Nem akartam, hogy Wilkinanak baja essen, ám ki se akartam hagyni őt a vadászatból, mivel akkor nem tanulna semmit. Jó kis bevezetés lesz számára, egy éles szörnyvadászat.  Halk szavaira csak biccentek egyet, miután ismertettem vele a szabályokat. Ezt úgy veszem, megértette. Nincs már több dolog. Persze idővel még biztos eszembe fog jutni, pár hasznos tanács, amely az életét mentheti meg, ha szorul a hurok.
Miután reggel felébredtem, a kisasszonyt nem találom sehol. Persze tud vigyázni magára, bár egy kevés aggodalom ült az arcomra. A nyomait követve egészen egy kisebb folyóig követtem őt. Egy átkozott lény magasodott fölébe. Már készültem lecsapni, ám Wilkinanak volt annyi sütnivalója, miképp ne üljön föl rá. Kellő távolságba menekült a fekete paripától, amely most üres kézzel távozott. Sokak nem tudnak ellenállni a látomásbéli teremtménynek, de nagy árat fizetnek ezt követően.
Wilkina igazolja is, hogy egy haja szála sem görbült, az eset során, én viszont még ettől átvizslatom. Sehol egy karcolás szerencsére. A szavakat keresi, bocsánatkérőn, csakhogy én egy bólintással letudom a dolgot.
- Tudom nem akartál bajt keresni, ennek ellenére megtaláltad. Máskor ébressz inkább fel. – kis szigor nem árt, de nem viszem túlzásba. – No, fel a fejjel… nem történt probléma és ez a lényeg.
A leány hátát gyöngéden irányba noszogatom, ekképp visszaindulunk a táborunk felé. A megbízónk kezdett magához térni. Nem tűnt egy korai kelőnek a táskás szemeit elnézve, azonban egy kotnyeles szajkó fütyörészése miatt most kénytelen volt feltápászkodni. Zsémbesen egy törött ágat hajintott az ágak közé, remélve, miszerint az ébresztőjét kupán vágja.
- Úgy nézem, már fel se kell ébresztenem. Remélem nem akart visszaaludni. – teszem hozzá ironikusan.
- Nem, nem akartam. – motyogta az orra alatt, miközben összehajította a cókmókját. A példáját követve én is hasonlóképp tettem. A kis félvér nem ülhetett fel a paripájára, még kénytelen volt az én hátasomra ülni, mivel a paraszt használta a másikat. Felültettem először Wilkinat, majd én is elfoglaltam a helyemet mögötte.
Jó néhány óra eltelt, mikorra az első települést elértük. Végre kinyújtóztattuk tagjainkat, amely már nem ártott.

Nem voltam mérges a kis félvérre, inkább aggódtam, hogy valami butaságot csinál. Én is voltam gyerek, szóval tudom milyen, mikor elbóklászol, s akár egy nem kívánt kalandba kerülsz. Talán túlzottan féltem őt, azonban ameddig nem elég felkészült a világra, addig az én, illetve a többi céhtag felelőssége a felügyelete. Csak egy figyelmeztetést kapott tőlem, ám a testhelyzetéből ítélve, valami másra várt. Valószínűleg valamilyen tettlegességre számított, én viszont ilyen nevelési formát nem támogatok. Persze ha nagyon rossz fát tesz a tűzre, akkor lehet, az indulataim felülkeverednek, viszont most semmilyen baj nem történt.
- Szóval…máskor jobban vigyázz. – jegyzem meg lezárva az ügyet, majd visszatérünk a rögtönzött táborhoz.
Szerencsére az idegen nem fosztott ki, míg elbóklásztunk. Már volt rá nem egy precedens, hogy a vajákot pár perc eltűnést követően, máris hullaként aposztrofáltak, azután a holmijukat, meg vitték a tisztes dögkeselyűk. Wilkinat eléggé leköti a szajkó, ami nem is baj, legalább nem a halál közeli élménye jár a fejében. A lovamra visszateszem a nyerget, s a kis töpörtyűnek is hagyom, had segédkezzen abban, miben csak tud. Dolgos egy leány, szóval erre nem lehet panasz, azonban még a füvek próbájáig, még annyi idő van, illetve annyi minden változik. Belegondolni is szörnyű, hogy akár bele is halhat a vajákká válásba. A rossz gondolatokat elhessegetem, mikor felsegítem a nyeregbe, majd felülök mögébe.
