Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot
A Nap már magasan jár, a horizont csalfa tánca megtéveszti az ember látását a melegben, a hőség nem kímél senkit. Legalábbis ezt hihetnénk a látványból, de az igazság az, hogy az ősz kezd bekopogni az ajtókon, ablakokon jelezve jön a hideg és ne bízzon senki sem a tájnak. Így történik, hogy hiába borul ránk a hatalmas égő test sugarai ránk, mégis azt érezzük, hogy a hideg egészen mélyre bevési magát bőrünkbe. Ámor-t nem zavarja a hőmérséklet. Kíváncsian tekinget ide-oda, míg az úton ügetve zavarja fel a homokot. Fiatal még, kíváncsi éppen ezért is problémás, mikor egy friss tetemet talál, mert minden áron meg akarja szagolni. Csökönyös jószág, de így szeretem. Nagyon nem is foglalkozom a környezetemmel csak Ámor-ra figyelek, nehogy megegyen valamit, amit nem kéne. Elmerülve gondolataimba próbálok valami épkézláb tervet összehozni, merre is menjek tovább. Mehetnék Brokilon-ba, vagy Novigrad-ba. Hátha ott, majd nem akarnak megölni. De tudom ilyen hely nagyon nincs. Senki sem kedvel engem. Zavaros gondolataimat egy halk zaj zavarja meg. Oda tekintve igen érdekes látvány fogad. Három férfi fog egy másikat, míg egy ötödik éppen verni készülné. - Nézd csak, Ámor. Megnézzük? - kérdezem hűséges lovamat, aki gyorsan irányt is vált, hogy a mezőn átvágva oda cipeljen. Fekete páncélom teljesen eltakar, noha könnyű páncélzat, mert így egyszerűbb a pika-val ügyeskedni, mint egy nehézpáncélzatban egy pallossal. Noha egyik sincs ellenemre a pika a kedvencem. - Hé! - szólalok meg, amint közel értem hozzájuk. - Mit csináltok? - ekkor jobban szemügyre veszem a férfiakat. Most látom csak, hogy a lefogott férfi egy tünde és éreztem ebből jól már nem jövök ki. - Kotródj innét! Vagy úgy jársz, mint a hegyesfülű! - nagyokat pislogtam a sisak alatt. Engem? Megverni? Itt? És most? Állok elébe! Négyen vannak, de nem izgat. Le se szállva Ámor-ról ismét a férfihoz szólok ezzel kizökkentve mozdulatából, hogy ne a tündét találja el és rám figyeljen. - Négy egy ellen. Ez nem túl tisztességes felállás. De mit lehet várni a mai emberektől. - egy sóhajt is hozzá teszek. Ingerelni próbálom őket, hogy eleresszék szerencsétlen fiút, akinek a korát meg nem tudnám tippelni. tudom, hogy rasszizmusról van szó semmi másról. Elég a jelenetre nézni. A legtöbbször teljesen megtudom érteni, miért utálják a más fajúak az embereket. Végül leszállok Ámor-ról és előhúzom a fegyveremet és rájuk szegezem. - Most már elég! Eresszétek el! - nem kérés volt. Ha elengedik élve elmehetnek, ha nem a nyakuk bánja. Csak az ő döntésükön áll élnek e vagy halnak. Erre a mozdulatomra mindenki eleresztette a tündét és felém irányult. Na, egy bajjal kevesebb. Most már csak remélem, hogy Ámor nem lesz útban.
