Redania, észak középpontja, inkább észak seggluka. Az örök tűz kultuszának csúfolt manipulatív propagandista rasszizmus kiindulópontja, ami Novigrad mocskos utcáin gyorsabban terjed, mint a pestis. Még egy ok amiért nem sorolom a kedvenc helyeim közé azt a fertő várost.
Sóhajtottam karba tett kezekkel és tovább néztem az előttem elhaladó pirosba öltözött térítőt a kompániájával. Ahogy elvonultak köptem egyet és megböködtem csizmám sarkával Trampli oldalát, hogy elinduljunk. Nemsokkal ezelőtt a hirdetőtáblát böngésztem, a szokásos tojáskunyerálás meg „kivénhedt kecske eladó” hirdetések között megint akadt vajáknak való munka. Egy rövid alkudozás után, el is vállaltam a megbízást. Megkaptam az útbaigazítást a legutóbbi támadás helyszínére és valószínűleg lassan oda is érek, mivel megéreztem a kiontott belek szagát és fura marcangoló és cuppogó hangokat hallottam. Leszálltam lovam hátáról, úgy döntöttem, inkább gyalog közelítem meg az ismeretlen hangforrást.
-A rohadékok el se takarították a hullákat! – morogtam miközben a kantárt átvetettem a ló fején és felakasztottam az egyik közeli fa ágára.
Valahogy volt egy olyan sejtésem – esetleg a bestiáriumok meg tudományos könyvek bújásával eltöltött évek okán –, hogy valamiféle kóbor nekrofággal van dolgom, de nem számítottam egy gravierre, főleg, hogy a holtestek már nem frissek. Övemről leszedtem egy Arany Oriálé főzettel teli üvegcsét és megittam, hátha így elkerülöm a nagyobb mértékű mérgezést. Halk szisszenés szűrődött ki az összeszorított fogaim közül ahogy éreztem, hogy ereimet szinte rögtön átjárja a kotyvalék.
Előhúztam ezüstkardomat és elindultam a rémhez. Undorító csontkinövéses fejét azonnal felém fordította és habozás nélkül nekem iramodott. Kitértem a csapása elől és piruettbe kezdtem, többször is megváltoztattam irányát, hogy összezavarjam az amúgy sem túl eszes, de erős lényt. Párszor eltaláltam, mély vágásokat ejtve az izmain és inain, majd elrugaszkodva oldalra ugrottam, hogy bordái között könnyen becsúsztathassam a kardomat, ezzel halálos csapást mérve rá. Sikerült is és a dögevő egy rövid rázkódás után elterült a földön. Ezért igazán kár volt meginnom a főzetet, úgy tűnik ahogy telnek az évek egyre jobb leszek.
Felvettem egy rongycafatot a földről, ami valamelyik áldozat ruhájához tartozhatott valaha. Letöröltem vele az ezüstpengét, majd visszacsúsztattam a kardot a hátamon lévő hüvelyébe.
Nyomok után kezdtem kutatni. Azt már tudom, hogy vérfarkassal van dolgom, abban reménykedem, hogy találok valami utalást arra, hogy ki is lehet az illető. Bár az utóbbi holdtölte nem mostanában volt, mégis maradt egy kis reményem, hogy valami szőrcsomót vagy ruhadarabot lelek, ami csodával határos módon valahogy épp itt esett le a célpontomról.
A földön heverő összes rongydarabot végig szaglásztam, még azokat is, amiket átjárt a bél meg egyéb testnedvek. Az én szakmámban nem engedhetjük meg magunknak a túlzott finnyásságot.
Az egyik ilyen cafat furcsa illatot árasztott magából. Az éretlen szőlőből készült verzsüét, leginkább csak a gazdagabb személyek engedhették meg maguknak, hogy ruhájukat ebben mossák. Én is csak azért ismerem ezt az illatot, mert megfordultam egyszer kétszer szofisztikáltabb hölgyek ágyában is.
