Már pontosan a napját se tudom, hogy mennyi ideje annak, miszerint a farkasfalkánk egy újabb taggal kibővült. Örülniük kéne annak, miszerint van egy újabb vajáknak való, ki majdan küzd az éjszaka rémségei ellen, kinek feladata megvédeni a gyöngéket, s az elesetteket, persze némi juss fejében, ráadásul eléggé megfogyatkoztunk…ennek ellenére, sokan csak a dolog negatív oldalát látják, miszerint a próba elbukásával, csak egy újabb halottunk lesz, kinek a gyásza oly nagy, hogy még a mi lelketlen szívünk is megdobban. Én viszont hiszek Wilkinaban, még talán maga sem tud róla, de ahogy belenéztem a szemében, azt láttam, hogy igazi harcos szíve van. Az olyat, pedig nehéz elvennie a halállnak.
A gondolataim cikáznak fejemen, míg a szűk mostoha folyosón végighaladtam, mely még inkább hideggé teszi, eme amúgy is huzatos helyet. Wilkina ajtajánál megállok, s kissé hezitálva, finoman megkopogtatom azt. Társaimra szó szerint, rájuk omlasztom a hálójukat, ha valamit akarok tőlük, ám a gyermeket nem akarom megijeszteni. Nem érkezik válasz, vagy csak én nem hallom, minden esetre, résnyire nyitom az ajtót, mely csikorgással adja a másik tudomására, hogy készülök bejönni. Végül teljesen kinyitom azt, ezzel világossá téve számára, ki is látogatja meg.
- Úgy vélem rád fér a társaság. - jelentem ki kissé visszafogodtan, majd megállok az ágya előtt. - Leülhetnék melléd?
Ránézek a kicsi rémült arcocskájára, s eszembe jutatja az én fiatalkoromat. Senki sem született olyannak, kinek nem hiányozna az otthona, ki nem kívánná magát barátságosabb helyre, ki nem félne a szóbeszédektől, hogy milyenek is a vajákok.
- Annak idején én is ilyen idős lehettem, mint te. Nem volt könnyű megszoknom a helyet, féltem a vártól, féltem a itteniektől, de utánna rájöttem, hogy ezek csak puszta falak, akik pedig itt laknak, csupán emberek, vagyis olyasmik, de állítom egy-két ember rosszabb, ezerszer tőlünk.  

A kopogás után, nem törtem rá az ajtót, viszont a hangját se nagyon hallottam, ezért szépen lassan kitártam a köztünk lévő nehéz fatákolmányt. Nem vitás, kissé számítottam rá, miképp félni fog ettől az egésztől. Az új helytől, a sok ismeretlentől, akik körülveszik, ám olyan volt ott, mint egy sarokba szorított vad, ki minél jobban összekucorodik, hogy védje magát. Füleit szégyellve rejtegeti előlem, azonban én nem vagyok fajgyűlölő, ha úgy vesszük én magam se vagyok ember, legalábbis most már. Helyet foglalok mellette, még akkor is, hogyha nem kínált hellyel. Lehet, nem vagyok olyan idős, mint Vesemir, ám ebben a molyette huzatos kastélyban, az én végtagjaim se bírják sokáig sajogás nélkül. Kényelmesen leülök, majd szépen végignézek a szobán. Eléggé üres, csak a legszükségesebb dolgok vannak benne meg, nem csoda, hogy nem tekint rá otthonaképp.
A félénk kérdésre, csak összehúzom szemhéjaimat, s eltöprengek azon, hogy mégis mit mondjak neki. Kevés szó jut eszembe, ám a legjobb, hogyha őszinte leszek vele.
- Innen? Akármikor kijárhatsz, ha kedved támad, bár ilyen fiatalon, azt hiszem még vigyáznunk kéne rád, hogy ne kóborolj el túl messze. Hamarosan megkezdődik a kiképzésed, majd végül. – kissé megállok. – Majd végül a próbán át kell esned, s akkor már teljes jogú vaják leszel. Persze ez több éves folyamat, viszont azután szabadon vándorolhatsz, s segíthetsz a rászorulókon.
- Valamit majdnem elfelejtettem. – jegyeztem meg, és sietve kirohanok. Egy holmit keresek a szobámban, melyet pár napja szereztem a piacon. Átkutatom erszényeimet, ládáimat, s nagy szitkozódások közepette forgatom fel az egész hálóm, mire megtalálom azt a bizonyos kézműves terméket. Visszasietek Wilkinahoz, majd gondosan a hátam mögé elrejtem a tárgyat.
- Hunyd be a szemed. – mondom neki szépen halkan, majd egy faragott ló szobrot veszek elő a hátam mögül. – Most már kinyithatod.
- Úgy gondoltam, valami ilyesmire szükséged lehet ebben a korban. Voltak rongybabák is, de én valami mást akartam. – időzök el annak történetével, hogy mi inspirált a felindatásra, hogy ezt pár orenért megvettem. Nem tudom örülni fog e neki, vagy egyálltalán szereti e a lovakat, de fölösleges is ezen rágódni.

