Hiába gyűlölőm a fővárosokat, nem tudtam ellenállni, hogy ne látogassak el Tretogorba a nagy vágta idején. Még a szomszédos faluban lévő kocsmában elcsíptem egy érdekes beszélgetést reggeli közben egy csapat lókupec között. Bormámoros állapotukban, nem gondolták volna, hogy hiába sugdolóznak megpróbálva elkerülni a feltűnést, egy Vajáknak, aki persze még oda is figyel, ez olyan mintha az ő fülébe duruzsolnának. Az egyik éppen azzal dicsekedett, hogy milyen jó áron tudta eladni a De Ruyter ház egyik lovászának a gyönyörű ménjét, annak ellenére, hogy renyhe, lassú volt. Csak annyi szerencse játszott közben, hogy megegyezett a kora és kinézetre kiköpött mása volt a család egyik legjobb, éppen erre a versenyre tenyésztett és kiképzett lovának, ami, micsoda véletlen! Pont tegnap, az éjszaka folyamán döglött el.
Háh! Ez a semmirekellő, meg csodák csodájára éppen akkor hajnalban futott össze a kétségbeesett, beszart istállófiúval. Persze, hogy minden pénzét odaadta azért a nyomorult lóért az életét féltve. Hogy a billogot, hogy oldja meg, az egy egészen más történet. Valószínűleg, csak azért kellett a hasonmás, hogy el tudjon menekülni és ne kezdjék el rögtön üldöztetni, ha valóban így történt.
Utána tömény politikával bombázták egymást jobbról balról, ami már kicsit sem érdekelt. Nekem elég, ha azt tudom, hogy a nyomorultak éppen hol ölik egymást halomra, vagy éppen hol virágzik a gazdaság, ezen kívül nem folyok bele a részletekbe. Meg majd nem pont egy sehonnai kis ivóban, lókereskedőktől fogok világmegváltó politikai eszmecseréket hallani.
Gondolataim megint visszatértek a versenyre. Sok tippet nem kaptam arról, hogy ki fog nyerni, de egyvalakit legalább kihúzhatok a nyerők listájáról. Na meg, ha tudnám, hogy ki lesz a befutó, mi értelme lenne játszani?
Arcomra tisztán kiült undorral sétáltam a város utcáin, valamiféle fogadót keresve, ahol el tudnám tölteni majd az éjszakát. Tudom, hogy a szabad szoba ilyenkor felér egy aranysárkány fellelésének esélyeivel, de másnem megpróbálom pozitívan felfogni és egy amolyan kocsmatúraként tekinteni a kutatásra. Az első ilyen létesítmény előtt, a többi ló mellé kötöttem Tramplit és miután magamhoz vettem a nyeregtáskát, végigsimítottam nyaka oldalán, aztán megpaskoltam és besétáltam a tömör, jobb napokat is látott ajtón. Nem kellett nyomozónak lenni ahhoz, hogy rájöjjek, valami nagyon nincs rendben. Ilyenkor már arra számítanék, hogy az olcsó lőrétől, meg egyéb erős italoktól kiütött embereken keresztül kell átmászni a pulthoz, de pár, látszólag törzsvendégen kívül senki előtt nem láttam korsót. Ha a kinézete nem árulta volna el, még el is hinném, hogy valami kulturált szórakozóhelyre tettem be a lábaimat.
A söntéshez sétáltam, az egyik közeli székre fektettem a táskáimat és az egyik kezemmel rákönyököltem a pultra, még mindig próbáltam felemészteni a látottakat. Rájöttem,  találgatással nem megyek semmire, jobb, ha kérdezek. Amint visszafordítottam a fejem, egy cefetül meggyötört ember bámult egyenesen a képembe a kocsmáros képében, de amint a szemeimre emelte a tekintetét, látszódott az arcán a megkönnyebbülés, mintha csak most csorgatta volna tele a gatyáját.
-Egy sört. – azonnal pattant, de a szemeit nem vette le rólam. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam a folyamatos bámulásától. Átadta a korsót, de még mindig csak nézett. Nem bírtam tovább szó nélkül hagyni.
-Nem tudom mit akarsz, de igazán nem vagy az esetem. – morogtam elfordulva, miután egy mélyet kortyoltam a hűvös italból.