Tramplihoz mentem, felültem a hátára és visszaindultam a faluba. Ott pedig meg is éreztem a verzsü illatát, közben az ég elsötétedett, mintha már szinte az éj közepén jártunk volna és hatalmas cseppekben kezdett el esni az eső, ezzel megnehezítve a dolgomat. Ráadásul rátettek a dörgések és villanások is, amik megzavarták néha a lovamat is. Abban reménykedtem, hogy a kardok a hátamon, nem fognak villámhárítóként szolgálni a viharban.
Nemsokára egy takaros kis kunyhóhoz értem, túl takaros az itteni népekéhez képest. Leszálltam és kikötöttem a lovam, közben láttam hogy egy nő és egy férfi közelít felém szintúgy lóháton. A nő a férfi előtt ült, eltakarva az arcát, de a két kard könnyen kivehető volt a hátán.
Csípőre tettem a kezeimet és lelkiekben felkészítettem magam, hogy elküldjem az ebellette kutyafattyát a bús picsába, mert ez az én megbízásom, de ahogy közelebb értek leengedtem a karjaim.
-Jó látni hogy már letettél a Ruszalkák és Nimfák kergetéséről! Egy sima nő is elég már? – mosolyogva üdvözöltem.

Az előtte ülő fehérnép szűzies pirulásba kezdett miután befejeztem. Nocsak, egy rendes nő, aki nem rögtön a nyakának ugrik annak, aki meg meri említeni, hogy lenne valami köze egy olyan férfihoz, aki maga előtt lovagoltatja. Vilkas pofájának látványa meg kicsit felderítette a szívemet, legalább így tudom, hogy mégse kötötte fel magát Wil szeretője miatt.
-Az étellel, de a te esetedben megbízással, sem illik játszani, mégis az a hobbid. – pimaszul mosolygok – Vesemir mesélt valami bruxáról is. Pedig azt hittem csak Geralt akar meghágni mindent, aminek csöcsei vannak és mozog. Na de ennyi elég is volt a bájcsevejből – legyintettem egyet -, tudtommal én vagyok az egyetlen, akit felbéreltek erre a vérfarkasra.
Igen a villásfarkú nem töltötte meg roskadásig az erszényemet, de kevés munka, kevés fizetség. Ez mindég így volt, de most egészen más a helyzet, nem egyszerű egy vérfarkassal harcolni, a regenerálódási idejük is szélsebes, nem csak a karomcsapásaik és ezzel megegyező árat sikerült megalkudnom.
Végighallgattam az ő és a nő mondandóját, de mielőtt szólni tudtam volna már el is akart indulni, mintha beleegyeztem volna bármibe is. Gyorsan elkaptam a ló pofáján a kötőféket, ami ennek hatására megpróbált ágaskodni, de jobban belekapaszkodtam és lehúztam, mielőtt ledobta volna magáról testvéremet és az asszonykát.
-Ne siess annyira! – morogtam miközben a ló nyakát simogattam, hogy lenyugtassam – Ez miért érné meg nekem? – értetlen grimasz ült az arcomra - Már felvettem a megbízást. 960 csillogó érme, amiről Foltest mosolyog vissza. Semmi nyomozás, meg ide oda rohanászás. Ha megtalálom még most akkor fene bánja, legalább könnyebb dolgom lesz. Ha nem akkor meg teliholdnál csak a földeken kell sétálnom és ha úgy vesszük házhoz jön.
Mit érdekel engem, hogy el van átkozva. Gyilkol, akkor pusztuljon. Amit meg hallottam róla így Vilkastól, nem sokan siratnák a ravatalon.
-Mutass már rá, hogy hol a haszon!
Igaz én csak öregbítem a vajákok rossz hírét, de legalább nem alszom minden nap a szabad ég alatt a mocsokban. Márpedig, ha valaki jóindulatból dolgozik háláért, az koldus sorsa jut. Én pedig nem szándékozom, ezért ingyen munkát nem vállaltam el még egyszer sem, nem is akarom megtörni ezt a jó szokásomat. Még a csinos skellig papnőcskétől is elfogadtam a szolgáltatásaim ellenében nyújtott juttatástattól függetlenül, hogy majdnem sikerült kinyíratnom.