Nehéz a lánnyal, úgy tűnik a félelem, már mélyen bele ivódott, mélyen a lelke legmélyébe. Nehéz lesz kigyomlálni a rossz szokásokat, melyeket amellett a tapló mellett kellett elsajátítania. A legapróbb gyors mozdulatra összerezzen, mintha csak meg akarnám ütni, pedig csak szándékomba se áll vele ilyesmit tenni, vagy elkövetni. A fejemet kissé megvakarom, és azon töprengek, miszerint máskor gondoljam át kétszer is, hogy felébe hadonásszak.
Az újabb szavak, nehézkesen gördülnek le ajkairól. Egy újabb kérdést tesz fel, miután kijavított. Eladni? Mégis kinek adnám el, mi vajákok vagyunk, nem valami rabszolga kereskedők. Kissé fel is kapom a vizet gondolataimban, ám nem a lányra haragszok, sokkalta inkább arra, hogy ilyet feltételez, hogy ilyen lett a gondolkodása.
- Miért adnálak el, már hozzánk tartozol, nem árucikk vagy, hanem vaják növendék. Semmi okod nincs ezt feltételezni. – kelek fel mellőle karba tett kézzel. Minden esetre úgy érzem, az ajándékot talán most lenne a legérdemesebb odaadni. A lány idegeneknek tart még minket, ráadásul tart is tőlünk, talán egy kedves gesztus az első lépcső a javulás érdekében. El is szaladok a faragványért, majd amint megmutatom neki, érdeklődne nézi azt, s csodálkozik rajta, miszerint kap tőlem valamit. Egy enyhe biccentéssel válaszolok neki, majd feléje nyújtom azt, amint a kicsi kezeit szétnyitja. Éppen hogy csak elveszi, én újfent leülök mellé, majd kissé feszengve fogadom az ölelését, de utána nem hagyom azt viszonzatlanul.
- Későre jár, hogyha gondolod, holnap ismételten kimegyek a közeli faluba, s velem tarthatsz. Az igazat megvallva elfelejtettem sót hozni, Vesemir meg majd leharapta érte a fejem. – megyek, ám hogyha félne, akkor az ágya mellett elterülök, gondosan magam alá rakva azt a medveszőrmét, melyet szőnyegként tettünk ide.

Mikor idehoztam a lányt, gondolni sem mertem, hogy gondoskodni akarok róla. Eléggé távolság tartón kezdtem vele az ismerkedést, ám hiába próbáltam színlelni a dolgot, valamiért csak-csak szerettem volna gondját viselni. Kezdetben meglátogattam, vittem fel neki ételt, hogyha nem akart velünk enni, de olyan volt, mint egy kismacska, aki nem bízott senkiben és semmiben. Talán most sikerült megtörnöm a jeget, az ajándékkal, mely némi bizalmat ébreszt benne, na meg a komoly elbeszélgetéssel, amely azt sejteti, hogy mi nem akarunk rajta túladni.
Szinte le sem veszem róla a szemem, amint óvatosan a faragott bábúért nyúl. Aranyos egy pillanat…vagyis úgy gondolom. Kevés gyerekkel volt dolgom, a legtöbbjük fél tőlem, esetleg megvetett, persze eleinte itt se volt másképp, ám ahhoz képest, már igenis sokat fejlődtünk.
- Megígérem, hogy nem fognak. – bizonyára, már sok helyen bántak vele, úgy ahogy nem kellett volna, ám ezt ki nem értené, pont egy witcherrel beszél.
- Talán a mi fajunk van a legnagyobb kisebbségben, az emberek pedig félnek attól, ami más. A tündéktől, törpöktől, vámpíroktól, és sorolhatnám mennyi mindentől, valamitől okkal, valamitől alaptalanul. Én, viszont megvédelek, egy witchertől tartanak, azonban ne ez legyen a példa előtted. Egyszerűen csak ne lássák rajtad, hogy félsz, járj peckesen, büszkén, érezned kell a magabiztosságot. Én szörnyek ellen küzdök, és hidd el egy vérfarkas acsarkodásával szemben, a buta emberek fanyar képe semmi. – okítom a kis hölgyet. Már éppen távolodnék el mellőle, mikor úgy érzem, nem hagyhatom itt. Valami azt súgta, hogy még mindig mostoha neki ez a környezet. A padlón vetettem meg ágyamat, meghagyva neki a puha szalmával kibélelt fekhelyet, viszont valamiért lemászott hozzám. Be volt hunyva a szemem, s elmosolyodtam rajta, ám megzavarni nem akartam, így hamarosan mindkettőnket elragadott az álom.
Pislákolva ocsúdok fel, mialatt észlelem a kishölgy hiányát. Nem esek pánikba, bizonyára hamarabb felkelt. Körülnézek, majd a legközelebbi vizesvödör fölé lépek. Az arcomba csapom annak jéghideg tartalmát, melytől rögvest magamhoz térek. A hálószobámban lévő kardokért, késekért, s más vaják munkához ildomos tárgyat veszek magamhoz. Az övemet meghúzom, azután követem Wilkina illatát. Nagy jártasságom van a szimat alapján történő helymeghatározásban, ezért érzem amint a nyomok kivezetnek a főkapun.
