Lekaptam a pálinkás üveget a konyha egyik polcáról, majd kihúztam a dugót és kortyoltam belőle egy keveset, hogy megízleljem. Szinte egy másodperc töredéke sem telt el és az egész arcom úgy rándult össze, mintha lapáttal vertek volna képen, azzal a lendülettel már vissza is tettem a sav erősségű valamit a helyére. Pár fájdalmas köhögés kíséretében az öreg, kopott asztalhoz sétáltam. Gondolhattam volna, ha még nem vetették rá magukat a szarkák, akkor valami nem épp kerek azzal a löttyel, de megfizettem az árát a meggondolatlanságomnak.
Az egyik tenyeremmel körbe fogtam a nyakam, mintha ezzel enyhíteném bármennyire is a szinte méregnek mondható folyadék torokra ártó hatásait, míg a másikkal az asztalon támaszkodtam. Kellett egy jó perc nyugodt pihenő amire már nem csak a Nagy Medve csillagképet láttam magam előtt.
A medvéről jut eszembe, valami oknál fogva még nem találkoztam össze Wilkinával, pedig Eskel már beszámolt róla, hogy visszajött és az ajándékról is, amit kapott tőle. Kifejezetten részletesen leírta, hogy hogyan esett be szinte a ló alá, négykézlábra érkezve a Vöröske jól irányzott simogatásától. Nem mintha félnék tőle, hogy kifog rajtam egy kis fruska, de a pokolba is, azért akkorát ütni, hogy Kaer Morhen masszív faltörőkosa is megfeküdjön, még ha alattomosan is tette… tapsot érdemel. Az viszont nem, hogy nekem kellett megfőznöm a vacsorát.
Ha már van nő az erődben, nem értem nekünk mi helyünk van a konyhában. Az Öreg, bármennyire is jó szándékkal kotyvaszt, nem tud főzni, Geralton kifog egy sima rántotta, rólam meg ne is beszéljünk. Örülök, ha a vodkán kívül egy rohadt tésztát ki tudok főzni, nemhogy valami teljes értékű, laktató vacsorát tudjak tálalni a kiéhezett falkának. Eskel is inkább szalonnát meg szárazkenyeret evett, még csak hozzá sem szagolt a szenvedésem gyümölcséhez. Wilkina is hagyná inkább a szörnyeket ránk, ő meg háziaskodhatna, ahogy egy nőnek illik, erre most is vadászik valamit.
Kisétáltam a konyhából és azokhoz a ládákhoz mentem, amikben a bombáimat tartom. Felnyitottam és pár bombát odébb pakolva, mosolyogva nyugtáztam, hogy valamiféle csoda folytán nem találtak rá a piámra. A kandalló előtti asztalhoz ültem és elkezdtem iszogatni. Senki nem volt már fent, mindenki visszavonult lepihenni. Mivel társaságom nem akadt, a tüzet kezdtem el nézni.
Az üvegnek már negyede hiányzott, amikor hallottam hogy nyílik az ajtó. Tudtam, hogy Wilkina fog belépni rajta és úgy is lett. Véresen, ziláltan, de mégis azzal a szokásos nyugodt arckifejezéssel, amit csak Kaer falain belül láttam még előfordulni nála. Mintha ez a hely lenne rá ilyen hatással. Egy régi emlék ugrott be, amikor elmesélt nekem egy történetet még kiskorában. Egy bugyuta kis mese volt egy lovagról és egy hercegnőről… és irtó hosszú, körülbelül az egész életüket lefedte.
~
-Tudod honnan tudom, hogy ennek a fele sem igaz, kölyök? – kérdeztem nevetve.
-M-m… - csóválta meg a fejét, majd vörös tincseit kiseperte az arcából.
-A lovag egy olyan nőért halt meg, akit még csak meg sem kefélt. Senki nem áldozná az életét azért, amit ki sem próbált.
-De Lambert, nem mondja a mese, hogy volt vagy nem volt gyerekük.
-Mi? Ez meg hogy jön ide? – kérdeztem értetlenkedve.
- Hát… tudod… ha valakik, akik nem vajákok…. szeretkeznek, akkor lesz egy gyerekük.
Úgy nevettem, azt hittem megfulladok.
-Drága jó Melitele! Vilkas vagy Vesemir mondta ezt a hülyeséget? -megdörzsöltem a szemeim – Szerencsére ez marha nagy baromság. De ha tényleg így lenne, akkor örülök, hogy vaják vagyok, ha nem lennék az, akkor már szinte egész Skelliget benépesíthetném mini Lambertekkel.
-Hála az égnek, hogy nem! – mondta lesokkolt arccal.
~
Körülbelül húsz éves lehettem amikor először találkoztam vele, félt mindentől. Lesokkolt a szélmalomtól, sírva fakadt az ingától. Ha ordítoztam vele, még jobban elkezdett bőgni. Az első években teljes mértékben lemondtam róla, hogy megpróbáljam tanítani is bármire, így csak esténként boldogított ilyesfajta beszélgetésekkel, mikor épp józan voltam és nem küldtem el aludni. De ahogy egyre jobban megszokta a dolgokat, már hajlandó voltam a kezeim alá venni néha. Talán pont ezért is mertem fogadni Eskellel arra hogy visszajön.
