Erenore és Vilkas

Igazán nagy türelemről nyújtott tanúbizonyságról Erenore, a tündék tartottak tőle, tartottak attól, amit nem tudnak megérteni. Mégis ő ahelyett, hogy szembeszállt volna, az előítéleteikkel, miszerint el akarta rabolni valakinek a gyermekét, inkább emelkedetten továbbállt. Kár is lett volna magyarázkodni, ezt már witcherként megszoktam, hiába próbálsz egy feldühödött csürhével szót érteni, néha csak ront a helyzeten. Talán ez az, amiben nagyon is hasonlítottunk egymásra. Mindketten olyan lények voltunk, akikre szüksége volt a világnak, engem a szörnyvadászat, őt pedig az elhagyott elárvult gyermekek oltalmazójaként tisztelik, viszont vannak olyan pillanatok, amikor inkább tartanak a minket átható másságtól, amit nem tudnak irányítani, s nem is lehet.
- Hidd el, átérzem. Mikor csurom véresen térek vissza egy vivern fejével, akkor engem se kímélnek. Látom a szemükben a félelmet, és az undort. – próbáltam vigasztalni a rókadémont, miközben elérünk az a házat, melyről már annyi szó esett.
Betérünk a megviselt épületben, ahol pár dolog kiderül, főképp a bent lévő állapotra lesz pár magyarázat. Az átok átjárja a házat, megmagyarázhatatlan érzés lesz rajtam urrá, mint már életemben oly sokszor, s ezt nem csak én, hanem a nyakamat ékesítő farkas fej is érzi, mely meg-megremeg.
- Gondolom te is érzed – suttogom Erenore-nek feszülten. Nem volt számomra világos, vajon mi történhetett ebben az épületben, de a falak valami szörnyűségről suttogtak. Az idősebb tündének se kellett több, elmesélte a legutóbbi esetet, amely eléggé furcsa dolgokat tartogatott. Az aguara már nem tudta magában tartani kíváncsiságát, és szerette volna tudni, mi állhat a dolgok hátterében. A legtöbb esetben a lidércek a ludasok az ilyen helyzetekben, kiket valami szörnyűség köt még ehhez a világhoz, és az egyetlen dolog amely a lelkükben megmaradt az a gyűlölet.
- Ezt a házat, én örököltem. Alig pár hónapja költöztem be, fivérem után. Csapzott volt, egyre rosszabbul nézett ki, de akkor még nem tudtam, hogy valami kísért itt, azt hittem valami rossz nyavalya vitte el. – mondta idegesen a ház jelenlegi tulaja.
- Valami itt nem stimmel, ólálkodik valami kint, de viszont azt mondja nem tudott a pincébe lejönni, ráadásul az erdőben is megölt valakit. Egy lidércnek, nem ekkora szokott lenni a területe, ahol kísért, ráadásul nem ennyire kötött…legalábbis nem az ajtóktól. – egyzem meg, mikor az aguara arra lehet figyelmes, miszerint az egyik szekrény alatt a padló kikopott. Valószínűleg többször elhúzhatták. Hogyha félretolja, akkor egy rejtekhelyre lesz figyelmes, hol néhány oren, s egy bőrkötésű napló rejtezik.

Jegyzet:Jegyzet helye
Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Vilkas & Erenore