Hiába feltételezi, hogy én is rámozdulnék bármire, nagyon nagy tévedésben él. Engem nem vonzanak a késfülű egzotikumok, meg a hegyesfogú abnormitások. Szigorúan embernő párti vagyok, meg még a vajáklánykák csúszhatnak át a szűrőn… talán, ha lenne olyan varázslónő, akinek sikerül megragadni a fantáziám akkor még ők, de az nagyon csak talán.
- Mit nem képzelsz?! – megjátszott ledöbbenéssel nézek rá – Igaz nem futok köröket, hogy honnan az anyjukból szalajtották őket, de tudatosan, szörnyekkel nem kezdek.
Elnevetem magam a keménykedésére. Vén trotty, még akkor sem tudná lecsapni a kezemet, ha akarná. Meg úgy csinál mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el. Nem! Neki kellene lecsapni a lábát, amivel a lovat intette indulásra, mielőtt végighallgatta volna az én véleményemet is.
-Olyan rég találkoztunk, már el is felejtettem, hogy te vagy az erkölcsös vajákok makulátlan mintapéldánya. – Forgattam meg a szemeim, undorral nézve rá, ami nem tartott sokáig, hiszen ahogy a nő belekezdett az elbeszélésébe már a hasamat fogtam a nevetéstől.
Hát ez briliáns, micsoda humora lehet annak, aki ilyen mód átkozta el, szívesen meginnék vele pár pofa sört. Valamivel nagyon a torkába léphetett ez az ürge, ha ilyen – másoknak felettébb szórakoztató, de neki – kegyetlen büntetést szabott ki. Alig tudtam uralkodni magamon, hogy abbahagyjam végre a röhögést. Még egy-két könnycsepp is kiült a szemeim sarkába, majd kis idő elteltével hangtalan nevetéstől rázkódva kisöpörtem őket kézfejemmel és végre válaszolni tudtam Vilnek.
-Itt már nem állja meg a mondás, hogy a pénznek nincs szaga. – mosolyogtam – Igen, menj vele beszélni te. Gondolj csak bele milyen szájszaga lehet a fickónak. Ugh – öklendezést imitáltam és eloldottam lovam, majd felpattantam a hátára.
-Akkor itt találkozunk. – Intettem és mindketten nekiindultunk saját célunk felé.
Nem járunk így sem jobban. Hiszen a nő szerint megeszi az aranyat, és ha megöljük elég lenne kibelezni, azt’ az is a miénk lenne a jutalommal együtt. De Vilkas, az elesettek és aranyszart zabáló vérfarkasok védőszentje, mivel felvette a megbízást, mindenképp megakadályozná, hogy ekképp járjak el.
Elért az éjszaka. A sötét nem zavart, de irigység gyúlt bennem a vállukra vetett szütyőkkel hazabattyogó parasztok látványára. Nekik van otthonuk, várják őket. Nekünk meg van az annak csúfolt kínzókamra, másnéven Kaer Morhen. Megsem lepődnék, ha nem pusztán a Vöröskével való vitája tartotta volna távol Vil-t az erődtől.
Elértem a megbízóm házához és most kivételesen nem kötöttem ki a Tramplit, hisz nagy eséllyel úgyis halálra harapja az oktalan barmot, aki megpróbálkozik az elkötésével, na meg nem szándékozok órákig cseverészni. Axi barátom hamar megpergeti még a legmakacsabb nyelveket is.
-Héj – kiáltottam el magam miközben beléptem az ajtón, jelezve, hogy itt vagyok. Feltűnt, hogy a bútorok teljesen más helyen voltak, mint eddig. Az értékesebb dolgok, amik eddig a polcok tetején díszelegtek, már ládákba és zsákokba előkészítve hevertek a szoba közepén álló asztal körül.
-Végeztél? – rezzenéstelen arccal sétált elém és álmosan söpörte ki a csipát a szeméből. Azért mégis csak a testvéréről van szó, könnyen lehet, hogy tényleg ő a bűnös.