-Meg se kérj, nem fogok begyújtani a fürdőben. – mondtam neki mikor közelebb ért – Igaz, hogy jobban bűzlesz, mint a bomlásnak indult vízi hullák, de ráérsz még holnapig.
Odanyújtottam neki az üveget. Már ismerem annyira hogyha nem is kínálnám, akkor is elvenné tőlem.

A tűz hangosan pattogott a kandallóban, miközben a hanyagul összetákolt spalettát az ablakon gyengéden csapdosta a szél. Ha valami művészi vénával és szépérzékkel megáldott személy jelen lenne most az erődben, ő legalább értékelné ezeket az apró, talán észrevehetetlen dolgokat, nem úgy, mint én. Ez a csend és monotonitás kikészít, mégis minden télen visszatérek ide. Nem kell ehhez semmi akadémiát elvégezni, vagy zseninek lenni, hogy bárki megfejtse miért. Vöröskére néztem, miközben meghúzta az üveget. Visszavettem és miután megtöröltem a butykos száját ittam belőle én is ismét. Próbáltam rájönni, hogy mivel harcolhatott anélkül, hogy túl mély lélegzeteket vettem volna.
-Kicseszettül csodálatosan… - hangomból tisztán sütött a szarkazmus – nem elég, hogy nekem kellett főznöm. Ja igen, ha éhes vagy még van a konyhában belőle, szinte érintetlen. – Megforgattam a szemeim és a konyha felé mutattam. – De nem sokkal ezelőtt meghúztam valami mérget is. Nem tudom melyik gyengeelméjű gondolta úgy, hogy nincs jobb hely a tárolására, mint a konyha. Szóval értékeld, hogy előre figyelmeztetlek…. ne igyál bele! Ha csak nem vagy mazochista…. nekem aztán mindegy.
Még meg sem tudtam kérdezni, miféle lénytől lett ilyen csapzott, máris elkezdett rángatni. Nem értem, hogy tud így működni, jobban pörög, mint a lovaskocsi kereke. Nem mintha én unalmas lennék, de a mizantrópiámmal társulva, kicsit sem ennyire szembetűnő jelenség.  
Felvontam egyik szemöldököm és előredöntöttem a fejem. Egy darabig így néztem rá, tekintetem szavak nélkül is az sugalta; te most szórakozol velem?
Egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg a megtorlásra tett ígéretéről. Rohadt hideg van kint, a becsesebb testrészeim, már csak a gondolattól is visszamásztak a hasüregembe. Egy szőrmét levettem a székről és magamra tekertem.
-Mutasd! – felálltam és durrogva elindultam az ajtó felé. Vöröske nem olyan, akitől tartani kellene. Senki nem gondolná róla, hogy azért hív ki a hóra, hogy könnyebben tudjon elásni helyben.
-És… mond csak, történt veled valami érdekes amíg elvoltál? Mert köszönöm kérdésed, velem igen!
Tényleg kíváncsi voltam rá, hogy mit csinált eddig, jó ideje nem láttuk már. Nem kételkedtem a visszatértében, csak abban nem voltam biztos, mikor jön el ez az idő.

Önszántából akart enni a kotyvalékomból, már ez is felettébb meglepő volt számomra, de erre még rátett, hogy azt mondta semmi érdekes. Hogy ennyi idő alatt ne történjen semmi említésre méltó azt nem hiszem el.
-Na meg a bozontos kurvaeget! Két kezem sem elég, hogy megszámoljam, hányszor láttalak a saját gatyádba üríteni kölyökként, még mindig azt hiszed beveszem ezt a szar próbálkozást? Inkább mond, hogy nem akarsz róla beszélni. – mondtam ingerülten – Vagy legalább próbálj meg valami hihető történetet kitalálni, amivel eltereled a figyelmet!
Látszott rajta, hogy nyomasztja valami és kerülni akarja a témát. Ettől függetlenül, akkor sem kellene lódítania, főleg nem magunk között. Ha pedig tényleg ezt az utat akarja járni, akkor azt hiszem elég jól megtanítottuk neki, hogyan is kell élethűen előadni a dolgokat.
Vettem egy mély lélegzetet majd hosszan kifújtam. Csalódott voltam. Nem azért, mert nem akart beszélni az elmúlt három év történéseiről. Na jó, talán azért is egy kicsit, de jobban lelombozott, hogy át akart verni.
A két elejtett vadra néztem és leguggoltam melléjük. Szép megtermett jószágok voltak. Végre nem csak szárított meg sózott húst ehetünk egy darabig. Bár ismerve a többieket, két nap alatt be tudnák falni ezeket.
Hiába volt rajtam a szőrme, a fagyos szél a csontomig hatolt. Az egyik kezemben még mindig az üveget fogtam és ismét hosszan kortyoltam belőle, remélve hogy ez legalább felmelegít egy kicsit.
A vajákok hiába ellenállóbbak, szinte mindennel szemben, nekem a hideg egy gyengepontom. Ez nem azt jelenti, hogy erőtlenné válok, csak gyűlölőm. Emlékeztet arra az időre amikor apám eladta a baltánkat, hogy elihassa az árát a kocsmában. Amikor átfagyva kutattuk az erdőt tűzifa után. Amikor az egyetlen hőforrás anyám szoros ölelése volt.