Ha álmodott is valamit az éjszaka, a reggeli fények rögvest kitörölték emlékeiből. Szemeit kinyitva először a leveleken átszűrödö, még igen gyenge fények köszöntötték, füleiben hallotta az erdő halk suttogását. Jó reggelt, Erenore. Lám, eljött tán az utolsó napunk. Figyelmeztetnem kell téged, mire leszáll a nap a horizont túloldalán, ámbár szívesen fogunk látni, ez már valaki más erdeje lesz.
(Igen tudom)
S tekintete levándorolt, hogy megtalálja a vaják még alvó arcát.
(Nem bánom hiányozni fogtok de találtam valami fontosabbat)
Az erdő megértette, millió szerelmet látott már a fák között kibontakozni. Ez is csupán egy volt közülük. Mosolyogva kissé hátat fordított, magukra hagyva őket a reggeli csodában.
Erenore halkan mocorogni kezdett, könyökével feltolta magát, hogy nyújtózkodhasson. Tekintete megrebben egy pillanatra, mikor Vilkas nyitott macskaszemeivel találkozott, de szája széle mosolyra görbült. A szíve rögvest kalapálni kezdett, és elméje mélyére tolta a tegnap este emlékeit, ámbár orcái kissé kipirultak. Így, utólag végiggondolva, mit műveltek... minden olyan furcsa, ám csodálatos. Új és izgalmas. És...
-Egyetértek. De nagyon szívesen álmodok később hasonlókat. -kissé ajkába harapva kuncogja el magát, majd félig Vilkas fölé hajolva egy csókot lehel a férfi szájára. -Neked is jó reggelt, vándorom.
Mivel Vilkas még másodpercekkel elalvása előtt megdícsérte füleit, az aguara ezúttal is amellett döntött, hogy rókafülei és -farka látható maradjon. Más emberek számára talán meglepőnek tűnhet a kinézete - se nem tünde, se nem aguara, se nem hibrid, inkább valahol a tünde és a hibrid között áll. Ki tudja, talán erre csak ő maga képes; édesanyja sosem vett fel akár hasonló formát sem. Erenore elméjében valahol mélyen meg is telepedett egy kósza gondolat, hogy talán...
Maradhatna mindig így. Vajon miként fogadnák az emberek és a tündék? Erenore mindig is büszke volt arra, hogy aguarának nevelték, és csupán a társadalmi nyomásnak engedelmeskedve rejtegette származását eddig, valahányszor a városban járt. Most viszont... egyszerűen nem akarja rejtegetni. Soha többé. Vilkas mellett fel szeretné vállalni, ki is ő valójában, viszont...
Talán majd később ezt meg kellene beszélni a vajákkal is. Viszont még mielőtt szavakba önthetné ezen gondolatát, Vilkas egy más kéréssel fordul felé. Egy fekete hajtincsét simogatva az aguara ismét elmosolyodik, fejét kissé félredönti.
-Persze, hogy akad. Bár hideg, de kellemes és bő vizű. Nincs messze, gyere utánam.
A bokor szűk nyílása felé indul, de mielőtt kilépne, megfordul.
-Próbáld tartani a lépést!
És az ezüstbundájú róka nyílként röppen ki a bokorból. Ámbár Vilkasnak egy csepp félnivalója sincs. Erenore rókaalakban talán még feltűnőbb az erdei sötétben, igaz, elsősorban azért, mert most feltűnő is akar maradni. Minden alkalommal előre szalad egy kicsit, majd megáll és fekete szemeivel hátrafordulva megvárja, amíg a vaják csak három lépésnyire ér mögé, mielőtt ismét előre ugrana. Mókásnak tartja ezt a kis fogócskát, mikor már hallani a patak csobogását, el is ejt egy mókás, rókára jellemző kacagást, szélesre tátott pofával, apró, tűhegyes fogai megvillannak a reggeli fényben. A földre lapul, és ahogy Vilkas már csak karnyújtásnyira kerül, hátraugrik, a következő bokorsor mögé.
Onnan ered a vízcsobogás. Egy sekély patak, ezen a ponton egy kissé kiszélesedik, mielőtt kicsit odébb ismét összeszűkülne a medre. Vilkas talán alig térdig tudna merülni benne, de a vize kellemesen hideg, szomjcsillapító.
Erenore tünde-kezei a vízbe merülnek, majd a szájához emeli és inni kezd.
-Nekem még mindig nem tetszik az a tünde. -tartja felemelve a fejét, mikor Vilkas utoléri. -Ha rajtam múlna, várhatna örökké és oldja meg maga. Neked viszont segítek.
Lábát a vízbe meríti, majd lassan elindul befelé. A kis meder túloldalán megfordul és letérdel, lassú mozdulatokkal benedvesíti egész testét.
-Van már terved esetleg? -kérdezi közben.




Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka

Erenore és Vilkas

Ritkaságszámba megy, mikor a szebbik nem mellett ébredek. Kellemes volt végre azt érezni, hogy valaki közel van hozzám. A mocorgásának hála, egy lusta morgást hallattam, mintha csak tiltakoznék a felkeléssel szemben. Szemhéjam körüli rész halvány ráncokat öltött, ahogy kényszeresen próbáltam lehunyva tartani szemhéjaimat. Erenore bőrének melege, valamint a hajának illata, amit először megéreztem, s egyben kezdett magamhoz téríteni. Homályos látásom előtt eleinte csak halvány sziluettje tűnt fel a nőnek, majd egyre jobban tisztult a kép, mikor hunyorogni kezdtem. Az aranyos fülek, és bolyhos farkinca egyből mosolyt csalt az orcámra. Nem kerülte el a figyelmemet a rókadémon halvány pírje, melyet egy még melengetőbb mosollyal nyugtáztam.
- Így aztán lehet ébredni. – válaszoltam a csókot elismervén. Az álomszerű este, tényleg csodálatos volt. Rossz lett volna arra ébredni, hogy tényleg csak egy állom, de szerencsére erről szó sincs, minden megtörtént, s semmin nem változtatnék.  
A fürdő utáni kérdésemre, rögvest akad egy válasz. Ha hideg is, akkor is rám fér, ez egyszer biztos. A gondolataimmal küzdök, mikor szó szerint máris indulásra ösztönöz a kicsi róka.
- Megpróbálom… - váratlanul ér a gyorsaság, de a cókmókomat összeszedve szaladok a bundás lény után. Meg-megáll, de épphogy annyira, miszerint pont beérjem. Kezd olyan lenni ez, mint az a gyerekek között elterjedt fogócska.  Egyre vidámabbá válik a móka, és a szabad kezemmel mindig a farkinca után nyúlok, hátha elkapom. A rókákra jellemző kacagás, mókás és engem is kuncogásra ösztönöz, a zihálások közepette. Mikor végleg beérném, akkor hátraugrik, s a levelek közt eltűnik. Észre se vettem a nagy mókában, hogy már elértük a vizet. Áthatolok én is a bokron, és már láthatom is a patakot.
Meghallom Erenore aggodalmát, mikor lassacskán teszem bele az egyik talpamat a vízbe, majd egy kissé hezitálva jön a másik, és a testem megremeg kissé.
- Nekem se tetszik, de lehet mást is veszélyeztetni fog az a szörny, és a nagybátyja nem tehet arról, hogy ő egy fajankó…tudom nehéz ez neked, én viszont örülök a társaságodnak. - a kitikkadásba torkollott fogócska, számomra is eleinte iváshoz vezet. Persze jó mélyre hajolok és az első kortyot megiszom, míg a másikat játékosan Erenore arcába fröcskölöm.
Mikor elindul a rókadémon én követem, s a ruháimat lerakom a vízpartra. Leülök közvetlenül elé, pontosabban neki háttal. A mosás hatására, nagyot sóhajtok, és kellemesen lehunyva szemhéjaimat, az aguara számára minden megengedett volt, oda nyúlt ahová akart, én semmit sem bántam.
A kellemes fürdést valami megzavarta, nem is valami, inkább valaki. A tünde férfi nem zavartatta magát, s szinte felháborodva lépett ki a fák árnyékából.
- Hol a pokolban voltatok már!? Nagybátyámat minden este kiveri a víz, míg ti…pancsoltok. Istenverte kutyafattya és az ő szajhája! – fakadt ki a tünde, mire fel én két lábra álltam és fenyegetően gyilkos tekintettel néztem rá.
- Minek nevezted a hölgyet?
- Semmi, én…én elnézést, amiért így. – megszálltam, és egy hatalmas gyomorszájon vágást kapott tőlem. Hatalmas köhögések közepette próbált levegőhöz jutni, majd még egyszer nagy nehézségekkel kinyögte a bocsánatot.
- Nem vagyok kutyafattya én se, szóval még mindig szándékomban áll neked, vagyis inkább a nagybátyádnak segíteni. Szóval mutasd az utat, de még egy nyafogás, és hagylak a fenébe, a rokonodnak meg majd magyarázkodhatsz. - a ruháimat még csak idő se volt kimosni, viszont én már nagyjából tiszta voltam, így visszavettem a poros kelmét, illetve hogyha Erenore elkészült akkor a hegyesfülű után mentünk.


Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Vilkas & Erenore

Erenore nem tette szóvá, miszerint a számára teljesen mindegy lenne, az a szörny vagy fantom kit veszélyeztet és kit nem. Számára csak egyvalaki számított, és ő pont saját akaratából akar szembenézni a veszéllyel, ráadásul egy olyan kedvéért, aki megpróbálta megölni, amint a rókadémon egy pillanatra félrenézett. Ha nem ért volna vissza időben, ha nem kéri az erdő segítségét, elképzelni nem tudja, mi történhetett volna. Ha csak belegondol, hogy Vilkast vérbe fagyva, üres tekintettel találta volna meg, a szíve összefacsarodik és szinte megszűnik dobogni. Kezeit önkéntelenül is ökölbe szorítja, de pár másodpercre lehunyja a szemét és emlékezteti magát, hogy mindez nem történt meg. Vilkas él, és még ha van is akkora bolond, hogy segíteni akarjon egy gyilkos tündének, biztonságban van.
Erenore mostantól mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon.
-Azt hiszem, tényleg kénytelen leszek megszokni a vajákok sajátos életét. -mosolyodik el végül, szemeit kissé összehúzva. Ahogy Vilkas a vízbe merül, a háta mögé siklik, kezeit végighúzza a férfi hátán. Enyhe nyomásokkal masszírozza, hideg vízzel locsolja, az út utolsó porszemeit és a mohaágy egyértelmű jeleit is eltüntetve róla. Szinte már majdnem kész is lenne, mikor megjelenik a tünde, és az erdő üde zöld színe egy pillanatra mintha szürkébe fordulna, ámbár ezt csak Erenore érzi így. Füleit hátracsapva, villogó tekintettel fogadja a betolakodót, ám mikor meghallja a tünde utolsó szavait, körmei akaratlanul is kicsit jobban belevájnak Vilkas bőrébe a vállainál, és ezúttal nem a vágytól, hanem a dühtől.
Vilkas már fel is kelt, és szinte vele egyidőben suttogta el a nő az orra alatt a kérdést. "Minek neveztél?", sziszegte, akár egy kígyó. Farkának bundája még a víz ellenére is felborzolódott, nyakánál és mellkasánál kiütközött a róka ezüstszín bundája, ahogy száját kissé elnyitva megmutatta tűéles fogait. Az erdő fái lassan ismét mintha füléjük tornyosultak volna, de most nem akkora mértékben, mint annak előtte, és a tünde hallhatta, hogy valóban kígyók sziszegnek a bokrokban.
Ám csak ő. Erisz jelentősen visszafogta magát ezúttal, de csakis Vilkas kedvéért. Amíg a vaják öltözni kezdett, Erenore kilépett a partra, magához vette saját ruháit, majd ahogy végzett, a tünde fölé magasodott. Nem titok, mágiáját bevetve érte el, hogy megjelenése jóval fenyegetőbb, sötétebb és gonoszabb legyen, mint valójában, hajának feketesége szinte csillogott, szemei kendőzetlenül árulták el a kis porbafingónak, hogy mikre lenne képes az aguara, ha a vaják nem lenne köztük.
-Légy hálás a mesternek, hogy élhetsz. Azt ajánlom, ne kísérts a sorsot többet. -közölte vele halkan, csak és kizárólag a tünde füleinek szánva.
Majd megfordult. Az illúzió lassan apadt, hogy Vilkasnak ne tűnjön fel, és immár hangosabban folytatta.
-És a helyedben a jövőben nem sokat csatangolnék erdőkben. Nehogy megmarjon valami az avarból.
S ha más nem, egy képzeletbeli kígyó dühös sziszegése minden bizonnyal mozgásra bírta a tündét, hogy további szitokszavak nélkül vezesse el őket a céljukhoz. Erenore szótlanul követte a két férfit tovább, immár az elvállalt feladat felé, sajátos, rókafülekkel és farokkal dicsekedő kinézetében. Ezúttal hagyta Vilkast érvényesülni - ő a vaják, a szakma mestere. Erenore csupán elkíséri, tanul, megfigyel és vigyáz rá. Minden lépéssel egyre inkább érzi, ahogy elhagyja régi életét és közeleg az új felé. Mintha egy fénysugár felé haladna, és izgatottan várja, mi fogja fogadni odaát, az ösvény végén. Tudja jól, mire vállalkozott... de egy pillanatig sem bánja a döntését.




Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka

Erenore és Vilkas

- Annyira nem sajátos, de lényegesen különbözik a hétköznapitól. – lehuppanok a nő elé, majd folytatom. – Tudod, néha a hátam közepére se kívánnám a szörnyvadászatot, de még mindig jobb, mint földet művelni, vagy bőrt kikészíteni. Talán vadőr lennék, ha elfogynának a szörnyek, vagy valami gazdag barom testőre.
Vicces, ám gondolnom kéne a jövőmre, Vesemir is hányszor elmondja, hogy egyre kevesebb a szörny ebben a világban. Néha meg se akarják öletni a rémségeket, inkább háziállatként bánnak velük. Emlékszek volt olyan hercegnő, kinek egy griff fiókát adtak neve napjára. Furcsa világban élünk, annyi biztos.
Jól esik a masszírozás, és az is, hogy a rókadémon ennyire segítőkész. A legkevésbé gondoltam, hogy az erdő kellős közepén megzavarhatnak, ráadásul ugyanaz a türelmetlen tünde volt, aki nem is olyan rég. Zavart a jelenléte, meg az érzés, ami vele társult, ugyanis Erenore belémvájta körmeit, amint észrevette a hegyesfülűt. A hirtelen fájdalomtól, fel is szisszentem kissé.
Erenora elég haragos volt, persze volt is rá oka. A ránk rontó alak nem az udvariasabb fajták közé tartozik. Kénytelen voltam leordítani a fejét, s a stílusából némileg vissza is vett, ám a nő ennyivel nem érte be. Nem láttam illúziót, azonban biztos voltam benne, hogy a másik férfinek bőven kijár belőle.
Amint felöltözött, és odament a tündéhez, pár pillanatot várok, hiszen nem akarom megzavarni a fenyítést, egészen addig, amíg egymásnak nem esnek, hiszen akkor kénytelen lennék közbelépni. Nem kéne ezen kárörvendenem, de az utolsó szavak, melyeket az íjásznak odavet, azon elmosolyodok. Köpni-nyelni nem tud a fickó, és szégyenében a földet bámulja. Egy visszavágáson gondolkodik, de valószínűleg a következményekre való tekintettel, nem sikerül semmit se kiböknie…pontosabban azért valamit sikerül, de az elképesztőmódon egy bocsánatkérés.
- Nocsak, úgy érzem a zsigereidben van a megnevelés. – ismerem el az aguara módszerét.
- Egyébként még valamit tisztáznunk kell tünde! Fizetségnek, egy ezüstkardot kérek, méghozzá előre, ugyanis nincs nálam fegyver, ahogy látod.
- Még ilyet egy vajákot akinek… - szólalt fel idegesen, de utána csak elhallgatott, mikor a szemeimet rávettem.
- Egyébként, hogy is hívnak?
- Charnun.
- Örvendek Charnun! Engem Vilkas-nak, a szép hölgyet pedig Erenore-nak nevezik. – mutattam be magunkat az út közben, csakhogy a kínos viszályok csöndjét megtörjük.
Ahogy haladunk, lassan meglátjuk a tündeépítészet szépségeit. Jóval esztétikusabbak az épületeik, mint az embereké. Beljebbérev, nem csak az épületeket, hanem azok lakóit is megláthattuk.Az első pár tünde, kissé távolságtartó volt, nem tudom hogy a személyem, vagy inkább Erenore külseje miatt. Az egyik kovácshoz mentünk, kinek volt egy ezüstkardja, elég szép míves munka volt. Elvileg valami tartoásról beszélt a két férfi, és a kovács kissé húzta a száját. Miközben a két tünde vitatkozott, a többi portékát is megnéztem. Voltak ott sisakok melvértek, tőrök, kardok, viszont másabbak voltak a szokványostól.
- Nos pár orenbe került, de megszereztem a kardot. Szerencsére az apám megmentete a kovács feleségét, az egyik tisztogatás során, szóval sikerült kialkudnom, de ajánlom, hogy jó munkát végezz, mert így is kellett fizetnem érte. - mondta fenhangon Charnun, miközben egy kislány odament Erenore-hez és meghúzta a farkincáját. Érdekelte a rókadémon, és hogy miért néz ki úgy ahogy.




Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Vilkas & Erenore

A vajákok, végülis, pont saját maguk alatt vágják a fát. Hisz azzal, hogy szörnyekre vadásznak, idővel akaratlanul is kiirtják őket, ezzel saját magukat szabadítva meg a munkától. Ellentétben a hagyományos vadászokkal, akik, ha jól végzik dolgukat, csupán felügyelik a vadállomány számát és akkor szólnak csak bele a dolgok menetébe némi irtással, mikor szükségessé válik. Erenore ámbár ezekből már egy szót sem tud egyenlőre elmondani, és biztos benne, hogy később nagy valószínűséggel el is felejtődik a téma, hacsak valamikor máskor nem kerül fel ismét. A tünde megjelenése úgy fújja el megjegyzését hátra az erdőbe, mint a megtestesült szél, és legközelebb Vilkasra akkor tekint ismét, mikor a mitugrász sehonnai odébb takarodik. A férfi arcának látványa, a hangja, a megjelenése viszont lenyugtatja a rókanő különösképp felborzolt idegeit, arcára büszke, mégis kissé sunyi mosolyt varázsolva, viszont érzi, hogy elég megéreznie magán a férfi szembogarát ahhoz, hogy arcára némi pír költözzön. Zavarában akaratlanul is félrepillant, vissza a hideg víz csillogó felszínére, amiben az imént még közösen, békével fürödtek.
-Ironikus, de mielőtt elvesztettem volna az eszem egy éve, gyermekekkel foglalkoztam. -egyik kezével kecsesen a füle mellé nyúl, hogy némileg elrendezze fekete fürtjeit. -Afféle javasasszonyként, ha úgy vesszük. Talán ragadt rám ez-az.
A rókanő a továbbiakban csendben követte a férfiakat, nem szólt bele a diskurzusba, maga előtt összekulcsolta kezeit és hallgatta a táj suttogását. Bemutatkozása nyomán is csupán enyhén meghajtotta fejét a tünde felé; legyen akármilyen szemtelen és pimasz, az alapvető tisztelet megadása talán egy kissé megoldja mindkettejük lelkét, a tünde rájöhet, hogy hol hibázott, bűntudatot érezhet, és az első bocsánatkérés, ha úgy vesszük, már elhangzott. Amíg tartózkodik a rosszindulatú megjegyzéseitől, addig Erenore sem érez késztetést rá, hogy bármi módon bántsa vagy megfélemlítse. Viszont, mikor a tündék elrejtett otthonához érnek, Erenore akaratlanul is kissé jobban összehúzza magát. Tekintete félve, de kíváncsian pillant körbe, és amint találkozik az első pár reakcióval, inkább a lába elé néz ismét. Kedve támad visszahúznia rókafüleit és -farkát, de egy aprócska hang a fejében mintha megsimogatná a fejét.
Ha már eldöntötted, mi leszel, tartsd is magad hozzá. Légy kitartó. Vállald a döntéseid következményét.
Hisz más esetben most ő sem különbözne tőlük. A tündék pedig mindig is tisztelték az aguarákat, féltek tőlük, de tisztelték döntéseiket, és miután az elrabolt gyermeken már megfogant a varázslat, soha többé nem mentek a rókanők után, ellentétben az emberekkel. Élni, és élni hagyni. Ez az egyetlen oka annak, hogy Erenore tiszteli a tündék területét.
Valami meghúzza a farkát. Nem fájdalmas, csupán az idegein szalad végig egy aprócska kis villám az érzéstől. Kíváncsian tekint hátra, egyenesen a gyermek tágra nyílt, hatalmas szemeibe. A két férfi, a kovács és a kard témája mintha a távolba veszett volna abban a pillanatban. Erenore számára a világ elmosódott, csak ő volt és a gyermek.
...
Viszont az a réges-régi régi érzés, az ősi ösztön, ami tavaly úgy lángolt benne, mint a tűz, ezúttal elmaradt. Kicsit feljebb emelte farkát, de nem olyan erősen, hogy kicsússzon a gyermek ujjacskái közül, viszont megérezze, hogy az a farok bizony mocorog, ahogy általában a farkak szoktak. Kicsit jobbra húzta, kicsit balra húzta, majd elmosolyodott.
-Mi az, kis prücsök? Tetszik? -Erenore leguggolt, hogy egy szintre kerüljön a kislánnyal. Egyik kezével a térdét fogta át, másikkal felmutatott, a feje tetejére, kissé megmozgatva rókafüleit, akárha hívogatta volna a csemetét. -Meg tudod fogni a fülemet úgy, hogy nem engeded el a farkam? Vigyázz, mert hipp-hopp, és a róka elszalad, ha nem vigyázol.
Olyannyira elmerült a kislány pirospozsgás arcában, hogy egyenlőre még a veszélyét sem látja annak, hogy esetleg félreértik viselkedését. Mert furamód valóban esze ágában sincs elrabolni a kislányt.




Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka

Erenore és Vilkas

Eléggé zavaró kezd lenni a tünde jelenléte, épphogy csak megbocsájtottam neki a tegnapi incidenst, már megint kellemetlenséget okoz, mint egy rossz gyerek, kinek engedékeny szülei vannak. A rókanőt igyekszek lenyugtatni, hiszen tudom, könnyűszerrel végezhetne az arrogáns másfajúval. Keveset tudunk, ezekről a ritka, továbbá nagy erejű aguara-król, mégis egy valami világos…nem érdemes velük szórakozni. Ahogy a nőre nézek, szinte elkerülhetetlen, hogy lássam a pírt az arcán, melytől kissé elbambulok, de egy köhögéssel megtöröm a csendet, s folytatom, a mondandóm.
- Jól állt neked ez a szerep. – segítek neki a hajának félresöprésében, s közben nem zavar, hogy a hegyesfülű feszeng mögöttünk. Akár percekig elidőznék Erenore, újabb apró vonásainak felfedezésében, de kénytelen leszek az üzletelgetést tovább folytatni. Az ár, amiért elvállalom a megbízást egy ezüstkard. Az se baj, ha nem míves munka, csak legyen opcionális erre a megbízásra. Emlékszek, mikor egy kereskedő, egy szimpla fém kardot akart nekem, ezüstként eladni. Szinte meg se közelíti az acél csillogása az ezüstét. Kovácsok, ilyet nem is mernek megtenni, talán az elhivatottság miatt, vagy csak mert van annyi sütnivalójuk, hogy tudják, egy vaják, ki egész életében ezüst kardal jár-kel az már tudja mi a különbség.
A továbbiakban, megtörtént a bemutatkozás is, habár Erenore egy szót se szólt, azért láttam a szemem sarkából, miszerint egy kissé meghajol. Szeretném, ha ezek ketten kijönnének, ebben a kis időben. Bár tudom a Charnun a felbujtó hármunk közül, bár mégis én a rókadémonban bízok, hogy okosabb a bolond megbízónknál.
Egyre beljebb érünk a tündék által lakott településben, mikor észlelem Erenore zavartságát. Szépen visszább veszek a lépteimből, hogy akaratlanul is beérhessen.
- Ne aggódj. Vigyázunk egymásra, ha baj lenne. Ráadásul téged tiszteletben tartanak elvileg. – jegyzem meg, én is csak a könyvekből szerezve némi információt, azonban ezt a mellettem lévő bizonyára jobban tudja. Akármennyire is támaszkodunk a régmúlt idők elmeséléseire, még Vesemir is elismeri, hogy a saját tapasztalatok alapján tudunk a leginkább boldogulni. Nemcsoda, hogy annyi plusz jegyzettel kiegészültek a könyvek, melyeket a többi most élő farkas írt bele, bár Lambert néha eléggé nyersen fogalmaz, ám az ő tanácsai is megfogadandók. Hogyha visszaérünk, talán én is kiegészítem pár dologgal a poros olvasmányokat, az aguara-król.
Éppen üzletelnek a kardról a másfajúak, mikor feltűnik egy kislány. Épp oly ártatlanul fordul a rókadémonhoz, amilyen ártatlanul Erenore fordul hozzá. Még engem is melegséggel tölt el, ahogy szinte mindenkit kizárnak maguk körül, és mintha csak ketten lennének. Az én figyelmemet is elkerüli az anya, aki szinte kiragadja az idilli pillanatból a gyermekét.
- Menjen a lányomtól! Ő nem árva lélek, ne ragadja el tőlem! – harsan fel a tünde asszony, ki gyermekét rögvest magához öleli, és saját testével védelmezi azt.
- Jobb lesz, hogyha tovább álltok. – jegyzi meg a kovács, hiszen a kis felfordulásra jó páran felfigyeltek, Charnun bólint is egyet, és mutatja a kivezető utat a csőcselékből.
A rokon háza, egy eldugott kis kiszögellésre épült, hol némi fenyőfa ölelte azt körül. Idilli kis helynek számított, de mostanság inkább rémületek helyszíne.
Az elébünk rohanó férfi, valószínűleg a másik rokona lehetett, nem látszott rajta a tündék finomsága, rendszere, amit megszokhattunk. Egyenes haja csapzott volt, ruhája koszos, szemhéjai pedig tükrözték, miszerint már napok óta nem aludt.
- Hál az égnek Charnun, csakhogy szereztél segítséget. Azt látom, hogy az egyikőtök vaják, de egy aguara, miért jött veletek…nem mintha bajom lenne veled hölgyem, csak nem értem az összefüggést. – a boglyas haját vakarta, majd folytatta. – Gyertek, gyertek csak beljebb. Az én nevem Ervis. – vezetett minket a lakásba, hol nem volt jó a helyzet, szanaszét tört holmik, a tükör betörve, s annak üvege ropogott a lábunk alatt. Erenore érezhette, ahogy valami átok ül a helyen, vagy egy rontás.
- Szóval minden éjjel, mintha valami rémséges teremtmény jönne elő, s ólálkodna a házam körül, múltkor még a házamba is bejött. A szerencsém az volt, miszerint bezárkóztam a pincébe. Nem tudom miféle, kísértet, vagy lidérc lehet, de jó lenne, ha megállítanák. Azt hiszem Arlann-t is ő kaphatta el. Minek vadászik éjnek évadján.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Vilkas & Erenore

Erenore egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, mikor a gyermek eltűnik, az általa teremtett világ széthasad, és hideg levegőként árad ismét köréjük a valóság. Rémülten, tágra nyílt szemekkel néz az asszonyra, de nem nyúl a gyermek után. Kezeit végül összefogja, felemelkedik és nem szólva semmit meghajol a tünde anya előtt. Nem magyarázkodik, hogy nem állt szándékában elrabolni. Talán fiatal még ahhoz, hogy megtegye, esetleg egyszerűen csak az életben hozott döntése akadályozza meg benne. Nem is akar igazából töprengeni a dolgon. Bár nem tagadja, hogy szomorúvá vált, amiért végül mégis ellenségesség fogadta.
Figyelme, miután az anya és gyermeke eltávozott mellőlük, visszatér a férfiak felé. Vilkas mellé szegődik, ahogy Charnun elkíséri őket a helyszínre, ámbár bőven elég már a közelébe érniük, hogy fülei megmoccanjanak egy pillanatra, és tarkóján végigfusson egy ismeretlen, hideg érzés. Sosem járt még azelőtt elátkozott vagy megszállt helyen; édesanyja, az aguara mindentől megvédte, és az erdő békés volt, barátságos, befogadó. Tekintete feljebb téved, mintha látni akarná, bármi rontás is telepedett a házra, de ez hiábavaló. Legalábbis egyenlőre.
Majd a két férfi mögött megállt, és csendben hallgatta a diskurzust, végig az elébük siető, "rokon" lelket vizsgálva. Csupán hosszabban pislantott egyet a megjegyzésre, miszerint furcsállja a rókanő ittlétét, de egyenlőre nem fűzött hozzá megjegyzést. Mikor a férfi szavai már kezdtek elterelődni a témáról, Erenore előrébb lépett, közelebb ment hozzá, majd alig fél lépésnyire tőle megállt, mereven nézve fel a férfi arcára.
-Valami idevonzza. -dönti félre kissé a fejét, szemeit félig lehunyja, szigorú, fennkölt pillantást kölcsönözve tekintetének. -A légkör nehéz és minden szőrszálam égnek áll tőle. Valakit vagy valamit igencsak magukra haragítottak. Szerintem nem lenne sok értelme kertelnie vagy hazudoznia. Beszéljen nyíltan, és annál hamarabb megszabadulhat  a problémától. Mióta tart ez az egész... és mi történt közvetlenül előtte?
Közben alaposan megnézi a férfit, bár nem nyúl hozzá. Kétli, hogy tünde lenne, és ha nem az, akkor gyanús alakkal állnak szemben. A tündék nem igazán tűrik meg maguk között az embereket, csak kivételes esetekben, és ha rokonnak adják ki... akkor is valami nagy suskus van a háttérben.



Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka

Erenore és Vilkas

Igazán nagy türelemről nyújtott tanúbizonyságról Erenore, a tündék tartottak tőle, tartottak attól, amit nem tudnak megérteni. Mégis ő ahelyett, hogy szembeszállt volna, az előítéleteikkel, miszerint el akarta rabolni valakinek a gyermekét, inkább emelkedetten továbbállt. Kár is lett volna magyarázkodni, ezt már witcherként megszoktam, hiába próbálsz egy feldühödött csürhével szót érteni, néha csak ront a helyzeten. Talán ez az, amiben nagyon is hasonlítottunk egymásra. Mindketten olyan lények voltunk, akikre szüksége volt a világnak, engem a szörnyvadászat, őt pedig az elhagyott elárvult gyermekek oltalmazójaként tisztelik, viszont vannak olyan pillanatok, amikor inkább tartanak a minket átható másságtól, amit nem tudnak irányítani, s nem is lehet.
- Hidd el, átérzem. Mikor csurom véresen térek vissza egy vivern fejével, akkor engem se kímélnek. Látom a szemükben a félelmet, és az undort. – próbáltam vigasztalni a rókadémont, miközben elérünk az a házat, melyről már annyi szó esett.
Betérünk a megviselt épületben, ahol pár dolog kiderül, főképp a bent lévő állapotra lesz pár magyarázat. Az átok átjárja a házat, megmagyarázhatatlan érzés lesz rajtam urrá, mint már életemben oly sokszor, s ezt nem csak én, hanem a nyakamat ékesítő farkas fej is érzi, mely meg-megremeg.  
- Gondolom te is érzed. – suttogom Erenore-nek feszülten. Nem volt számomra világos, vajon mi történhetett ebben az épületben, de a falak valami szörnyűségről suttogtak. Az idősebb tündének se kellett több, elmesélte a legutóbbi esetet, amely eléggé furcsa dolgokat tartogatott. Az aguara már nem tudta magában tartani kíváncsiságát, és szerette volna tudni, mi állhat a dolgok hátterében. A legtöbb esetben a lidércek a ludasok az ilyen helyzetekben, kiket valami szörnyűség köt még ehhez a világhoz, és az egyetlen dolog amely a lelkükben megmaradt az a gyűlölet.  
- Ezt a házat, én örököltem. Alig pár hónapja költöztem be, fivérem után. Csapzott volt, egyre rosszabbul nézett ki, de akkor még nem tudtam, hogy valami kísért itt, azt hittem valami rossz nyavalya vitte el. – mondta idegesen a ház jelenlegi tulaja.
- Valami itt nem stimmel, ólálkodik valami kint, de viszont azt mondja nem tudott a pincébe lejönni, ráadásul az erdőben is megölt valakit. Egy lidércnek, nem ekkora szokott lenni a területe, ahol kísért, ráadásul nem ennyire kötött…legalábbis nem az ajtóktól. – egyzem meg, mikor az aguara arra lehet figyelmes, miszerint az egyik szekrény alatt a padló kikopott. Valószínűleg többször elhúzhatták. Hogyha félretolja, akkor egy rejtekhelyre lesz figyelmes, hol néhány oren, s egy bőrkötésű napló rejtezik.

Jegyzet:Jegyzet helye
Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

Vilkas & Erenore

Egy rémséges teremtmény éjnek évadján, ami egyes helyekre már nem nyer bebocsátást. Ami kiszipolyozza a másik életerejét, amíg meg nem hal. Távoli emlékeiből hallja a tábortűz megnyugtató pattogását, ahogy a lángok lassan elnyelik, elfogyasztják a fát, talán pont úgy, ahogy ez a teremtmény teszi a környéken vagy a házban lakókkal. Lesi? Vámpír? Lidérc?
Erenore tekintete visszatér a házhoz, mintha az épület szavakkal is elmondhatná neki, mi történik itt, mi a megoldás, majd ügyet sem vetve az emberre a falak felé indul, lassú, kimért léptekkel, kezeit a hasa előtt összekulcsolva, akár egy nemesi dáma. A rókafülek hegyesen merednek fel, hallgatóznak, nyakán és kulcscsontján olykor fel-felvillan az ezüst bunda nyoma, mikor karmait kicsit jobban a saját bőrébe mélyeszti tenyere oldalán. Valami van itt, ami zavarja. Valami van itt, ami nem ide való. Vagy valami van itt, ami úgy gondolja, maguk az emberek és a tündék azok, akiknek el kéne takarodniuk.
-Szerintem ez nem lidérc lesz. Ámbár tévedhetek... -szólal meg halkan az aguara, majd ajka szélén apró mosollyal hozzáteszi. -Nem én vagyok a professzionális.
Viszont rendkívül izgalmasnak találja, hogy lám, olykor a witchereknek még nyomozói tudásukat is elő kell venniük ahhoz, hogy rájöjjenek, mivel állnak szemben. Ahogy lassú léptekkel halad tovább, valóban feltűnik neki a padló kopása, és hogy a hosszú évek után a szekrény súlya által alkotott kis mélyedés most sem a bútor lábai alatt található hát. Fejét félrefordítja a férfiak felé, ám amazok el vannak merülve saját gondolataikban, saját diskurzusukba. Erenore visszanéz a szekrényre, majd két fehér, kecses kezét az oldalára nyomva lassan tolni kezdi. Egyáltalán nem nehéz, még az ő erejével (haha) is képes elmozdítani a helyéről, a padló már kikopott nyomvonala is segít neki ebben. Ezzel a húzásával nagy valószínűséggel fel is kelti a férfiak figyelmét, de mit sem törődik vele. Tekintete a rejtekhelyet fürkészi, szemei még a félhomályban is kiveszik minden apró részletét.
Hisz van olyan jó szeme neki is, mint a witchereknek.
-Valami itt gyanús nekem.
Húzza össze tekintetét, ahogy lehajol és magához veszi a naplót; a pénzre ügyet sem vet. Ujjaival lesöpri róla a port, kicsit megforgatja, majd kinyitja az első oldalnál, hogy megnézhesse, mi lapul benne. Egy apró kis gondolat viszont már motoszkál a fejében, az elméjében, hogy mi lehet ez.
A távoli emlékből felkacag a vörös hajú siheder fiúcska hangja.