- Bravó, úgy érzem iskolát tévesztettél. Egy vámpír se tud, ennyire hangtalan lenni. A macska iskolába tagjai, most bizonyára irigykednek, hogy nem hozzájuk kerültél. – viccelődök, de egyben komolyan is gondolom a dolgot. Az, miszerint nem ébredtem fel a lépteire, egy jó adottságra vall, remélem nem növi ki.
Intek a lánynak, hogy jöjjön utánam, majd a már látott deres kancához vezetem.
- Ha jól tudom, már találkoztatok, az ő neve Fátyol. Szeretnéd megetetni? – az erszényemből kiveszek egy almát, majd odaadom Wilkina-nak. A hátas állat, elkezdi a gyümölcsöt szagolgatni, majd jó nagyot harap belőle. Miután az ismerkedésnek vége lett, először a kislányt ültetem fel. A kantárt fogva szépen vezetem őket a nagy kapuig, amit először ki kell nyitni, miután ez megtörtént, én is a nyeregbe ugrok, majd enyhe galoppozásban elindulunk.

Nehéz nem úgy gondolni erre az egész szituációra, hogy ő a tulajdonom. Szegény leányt, csak úgy odaadták nekem. Igaz eleinte a pénznek jobban örültem volna, ám ahogy telik az idő, kezdek rájönni arra, hogy egy teli erszény kevesebb értékkel bír a szívemben. Valószínűleg már más testvérem is élt át olyat, hogy nem tudtak neki fizetni, de kétlem, hogy mind egy gyermekkel tért haza, mint váltó.
Nem hagyom este magára, hiszen látom rajta, hogy még mindig tartózkodik a helytől. Még érzem a szemhéjaim lecsukása után, miszerint mellém kucorodik. Olyan érzést kelt bennem, mintha ez valaminek a kezdete lenne.
Felébredvén, szembesülök vele, miszerint Wilkina szőrén, szálán eltűnt, de nem lesz úrrá rajtam a pánik. Okos leányzó, feltalálja magát. Valószínűleg csak kiszökött, ám még a nap éppen hogy megbíborosítja a horizont végét. Még hogyha vadászni járok, akkor se kelek ily korán, azonban ez talán a hasznára válik.
Miután felszerelkeztem, kint meglátom a vaják növendéket. Az iskolák hallatán felcsillan a szeme, fuuu most akkor magyarázhatok az iskolákról. Mindegy, nem taníthat neki mindent Vesemir.
- Pontosan hét iskola van. Vagyunk ugye mi, mi vagyunk a Farkas Iskola. Igazából nem tartjuk a kapcsolatot a többi iskolával, de ez egy jó szokás, gyanítom, egy kis kanál vízben megfojtanánk egymást a négy fal között. Néha van egy-egy alkalom, mikor két más iskolából származó vaják összedolgozik, ám ez ritka. Legtöbbször megvetjük a másik céhbe tartozókat, mivel konkurencia, ráadásul vannak olyan dolgok is, amikben nem értünk például egyet, elvi kérdések. Mindegy…csakhogy ne koptassam fölöslegesen a nyelvem, vannak a Macska Iskolába tartozók, velük gyakran összefuthatsz, aztán a vipera, griff, medve, mantikór, mondjuk én még egy mantikór vajákkal se találkoztam, meg van még a daru, de róluk se tudunk sokat, az ő tetteikről is csak könyvekben olvastam. – a tanításnak vége, még bele mehetnék olyan dolgokban, melyiknek mi a specialitásuk, vagy merre találhatóak, esetleg kik társaságát kéne a leginkább elkerülni, ám erre még bőven lesz idő.
A Fátyollal való ismerkedést követően, még a leányzó visszaszaladt valamiért, addig is én még meghúzom a ló nyergét, meg felteszem rá a zablát. Mikor megjön, felültetem, majd utszu neki, nekivágunk az útnak.
A fenyvesek egyre sűrűbbek, s a távolból egy vivern kiáltása halad át a hágón. Messze van, nem jelent ránk veszélyt, azonban valamikor ki kéne irtani. Persze ha nincs útban, fölösleges vele foglalkozni, remélhetőleg a muflonokkal, hegyikecskékkel bőven megtömi a bendőjét.