Mindenki másképp írja le a fájdalmat is, amit érzett a füvek próbája alatt. Nekem olyan volt, mintha a vérem jéggé vált volna, az a fajta szörnyű fagyás, mikor már belülről éget. Ezért utálom a hideget és ezért próbálok minél többet inni, hogy tompítsam az érzékeimet.
Felálltam és éppen mondani akartam, nyúzza meg őket gyorsan, mikor finoman utalt rá, hogy ez a feladat rám vár. Meglepettségemet seperc alatt felváltották a szememből pattogó szikrák. Még nyelvet is nyújtogatott rám, a kacsintás pedig csak olaj volt még a tűzre. Egy pillanatig sem gondolkoztam már ki is nyitottam a szám.
-Én meg remélem, hogy beka…!
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit is mondtam majdnem, ezért rögtön folytattam mintha mi sem történt volna. Istenekre mondom, ez nagyon hülyén jött volna ki. Megszoktam a többnyire csak férfitársaságot az erődben. Karba tettem a kezeim.
-Szóval, királykisasszony! Ezt lehet úgy is – emeltem fel a mutatóujjam felé, továbbra is összefont karokkal - megkérsz és akkor meggondolom hogy segítsek-e, mert már így is be van fagyva a segglyukam. A másik lehetőség, hogy szépen fogom magam, visszasétálok a kandalló mellé. Nyugodtan iszogatom tovább a vodkát és magasról, röptében szarom le a dögöket, amiket iderángattál.
Nem tudom az évek alatt mennyit változott. De a legkevésbé sem hiányozna, ha most sírva fakadna nekem itt. Elgondolkoztam, mit is mondhatnék, amivel megelőzhetném. De minden ami átfutott az agyamon, dicséret helyett inkább csak úgy hallatszott, mintha azt akarnám velük megerősíteni, hogy nem vagyok egy utolsó alak.

-Mint a legtöbbünk. -morogtam az orrom alatt miközben megvakartam a tarkómat.
Egyáltalán nem ezt a reakciót vártam. Győztesnek éreztem magam, de milyen áron. Ez olyan volt mintha egy fegyvertelen embert kaszaboltam volna le hideg vérrel.
Ahogy arról beszél, hogy megpróbált viccelni, egy gúnyos nevetés hagyja el ajkaimat. Viccelni? Mi magunk vagyunk egy kész vicc.
Belegondoltam hogy miket is mondtam és tényleg eléggé taplón viselkedtem vele. Pedig milyen régen láttam utoljára… semmi okom nem volt rá, hogy rajta töltsem ki a mérgemet. Valamiért mégis azt reméltem, hogy nekem fog esni. Hogy elhord mindennek amiért így üdvözöltem és az első dolgom az ő kioktatása.
De ő még mindig csak mosolyog rám. Ha valaki így beszélne velem akkor nagyobb összecsapás lett volna, mint Tuzla váránál.
Hátat fordítottam neki és már indultam volna vissza. Ahogy feltette a kérdést megfordultam. Láttam ahogy vonszolja az egyik tetemet. Biztos fázik ő is, végtére mégiscsak most ért vissza. Fújtatok egyet majd odasétálok hozzá.
-Ha jól tudom az Öreg cserzi a beleket. Valami neki szállt az agyának és kabátot akar készíteni belőlük, állítólag jobban melegít, mint a bundás bőr, de nincs az az Isten, hogy én bélkabátot hordjak. – a jobb kezem mutatóujjával körözni kezdtem a halántékomnál.
Mindenki szokott kísérletezni, de azért a hülye ötleteket kapásból ki kellene törölni az agyakból. Én is elvetettem a kikimor savbomba ötletét. Gondolatban működne, de gyakorlatban elég hülyén nézne ki, hogy nem csak az ellenfél, de az én fél arcom is leolvadna.
Pedig rengetem ötletem van és amikor félretudok rakni valamennyi pénzt alapanyagokra, akkor szabadidőmben szívesen kísérletezgetek újabb bombák kifejlesztésével, aminek a többiek is hasznát vehetik, Vesemirt meg az őrületbe kergetik.
-Ha végeztünk lemehetnénk a tóhoz, amúgyis elszaporodtak a fojtólidércek, és megmutatom az új bombáimat.
Levettem magamról a szőrmét és az egyik kőre terítettem mellé pedig leraktam a vodkát. Leráztam a karjaimat és odahúztam a másik tetemet, majd Vöröskéhez hasonlóan én is csomót kötöttem a lábára. Miután fellógatta odafordulok hozzá ölelésre tárt karokkal.
-Gyere ide te vakarcs… hiányoztál. – mosolyodom el végre én is.

Mi ütött ebbe a lányba, hogy ennyire odáig van a főztömért? El nem tudom képzelni miket ehetett eddig, hogy vágyódik rá. Netán régen is szerette? Sajnos erre már nem emlékszem, bár kimondottan kételkedem benne. Mégis jó hallani, hogy valaki értékeli még ha csak szórakozik is.
-Végül is, belehalni úgysem fogsz, de remélem nem vársz valami kulináris élvezetekkel túlfűtött appetissaintot, messze nem vagyok egy ínyesmester. Legrosszabb esetben a latrinán ülsz egy darabig.