-Kicsit megváltoztak a körülmények – karbatettem a kezem és összeszorítottam a szemöldököm, hogy testbeszédemmel és mimikámmal is jelezzem; szarban vagy ember.
-A feje nélkül meg ne próbálj visszajönni. Addig egy rézgarast sem kapsz tőlem.
Hogy a jó édes anyád! Esetleg együtt vadásztunk kikimórokra, hogy ilyen hangsúlyt megenged magának ez a semmirekellő?
-Nincs kedvem felesleges köröket futni. Úgyhogy most végighallgatsz, vagy annyiszor váglak pofán, ahányszor szóra nyitod a szád, egészen amíg nem marad épp fogad! Tudom, hogy el van átkozva a testvéred, te meg meg akarod öletni. Ez a kettő elég gyanús, nem? Na már most, a másik személy többet ajánlott az átok megtöréséért és ha, ne adj isten te vagy a….
-Mocskos vaják! Tudtam, hogy nem vagytok semmire jók, csak pénzt kicsalni az emberektől! – az inzultálására, leengedem a kezeim magam mellé és megrázom a fejem.
-Hiába is jártatom a szám! – már éppen ütésre készülök mikor felemeli arca elé a kezeit ijedten és tiltakozni kezd.
-Ne, ne, fizetek! Mennyit akarsz?
Ezt már jobban szeretem hallani, igaz most nem éppen erre a reakcióra számítottam, de elindultunk végre egy irányba.

A tarkómat vakargattam, a férfi meg már a földön guggolva takargatta a fejét. Hogy a franc verne bele Vilkasba. Nem elég, hogy megint egy szerződés alatt találkozunk, de még keresztbe is jön nekem. Könnyű pénz lenne, sőt! milyen jó pénz! Ritkán jön szembe ilyen nagylelkű fizetségi ajánlat a magunkfajtának. Erre meg a kóbor lovag megjelent és nem tudni mennyi pénzt kapunk, na meg szó szerint szaros érmékkel fizetnek ki…
-Nem kell a pénzed. – morogtam, pedig ohh, dehogyisnem kellene – Azt mond el inkább, miért akarod megöletni a testvéred, mikor jól tudod, hogy megátkozták és megtörhető az átok.
-Ha ennyire tájékozott naccsád, akkor azt is tudod, hogy milyen ember az én fivérem. – végre leengedte a kezeit és már nem úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban a nadrágjába fog csinálni.
-Csak hallottam ezt azt, de azt nagyon is jól tudom, hogy nincs annál idegesítőbb, mint amikor valaki az idődet fecsérli. Te pedig most pont ezt csinálod.
Megfogtam az egyik ujját és kiugrasztottam a helyéről. Nem fog maradandó károkat okozni neki, de kellőképp fájdalmas. Felüvöltött és elkezdett hátrálni.
-Szörnyeteg! Segítség!
-Idegesítő egy szarházi vagy, ugye tudod? Na kivele, hogy átkoztad el.
-Nem én voltam!
Odaléptem hozzá és megismételtem az előbbi mozdulatot.
-Esküszöm nem én voltam! Én csak a pénzét akartam.
Miközben mesélte a történetet, egy kört tettem a házban, mágiára utaló jeleket keresve, de nem találtam semmit.
Szóval a történet úgy hangzik, hogy rátalált a barlangra, ahol a testvére elrejtette a kincseket, elakarta lopni, de félt az istenverte, hogy teliholdkor felkutatná őt vérfarkas alakban és így két legyet akart ütni egy csapásra a megbízással. Még mindig megtud lepni, hogy hogy megered a nyelve a magát legerősebbnek meg legfenségesebbnek tartott embernek is, ha veszélyben érzi az életét. Ez mondjuk nem változtat a tényen, hogy egy alávaló szukafattya, aki átakart verni és ha nincs Vilkas nagy valószínűséggel sikerült is volna neki.