- Tudod…egy vajáknak mindig résen kell lennie. Az előbb egy vivernt halottam a távolból, ezt valószínűleg te is halottat, viszont pár száz lépésre egy szarvas csorda vonul, a hátunk mögött pedig pár hárpia fészkelődik, azon a szirten. – mutatok rá az előbb említett emelkedőre. [#b77e1a]– Vesemir nem beszél sületlenségeket. Van, hogy meg kell ismerned az ellenfeledet, neked kell lépéselőnyben lenned, hogy felkészülj a csatára.[/color]

Nem igazán hittem, hogy azon kapom valaha is magam, hogy egy fiatal witcher tanoncot fogok oktatni. Azt hittem ez a feladat, örökre megmarad Vesemirnek, ki a rangidős köztünk. Néha Lambert hasonlóan tesz, ám csak kifigurázza az ősszakállú férfiút, ki már szebb napokat is látott. Néha eltöprengek rajta, vajon mennyire idős, vagy mennyit élhet még Vesemir. Valószínűleg nem az ágyban fog elhunyni, valami nyavalyától, a legtöbbünkkel úgyis a munkai ártalom végez.
- Hát, pedig ezt alaposan meg kell jegyezned, meg ha belefektettem az időt… - azt hittem érdekesebb lesz amit mondok számára, merthogy ahogy észreveszem elég unottan reagál rá.
Még sokat kell tanulnia a kicsinek, még a ló megülés is nehézkes, ám én nem oktatom ki, rájön ő magától, hogy a jó neki. Amint megállunk a hajzuhatag csapkodása is alábbhagy, csak egy kósza vörös tincset szedek ki, mely a szíjamba beakadt. A hangra felhívom a figyelmet, azonban más dolgokat is megjegyzek, méghozzá, hogy ezen az egy zajon kívül, még hány dolgot hallhatna még.
- Ez azért van, mert, ha vajákká válsz, sok dolog megváltozik, ezek közé tartozik a jobb hallás is. – csekély ár ez azon borzalmas megpróbáltatásért, amelyet a füvek próbája jelent. Nem is tudom, képes lennék e rá még egyszer, most miszerint már tudom, milyen fájdalommal is jár.
- Tudod könnyebb bevágni a vajákok nagy könyveit, és azt a sok szörnyet mind megtanulni, mint az emberek ezernyi szörnyű oldalát kiismerni. A jó embere is térhetnek rossz útra, s ugyanez igaz a rosszakról is. Kiismerni az embert…talán az egyik legnehezebb dolog. Ítélkezni róluk, pedig talán a legfelelőtlenebb. – zárulnak a szavaim, miközben a tempó újra gyorsabb lesz, ám lassan a tüzes nap, a horizont alá bukik, ezzel az égboltnak egy egészen más színt adva. Valami jó helyet kéne találni a letáborozásra, hiszen talán ez a legfontosabb. Egy hatalmas csiszolt kőt, melyet néhány terebélyes fenyő ölel körbe. A közelben patak csordogálását hallom, ez egy megfelelő helyszín.
- Wilkina hozzál pár gyújtós fát, itt megállunk. – jelzem felé, majd lepattanok a lóról.
Egy kis szalonnát hoztam magammal, némi hagymát, valamint kenyeret. Úgy gondolom, nincs jobb egy kis nyárson sült szalonnánál. Nagy energiát ad, ami a legfontosabb, hiszen holnap próbálok tovább menni, Wilkina persze aludhat a nyeregben, de a rövidítés nem ártana.
Egy közeli ágat levágok, majd azt gondosan megfarigcsálom, miszerint jól fel tudjuk tűzni az ételünket. Még bevagdosom az oldal szalonnát, valamint a hagymát felszeletelem, s a többi már csak a kis segédemen múlik.

- Nem kell aggódnod, holtunkig tanulunk. – jegyzem meg egy kis bíztató szóval, mivel a kis félvér eléggé alábecsüli magát. Az utunkat folytatjuk, ám a nap lassan lemenőben van, ezért a ló megáll alattam. A leányt lesegítem a nyeregből, majd kiadom neki a feladatot. Látom, hogy fáradt, de nem sajnálhatom meg őt folyton. Egy kis munka, tőlem távol, önállóságra taníthatja. Meg már egész nap együtt vagyunk, s jó egy kis időt, külön tölteni.
Már készítettem volna a vacsorát, és a nyársbotokat is kifaragtam, mikor meghallom a reszketeg hangot a távolban. Egyből felpattantam. Egy fekete ló? Nem hangzott veszélyesnek, de minden esetre félredobtam az előkészülettel járó munkáimat, majd a kardom szíját átdobtam a vállamon. Odarohantam a lányhoz, melytől az állat kissé megszeppent, néhány lépést hátrált, majd prüszkölt egyet.
- Csak nyugi… - egyre közeledtem a jószághoz, csakhogy a gyeplőjét elkaphassam a megfelelő pillanatban. A ló egyre csak dobbant a patájával, vadul kaparta a földet. Mikor már elég közel értem, egy határozott mozdulattal elkaptam a szíjat. Az állat felágaskodott a két hátsólábára, nyerített, s próbált kiszabadulni. Az ujjaimmal leírtam az Axii jel mintáját, amelytől a ló mintha mi se történt volna megnyugodott.
- Hééé! Hagyja békén! Ez az én haszonállatom. – szólalt meg egy hang a távolból, zihálva. Még szinte ide sem ért a kopaszodó férfiú, a térdeire támaszkodott, csakhogy össze ne essen.