Mosolyogva magamhoz szorítom, az sem érdekel, hogy engem is összeken a ruhájára száradt alvadt vérrel. Megsimogattam a hátát, de mikor felnézett már kezdett túl nyálas lenni a szituáció így eltávolodtam tőle. Ekkor tűnt fel, hogy a hegek az arcán még nem voltak ott mikor utoljára láttam. Vagy a memóriám kezd cserbenhagyni? Mindenesetre, ha akarta, elmesélte volna már mikor először kérdeztem.
-Mhm - kérdésére rögtön hevesen bólogatni kezdtem. Figyeltem ahogy meggyújtja a tüzet és amint felcsaptak az első lángok már mellé is álltam a kezeimet fölé tartva. Miután kicsit felmelegedtem a másik vadat is felakasztottam és elővettem az agancsmarkolatú vadásztőrömet a kabátom belsejébe varrt zsebből. Kihúztam a bőr tokból és elkezdtem körbe vágni az általam fellógatott őz lábait. Óvatosan bevágtam a belsőcombok mentén majd, amikor találkozott a két vágás, benyúltam a bőr alá és végig vágtam a hasán is, ügyelve nehogy felhasítsam a húst is. Jó lenne egyben megtartani őket, ha Vöröske is továbbáll, legalább egy kevéske pénzt be tud zsebelni a bőrökből. A kikészítésével nem kell bajlódnia, az öreg úgyis szívesen megcsinálja.
-Visszatérve… - kezdtem bele mikor Wilkina visszaért – Kovirban kaptam egy érdekes megbízást. Sok információval nem tudott szolgálni a megbízom, csak annyival, hogy a dög lassan negyed falut kiirtotta. Álmukban csalta az embereket a barlangjába. – mosolyogva nyúztam a bőrt – Szinte semmit nem tudtam, se hullák… se nyomok, fogalmam nem volt mivel állok szemben, csak annyit, hogy amelyik lény képes az álmokban üzenni az embereknek az egy erős rohadék lehet. Akkora összeget ajánlottak, hogy nem volt szívem visszautasítani, sőt még rádobattam pár százat. Hogy honnan kaparták össze rejtély, nem ez a lényeg. – gesztikuláltam az egyik kezemmel, míg a másikkal húztam le a bőrt.
-Keresem a barlangot, erre a bejáratnál összetalálkozok egy varázslónővel. Nem akart leakadni rólam. „Van bent egy nagyon ritka ereklye, muszáj megszereznem!” – próbáltam a legnyervákolósabb hangon utánozni a nő hangját –Hiába záporoztam folyamatosan gúnyos megjegyzésekkel, jött utánam, mint egy kutya, akit próbálsz elzavarni, de nem tudod mert érzi nálad a füstölt szalonna illatát. – nevettem – Alig jártunk bent öt perce, valami nagyon sértő dolgot mondhattam neki, mert tűzvörös lett a feje. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy repülök. Felkészültem a fájdalmas esésre, de egy ágyban értem földet. Mellettem pedig ott feküdt a szörny, ami egy boszorkány volt. Hadd ne részletezzem, hogy nézett ki, legyen elég annyi, hogy egy troll nő is afrodité lehetett volna mellette, mintha egy vizibanyát egy ködárnyat meg egy öreg nekkert kereszteztek volna. Minden férfi rémálma egy ilyen nővel találni magát egy ágyban. Egyik oldalról ez a szépség próbál felkaszabolni a karmaival, miközben a másikról a füstölgő fejű varázslónő tűzgolyókat dobál ránk, nem is törődve az én testi épségemmel. -mosolyogtam – a végét pedig szerintem tudod mi lett.
Megtöröltem a kezemet a nadrágomba és a zsebeim egyikéből előhúztam egy medálszerű, kör alakú díszes szerkezetet, aminek az oldalán egy kristály volt. Leraktam a földre és elfordítottam a jegecet. Abban a pillanatban egy mezítelen női alak jelent meg halványan, eléggé pikáns táncot lejtve.
-Az álmokhoz lehet valami köze – büszkén néztem az előadást – de nem találtam sajnos használati útmutatót. Eladni meg mégsem akarom.

A kérdésére a csípőmre tettem az egyik a kezem a másikat pedig lendületesen meglendítettem magam előtt vízszintesen, amolyan tiltakozásképp.
-Mekkora ötlet! Kérjek segítséget Merigold-tól! Zseni vagy… utána meg játszhatom a kerítőt neki Geraltnál. Találkozom elég boszorkánnyal az Út-on, nem fogok egy adósságot a nyakamba szakasztani pont ezzel. – nevettem.
Kikapcsoltam és visszatettem a zsebembe a kis szerkezetet.
Végeztem a bőr lenyúzásával, levágtam a fejet és elkezdtem a zsigerelést. Gyorsan ráeszméltem, hogy akarja a franc kitakarítani a beleket Vesemirnek és már bántam a megemlítését is.
-Tudod mit? Én inkább passzolom a beleket. Szerintem van már neki annyi, hogy összedobja azt a förtelmet amit akar.
Külön pakoltam a szerveket és elkezdtem leválasztani és kiugrasztani az elülső lábakat a helyükről. Végeztem vele és már csak Wii-re vártam.