-Te… - háborodott fel, majd egy villámcsapásra le is nyugodott – Szóval nem a felhívás miatt jöttél vaják?
-Szobát keresek, de miről lenne szó? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Időm akad, hogy elvállaljak egy szerződést. A derbire való tekintettel, pedig nem restellnék többet kérni, mint amúgy.  Valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy köze lehet a megcsappant fogyasztóknak is ehhez az esethez és leesett, hogy miért szuggerált olyan kitartóan az előbb a delikvens.
Épphogy kimondta a bestia szót, az ajtó ismét nyekeregve nyílt meg. Meglepődtem, de a groteszk colost, aki belépett rajta, ezer közül is megismerném.
-El ne felejtsd! – felemeltem a kezem a kocsmárosnak és Geralthoz sétáltam. Megragadtam a karját üdvözlésképp megszorítva.
-Úgy látom csak összehordja a szemetet a szél – gúnyosan mosolyogtam, attól függetlenül, hogy eme mondatommal magamat is minősítettem. Annyira nem érdekelt, mert örültem, hogy találkoztam fivéremmel -Hallottál te is a szerződésről? – mutattam a söntés felé – most kapok felvilágosítást.
Ha ketten vállalnánk el, sokkal hamarabb végeznénk és több időm maradna, felfedezni a város többi, felettébb érdekesebb részét, nem is beszélve arról, hogy két vaják könnyebben elbánik egy szörnnyel.

Jártam Kaer Morhenben és hallottam a legújabb csodáról, amit megélt. Az Öreg felvilágosított, ha véletlen összefutunk ne arra következtessek, hogy szellemként visszatért a halála után, csak azért, hogy engem kísértsen.
Így hát nem merült fel bennem egy pillanatra sem, hogy esetleg egy imposztorral állnék szemben. Vesemir, hiába  egy kiállhatatlan, lassú és zsémbes vénember, a tapasztalatai és megítélőképessége kétségbevonhatatlan. Több száz év alatt már majdcsak több is ragadt rá, mint az Út pora. Csak az erkölcsről tartott szónoklatait ne kelljen végig hallgatnom, mert a vérnyomásom olyankor rögtön az egeket verdesi. Nem lovagrend vagyunk, hanem vajákok.
-Na erről van szó – követtem a pulthoz és hallgattam, amit mondott. Megemeltem a korsómat Geralt felé, miután a kocsmáros elé is kirakta a sört.
-Ne aggódj, ha akarnád se tudnád befogni a szám. Be foglak avatni az elmúlt évek minden érdekes részletébe, de előbb te jössz. – alaposan meghúztam a korsót, tartalmának több mint a felét rögtön le is gurítottam a torkomon. Aztán lendületesen leraktam a pult megviselt deszkáira és karba tettem a kezeimet - Biztos voltam benne, az öreg Vesemir agyának megártott a sok főzet meg az évek sokasága, mikor először elém állt azzal, hogy visszatértél az erődbe Wilkinával együtt.
Emlékszem még Ciri jóslatára. Úgy hittem valami foghíjas bestia fogja beteljesíteni, de Coen halála után már világossá vált, nem törvényszerű csontból lennie és szörnyek szájában helyet foglalnia azoknak a fogaknak. Tovább tornáztattam az emlékezetem, de nem ugrott be olyan részlet, ami kitérne rá, hogy ez még korántsem a tündérmese vége lenne.
-Nem mindennap hallani, hogy valaki még a kibaszott sírból is visszamászik, hogy tovább kefélhessen a varázslónőkkel. – mondtam egy elismerő mosoly kíséretében - Őszintén, meglep, hogy nem alakult ki még Ríviai Geralt kultusz.  Mondjuk, ha Kökörcsinen múlik… - egy rövid szünetet tartottam miközben szétnéztem a teremben, tekintetemmel bárdnak kinéző egyének után kutatva. Nem láttam egyet sem, így visszafordultam felé és folytattam is - hmm, ha belegondolok. Még nem hallottam, hogy a feltámadásod is valami fülbemászó, undorítóan nyálas balladába foglalta volna. De ha ez megtörténik utána egyenes az út, hogy Gwynbleidd klérusának élenjárója legyen.