Jó pár óráig pihent, míg én szűkszavúan válaszolgattam a kísérőnknek. A munkaadónk sok marhaságról beszélt, főképp a disznóiról, mennyire jó húsban vannak, s hogy milyen jó hurkát tud készíteni belőlük, na meg még jó pár tivornyáról, hol a falu legszebb szüzeit avatta be, amit nehéz elhinni róla, főképp a terebélyes hasa, illetve a ritkás hajzata miatt. Na meg, még ha az nem lenne, a borvirágos duda orra a maradék fehérnépet biztos elijeszti. Végre fellélegeztem, mikor a vaják növendék felébredt, legalább a másik férfi addig se mesél a lehetetlen hódításairól.
- Ahogy azt mondod. – válaszoltam röviden Wilkinanak, miközben néztem a kevésbé sikeres kiszállását. Ahogy esett volna le a grabancába markoltam. A reflexeim, mint mindig sikeresek voltak, így addig eresztem őt a jobbommal, míg a cipője nem éri a földet, utána én is átvetem a lábam, majd lehuppanok mellé. A lovam szárát megfogom, majd azzal vezetem tovább, egészen egy csordultig tele lévő itatóhoz. Az elnehezedett tagjaimat megtornásztatom kicsit.
- Hogy bírod az utazást pici? – teszem fel a kérdést. – Egy idő után hozzászoksz. Nekem van, hogy heteken át lóháton töltöm a napjaim nagy részét.
Pár percet még ott töltünk, azután meglátom a kofákat. Az erszényemet kikapom, s megbontva a kötését, pár orent adok Wilkinanak.
- Menj oda, s kérj tőlük vagy huszonöt kilogramm sót. Míg te lerendezed az üzletet, addig én felpakolom a lóra. – remélem alkudik az árából, de ha nem is, akkor pont eleget adtam neki, még harminc kilogrammot is kifut.

A lóháton ülve fél szemmel az utat, míg a másik szememmel az egyre csak el-elszundikáló félelfre néztem. Különösebben nem történt velünk semmi komolyabb, se nem támadtak meg minket banditák, se nem vetette ránk éhező tekintetét valami fenevad. A bennünket szegélyező erdő, sűrű, valamint sötét volt, így akárminek, vagy akárkinek könnyű prédát nyújthattunk volna. Igaz én Witcher vagyok, így a meglepetés nem lett volna olyan meglepő, akárhonnan is támadnak. Már jóval előre érzékeltem volna akármi közeledtét, de csak egy békés gombászó alakot vehettem észre, kinek a kosarát, megannyi rókagomba, lilapereszke és vargányagomba dagasztotta. Alig pár jardnyira lehettünk a településtől, az itteni bükkösök már kevésbé veszélyesek, azonban a kosaras apóka bizonyára maga is tudja ezt. A város bejáratánál már csak egy törp akadt, kivel találkozhattunk. A szakállas szerzet egy öszvérét szeretett volna mozdulásra késztetni, ami mögé egy jókora tönköt kötött vontatnivalónak, ám a jószág megmakacsolva magát, még a szár húzására sem reagált. Ezután már jóval élettelibb környezet következett. Mindenki sürgött forgott.
A legközelebbi itatóhoz, ösztökéltem hátasomat, majd először a kis növendék. Wilkina majdnem leesett, én mégis résen voltam. A mosolya megkönnyebbülést nyújtott számomra, miután megúszta a zuhanást. A földre raktam, majd követtem őt.
- Hát a szekérnek vannak hátrányai, kevésbé mozgékony vele az ember. Most képzeld el, hogyha meglátsz egy királygriffet, s utána kell eredni. Ez lóháton gyorsan lehetséges, kocsival meg, inkább nem is folytatom. Ráadásul sok munka a sűrűben van, oda meg nem mehetsz be kocsival többnyire, még néha lóval is nehéz. – oktattam ki a vaják növendéket, aztán egy megbízást adtam neki. Kissé megilletődött, majd elmagyarázta, hogy a rábízott munka miért nem lehetséges. Néha el is feledkezek róla, milyen kicsi, még sokat kell tanulnia.
- Nem baj akkor majd együtt. – oda nyújtom a kezemet neki, s ha megfogta elindulok. Egy őszes hajú nőhöz vezetem, ki sóval, vajjal, halakkal, s mindenféle nem összefüggő holmival kereskedik. Olyan hatvanas évei elején járhatott, szája sarkából valami gyógynövény gyökere lógott ki, melyen szorgosan rágódott.