A kezembe vettem ismét az üveget és a tűz mellé álltam.
-Még ma végzel, vagy segítsek? – kérdeztem gúnyosan, majd kortyoltam egyet.
Nem akartam külön fordulni a húsokkal. Megvárom míg Vöröske is végez és egyszerre leviszünk mindent, amit meg holnapra tervez azt bevisszük a konyhába és ott feldaraboljuk még jobban.
-Na és kicsi Vil… most már te fogsz főzni ránk igaz? – inkább hatott kijelentésképp, mint kérdésnek a mondatom.
Nagyon remélem, hogy megerősít benne. Egy nő mégis otthonosabban mozog a konyhában, mint bármely férfi. A reggeli gondolatától pedig, amit majd készíteni fog, összefut a nyál is a számban.
Ha elindul eltenni a húsokat akkor én is a kezembe fogva őket követem.

Zavarodottan gondolkozom el egy pillanatra mikor azt mondja, hogy el ne felejtsem. Má’ hogy a hét ménküves istennyilába tudnék megfeledkezni egy portabilis táncosnőről aki mindig, alig egy karnyújtásnyira van, és akkor lejt előttem egy párat amikor csak akarom. Méghozzá ingyen és bérmentve. Attól meg hogy meglopjanak, egyáltalán nem félek. Eléggé körültekintő vagyok varázslók környezetében. Soha nem tudni éppen milyen szándék vezérli őket, így mindenre fel kell készülni a társaságukban.
-Ha egy kis méreggel keverjük akkor lentebb vihetjük a populációt… ha még vannak. – Bólogattam elismerően Vöröske ötletére - Bár nem hiszem, hogy akármelyik ebadta szeszkazán is nekiállt volna ezidáig.
Senki nem szívesen vállalja be ezeket a dögöket, de ez is olyan, mint a szarpucolás, inkább ugrálnál az ingán 3 napig egyhuzamban, minthogy azt a négy vagy öt órát rászánd, mégis a végén muszáj megcsinálni valakinek.
Elhúztam a számat. Könnyen felismertem, hogy az előbbi ártatlan megszólítással, sebészi pontossággal egy olyan seb kellős közepébe tapostam. Nem is. Inkább ugrottam két lábbal telitalpas szaltót tíz láb magasságból, ami még korántsem forrt be. Sajnos túl jól ismerem az érzést, mégsem én vagyok a legjobb ember, aki ilyenkor megnyugtató szavakkal tud enyhíteni a másik fájdalmán, az Eskel specialitása.
Ennek okán inkább eltekintettem attól egy ideig, hogy bármi megjegyzést is hozzáfűzzek. Pedig nehezen tudtam fékezni magam, de ami késik, nem múlik.
-Ezt örömmel hallom. – Lesétáltunk – Nő vagy, tudsz főzni. Na meg Vesemir vadragu lévénél, aminek az íze inkább hasonlít a vörösboros hányáshoz krumplival, bármi jobb. – mosolyogtam, közben kampókra akasztva fellógattam a húsokat a többi mellé, miután az enyémeimmel végeztem, átvettem Vöröskétől is a többit és azokkal is ugyanígy jártam el és felsétáltam.
-Eszel előbb és majd utána elintézzük a többit, jó?  
Kimondottan örülnék neki, ha beleegyezne, legalább egy kicsit felmelegíthetem magam addigis a kandalló mellett.
-Attól meg nem kell félni, hogy valami kiszagolja itt, hallottam megtisztítottátok az erődöt. Nem is tudom melyik felbukkanása lehetett meglepőbb Kaer Morhenben a nekkereké, vagy a kicsivel sem szebb látványt nyújtó eltévelyedett hivatalnoké a díszkísérettel. Kár hogy nem voltam jelen. Azért remélem trombitáltak is mikor bejelentették, hogy mit akartak.
Szépen elintézték, hogy bérelhessük a helyet, de igazából egy garast sem ér. Minden szar rajta… a tető, a falak. Életveszély az egész, mi meg nem vagyunk kőművesek, hogy rendesen megtudjuk csinálni. Ha az öreg nem ragaszkodna ehhez a helyhez annyira, már rég nézhettünk volna egy másik szállást is télire.

Helyeslően bólintok a szavaira. Csak eltanult tőlünk mást is a mértéktelen ivászaton és az élvezetek hajkurászásán kívül, jelen esetben pont a hatékony munkakerülést láthattam tőle.
-Nagyon jó! – mosolygok rá. Nem sokszor szoktam dicsérni másokat, még ha megérdemlik sem. De mivel az én vállaimról is vesz le terhet ezzel, így most kivételt tettem.
Hogy volt-e más nő? A szajhák drágák, főleg, ha egy egész télre bérled őket. Önszántából meg ki lenne az a hülye, aki beleegyezne, hogy itt fagyoskodik ebben a romban? Na meg ha jobban belegondolunk, legtöbbünknek nincs kapcsolata, egy vagy max pár éjszaka, de érzelmileg nem igen kötjük le magunkat, az ilyeneket pedig nem hordjuk haza. Biztos elpatkolnának tüdőgyulladásban. Ha mégis lekötnénk, kétlem hogy a legjobb ötlet az lenne, hogy elhozni a leánykát, ide, a kanos, kiéhezett kéjencek közé.
