Cenro

Becenevek: Peca Életkor 50 Látszólagos kor 25 Csoport/faj Militáns Tünde Foglalkozás Katona/rabszolga

Különleges képességek/faji adottságok

Jó lövész, tud bánni a késsel. Érzelmeit nem mutatja ki, ha maradtak még. Gyorsan alkalmazkodik függetlenül a környezettől.

Jellemrajz

Milyen jelleme is lehet egy árvának? Egy olyan tündének akinek semmije sincs? Érzéketlen, bánatos, esetleg önző? Nos nem teljesen. Az érzéketlenség igaz rám, de inkább a parancsra összpontosítok mindig, más engem nem érdekel. A kíváncsiság az ami megmaradt bennem és a gyűlölet. Gyűlölet az emberek felé, ami már hosszú évek óta tombol bennem. Bánat és öröm már hosszú ideje nem táncolt az arcomon, ahogy más érzelem sem.

Megjelenés

Ha valaki meglát nem lát mást csak egy tündét akinek semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán. Óceán kék szemeim élettelenek és üvegesek. Szőke hajam leginkább a sárga virágokra emlékezteti a többséget. Testemen sok seb található leginkább azért, hogy emlékeztessenek hol a helyem, vagy csupán a szórakozás kedvéért. Általában kissé megviselt ruhákban járok többnyire megláncolva és csak akkor érezhetem, hogy a szél végig simítja a csuklóm mikor használni akarnak. Mikor fegyvert adnak a kezembe egy íjat, nyílvesszőket és egy tört hurcolok, amit nem élvezhetek sokáig.

Előtörténet

Mióta az eszemet tudom mindig is az emberek között voltam. Sosem ismertem senkit se az én fajtámból egyedül a pletykák azok amik keringenek a levegőben. Nem is érdekelt volna, hogy kik azok akikhez hasonlítanak engem, ha nem ismertem volna meg az emberek arcát.
Kicsi voltam még, nem emlékeztem a hazámra csak arra, hogy én más vagyok, mint azok akik elhurcoltak. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem és mit nem. Már akkor láncon tartottak, mintha attól félnének, hogy elszököm. Gyerek voltam úttól tudtak volna érni, ha megpróbáltam volna. Tudatlan, törékeny voltam. Nem akartam sírni mikor a szekérben a megvető nézéseket véltem felfedezni mindenki arcán, de nem bírtam visszatartani így először könnyek gyűltek a szememben, majd elkezdtem hangosan sírni. Az őr akinek a keze alatt voltam mogorván rám szólt, ami nem segítet, sőt inkább csak rontott. Nem hagytam abba egészen addig míg az arcomon nem éreztem a fájdalmat, amit a férfi izmos és nagy keze okozott. Meglepettségemben nem tudtam mit tegyek, így lefagyva és remegve ültem a fán. Nem sírtam többet, mert nem akartam több verést.
Mikor besötétedett és megpihentek akkor tűzet gyújtottak előállították azt, amit megakartak főzni, engem meg a rácsos szekérben hagytak. Egyedül a maradékukat kaptam meg. Undor mutatkozott meg az arcomon és eltoltam magam elől a tálat. Nem tudtam, hogy hova akarnak vinni csak azt, hogy nekem az semmi kép sem lesz jó. Haza akartam menni, de még az is biztos, hogy, ha volt is már nincs otthonom.
Hosszú hónapoknak látszott az út éhen, szomjan, de végül megjöttünk a városba ahol leakartak adni. A város lakói szemében láttam a megvetést és a gyűlöletet. Nem tudom miért is gyűlölnek, hiszen nem is csináltam semmi rosszat. Szemeimben újra könnyek gyűltek, de ránéztem a katonára aki már megpofozott és erőt merítve visszatartottam, mert féltem. Mint kiderült rabszolgának akartak eladni. Hosszú sor állt végig amibe be is löktek és azt mondták, hogy, ha megmerek mozdulni elvágják a torkom. A félelemtől vezérelve végig álltam és kivártam a sorom. Nem akartam elhinni, hogy itt vagyok így megpróbáltam nem a körülöttem lévő dolgokra koncentrálni. Így történt, hogy erre a napra nem is emlékszem, mint kéne. Mikor észbe kaptam és felnéztem a férfira aki előttem állt és méregetett engem. Nem tudtam megszólalni, így csak tűrtem, hogy a szemeivel végigméri minden porcikám. Végül oda szólt egy másik embernek és kifizette az áramat. Újabb hosszú utazás következett. Egyre rosszabbul viseltem, hogy minden ismeretlen körülöttem, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Kihallgattam két ember beszélgetését, hogy megtudjam mit akarnak, majd velem kezdeni. Abból, amit hallottam némileg kis megnyugvást adott nekem, mert legalább nem akartak megölni. Bár nem tudtam milyen is lesz, ha elérjük a várost ahonnan jöttek. Lehet, hogy csak több kín és szenvedés lesz. Csak az egyik katona tekintett élőlénynek és Peca-nak kezdett becézni és ez rám is ragadt.
Elértük az új várost ami sok vegyes érzést keltett bennem. Mindenki bámult és méregetett, amitől rosszul éreztem magam. Belöktek a kaszárnyába és mivel kicsi testem nem bírta el a felnőtt férfi lökését, így térdre rogytam. Remegő testemmel nem bírtam megmozdulni. Féltem és a legtöbbször ez is okozta a veréseket. Nem tagadták kiakarták nevelni belőlem az érzéseket. Ami sikerült is.
Hosszú évek melyeket kiképzéssel töltöttem. Megtanítottak bánni a késsel és lőni is megtanítottak. Lassan felnőttem és a reszkető gyerekből egy érzelmek nélküli katona lett. Egy olyan katona akit bezárva tartottak, mert nem akarták megadni az esélyt, hogy megszökhessek. Gyengén tartottak, hogy lázadni ne legyek képes. Étel és víz nélkül nehezen tudtam tartani magam, de a legtöbbször sikerült. Megszökhetnék, de minek? Nincs hova mennem, nem ismerem a fajtám, minek is keresném meg őket? Mivel az emberek oldalán katona vagyok, így nehéz elképzelni, hogy befogadnának. Inkább maradok ott ahol vagyok, mert ez az egyetlen biztos pont az életemben.