Mielőtt valami hülyeséget csináltam volna hirtelen felindulásból, kisétáltam a viskóból és felpattantam Trampli hátára. A fogadóig vágtattam, próbáltam lenyugodni, kisebb nagyobb sikerrel. Láttam Vilkas lovát a fogadó előtt. Kikötöttem az enyémet mellé és ingerülten robogtam be hozzá.
Leültem vele szemben, közben pedig intettem a lánykának hogy hozzon egy korsó sört.
-Remélem rájöttél valamire, mert én csak annyira hogy nem a testvér a tettes az átok ügyében és van egy barlang tele kincsekkel, na meg hogy nehezen türtőztetem a dühöm. – morogtam.
A csinos lányka mellém libbent a korsóval a kezében, amint letette az asztalra, végigsimítottam a fenekén egy kacsintással kísérve. Látszott rajta, hogy nem újdonsült dolog neki ez a viselkedés, nem kezdett szégyenlősködni, csak egy unott mosolyt intézett irányomba. Miután elsétált még egy kicsit szemügyre vettem, amit előbb a kezeim is felmértek. Visszafordultam Vilkashoz.
-Na, megéri nekünk ezzel szórakozni? – kortyoltam bele a hűvös, vizezett lőrébe.

Amikor betértem ebbe a koszfészekbe még nem gondoltam volna, hogy ilyen rejtelmeket fogok felderíteni, nem is akárki, hanem Vilkas oldalán. Vöröskének is azt mondtam, hogy engedje el, mert valószínű, hogy már alulról szagolja a fecskefüvet, ha ennyi ideig nem volt képes bedugni az orrát Kaerbe. Mivel itt ül előttem, ezek szerint csak nem érdemeltük ki eléggé a festett szemű társaságát.
-Hmm…dörzsölt egy kurafi, de egetverően hülye is. Varázslóval packázni? -ráztam meg a fejem - Öreg hiba.
Nem vagyok kimondottan éhes, de a hal amit kollégám evett, túl ínycsiklandozónak tűnt ahhoz, hogy ne próbáljak elcsenni egy falatot a tányérjáról. Felemeltem amolyan megköszönésként a zsákmányomat aztán a számba dobtam.
Érdeklődéstől fűtve csillan fel a szemem és bár eddig nem említettem meg neki, de a kincses barlang is elég kecsegtető, mert onnan is szándékozom felmarkolni annyi aranyat amennyit nem restellek. A bort meg túl korai volt említeni, mert hiába iszom most is a sört. Úgy érzem a torkom szárazabb, mint Zerrikánia útjai és csak a szóban forgó bor tudná benedvesíteni.
-Rendben. – kiürítettem a korsóm és letettem az asztalra.
Pocsékolás lenne némberekre pazarolni, ha tényleg van annyira jó, mint azt Vilkas állítja. Ha minden jól sül el, akkor teli leszünk arannyal, nekem meg még egy jó borom is lesz az útra.
-Trollölő, még sincs annyi közös benned a Fehérrel, mint azt gondoltam.
Felálltam és követtem a lovainkhoz. A kantár szárával bajlódtam mikor belém hasított a felismerés.
-Te törtél már meg farkas átkot? – kereszteztem a karjaim a mellkasom előtt. - Én csak Vesemir tanításaira emlékszem, a bolondzsályás ingre meg valami főzetre.
Nem hiszem, hogy most bármelyik is segítségünkre lenne. Ha pedig az átkok diverzitását nézzük, akkor elég nehéz lesz rájönni, hogy mit is tegyünk. Felugrottam Trampli hátára és követtem Vilkast.
-Miért nem jártál már az erődben rég óta, tán meguntad a Kaedweni telelést? – töltöttem ki az ügetés közbeni csendet egy kis beszélgetéssel. Tisztában vagyok vele, hogy a nyirkos falak között fagyoskodva eltöltött éjjelek mennyire kecsegtetőek, de a francba is! Családként tekintek rájuk és jó érzés tartozni valahová, még akkor is ha én vagyok a fekete bárány. Egyedül lennék ezzel?