-Olyan biztos nem, aki megmaradt volna az emlékezetemben – vontam meg a vállaim – Meg gondolj bele, te elhoznád a kedvesed, ha nők lennénk?
Mivel beleegyezett, így csak annyi kitérőt tettem, hogy ismét magamra terítettem a szőrmét és a kezembe vettem a már szinte üres üveget. Utána már célirányosan mentem a bejárat felé.
-Persze, milyen szép emlékek is köthetnek egy olyan helyhez, ahol majdnem halálra kínoztak. – Megforgattam a szemeim.
Engem egyedül Vesemir köt ide és talán az hogy itt tudok találkozni a többiekkel. Ha nem ez lenne a szokásos találkozási pontunk, akkor egy könnycseppet sem ejtenék érte, még ha a földdel válna egyenlővé, akkor sem.
Bevágtatok az ajtón és rögtön a kandallóhoz sietek.
-Brrr…. – egy kicsit megrázkódok, miközben felmelegítem a kezeimet. – hozom a kaját.
Bementem a konyhába és úgy ahogy volt az egész edénnyel kihoztam. Őszintén, fogalmam sincs mit sikerült csinálnom, valamiféle ragu lehet, van benne minden ehető, amiről úgy gondoltam, hogy finom és a szervezetnek szüksége van. Az már más dolog, hogy hogy néz ki. Na meg az íze sem a legjobb, de Wilkinának úgy tűnik mindegy. Ha éhes az ember akkor nem igazán válogat.
Letettem az asztalra egy kanál és pár szelet kenyér kíséretében, utána pedig magamhoz vettem az ezüstkardomat és egy köszörűkövet majd letelepedtem a tűz mellé.
-Tényleg, visszatérve. Mi van a medvéddel? – kérdeztem miközben a penge oldalán elkezdtem húzni a követ, határozott, de nem túl gyors mozdulatokkal. Mindigis szerettem ezt csinálni. Valahogy megnyugtattak az apró szikrák és a hang, amit a súrlódás adott ki. Szerettem kiélvezni minden húzást, hiszen örökké nem lehet csinálni, még a végén az egész kardot leköszörülném.

Elmosolyodom, amikor megköszöni és örömmel nézem ahogy kétpofára tömi magába az ételt. Még az én étvágyam is meghozta volna, ha nem lennék tele. Két falat közben ahogy elkezd mesélni a medvéről abbahagyom addig az élezést, majd mikor megszólalok már folytatom is.
-Eddig együtt voltatok? – érdeklődöm meg kissé közömbösen, próbálva kihúzni belőle valamit az eddig történtekből.
Bár kétlem, hogy ilyen sokáig elviselje egymást két személy. Nem ismerem ezt a medvét, ha esetleg említette is valaha a nevét, már arra sem emlékszem, lehet találkoztam is vele már valaha. Ki tudja… de az biztos, hogy legtöbbjük nem az eszükről híres és nem is azok a kezesbárányok, akik kisállat módjára búvnak a szeretett nő kebleihez. Ki nem nézném Vöröskéből, hogy az agresszív fickók a zsánerei.
Ahogy Vilkasról kérdez elhúzom a szám és leteszem a kardomat magam mellé. Az ezüst hangosan csattan a köveken, majd meggondolom magam és visszacsúsztatom a hüvelyébe. Felállok és az asztalhoz sétálva, helyet foglalok a kis farkassal szemben.
-Lehet már egy fára lógatta magát a szerelmed miatt. – Persze hogy nem gondolom ezt komolyan – Nem, valószínűbb, hogy egy szirén fészek mélyén csücsül. – Főleg, hogy vonzották mindig a furcsa, veszélyes nők.
Próbálom elviccelni, de nem hiszem, hogy sok sikert érek el vele, ha pedig komolyan is venné, biztos vagyok benne, hogy újat ezzel nem mondanék neki. Már rég vissza kellett volna térnie az erődbe, ha életben lenne. Vöröskének is tisztában kell lennie ezzel, vajákok vagyunk. Lehet a következő évben Eskel patkol el, vagy én. Nem vagyunk Geraltok, hogy túléljük a saját halálunkat.
-Láttam kint – a fejemmel biccentettem az ajtó felé – ahogy megkönnyezted. De ezzel jár. – könyökömre támaszkodtam az asztalon – Hülyeség azt tanácsolni, hogy ne is foglalkozz vele. Ugyanaz mintha egy kölyöknek azt mondanád, hogy ne hugyozzon szembeszélben… úgyis fog. Csak azt tudom tanácsolni, hogy fogadd el. Ha véletlen mégsem úgy lenne, legalább még jobban fogsz örülni. De hamis reményeket ne táplálj, sokkal jobban fájnak.

Mutató és középsőujjammal megdörzsöltem az egyik karomnyomot a halántékomnál, ezzel próbálva elhessegetni a papnő képét, aki Vöröske utolsó mondatára ismét belopta magát a gondolataimba.
-Ugh, elhányom magam – soha nem volt erősségem a romantika, sőt sokszor taszított is -, mondjuk a pénzzel én is így vagyok. Ha ki is csúszik a kezeim közül, valahogy mindig visszatalál, addig meg szaporodik, ellentétben a te medvéddel. Vagy ő is csak próbálna?