A harcos nesztelen mozdulatokkal egyensúlyozik a lombok között, gúnynevéhez méltóan, mint a mókus lendül át egyikről a másikra. Zöld kendő alá rejtette hosszú fehér-szőke haját, így valamennyire észrevétlen is tud maradni. Napok óta üldöz egy ember csapatot, és már a tíz fős társaság felét ki is iktatta. Szorosan a nyomukban marad, mégsem hagy maga után nyomokat. Nem engedheti meg magának hogy hibázzon, és azzal is tisztában van hogy a korábbi szúrt seb az oldalán, még kellemetlenül húzódik, és viszketéséből ítélve szépen gyógyul. Nincs ideje megvárni míg beheged. Ez a világ nem hagy neki lehetőséget hogy minden sebe begyógyuljon, és teste számtalan fehér vonallal szabdalt. Mind egy harcot jelent, életeket, amik elmúltak. Ő viszont itt maradt. Mindig felállt a porból. Az emberek kegyetlensége sem tudta megtörni, és szíve csak acélosabb lett és a fájdalom, a veszteség és a kín, gyűlöletté nőtte ki magát, és a harcos boldogan adta át magát ennek az érzésnek hogy körbefonja a testét, és lelkét, és minden gyengédséget és szelídséget messzire űzzön. Nem tartozik semmive az embereknek. Semmivel! Harmadik napja portyázik, fosztogatja az emberi haramiák ételét, borát és rendetlenséget kelt, mégsem találnak semmit, és mérhetetlenül idegessé, és zavarttá teszi őket. A tündét meg elégedetté, és ennek fényében vakmerő lépésre szánja el magát. Öt emberrel minden további nélkül elbír, mert az ő teste egy fegyver, egy edzett penge Iorveth kezében, és kíméletlenül csap le az emberekre, ahol csak lehet. A gyilkosság megtörténik, pusztán a halál metódusa változik időnként. Voharr besétál a tábor közepébe, nem kevés felháborodást váltva ki, és közelharcba keveredik az emberekkel, és minden a tervei szerint alakul. Eljátsza hogy megsérült, és alul marad így nem tartják akkora erővel sem. Tünde nyelven sziszeg valamit feléjük, mintha nem értené, holott pontosan tudja mit beszélnek, maga is kiválóan beszéli ezt az undorító nyelvet, ami nem olyan dallamos és lágy mint anyanyelve. Kivár a pillanatra amikor idegen lovas érkezik és gleccserkék íriszeit ráemeli. Semmi kedvesség, vagy öröm nincs benne, csak a lassú halál és szenvedés ígérete. - Ne avatkozz bele, ember - veti oda lassan formálva a szavakat, és kitör. A halandó elrontotta a játékot, nincs értelme tettetni. Előre lendül, magával rántva a két szerencsétlent, akik fogják, és mire felemészlenk már nem vékony vérsugár tör fel a torkukból. A harmadiknak esélye sincs felfogni mi történik már a beleit markolva rogy össze. A másik kettő rimánkodik a kegyelemért. A tünde sötéten húzza el a száját. - Kegyelem, mi? Amilyen kegyesek ti lettetek volna percekkel ezelőtt velem? Ezt a kegyelmet akajátok? - torzul az arca dühös fintorban és két elegáns mozdulattal vágja el a torkát. Az utolsó menekülő után egy tőrt hajít. Megcsillan a fény a pengén, és kiáltás jelzi hogy tökéletesen talált mint mindig. Magához veszi a fegyvereit, a kardját és az idegen lovashoz lép. - Te, mit hozol fel, miért ne öljelek meg? - szegezi rá a kardot.