Példareag

Egy újabb nap amin az első dolog amit érzek az a fém szaga és a már fájó csuklóm a szoros láncoktól. Lassan felülök és körül tekintek a már jól ismert szobán, ami inkább volt cella, mint hálóhelység. Még ébredeztem, így mikor letettem a lábam a kőre és a lánc hangos csörgései ütötték meg a fülem, amitől egy enyhe fájdalom érzés jött. Hozzá szoktam a sebekhez és az idegek miatt a csípő érzéshez amit a levegő okozott egy vérző sebemnél. Mivel már évek teltek el mióta itt vagyok így nem mutatóm ki, hogy fáj valamim, vagy a még megmaradt érzéseimet. Megtanultam, hogy tartsam fent élettelen arcomat.
Bejött az egyik katona és elém dobta a tányért, amiben ételnek sem mondható rohad hús szagú akár mit és ahogy jött úgy ment is el. Felálltam és a kezembe vettem a tárgyat és azt nézegettem. Végül rászántam magam és megettem. Nem gyerekjáték, ha napokig nem eszel, mert finnyás vagy és nekem kellett is az energia megkellett ennem. Undorral rágtam a húsnak kinéző dolgot próbálva nem ízlelni azt. Mikor végeztem bejött egy másik férfi és arra parancsolt, hogy álljak fel. Megtettem, majd mögém állva elkezdet lökni, hogy menjek.
Kint a szabad levegőn már mindenki edzet, hogy formában maradjon és nekem is gyakorolnom kell, hogy formában tartsanak. Elértük a többi katonát akik megvetve néztek. Levették rólam a láncokat és a kezembe nyomtak egy íjat és egy nyílvesszőt. Nem voltak hülyék elégé óvatosak voltak, hogy még véletlenül se adják meg a lehetőséget a szökésemre. Némán lőttem párat közben azon tanakodtam, hogy, ha nagyon akarnék és sikerülne megszöknöm mihez kezdenék? Megkeresném a többi tündét? Esetleg csapatot toboroznék, hogy az emberi fajon bosszút állva lemészároljak mindenkit? Vagy felejtsem el sérelmeimet és éljek normális életet? Az utóbbira nem láttok sok esélyt. Túl sokat nyeltem ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem miért is gyűlölöm ezeket a férgeket! Ha a kíváncsiságom miatt megkeresném azokat akikhez valóban tartozom akkor sem történne semmi. Az emberek között nőttem fel. Semmit nem tudok róluk ők is megvetve néznének rám és, ha el is viselnének egy darabig akkor keresnének valami indokot, hogy elküldjenek. A harmadik meg azért nem jönne össze mert én nem vagyok egy vezér alkat. Én az vagyok aki parancsot teljesít fogalmam sincs, hogy kell csapatott vezetni és e miatt inkább nem teszek semmit.
Mikor végeztem akkor visszatették a fémet a csuklómra és vissza vittek. Legalább is ezt hittem, de befogtak takarítani és arra köteleztek, hogy kézzel mossam fel a padlót. Nem volt mit tenni megtettem, közben annyiszor szórakoztak rajta ahányszor csak akartak. Felrúgták a vödröt és a víz rám folyt, megrúgtak, megvertek. Nem volt újdonság, de a dühöm csak jobban forrt. Mikor végeztek visszavittek a szobámba. A rácsos ablakon keresztül halottam, hogy készülődnek valamire. Halottam, hogy a ládákat pakolják és a lovakat befogják. Elmennek és engem is magukkal visznek. Nem csoda, hogy nem szóltak sosem szólnak nem tekintenek élőlénynek, aminek hangos is adnak.