Mosolyogva tereltem más vizekre a témát, hogy azt az édes szerelmes csillogást - amibe már lassan belefájdul a fogam – elkergessem.
Az arca hirtelen elsápadt, valahogy éreztem, hogy fejében lefestette a képet Vil haláláról. Bűnbánó szavaiból pedig következtetek, hogy már vagy ezeregy módon elképzelte ezelőtt is. Még hogy mi nem érzünk! Marhaság, itt ül előttem az élő példa rá hogy a vajákokban is van annyi érzelem mint az emberekben.
Összedörzsöltem a tenyereim, de nem szóltam még semmit. Közelebb húztam magamhoz egy korsót és beleszagoltam, hogy mi okból, magam sem tudom, hiszen az alkohol fertőtlenít. Félig megtöltöttem és odatoltam Vöröskének, hátha így már nem fog fuldokolni a kajától. Megköszörültem a torkom.
-Mhm… ez van. - bólintottam és egy darabig csak néztem őt.
Kicsit kezdett már kellemetlen lenni a csend, tehát valami másra várt. Tanácsra… de komolyan tőlem várja? Hát, ha ennyire elkeseredett…
-Most miva’? Pakoljak még ezer mázsa súlyt a vállaidra, hogy igenis a te sarad? Hogy ez a szarság elkerülhető lett volna, ha máshogy alakítod a dolgokat? Vagy azt várod, simogassam a lelked enyhítve a keserveden és mondjam; nem tudhattad előre mi lesz? – tártam szét a karjaim grimaszolva.
Legmélyen kavarogtak bennem az érzelmek, sajnáltam Vöröskét, sajnáltam mert annyira érzékeny és ostoba. Mindenki vesztett el számára fontos személyt, van, aki nem is egyet. Az emlékeiket mindig magunkkal fogjuk cipelni, de azért nem betegszünk bele a hiányukba.
-Ha komolyan érdekel mit gondolok akkor tessék! Az utolsó perceiben inkább igyekezett, hogy ne szarja össze a gatyáját, nem pedig azon kattogott az agya, hogy volt egy kis csetepatétok.
Felálltam és a hátamra vettem a kardjaim majd egy tömör tölgyládához sétáltam, ami faforgáccsal volt bélelve, köztük pedig bombák voltak. Egy bőrzsákot magamhoz vettem és elkezdtem megtölteni különféle fajtákkal.
-Azt mondod életed végéig bánni fogod. Nos hát akkor próbáljuk ki ezeket a prototípusokat, hátha ma jön el az a nap és abbahagyod a siránkozást. – nevettem és az ajtó felé indultam a nagy zsák bombával és út közben felvettem egy üveg mérget is a biztonság kedvéért.

-Nem csak Vilkasnak voltál… vagy fontos. Ne árts nekik azzal, hogy beletemetkezel a bűntudatba. – mondtam halkan, vaják ő is. Ha akarja meghallja, ha nem hát akkor meg ő az egyetlen süket köztünk.

Alig szólt hozzá valamit a meglátásomhoz. Egyre aggasztóbb a szemlélete, ha ezt sokáig folytatja tovább, akkor nem tud majd koncentrálni a harcra sem. Hiába ügyes egy fehérnép – persze, hiszen én is kivettem a részem a tanításából – de hosszútávon ez csak rosszabbodni fog.
-Nem beszélsz lyukat az ember hasába, mi? – pimasz vigyorral fordítottam arcomat az irányába, mikor utolért.
Miután beleöntöttük a beleket egy zsákba felkaptam a tisztábbat.
-Stip-stop enyém a bombák zsákja, tiéd a beleké. A szagosabb úgy sem leszel már, tőlük.
Kisétáltunk a kapun és az erődöt megkerülve a tó felé vettük az irányt. A sziklákról leereszkedve ügyeltem, hogy ne nagyon üssem oda a zsákot semminek. Az első nagyobb szirtnél miután leértem, letettem a zsákot és a kezeimet tartottam Vöröskének hogy elkapjam. Pillanatok alatt tudatosult bennem, hogy már nem az a kislány, mint egykoron. Visszahúztam a kezeimet és összefontam őket a mellkasom előtt.
Már nem szorul segítségre, teljesen felnőtt, ha kefélni tud, akkor egy kis ugrás sem tesz benne nagyobb kárt.
Folytattuk az utunkat és elértünk a barlang bejáratához. Letettem a zsákot majd zsigerből nyúltam a Macskáért az övemen, de nem vettem még elő, először fel kell készülnünk. A nullánál is kevesebb alkalmam volt Vöröskével együtt vadászni eddig. A gyakorlásokon kívül még nem láthattam miképp harcol élesben. Őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy tényleg jó, vagy csak rohadt szerencsés, hogy még mindig életben van.
-Remélem vannak nálad a fontosabb főzetekből. Kivételesen most nem a fehér sirályra célzok. – mondtam miközben a méregért kutattam a zsákban.
Miután a kezembe akadt Vöröskéhez és az általa cipelt zsákhoz lépek. Alighogy önteném bele a folyadékot, megtorpanok. Hülye ötlet volna már most ráönteni, elég lesz majd bent, miután kihelyeztük.