Ámor, a kicseszett viccmester! Így tudnám jellemezni drága paripámat. Úgy letudja reagálni a dolgokat, mintha ember lenne. Az se mindegy milyen zabot adok neki, ha nem tetszik neki egyszerűen csak nem eszik. Áh! Nőstény ez a ló bizony! Olyan válogatós és fennhordja az orrát, mint a nők! Ilyenkor örülök, hogy a húgaimon kívül semmi közöm a nőkhöz! Elég nekem ez a hím, aki olyan, mint egy elkényeztetett kis hercegkisasszony. Már csak egy tütű kéne neki azt kilehetne cserélni valamelyik királylánnyal, azt meg eladni jó pénzért, garantált bevétel! De komolyra fordítva a szót. Talán ki kéne heréltetnem. Akkor nem lenne ennyire csökönyös és irányíthatóbb lenne. De nem. Túlságosan is szeretem ezt a dögöt. Nem bocsájtana meg, ha elvenném a férfiasságát és én nem akarom, hogy megharagudjon. Az már igaz. Olyan a ló, amilyen a gazdája. Én sem vagyok egy épelméjű egyén. Ezt az is bizonyítja, hogy egy tündén próbálok segíteni, aki aztán könnyű szerrel öli meg mind az öt embert, míg csak állok ott, mint egy félkegyelmű. Ledermedve és nagyokat pislogva próbálom feldolgozni mi is történt az elmúlt másodpercekben, kezemben fegyveremet szorongatva. Ámor meg még morogni is kezd a jó kedvét kimutatva, mennyire élvezi, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. Csak egyszer akartam kedves lenni az is így sül el. Engem az égiek se szeretnek. Szeret egyáltalán valaki ezen a világon? A tünde kérdésére megvakarom a fejemet és gondolkodni kezdek. - Tudtommal én voltam az, aki segíteni akart neked éééésss, ha engem most megölsz nem tesz téged azzá, amiért utálod az emberek? Csak kérdem. - bár az egész lényemet takarja a páncél, úgy érzem tényleg úgy festek, mint egy eltévedt gyerek, aki azt se tudja eszik e vagy isszák a rasszizmust. Érzem, hogy Ámor ránk unt míg itt állunk és elmegy legelészni valami jó kis füvet, amitől úgy beszív, hogy járni nem fog tudni. Vagy rosszabbik esetben a hullák kezdik el érdekelni. Nem tudom, melyik a rosszabb. Cipelni minden cuccom a legközelebbi városig, egy csoszogó lóval, vagy egy véres szájú paripával szelni az utakat ezzel elijesztve mindenkit és az őrséget is magamra hívni.
Szinte tapintani lehet a feszültséget a levegőben, ahogy a tünde kék szemei megvillannak, és ezzel egy időben a banditák életüknek a végére értek, csak még ők nincsenek ezzel a ténnyel tisztában. Voharr már tudja. Lendületből halad, és a gyilkosságok terén, nem tapasztalatlan, és nem sebez feleslegesen. Egy kegyetlen, éles fegyver ami mindenhol lecsap. Leginkább ott, ahol senki nem számítana rá. A tünde képes megtenni fél napi járóföldet hogy a legjobb pozícióból csaphasson le, és aztán tűnhessen el, hogy órákkal később egy másik csapat átkozza az összes istent, amiért valaha is kezet emelt egy tündére, vagy csak eszébe jutott. Megtépázott ruhában áll meg az idegen előtt, de nem zihál, nincs kifulladva igazán, esetleg kék szemének csillogása árulkodhat arról hogy megerőltette magát, amit még lehet nem kellett volna tennie, de az érzései sokkal vadabbak és erősebbek voltak, mint a teste. Nem mutatja jelét, de érzi, így hát gyorsan végeznie kell ezzel a kósza lovaggal. - Ki mondta hogy segítségre van szükségem? Főleg egy magadfajtától? - pillant végig a páncélos testen. Ő nem visel ilyesmit, viszont így is látszik hogy harchoz szokott, kemény edzett alakkal büszkélkedhet. Hangja dallamos, de mély és éles. A tünde hanglejtés szerint formálja az emberek nyers szavait. - Nem érdekelnek az emberek. Te sem. A halálod csak egy újabb lesz a listán, elenyészik a többi mellett - mutat körbe egy hanyag mozdulattal, de a derekánál átnedvesedik a ruha és lepillantva szorítja össze az ajkait. Felszakadt a korábbi sebe. - Egyetlen szerencséd hogy nincs időm rád - mordul fel, és az erdő felé siet, fürge léptekkel hogy mielőtt eltűnhessen az idegen elől, és el tudja látni a sebet egy patak mellett. Lemossa magáról az út porát, és megnedvesít egy rongyot hogy a sebet is kitisztítsa, és nekidől egy fa törzsének. Egy apró neszre figyel fel, és azonnal az íját feszíti halálos csendben. Egy feszített ideg csupán, semmi más. Mindennél előrébb való a pusztítás.