Drága Cenro!

Elfogadva!

Először megvallom őszintén, nem hittem benne, hogy egy kézzel rajzolt "PB" működhet a fórumunkon, de hivatalosan is tévedtem. Látom benne a potenciált a fejlődésre, és ez nem csak a rajzodra igaz, hanem az íráskészségedre is. A tündéket mindig meghurcolja valahogy az élet, ez már csak ilyen szállóige minálunk. És a Te eseted a tökéletes példa az ok-okozat elméletre. Ha valakivel látszólag indokolatlanul bánnak cudarul, elhiszi, hogy vele van a probléma, és bele sem gondol abba, hogy az egész világ rossz. Senki sem érdemli azt, hogy elvegyék tőle azt a helyet, amit az otthonának gondol, főleg nem érdemel ilyen rideg bánásmódot egészen ilyen kicsi kortól kezdődően. Cenro, vagy Peca nem csak a bőrén, de a bőre alatt is súlyos sebeket hordoz. Ha minden mást el is vettek tőle, a sírás jogát sosem volna szabad. Mert ha minden kötél szakad is, egy kiadós sírás mindig segít. Én azért drukkolok, hogy vegye a bátorságot, és merjen elszakadni egy olyan otthontól, ami nem kezelte a sajátjának, de még szívesen látott vendégnek sem. Egy ilyen helynél a csillagos ég alatt is jobb lehet éjszakázni. Remélem, lesz olyan merész, hogy felkerekedjen, és megkeresse a Szabad Tündék Földjét. Mert hogy létezik, nem csak a mesékben. Ott biztosan lesz olyan, aki a szárnyai alá veszi, és hasznát látja íjjal és nyíllal kapcsolatos tudásának. Előtörténeted illeszkedik a világunkba, arra azonban szeretnénk megkérni, hogy még egyszer gondold át az előtörténeted megfogalmazását, jobban figyelve a központozásra és a helyesírásra. És szeretnénk, ha ugyanez vonatkozna a jövendőbeli reagjaidra is. Segítséget nyújthat, ha elolvasod bármelyik elfogadott tagunk már elkészült előtörténetét. Összességében szép munka, szaladj avatarfoglalózni, és keress játszópajtásokat, mi pedig követni fogjuk Cenro / Peca sorsának alakulását a játéktéren.

Avatarfoglaló