom a lányt, és ha gondolja a mellkasomra rakhatja kobakját. - Tudod…- nagy ásítás tör belőlem elő, hiszen az erőm nagy része teljesen kime,tették a mai kellemes, illetve kevésbé kellemes érzetek – Alig várom, hogy lásd a farkasok várát. Ráadásul egy hatalmas hegységben húzódik meg, hol csalitos, fenyves, és zuhatag is fellelhető. Nem tudom mennyit mesélhettem, ám egyszer csak állomba szenderültem.
"Akármi is lesz, itt vagyok neked" Ideje útnak indulnom, édesanyám. Ideje egy olyan ösvényre lépnem, amire aguara annakelőtte talán még sosem lépett. Egész biztosan nem én vagyok az első, és nem is leszek az utolsó. A világ változik, édesanyám, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá. Én pedig olyan kincsre leltem, amit nem akarok elveszteni, soha többé. Tudod jól, mit éreztem akkor, mikor távol volt tőlem, tudod jól, mennyire szenvedtem minden egyes nap az erdő szélén. Én magam nem voltam a tudatában, de te sejtetted, talán teljesen tisztában is voltál vele. Szóval, édesanyám, útnak indulok. Köszönöm, hogy életet adtál nekem. Köszönöm, hogy felneveltél és általad azzá válhattam, aki vagyok. Sosem foglak elfelejteni, édesanyám. Mindörökké szeretni foglak.
A beteljesülés pillanatában Erenore teljesnek érezte magát, életében először. Az iménti gyönyör semmi nem volt ahhoz képest, mikor megérezte magában Vilkas forró vágyát, mikor vele együtt lüktetett, közösen, akár ha valóban eggyé váltak volna pár pillanatra. Pár pillanat, de számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire lehullott egy levél, és a rókadémon, pihegve, reszketve, a férfi mellkasára omlott. Gyönyöre még csak tünedezőben volt, mikor Vilkas fölé kerekedett, és a nő hálásan fogadta, viszonozta a csókok özönét. -Remélem én is... -leheli a szavakat halkan és gyengéden, szemeit le se véve a férfi arcáról. Kezével végigsimít a borostán, fülei hálásan hallgatják a kis sercegést, amit ujjainak bőre okoz velük. Egy utolsó, forró csókban forr még vele össze, majd elengedi, hagyja, hogy mellé feküdjön. Erenore felé fordul, kissé összehúzva magát; a kéj elmúltával döbben rá, hogy kissé fázik, a bőre libabőrössé válik. Ezúttal viszont nagy igyekezetébe kerül, hogy kedvenc formáját vegye csupán fel; ami se nem hibrid, se nem tünde. Dús, ezüstszínű farka nem képes őket teljesen betakarni, de a semminél több, karjával beletűr a selyemszerű bundába. -A farkasok vára.... az iskolád, igaz? -ő még nem hunyja le a szemét, a férfi mellkasára dőlve az bokor rezgő leveleit figyeli, az apró szentjánosbogarat, ami megül az egyiken és őket figyeli. Ujjával círogatja párja testét, nem izgatóan, mindinkább nyugtatóan. Még soha senkivel nem feküdt itt együtt, és szokatlan neki az a forróság, amit egy másik test áraz most magából mellette. Kellemes. Végre nem fázik. Vilkas hangja végül lassan halkulni kezd, majd egy mondat közepén teljesen el is hal, helyét a halk szuszogás veszi át. Erenore elmosolyodik, és ekkor hunyja le a szemét. -Jó éjt, kedvesem. -suttogja az éjszakába, ujjának játéka meg-megáll, majd tenyerét Vilkas hasára fektetve lassan ő is álomba szenderül. Talán a farkasok valódi váráról álmodik, egy kastélyról, sok toronnyal, zuhatagokkal, fenyvesekkel.
Mire elérkezik a másnap reggel, Erenore tisztán érzi, hogy az erdő elbúcsúzott tőle. A bokor menedéket ad, szívesen látja, de már nem az otthonában tartózkodik. Ő már csak egy vendég, aki maradhat, amíg kedve tartja, de nem tartozik ide. Vörös róka kíváncsi szempárával találja szemben magát, aki, amint találkozik a tekintetük, megfordul és elillan, nyomában megzörren az avar. A rókanőnek viszont nincs kedve felkelni. Vilkashoz bújva hallgatja a férfi szívverését, amíg csak fel nem ébred. Akkor ránéz, csillogó szemekkel; nem csak az erdő változott a hideg éjszaka során, hanem ő maga is. -Jó reggelt, Farkas. -mosolyog fel rá huncutul.
Jegyzet:Igen, vagyok olyan elvetemült, hoy melóból írok XD Elgépelések előferdülhetnekZene: Az a hideg éjszaka
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