- Jaj de aranyos kislány. Nem is tudtam, hogy a vajákok, ifjú hölgyeket is befogadnak, vagy csak hazahozott téged csöppség? - érdeklődött az asszony. Odahajoltam a vörös loboncos kicsihez, majd szépen a kezeibe nyomtam a pénzt. Kis alkudozáson túlestünk, majd segítettem Wilkinanak kiszámolni a megfelelő mennyiséget. Két zsákkal vittünk, az egyiket rábíztam, hogyha elbírja, akkor hagyom, ha nem segítek neki, ám had önállósodjon kicsit. Kivel jöttnk, az már idegesen szalad oda hozzánk, s mindenképpen arra bíztatott minket, hogy siessünk.

Az erdőben, még bőven volt időnk a megérdemelt pihenésre, hiszen hosszú utat tettünk meg. Igaz tapasztalt vaják révén ez semmit sem jelent számomra, én ugyanúgy folytatnám az utam, de most volt velem egy növendék, aki még a füvek próbáján se esett át. Mondhatni pár nagyobbat én is pislogtam az éjszaka folyamán, de ilyenkor nem tudom sokáig álomra hajtani a fejem. Az éj amúgy se túl biztonságos falak nélkül, néha még falakkal se. A számát se tudom, hány falut tettek a semmivé egyenlővé a szörnyek, talán nem is baj, hogy a kis félvért kiképezzük, legalább tud vigyázni magára.
Az ébredést követően volt némi nemű baj, de szerencsére semmi sem történt. A kis Wilkina-nak még nem kéne ellófrálnia, hiszen az a kelpi akár magával is ragadhatta volna. Nem tudok semlegesen rá gondolni, pedig a tanítás lényege az lenne, miszerint kizárjuk az érzelmeket, én mégis olykor az atyaként viselkedek.
Tovább indultunk, és újabb hasznos tanácsot osztottam meg a kis kíváncsiskodóval. A visszakérdés váratlanul érint, de nem kéne ezen még meglepődnöm, valószínűleg az öreg vaják még nem beszélt neki a griffekről, és a hiányos tudást én pótlom. A városhoz érve, már kevésbé kell a kint ólálkodó lényekre figyelni. Amúgy is egy nagy hangzavar az egész hely, a kurjantgató kalmároktól egészen a háziállatokig. A kislányt leemelem a hatalmas jószágról, azután ismét jön a bizonytalan kérdés. Sohasem tudom mi lenne erre a helyes válasz, netán biztassam, vagy szidjam le, amiért kételkedik magában?
- Nem vagy buta, egyszerűen csak nem volt eddig aki foglalkozzon veled. - guggolok le az ő szintjére, és úgy vélem ez a megfelelő válasz. Az apja olyan volt amilyen, nem csoda, hogy alap dolgokra nem tanította meg. A legtöbben nem tudnak olvasni, viszont a pénzhez nagyjából mindenki ért, szóval ezt mindenféleképpen el kell sajátítania Wilkina-nak, vajákként meg az olvasásnak is neki kell leselkednie, hiszen a nélkül elég nehéz lenne főzeteket elkészíteni.
Az idős nőt megközelítjük, viszont a leendő vaják inkább elbújik mögöttem. Eleinte megkísérlem kicsit előre taszigálni, azonban sikertelenül. Minden esetre a vétel sikerül, s én mindent megpróbálok annak érdekében, hogy magabiztosabb legyen a leány. A sózsákot, kissé esetlenül cipeli, én mégis megvárom türelmesen a végét a dolognak, majd a kezéből kivéve a rakományt egyenesen a lóra kötöm azt.
- Úgy vélem mind a ketten megérdemlünk némi ebédet, ha már ilyen ügyesen végrehajtottuk a küldetést. Gyere. - fogom meg az egyik kezét, a másikkal pedig a lovam kantárját húzom. - Van itt egy fogadó, ahol nagyon jó májgombóc levest csinálnak.
A lovat kikötözöm a kerítéshez, azután pedig behúzódunk a zsúptetős épület félhomályába.
- Akarsz fizetni a fogadósnak? Ne feledd nem erőszak a disznótor, de ismétlés a tudás atyja. - nem tudom mennyire sikerül meggyőznöm, de mindenképp sikerül a levest kikérnünk, melyet egy jó nagy üstből gondosan kimernek nekünk. Az egyik üres asztalhoz telepedünk le, melyet megannyi szárított fűszer, fokhagyma, és paprika koszorúz meg.