- Nem akartam én elkötni, csak éppen itt volt.
- Tudja éppen vittem a jószágot, azokhoz a vajákokhoz. Az én nővérem nagy bajba kerűlt, egy kísértet vagy mi a fene zargatja, és mivel ez az egyetlen vagyona, gondoltam odaadom nekik, annak feiban, hogy megódják a problémát. Van ez olyan jó, mint a píz. – mikor közelebb ér, meglepődve tapasztalja kilétemet. – De hát maga az kit keresek! Híjjj még jó, hogy összefutottunk, nem kell felmennem arra a rohadt hegy tetejére, szóval megegyeztünk?
- Hát nekünk éppen, most van elég lovunk, de van, mikor pótolni kell. – lenézek a kicsit Wilkinara, kinek még nincs lova. Az állat alig lehetett másfél-két éves, viszont még kissé vad volt, de talán van rá kapacitásom. – Nem ezért indultunk el, de úgy is arra mentünk. Viszont most itt megállunk, majd holnap megyünk tovább, addigis elmagyarázhatná nekem, mi is történt.
A gyeplőt Wilkinanak adom, had ismerkedjen az állattal, s amint a táborba érünk megmutatom neki, hogy kell azt kikötni. A tábortűzhöz ülünk, ahol a fára feltűzött szalonnát a leánynak adom, majd én is elkezdem a magamét égetni. A férfinál van egy kis kenyér, valamint némi kolbász, amit elkezd eszegetni.
- Nos két hónapja kezdődtek a dolgok, ez a szörnyű teremtmény a pincében tűnt fel, s azóta ott kísért. Senki nem mer azóta lemenni oda. - jegyzi meg a férfi.

Ugyan nem akartam kínozni a leányt, hisz a sok utazáshoz, nem biztos, hogy hozzászokott, ezért fáradalmas lehetett, egy egész napot lóháton megtenni, ám a mostoha körülményeket jobb, ha ő is megismeri. A vajákok világában, sokszor lekasszálódva a lóról, máris egy bűzlidérceccel vagy más rémes teremtménnyel találod szembe magad, kit nem érdekel, mennyire volt megterhelő az utad. Büszkén nézek a lányra, ki kissé fáradtan, mégis megindul teljesíteni a feladatát. Én se teszek máshogy, amíg távol van.
A félelemmel teli szavakra felfigyelek, s sietve szaladok oda, egészen addig, míg meg nem látom a vad jószágot. A szívverésem a szokásosabbnál is lassabbá vált, és a mozgásom behódoló lett, mellyel a leginkább meg tudtam közelíteni a paripát. A jelet felrajzolva még nagyobb esélyem lett, az állat eszén engedelmes kábaság lett úrrá. Valami ismeretlen hang zavarja meg a nyugalmat, mely a jószág tulajától jön. Felvonom a szemöldökömet, erősen méricskélve az illetőt, hiszen egy lótolvaj is lehet.
Szemem sarkából látom, ahogy Wilkina bizonytalanul mozog. Még fiatal, pedig a fellépés nagyon fontos, miképp lát a másik. Lassan kiderül, hogy a paripa egy üzleti ajánlat része, méghozzá ami a fajtámhoz kapcsolódik. Jobbkor nem is jöhetett volna az öreg, bár nem terveztem dolgozni, így is a kis plusz pénz mindig jól jön. A gyeplőt-szárát odaadom a leánynak, majd a tábortűz felé veszem az irányt. Mindenekelőtt a lovat biztonságba helyezzük. A féltünde csomóját erős kezemmel megtapintom, majd megrántom. Nem oldódik el, szóval megteszi, s ezt egy bólintással a tudtára is adom.
A tűzhöz leülve végre elkezdünk beszélgetni, arról miről eddig nem eset szó, hogy mégis miféle munka lenne az, amiért egy egész lovat kapna egy vaják. Miközben megkezdjük az eszmecserét, érzem ahogy a leány egyre közelebb húzódik, s a szabad kezemet a vállára teszem. A kis válla szinte elveszik a hatalmas tenyeremben, mégse kell aggódnia, hiszem semmi ártószándék nincs benne. A köpenyem egy részét ráteszem, hogy még kevésbé fázzon, majd újra a ráncokkal tarkított szemekre nézek.
- Miféle teremtmény, hogy néz ki? Pontosabb leírás kéne róla. – jegyzem meg, hiszen vajmi kevés ez az egyszerű paraszti leírás. Nem várok egy bestiáriumi jegyzetet róla, de jó lenne ha pár részletet megosztana velem.
- Mégis miféle?! Há miféle vón? Szörny sikít, az ember körül megfagy szinte a levegő, s kihagy a szívverés. Vörösen izzó szemei vannak, s úgy néz ki, mint aki holtsápadt lenne.
