A túlzás nem igazán kenyerem és nem is szeretem túlságosan használni. Mégis úgy érzem, hogy a tretogori találkozásomat Lambert testvérrel szimplán borízűnek titulálni - még az olyan túlzó mércével is mérve, mint amilyen Kökörcsiné -, igazán lekicsinyelné a közös vadászat miatt elfogyasztott rettentes mennyiségű temeriai rozsvodka mennyiségét és hatását.
Nem szokásom összekötni a munkát a zülléssel, most mégis szükséges volt. Az érte kapott tallérok pedig még úgy is tekintélyesnek számítottak, hogy jó falkatagokhoz méltóan megosztoztam rajtuk a Józan ész önjelölt hangjával.
A Vágta lezajlása után mindketten útnak indultunk. Sokat nem kell majd várnunk, hogy viszont láthassuk egymást, de mindkettőnknek voltak még függőnben lévő ügyeink, aminek a végére akartunk járni.
A fogadóban fülembe jutott egy kósza pletyka, hogy Kökörcsint Aedirn keleti határának környékén látták, így úgy döntöttem, hogy ideje a körmére néznem ennek félnótás nótafának, hátha nem azzal kell egybekötnöm a visszatérésem örömére rendezett dorbézolását, hogy egy újabb markos fogású kovácslegény kezei közül kell kimentenem egy meggondolatlan leánykérés után.
Keszeggel több falut is bejártam a környéken, jónéhány fogadóban kérdezősködtem a cimborám után, de a rengeteg ellentmondó pletyka közül nem sikerült kibogoznom a lényeges információkat.
Néha már azt hittem, hogy egy imposztőrrel van dolgom, aki visszaél a barátom hívnevével, annyiszor kellett meghallgatnom egy mogyoróbarna hajú bárd hősies történeteit.
Végül úgy döntöttem, hogy jobb, ha Kaer Morhen felé veszem az utam. Bár még volt idő az első hóig, de Vesemirnek biztos jól jönne egy pár kéz az otthonunkban. Arról nem is beszélve, hogy biztos hasznát venné valakinek, aki jobban szót ért Henselt katonáival, mint ő.
Egy vajákot azonban mindig útol ér a munkája.
Aerdin és Kaedwen határát járva hallottam pletykákat az utazóktól és a fogadók vendégeitől, hogy az egyik folyóba bevette magát valami vízi démon.
Mindenki csak beszélt róla és vadabbnál vadabb történeteket mondtak nekem, hátha felkeltik az érdeklődésemet, de vaják vagyok, nem toussainti lovag.
Amíg valaki meg nem bíz azzal, hogy járjak a dolog végére nem teszek semmit. A népek babonásságát és az emberi természet ismeretlentől való félelmét ismerve pedig elég határozottan merem azt állítani, hogy rémeket látnak. Ha létezik is ez a "démon", az emberek értetetlensége és félelme sokkal nagyobb veszélyt jelent rá, mint ő bárkire, akivel találkozik.
Bár nem akartam belefolyni a dologba, de végül csak sor került rá, hogy megtaláljon valaki, aki hajlandó volt fizetni azért, hogy utána nézzek a dolognak.
Egy kis halászfaluban, Harcsazúgban esett meg, hogy a helyi céh vezetője odaült hozzám a fogadóban.
Jól adta elő magát annyi szent és jól is érvelt. Tudatta velem, hogy a démont még támadott meg senkit, de nem akar kockáztatni.
- Oldd meg vaják uram, hogy ne történjen semmi és busásan megfizetlek! - mondta nekem
Gondolom úgy értette, hogy vigyem el neki a lény fejét, de a megfogalmazás nagyon is tágan értelmezhető volt, ezzel pedig szinte le is mondott arról a szütyőnyi pénzről, amit felajánlott, bárhogy is alakuljon a megbízás.
Még aznap este elvezetett ahhoz a kanyarhoz, ahol legutóbb látták az állítólagos szörnyet és út közben be nem állt a szája.
Olyan rettentően unalmas részletekkel próbálta fenntartani az érdeklődésemet, hogy mennyire fontos a jó vízhozam a halak megfelelő gyorsaságú szaporodásához és pedig próbáltam úgy tenni, mintha lekötne ez az iszonyúan száraz téma.
A Kökörcsin mellett szerzett gyakorlatom éppen kapóra jött, így észre sem vette, hogy még csak követni sem próbálom a társalgást.
- Itt elválnak útjaink. - mondtam neki amikor megállt egy összefolyásnál és kijelentette, hogy utoljára itt látták a szörnyet - Indulj vissza a faluba és ne nézz vissza! Ez a boszorka rafinált egy józság. Megpróbál majd csőbe húzni. Bármit is hallasz vagy látsz, ne törődj vele, csak menj! Csak így kerülheted el, hogy lépre csaljon.