Életem során átértékelődtek bennem dolgok, amiket gyerekként akár el is hittem volna és a szerint éltem semmi kellő életem. Hallottam a sötét éjszakában apám hangját, ahogy mindent szid, ami nem ő. Halottam katonatársaimat ahogy a másfajúakból csinálnak viccet. És én? Engem undorított a dolog. Nem volt semmi bajom se a tündékkel, se a törpökkel, se senkivel. A haragom, gyűlöletem csak személyekre száll, nem a magára a fajra. Persze az első benyomás is igen fontos, hiszen ha egymás után két olyan személlyel találkozom, aki az anyámat szidja akkor igen elfogok gondolkodni. De valahol ott lesz belül az elvem, miszerint mindig van valaki aki más, mint a tömeg. De amíg meg nem tapasztalom a jót is, a rosszat is nem vonok le következtetést. Jelen esetben nem tudom, hogy a velem szemben álló tünde, melyhez tartozik. Elvégre úgy akar megölni, hogy én se bántani, se ócsárolni nem akarom. Mondhatnám azt, hogy ez azért van, mert az elnyomásban élők egy része védeni próbálja magát mindentől, hogy páncéljuk ne gyengüljön el és váljanak sebezhetővé. Nehéz helyzet ez. Nem szívesen emelném rá fegyverem, de ha nem teszem akkor ő fog megszabadítani életemtől. - Legyen hát. Ölj meg, de egy valamit gondolj végig. Azért utálod az embereket, amilyen te magad is vagy. Bár nem te vagy az egyetlen. Van egy régi barátom, ki utálta a zsarnokságot, holott ő maga is az volt. De mivel csak így tudott szembe nézni a saját hibájával eléggé ellentmondott saját magának. Egy kis segítséggel végül megváltozott és szeretni kezdték. - nem áll szándékomban megváltoztatni, sem rákényszeríteni semmit. Csak azt akarom, hogy gondolkodjon. Azzal, hogy vért ontanak csak azoknak a sztereotípiáknak élnek, amiket az emberek rájuk kényszerítettek. Ez pedig nem helyes. Ha legalább belátná akkor megkapja az esélyt, hogy változzon. Hogy merre, azaz ő döntése. Ahogy "fenyeget" a halálommal észlelem a változást és annak okát kezdem keresni szemeimmel. Megpillantom a vér átnedvesíti és színezi a ruha anyagát. Villámként csapott belém a felismerés mi is fog történni. Elfut és ha mázlija van egy biztonságos helyre siet ahol elláthatja magát, vagy rosszabbik esetben összeesik útközben és vagy megtalálja valaki a fajtársai közül, vagy az erdő élővilága kebelezi be. Lássuk be nem lenne jó, ha az utóbbiak jönnének szóba. Mielőtt megszólalhattam volna a tünde már elszaladt be az erdőbe. Fejet rázva keresem szemeimmel Ámor-t és füttyentve neki jelzem, hogy kövessen. Elindulok hát az erdő vészjósló sötétségébe, követve a férfi nyomát. Sejtettem, hogy a pataknál lesz. A fa árnyékában figyelem mennyire boldogul, bír e a sebbel. Ámor messze ám számomra látótávolságon belül áll figyelve gazdája meddig marad életben. Látva, hogy tudja nincs egyedül visszahúzódom teljesen a fa mögé és várok. Mit fog lépni a tünde? Ellövi a nyilat, vagy hajlandó lesz e velem szóba állni és kihív? Ki tudja. De kíváncsi vagyok. Hogy közölünk melyik a farkas és melyik a bárány. Ki a vadász és ki a zsákmány?
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