- Banshee lesz az. – súgom oda Wilkinanak. – Egy ártó lidérccel van dolgunk a leírásod alapján. Azt mondják, szörnyű tragédiát átélő fehérnépekből keletkeznek ezek a bestiák. Netán tudsz ilyenről?
- Tudtommal nem…legutóljára Szeplős Rozália halt meg, de őt láz vitte el. Az egész családja szerette, nem vót neki semmi baja tudtommal. – jegyezte meg az idegen, miközben a nyársbotról levettem a szalonnát, s azt felszeltem. Jó ízűen majdszoltam a kenyérrel a nagy zsíros szeleteket. Még nem tudom a leány akar e valamit hozzátenni a dolgokhoz, vagy van e kérdése, ám lassan nyugovóra kell térni, hogy másnap teljes erővel nekiálljunk a feladatnak.

Nem gondoltam teljesen végig, hogy egy vadidegen megállított minket, máskor az ilyennel nem foglalkoznék, hiszen egy vaják, mindennap találkozik olyanokkal, kiket még csak névről sem ismer. Akár lehetnek bűnözők, gyilkosok, csalók, s szélhámosok, én magasról tettem rájuk, most viszont volt egy olyan érzés bennem, hogy valamit féltek, vagyis inkább valakit. A férfi minden egyes mozdulatát figyelem, attól a pillanattól kezdve, hogy helyet foglal velünk szemben. Nem teszem a fegyvermarkolatomra a kezemet, hiszen az mégiscsak fenyegető lenne, azonban a fajtámból adódóan nem kell ilyen dolgokra gondolnom, csak egy szemhunyás, és a rosszakarómnak lenyesem a fejét…persze ez ne történjen inkább meg.
A tábortűz mellett melegedünk, miközben a vándoroknak való étket jóízűen fogyasztjuk. A mellettem ülő piciny lánynak is adtam egy adagot, mely talán még sok is lesz neki, de inkább egyen többet mintsem kevesebbet, hiszen nagy út van mögöttünk, és még nagyobb előttünk. Ahogy közelebb kucorodik hozzám, én oltalmazón ráteszem kezemet, majd betakarom a köpönyegem fölösleges részével. A félvér leány mocorgása közepette, a még szabad kezemmel előveszem azt a keserű lőrét, melyet az útra hoztam. Csak egy kortyot iszok belőle, hogy némiképp jobban tudjak az idegen szavaira figyelni. Amúgy se vagyok egy nebántsvirág, ki pár pohártól becsípne, ez inkább csak élénkítőnek hat.
- Igen, ez egy olyan olaj, melyet azon lényeknek szánunk, kiknek nincs valódi alakjuk. Az amúgy szívós teremtmények, kik a másvilágról jöttek kísérteni, ettől fülüket farkukat behúzva menekülnek. Azonban sohasem lehetsz elég óvatos, néha a vaják technika is csődöt mondhat, vagy nem működik, mert az illetőt félreinformálták. – okítom a kis növendéket, hiszen jobb ha ezeket ő is megjegyzi, s így talán jobban memorizálódnak, mint Vesemir unalmas olvasmányaiból.
- Hát, biz mondom én néked kis hölgy, a láz se gyerekjáték. Olykor túlságosan megbetegszik az ember, s olyankor már nem lehet mit tenni. Az asszonyt már lázálom gyötörte, és kínozta a hőség…
Egy halk torokköszörüléssel adom a másik férfi tudtára, miszerint kissé fogja vissza a fájdallatos leírásokat.
- Lényeg, hogy már jobb helyen van. Elhantoltuk, s az istenek biztos segítik őt útján. Azonban valaki, ha nem is Rozália, ennél fájdalmasabb halállal halt, én mégsem tudok olyról, kinek nagy kínokat kellett átélnie. – fejezi be az idősödő alak, ki a fejét vakarja, hátha mégis eszébe jut valami, erről a rejtélyes szellem asszonyról.
- Banshee-vé. – vágok közbe a sokszorosan félresiklott próbálkozásra. – Igen, ezek olyan nők, kik oly módon haltak meg, amit nem érdemeltek meg, s nem nyugszanak békében. Sajnos sokan áldozatává válnak, kiknek semmi köze nem volt hányattatott sorsukhoz. A bosszú és az elvakult düh, sok dologra ráveszi őket.
Wilkina úgy tűnik ezek után kissé kizár minket, s elrejtőzik a saját kis világába, hová a gyermeki fantázia sokszor elkalandozik. A férfi témát vált, s nagy kedvel mesél arról, hogyan jutott egy ökörhöz, jó áron a vásárban, s a cimboráiról beszél, kikkel áldomást ittak a jó vételre. Oly hirtelen, mint a tenger változik meg a hangulata. Káromkodások közepette, miket hirtelen magába fojt, mondja végig a tragikus történetet mégpedig, hogy az állatnak nyoma veszet, s gyerekkori cimborája vitte el kihasználva részegségét. Eztán csak annyit közöl, hogy ne bízzak senkiben. Mosolyogva bólintok erre, hiszen ezt a dolgot én már réges-rég eltanultam.