Mikor kinyújtottam a kezeim felé, megcsapott a felismerés, hogy már nem az a kis hegyesfülű törpe lányka, aki volt annak idején így amikor észrevettem magam, gyorsan pózt váltottam. Ennek köszönhetően nem is számítottam rá, hogy mégis rám veti magát. A leeső nagy kődarabból ítélve, talán ő sem, de mégis így sikerült. Olyan hirtelen történt, nem gondoltam volna, hogy a lány, aki végig ment a 9 ingán egy rohadt sziklaszirttel nem tud megbirkózni, így én lettem az esést csillapító párna. Akaratlanul a kezeim pedig ott markolták meg, ahol éppen érték. Nem kellett sok idő, hogy tudatosuljon bennem, mit sikerült megtapogatnom. Gyorsan leszállítottam magamról és morogva felálltam. A másik meg, elég formás nő lett Vöröske, mégis a gondolat, hogy úgy tekintsek rá… nem, nem akarok erre még gondolni se, így is a hányinger kerülget.
-Csúnyábban is végződhetett volna! Hogy a francba tudtál leesni… Innen!? – kérdeztem a szirtre mutatva.
Leporoltam a ruháimat. A barlangnál mikor felsorolja az éppen rendelkezésre álló főzeteit, büszkén mosolygok. Már nem maradtunk sokan, akik előre készítik el a főzeteket, még kevesebben, akik az övükön hordják azokat. Már lelkiekben hallom is Vesemirt hogy ez ostobaság, mert törékenyek az üvegcsék és harc közben ki vannak téve a sérülésnek. De a francot sem érdekli, kényelmesebb és kéznél vannak rögtön. Na meg ki tudja, az évek alatt összetört és a ruhámon keresztül a bőrömbe beivódott főzeteknek, lehet van egy rejtett testápoló hatása is, mert be kell vallanom, sehol máshol nem olyan lágy és selymes a bőröm, mint az övem körül. De ha kell ezt a titkot a sírba viszem.
-Ügyes kislány. – mosolyogva leteszem a mérget és a macskáért nyúlok.
Amint venném ki a dugót, megtorpanok. Elég fura színe van a löttynek, sőt! Kiveszem és beleszagolok.
-Uhh a picsába! – gyorsan visszadugom és megdörzsölöm a szemeim aztán a másikat is előveszem, de abban is ez az ismeretlen folyadék van – Jól sikerülhetett a köszöntő bulim. – morogtam a tarkómat dörzsölve -Esetleg akadna Lambert bácsikádnak is egy fiolányi ciccmicc?
Legszebb mosolyomat húztam elő a megannyi kedvesebbnél kedvesebb mimikám repertoárjából.

Bólintva elfogadtam a felém nyújtott főzetet és megittam én is követve a vajáklányka példáját.
Érdekes tény, hogy ahány vaják annyiféle textúrája létezik a dekoktumoknak, mondjuk tény, hogy ebben közrejátszik az alapnak használt alkohol minősége és fajtája is. Azért egy vivernvér spirituszt és egy rozsvodkát nem lehet egy kalap alá venni.
-Asszem megvagyok.
Gyűlölök másokra szorulni, főleg kéregetni, még ha Vöröske jó szívvel adja is. Éreztem ahogy a harag kiül az arcomra, de nem szóltam inkább semmit, nem akarom a mérgem levezetni rajta. Most ő tényleg nem tehet semmiről, csak magamat húztam fel. Az egyik kezébe a csalis zsákot adtam a másikba meg a bombásat. Persze mindezt csak azért, hogy előre tudjak menni a bányában és közben tudjak figyelni és rögtön levágni, ha valami lesből támadna ránk. Egyáltalán nem azért, mert lusta vagyok cipekedni.
-Mocskos dögök! – undorodva morgok, próbálva kikerülni a tojásokat, amikből egyre több van ahogy bentebb érünk – Most még ne foglalkozzunk ezekkel, majd visszafelé felgyújtjuk őket.
Egy nyitott nagy helyhez értünk. Wiihez lépve elveszem tőle a csalikat és kissé távolabb kitartva magamtól elindulok a középső rész felé.
-Addig keress nekünk egy jó rejtekhelyet, ahonnan könnyen célozhatunk. – mutattam fel a sziklapolcokra – Lehetőleg olyan helyen, ahol nem loccsan ránk semmi visszataszító testnedv.
Remélem nem csúszik le megint a lányka, ha igen, most nem fogok kéznél lenni és eséstompítóként funkcionálni.
Feltűnően csendes és üres a járat, de az is lehet, hogy valami elterelte épp a figyelmüket rólunk. Amint kiöntöttem a zsák tartalmát egy félkörben, ezúttal tényleg elkezdtem leönteni a méreggel és a feromonokat is szétlocsoltam a területen, hogy nagyobb számban gyűljenek össze a szörnyek. Minél több annál jobb. Felvágtam a beleket, a késem pedig a gombákba töröltem, mielőtt visszaraktam a helyére.
-Na ez kész – összedörzsöltem a kezeim és a szemeimmel Vöröske után kezdtem követni – sikerült találni egy jó helyet?