Néha hányni tudnék azoktól a daloktól, amiket a nyálvitéz írt. Akarva-akaratlan is majdnem minden bárdtól hallani őket. Tocsognak a kliséktől. Az aranyszívű megvetett főhős, akinek az életét kockáztatva ki kell vívnia mindenki elismerését, gyönyörű nők és dráma. Dráma amíg a szem ellát, plusz ehhez még hozzá jön a költői túlzás is. Pazar...

Az teljesen érthető, hogy az erőd hatalmas, de Loc Muinne romjai is olyanok hozzá képest, mintha egy ezévben újonnan átadott palota lenne. A megközelítése sem egyszerű, a nagy havak idején pedig szinte lehetetlen, bár, ha jól emlékszem a történetekre, akkor régebben kimondottan ez volt a célja a vízzel körbevett várnak…
Szóval, hogy mi hasznot látott, vagy várt volna tőle Henselt, az rejtély. Nekkerekkel fűszerezve, meg kimondottan ínycsiklandó desszert lett volna számára az új Nekkaer Morhen.
Szerény véleményem szerint Vesemirt még az sem érdekelte volna kimondottan, ha valami mimik veszi fel az alakját, amíg hihetően tudja eljátszani. Nagy kárt nem tudott volna okozni egy két galibán kívül, de ez csekély ár lett volna azért, hogy enyhítse a kedvenc hiányának fájdalmát, a többieket meg elszórakoztassa.
-Minden bizonnyal… más nem is lehetett volna a megmentő, csak te. – hangomban érezhető valamiféle édes-kesernyés szín egy csöpp sértéssel tarkítva.
Mikor próbál meggyőzni, hogy lemond a legkedvesebb hobbijáról és ezentúl csak az orgonában fürösztött boszorkánnyal lép monogám kapcsolatba, nem is próbálom visszatartani a nevetést és nyíltan, jóízűen felröhögök. Bárkinek, aki közelebbről ismeri Geraltot ez szörnyen abszurdnak hangzik és kíváncsi lennék, hogy ez visszafelé is ugyanúgy működne-e, miképp ezt ő elképzelte.
-Abban reménykedtem, hogy a vaják becsületkódexnél nagyobb baromsággal nem fogsz előrukkolni, de még mindig meg tudsz lepni. – fullánkos mosolyomat villantom neki, amiből már jól ismernek – Vagy valami más áll a háttérben, esetleg átkot szórt rád? Abrakadabra, a farkad nem dugod más varázslónő barlangba?
A sebek hiányának hallatán, kicsit komolyabban kezdek figyelni rá. Arra azért kíváncsi lennék, hogy vagy az említett szigetnek van valami hatalmas gyógyereje, vagy valaki mástól kaptak külső segítséget a felépülésükben. Jobban belegondoltam és arra jutottam, nem igazán venném sok hasznát ennek az információnak, így nem is firtattam tovább.
-A Farkasförgeteg? – bal szemöldököm akaratlanul is felrándult a meglepődöttségtől. Ki nem hallotta Ithlinne próféciáját a világ végéről? Kovir kikötői igaz hogy már jegesednek a telek ideje alatt, de egy kicsi lehűlés még nem fogja az emberiség és a világ végét hozni. Na meg mi a franc lehet pontosan az a farkasförgeteg? Eddig úgy hittem ez is csak valami hiperbola lehet, a farkasüvöltő hideg valami színesítése, a tündék amúgy is imádják a cifra elnevezéseket. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy csoport elnevezése lenne. Jobban kellett volna figyelnem Vesemirre, mikor mesélt Geraltról, de bánja a kánya!
–Mindegy… ha üldöznek és kell valami segítség, úgyis szólsz. – vetettem oda neki közömbösen.
Nagy képzelőerővel büszkélkedhetek, de hogy azt a jelenetet magam előtt lássam, ahogy a trubadúr a semmi karjaival halálos ölelésbe fogjon egy vajákot, feladta a leckét. Mosolyogva kezdtem bele mondandómba.
-Persze előtte színpadiasan elterül a homlokára tett kézzel és… – sajnos befejezni nem tudtam, mert a fogadós türelmetlenül a szavamba vágott. Neki mindenegyes másodperce a mi kis párbeszédünknek hatalmas veszteségeket okozott.