-...mert egyszer elkezdtem követni egy hajadont, amíg Luna el nem kapott, hogy takarodjak a pokolba onnan, mert déllidérc volt. Tudtad, hogy vannak dél- meg éjlidércek? Hallottam a mesét, valamelyik kisebb faluban, ahol egy testvérpár ráadásul a haláluk után az egyikük dél, a másikuk meg éjlidérccé vált. Nagyon érdekes volt!

-Vilkas mester, ezt nézd meg... -fordul végül feléjük, kezében a naplót lapozgatva, majd kissé megemelve, hogy ha a witcher érdeklődne utána, átadhassa neki. Sosem lehet tudni, mi vezethet nyomra.



Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka

Vilkas & Erenore

-Sok dolgot nem néznének ki manapság a tündékből. Elkorcsosul a fajtájuk, ahogy halad az idő és egyre elkeseredettebbek.
"Még te beszélsz?", szólal meg egy kósza hang a fejében, elfordítva tekintetét és inkább a talált könyvet figyeli, bár ebből a szögből, Vilkas kezei között, már nem tudja elolvasni, megvárja hát, hogy a férfi átfussa a sorokat. A vaják sanda mosolya, ahogy felfelé görbül ajkának széle, megnyugtatja; már tudja, mivel állnak szemben, és a felfedezést szerencsére nem is tartja meg magának. Erenore fülei megrebbennek egy pillanatra, az ablak felé fordul, a kinti zöldnövényzetet lágyan, lustán lengeti a szél.

A tündék - kétségbe vannak esve. Ezért nem tisztelik már úgy az ő fajtáját sem, mint annak idején. Ha így lenne, abban a pillanatban, hogy felismerték, és felkapta a gyermeket, hagyták volna, had menjen az útjára. Élni, és élni hagyni, ahogy a természet előírja, de az emberiség magával hurcolta a rosszat, a brutalitást, a kegyetlenséget, és önkényesen a többi faj fölé emelte magát. Az Együttállás pedig csak rondított a helyzeten. Erenore fajtája ma már a leginkább elnyomottak közé tartozik, egy puszta szörnnyé vált, akit irtani kell és megvetni.
Egy pár másodpercre tekintete Vilkas arcára függ, ahogy hallgatja a férfi felsorolását, majd bólint. Pitypang az olajhoz, rengeteg akad belőle az erdő melletti mezőn, nem is olyan messze, pár darab nála is akad, a frissen kifejt kutyatej nagy mértékben méreg, kis mértékben viszont könnyen hasznosítható. Oh, mennyi gyermekkel játszott a pitypang fehérré vált magjainak elfújása közben, hogy hány kislányt tanított meg kis virágkoronát fűzni a sárgálló növények szárának összefonásával. Nem hiába gyermekláncfű a másik, népiesebb neve. Az emlékek mosolyra késztetik, fülei kissé oldalra fordulnak, majd megfordul és kilép az ajtón. Mire bárki követhetné, már sehol sem találhatják, eltűnik az aljnövényzetben.

Erenore fut, mancsai alatt érzi az avar minden rezdülését, a lehullt falevelek szinte meg sem mozdulnak a léptei alatt. Nincs messze a mező, orrát megtölti a virágok emberek számára rendkívül gyenge, de jellegzetes, porra emlékeztető illata. A pitypang termeli talán a legtöbb aranyló szemcsét, ami a méhek és dongók lábára akadva porzik tovább a levegőben, megtermékenyítve mindent, amihez hozzáér. Egész csokrot szed össze - jól jönnek most, frissen és üdén, itt, a völgyből, amelyben mindig nyílik valami, a tavasz derekán és az ősz hátán egyaránt. Megfordul és szalad, fogai között a kutyatejjel, ezüst bundájára ráragad némi sárga, ám csak arca egyik felére jut már belőle, mire visszaér és a fák között ismét magára ölti hibrid alakját, kivéve fogai közül hozományát. Letörli a virágport arcáról, még ha marad is rajta egy kevés, és úgy lép vissza, a ház ajtajába. Szó nélkül adja át a virágokat; az olajhoz kellő fattyúról már gondoskodjon más. És jaj annak, aki azt képzeli majd, róla, mint rókáról, majd bármit is lenyúzhatnak érte.



Jegyzet:Ha bármi gond van, sikíts és javítok <3
Zene: Az a hideg éjszaka