Tudom milyenek az emberek és azt is tudom, hogy mennyire féltik az életüket. Ha ezek a mondatok nem szállítják az inába a bátorságát, akkor semmit sem.
- Ne köszönj el, csak menj! - mondom neki, amikor látom, hogy egy újabb hosszú trillára nyílna a szája
A férfi úgy tűnik megértette a helyzet "komolyságát" és határozott, de gyors léptekkel indult el a visszaúton.
Megeshet, hogy csak az érzékeim és az előzetes benyomásaim játszottak velem, de valahogy tényleg úgy éreztem, hogy valaki figyel a magányomban. Valaki, aki nem a halászcéh vezetője.
Keszeget kantáron vezettem el egy fához és pányváztam ki, majd nekiálltam a part mentén megtalálható nyomok vizsgálatához.
Túl sok használható dolgot nem is reméltem kiolvasni belőllük. A vízfolyások mentén lévő nyomok nehezen olvashatóak.
Eltöltöttem ezzel pár órát mire végeztem, már annyi fény sem volt, ami egy közönséges földművesnek elég lett volna átlátni a túlpartra.
Az én vaják szemem azonban sokkal érzékenyebb, így könnyen gyűjthettem még pár ölnyi rőzsét a környező fák alól.
Apró tüzet raktam belőlük, majd a tűzszerszámaimmal felszítottam a lángokat.
Direkt nem használtam az ignit. Ha ez a lény intelligens, akkor már az gyanús lesz a számára, hogy mennyire jól tájékozódóm a szürkületben.
Lemálháztam Keszeget, hogy pihenhessen kicsit és a csomagomból előhalásztam némi kenyeret és sajtot, majd a nyerget a hátam mögé téve elkezdtem falatozni.

A nyomolvasás és a tűzrakás során továbbra is ott kísértett az elmém egy sötét szegletében az érzet, hogy valaki figyel engem.
Ezzel az érzéssel szinte minden munka során meg kell küzdenem, de a tapasztlataim szerint az esetek többségében ez a benyomás akkor ér, amikor az elhangzó beszámolók alapján számítok is egy lény jelenlétére a vadászt helyén.
Mondhatjuk úgy, hogy az elmém játszik az érzékszerveimmel.
Yen vagy Kökörcsin biztos jobban körül tudná írni ezt a jelenséget.
Az esteledő erdő hangjai sem árulkodtak arról, hogy valami rosszindulatú ólálkodna a fák a közt. Néhány madár még kurjantott párat a nyugovótérés elől, pár mókus felrohant a fára és semmi nyoma nem volt annak a feszült csendnek, ami akkor ül rá a rengetegre, amikor egy vérszomjas ragadozó ver tanyát benne.
Az első jelek arra, hogy nem csak árnyékra akartak ugrasztani, a patak felöl jövő hangok voltak. Egy halnál sokkal nagyobb, egy medvénél sokkal kisebb lénytől származhattak azok az apró kis csobbanások, amit a Füvek próbája során szerzett éles fülemet ütötték meg.
Abban biztos vagyok, hogy nem állattól származnak.
Egy kíváncsi állat nem jönne ilyen közel emberhez, hacsak nem provokálják vagy nem érzi magát túlságosan biztonságban.
Úgy téve, mintha nem vettem volna észre a hangot, nekiláttam a vacsorámnak.
Falatozás közben ütötte meg a fülemet az a lágy, panaszos szoprán, ami egy ősi nyelven dalolt el egy tünde históriát.
Nem kellett sokáig várnom arra, hogy a fülnek kellemes énekhang gazdája is megjelenjen, bár láthatóan nem akaródzik neki bejönni a tűz fénykörébe.
A félhomályban látom kirajzolódni a testének már-már majdnem kacér körvonalát, de még így sem tudom megállapítani, hogy milyen színben játszik a bőre és a haja.
Óvatos egy teremtés, de ezt senki nem vetheti a szemére.
A közeledtével ismerős érzés fogott el, olyan, mint amikor Yen nem próbálja elrejteni, hogy kíváncsi arra, mik kavarognak a fehér haj fedte fejemben.
Kellemes érzetek simogatják meg az elmémet. Az otthon érzetét, kényelmességet, szeretetet, kötődést.
Egy pillanatig azt hittem, hogy ezen érzések a sajátjaim, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek kitől erednek ezek a benyomások.
A telepátia ugyan olyan dolog, amihez ritkán füllik a fogam, de vannak olyan lények, akik sokkal könnyebben társalognak ezen az úton, mint szavakkal.
Leengedem a sajtot és a kenyeret az ölembe kiterített vászonra és a karjaimat széttárva nézek rá a törékeny női alakra, miközben barátságosságot próbálok felé sugározni a gondolataimmal.
- Üdvözöllek! - szólok hozzá - Gwynbleiddnek hívnak. Szerény a vacsorám, de szívesen megosztom veled, ha csatlakozol hozzám.