A tányérokra néztem, nem rémlik, hogy én is rendeltem volna enni. Megrántottam a vállam és beletörődtem, cimborámmal, ketten meghitten fogunk eszegetni.
Összenéztem Geralttal és beleegyezőn bólintottam.
-Akkor halljuk milyen kegyetlen lény tartja távol az ivótól a jó népeket. – adtam ki az engedélyt, hogy beavasson minket, vagy tippet adjon, miféle bús fenével állunk szemben.

Ha egy napon Eskel is azzal áll elém, hogy követi Geralt példáját, én megeszem a kalapom. Már nem azért, tényleg kecsegtető az ötlet, hogy bármit megtehetünk kényünk kedvünk szerint, mégis maradjunk már meg a józan ész határai között. Na meg pont a legkedvesebb varázslónőt választja a repertoárból? Vicc.
-Erre önként és dalolva sétálsz be egy másfajta pokolba. – megvakargattam a fülem tövét – Szerintem hülyeséget csinálsz. Adok az egésznek egy, vagy két évet, de nagyfiú vagy már. El tudod dönteni mit akarsz… Reméljük. – a szemeim vertikálisan majdnem visszafordultak a fejembe, megvillantva a szemem fehérjének eddig ismeretlen mértékét.
Az pedig csak ráadás lesz, ha pár év múlva az arcába vághatom diadalittasan, hogy „én előre megmondtam”. Már szinte érzem ennek az édes mondatnak az ízét keveredni a sörrel és a pörkölttel a számban.
Nem akarom leplezni és nem is tudnám, hogy irónia nélkül, mennyire is érdekel, amit a szigetről és az utána történtekről mond. Vizima és Novigrad említése után pedig elég csak az arcomra pillantania, hogy tudja mit is fogok mondani. Ezt megelőzve inkább előre válaszol is a fel nem tett kérdésre. Volt alkalmam nekem is kipróbálni, milyen a teleportálás. Nem a világ legkellemesebb élménye, főleg elsőre és én is inkább a lóhátat választanám, de hogy ennyire
Csak bólintok egyet, majd egy pillanatra a gondolataimba feledkezem. Ha tényleg őket keresték, akkor biztos nagy bajban vannak. Végtére is, biztosítottam Geraltot arról, hogy mellette állok, ha szükséges. Azonban az ilyen, hozzám hasonló bolondok kevesen vannak. Eskel, Vesemir, Wilkina és Vilkas biztos vagyok benne, hogy szintúgy vélekedne, mint én, de hat vaják nem csinál nyarat és nem váltja meg a világot, még akkor sem, ha egy varázslónő segíti őket. Most kimondottan a főboszira gondoltam, mert Merigold valószínű, hogy Geralt közelébe sem akar menni majd a frigy után. Leraktam a kanalam és egész testtel a másik farkashoz fordultam.
-Tényleg, meglátogattad Merigoldot is? Ő mit szólt az örömhírhez? – egy karéj kenyérrel megtöröltem a szám és vigyorogva vártam a finom dráma beszámolására. Egy kis könyörgés, könnyek. Biztos vagyok benne, hogy nem volt szép látvány.
A picsába ezzel a sok kérdéssel! Mégis, ennyi idő és ilyen események után félkegyelmű, aki nem érdeklődik.
Geralt ismét bölcs szavaira egy rövid hümmögéssel válaszolok, a fehér farkas amolyan parodizálásaként. Hozzá hasonlóan én is folytatom az evést miközben a fogadós emelkedett nyelvezetéből próbálom kifejteni a lényeget.
-Ki gondolta volna, hogy a fiszteknek is köze van ehhez? – mondtam meglepődést színlelve két falat között – Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki mérgezett drogot szippantgat.
A babonás köznép meg be is vette, hogy valami szellem elég súlyos büntetéssel moralizálja a gyanútlan szórakozó egyéneket, miközben azok csak pont rájöttek, milyen az, ha valaki elég durván hallucinál.
-Szerinted lenne értelme megnézni a hullákat? – néztem Geraltra– Már ha nincsenek még elföldelve, amit kétlek, de a főnök itt - böktem az állammal a kocsmáros irányába - biztos jobban tudja. Szóval?