A halk neszre felocsúdok, s kissé meglepődök a kijavított apa megnevező hallatán.
- Persze, hogy ébren vagyok…mit szeretnél?

Úgy érzem mindent megbeszéltünk a fizetséget is, na meg az árát. Hiába régen sokszor úgy vállaltam el megbízást, hogy rögvest rábólintotta, mikor meg eljött a fizetség ideje, akkor jöttek a kifogások. Sok testvérem fele-fele arányban kéri a pénzt, persze azt sokan nem szívlelik, mert ha meghal a vaják, akkor a szörny is megmarad, meg a pénz is elúszik, még ha csak a fele is. Meg egy szörny vadászban nem mindenki bízik meg, sokan már az elején azt hiszik, hogy az előleget csak zsebre vágják, majd tovább is állnak. Minden esetre az a ló, elég jó fizetség, még több is annál, mint amennyit kapni szoktam, igaz a munka se lesz egyszerű.
Kissé nehezen veszem észre magam, mikor hideg szavaimmal beszélek egy nő tragikus sorsáról, ki kísérti az élőket…szakmai ártalom azt hiszem. Minden esetre, remélem nem borzoltam fel nagyon a kedélyeket, főleg nem Wilkináét, ki rákérdezett.
A tűz még parázslott, pattogott, recsegett ropogott, s már a vadvilág sok lénye is álomra hajtotta a fejét, mikor a kis félvér hozzám szólt. Már azt hittem az igazak állmát alussza, de most meglepett, ahogyan halk szavára magamhoz térek. Szavai hallatán elmosolygok, majd a saját gyerekkori emlékeim is eszembe jutnak.
- Én se voltam különb régen. Ahogyan egy farkaskölyök se tud magára vigyázni, úgy még te se vagy rá képes, de ez még nem azt jelenti, hogy teher vagy. Engem is tanítottak, s rám is vigyáztak. A belém fektetett energia pedig kifizetődött. Te se vagy különb, egyszer vaják leszel, ki másokat véd majd meg, és akkor nagyon is számítani fogsz, s rád is számítani fognak. – mondom bátorítóan, miközben kissé megveregetem a gyengécske vállát.
- Miket tudnék mesélni, neked emlékszek mikor Vesemir egy vadkantól mentett meg, szinte ripityára törte a kezem és a bordáimat, na meg felhasította a lábamat. Akkor én is teher lehetettem, de az öreg mégse hagyott magamra. Én csak bizonyítani akartam neki, de rosszul sült el.
Persze lassan megértem mire fel a nagy önbizalomhiány, ugyanis az apja, ha nem is teljesen, ám jó alaposan kigyomlálta belőle. Talán egyszer visszatérek a lápba, s jó alaposan orrba vágom azt a seggfejet.
- Persze, hogy visszajövök. Megígérem neked kisfarkas, de tudod mit? Adok neked egy ilyet. - a zsebemből előkapok egy vékony bőr csíkot, majd ketté vágom és az egyiket rákötöm Wilkina kezére, majd a másikat a sajátomra. - Az ígéretemet megtartom és ez a kötés legyen a tanuja, hogy mindent meg is teszek ez érdekében.

Kissé se készültem fel arra, még csak lélekben sem, hogy valamikor egy gyerekre fogok vigyázni, de még ha egy fiúról lett volna szó…ez azonban egy ifjú hölgy volt. Még azt se tudom, hogyan is kéne vele bánni, de legalább próbálkozom. A baba úgy tűnik bevált, ám még mindig nagy út van előttünk, az ügyben, hogy megbízzon bennem. A tábortűznél egy kissé hagyom kibontakozni, hiszen had kérdezősködjön.
Amint szóba kerül az első találkozásunk, hát hogyhogy nem felhozódik a szomorú téma, s ismételten negatívan áll a dolgokhoz. Kellemetlen, hogy nem tud bízni bennem, s még instrukciókat ad, hogy ott hagyhattam volna, több féleképpen is a lápban.
- Kevésbé lett volna helyes dolog, ha egy végtelen lányt ott hagytam volna egy képlékeny helyen, főleg úgy, miképp az ágrólszakadt gyermekeket, senki sem neveli túl nagy kedvel…mindez ez így alakult, és el kell fogadnod. Szerintem így jártál a legjobban. – mormogok kissé az orrom alatt.
Kissé, hogy ne tűnjek olyan morcos gonosz vajáknak, egy vicces történetet megosztok vele, mely gyermekkorom egy balul elsült bizonyítási vágyáról szólt. Wilkina persze kissé komolyan fogja fel, de számomra ez mára egy izgalmas és vicces sztori.
- Ugyan ne légy így elkenődve, ez már rég volt, s így távlatból nekem egy kellemes emlék. – a kellemes kis história után, már csak egy dolgom van hátra, egy ígéret, melyet meg is kötünk egy bőr szállat, miképp még komolyabb lesz a szavak súlya. A kis kezet négy sorosan kötöm át, kissé szorosan, de épp annyira laza, hogy ne fájjon neki. Az ölelés, váratlanul érint, a szemeim kitágulnak, s a kezeim lassan lazulnak el, majd kissé esetlenül viszonzom a kedves gesztust. Még soha sem ölelt meg egy kishölgy, sőt egyetlen gyermek se, mivel engem is egy szörnynek tekintenek, pontosan olyannak, mint amilyeneket ölök.
- Lidérc olaj, valamint yrden jel alkalmazása, egyenlőre ennyi, még fel kell mérnem az ottani terepet, hiszen még jóformán semmit se tudok, sőt még az se biztos, hogy banshee-vel van dolgunk, sokszor az elmondások megtévesztőek, szóval nyomozni is kell, így biztosra megyünk. – ismertetem a leánnyal a terveimet, hiszen még nagy út van előttünk, szóval még bőven ráérek ezen gondolkodni.
Az ébredés kellemes volt, bár a kis Wilkinat sehol se találtam. Felkászálódok, s nyújtok párat. A lábnyomai látszólag belemélyedtek a földbe, de valami mást is láttam, pata nyomokat is. Sétálok egyenesen a part irányába. Már ott látom a kislányt, s a lovat, ami feléje hajol.
- Héj! Máris magaddal hoztad a lovat. – a hátas mintha mi se történt volna, még mindig nagyon koncentrál, mintha nem is hallott volna meg, csak közvetlenül Wilkinahoz lépve rezzen meg, s hátál kissé. Nem értettem a dolgot, vagy Wilkina nem is hozta le a lovat?

Eléggé nehéz volt számomra ez a gyereknevelés, családom se nagyon volt, legalább is olyanok kikre felnézhetnék. Talán a vajákok az egyetlen családom, de mit mondhatnék, ők se a legmegfelelőbb apa figurák, arról nem is beszélve, hogy anyafigura nincs is közöttünk, pedig fontos lenne egy nő…még magam se tudom, miképp vezessem majd be Wilkinat a felnőtté válás dolgaiba. Csak csóválom a fejem, miközben a távoli jövő gondjain zsörtölődök. Az ölelése épp oly váratlanul ér, mintha egy fojtólidérc húzott volna le a mélybe. Nem is tudom, hogyan reagáljak rá, de valahogy ösztönösen viszonzom a dolgot, mégis érezheti, elég ritkán csinálom ezt.
- Félreállsz, s reméled a legjobbakat. Na meg figyelj, minden apró neszre, és ha azt mondom futás, vagy búj el, akkor engedelmeskedsz. – adom az instrukciókat, miképp egyre jobban elnehezedik a szemem.
Reggeli felocsúdásomból, csakis a tegnapi beszélgetés jut eszembe, vagy azt már álmodtam? Fent akartam lenni, őrködni, ez mégsem valósult meg. Vajon Wilkina tényleg fél? Netán ott kéne hagynom valakinél? Ha már így felhozódott a kis félvér, akkor egy kérdés motoszkál bennem, hová is tűnt? Annak ellenére, mennyire pityergős, azért talpraesett kis vakarcs. Nem igazán féltem az életét, bár minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban nő bennem az aggodalom. Emlékszem, eleinte csak koloncnak tűnt, és csak puszta sajnálatból vittem magammal, ám mostanra. Az ölelésére ugyanúgy nem voltam felkészülve
Az izzó parazsakat, melyeket mostanra belepett a hamu, kissé felpiszkálom egy göcsörtös társukkal, mi nem került a tűzre tegnap, majd elindulok Wilkina felkeresésére. Nem lett volna szabad elcsatangolnia, a kiszámíthatatlanságot amúgy se szívlelem. Jobb, hogyha minden úgy megy, ahogy annak kell, s már most málháznánk hátasainkat, utána indulnánk is tovább. Szerencsére nem egyszerű ember vagyok, így a keresése nem vesz el olyan mérhetetlenül sok időt. A lábai nyomot hagytak az avarban, a földben, illetve itt-ott, hol utat vájt magának. Egy közeli vízpartnál ácsorgott, mégse volt egyedül. A medálom eszeveszettül rezegni kezdett, s ide-oda ütközött a mellvértemet alaposan próbára téve.
- Menj a közeléből! – kiáltok a gyermekre, azonban már az is rájött, hogy itt nincs valami rendben. A szilaj mén könnyen elcsábítja a gyanútlanokat, ám kissé se veszélytelen. Az áldozatait, mind a vízbe fojtja, még jó, hogy időben jöttem.
- Kelpie, az a neve ennek a jószágnak. A legtöbben már csak falusi mendemondának hiszik, azonban ez a lény, valósabb veszély nem is lehetne. - oktaom a leányt, akit nem győzöm takargatni. A jószág épp olyan gyorsan távozott, ahogyan feltűnt. A kardomról le veszem ujjaimat, amint elmúlt a veszély.
- Jól vagy, nem bántott? - méregetem a kis félvért, sebesülések után. - Máskor ne kószálj el szó nélkül!