Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Oxenfurt környékét jártam a helyi erdőségeket hűséges Skorpióm hátán a vadonban, ahová szörnyeteg leölése okán riasztottak felcsillantva nyolcvan orent a probléma felszámolásáért. Eleinte fogalmam sem volt, mire is számítsak, de aztán a holttestek, majd a támadások helyszínének vizsgálata után hamar rájöttem, hogy nekem itt nem terem babér. Bár rendesen meg lettek szaggatva a tetemek - egy favágó meg egy vadász - de az én szememet nem kerülték el a tények, miszerint a halálukat nem ezek okozták, hanem nyílvesszők. Márpedig a szörnyek több mint túlnyomó többsége nem használ lőfegyvereket, még az értelmesebbje sem túlzottan. A helyszínek megtekintése pedig hamarosan megmutatta az egész jól eltüntetett nyomokat. Könnyű léptű lábak hagyták őket. A tündék ügyesek, de a vajákszemeket nehéz kijátszani még nekik is, az orromat pedig nagyjából lehetetlen. Sebes léptekkel követtem le a kis, csak számomra látható ösvényt, amelyet hagytak, mikor menekülőre fogták. Nem mintha szeretném beleártani magam a Mókusok dolgaiba, pusztán csak meg akartam bizonyosodni a dolgokról. Végül is még a nyilvánvalónak tűnő jelek is vihetik tévútra a nyomolvasót. Igazság szerint a fogam nagyon nem fűllött a dologhoz. Vannak tünde ismerőseim, talán még barátfélék is, törpékből is akad, több is mint a pengefülű népségből, de a scia'telt sohasem soroltam ide. Megvetettem a módszereiket és némi szánalmon kívül mást sosem éreztem velük kapcsolatban. Szeretek kimaradni az ügyeikből, de ha egyszer rákényszerülnék egy velük vagy ellenük választásra, őszintén szólva biztosan nem mellettük tenném le a voksomat, de inkább nem háborgatom őket, ahogy reményeim szerint különösebben ők sem engem. Végezetül megpillantottam a hevenyészett, gyors tábort. Nagyon kevesen lehetnek, ha nem tudták biztosítani őrszemmel az ide vezető utat. Érkezésemkor egy fél tucatra való íj fordult felém, a kis csapat a sátrak között, középen gyűlt össze. A vezetőjük egy meglepően magas, vörössel festett ábrázatú, csinos, középkorú tünde nő volt, a hajába madártollakat font. Vele szemben a tábortűz mellett szinte már üvegesnek ható tekintetű, óceánok kékjét idéző szemű, lenszőke tünde lány ücsörgött. Volt valami furcsa a szemében. Mint a tenger kékje, de mégsem... Valahogy más... Az óceánok mélyén tudod, hogy a kékség mögött élet van, halrajok, rákok, színpompás korallok tenyésznek a mélyben. Ez a pillantás viszont semmit sem rejtett, ennek a szemnek a mélyén a semmi ásított vissza sötéten a pupillákból, az a fajta, ami megborzongatja aki először látja. - Va fail! - intettem a jobbommal. - Va fail vhatgern! - bólintott a vezér és intett az embereinek, hogy engedjék le az íjakat. - Mi járatban? - Felbéreltek az erdei szörnyek ellen - rántottam egyet a vállamon, - de órák óta tudom már, hogy nincsenek. Itatok és továbbállok - mutattam a kis csermelyre, mely mellett állt a tábor, - csupán bizonyosságot akartam, nem valamiféle nekkerek, csak a szokásos gyáva hiénák, haramiák vagy Mókusok acsarkodnak a környéken - ugrottam le a nyeregből.
Az erdőig futottam nyomomban egy őrrel és egy vadásszal. A város óta üldöznek pedig nem csináltam semmit. Mikor beértünk az erdőbe a vadász elkezdett lőni rám Lassan lehagytam őket. Legalább is azt hittem. Egyszer elestem és a nyílvesszőim szétgurultak. Felülve látom, hogy sikerült egy medve csapdába lépnem. Megpróbáltam szétveszíteni, de nem sikerült. Közben beért az a kettő és felém szegezve a vadász a fegyverét, az őr a magasba emelve kardját közeledett felém. Kész, ennyi...itt a vég. Nincs senki, aki segíteni tudna rajtam. Meghalva egy nyílvessző hangját kinyitom szemem és látom, hogy egy bot áll ki az őr mellkasából. Ekkor több tucatnyi zúdult rá a vadászra is. Elkezdtem gyorsan kiszabadítani a lábam. Elvégre nem tudhatom, ki és mi célból segített rajtam. Megjelent előttem egy nő. Vörös haja és hegyes füléből tudtam, hogy olyan, mint én. Mondott valamit, de nem értettem belőle semmit, így a kellő ábrázatot adtam hozzá. Furán nézet ahogy szembesült a ténnyel, hogy nem értek semmit abból, amit mond. A többi elf, akik mögötte voltak a lánccal bíbelődtek, ami a csapdához volt erősítve. Leszedve rólam felsegítettek és elvittek a táborukhoz ahol páran maradtak őrnek. Leültettem a tábortűz mellé és felfeszítették a fémet. Egészen meglepődtek, hogy nem fájlalom semmim és faarccal végig ülöm nyugodtan a kezelést. Kaptam vizet is, hogy pótoljam a vér veszteséget. Leült velem szembe a nő és a számomra érthető nyelven kezdett el beszélni. Beszélgettünk kicsit, ki vagyok és honnan jöttem. Bár kicsit aggódtam, hogy ha megtudják, hogy mire is használtak az emberek akkor mérgesek lesznek rám és elkergetnek, vagy megölnek. Így azt a részt kihagytam. Nem sokára megjelent egy férfi. Egy vaják. Találkoztam már eggyel így feltudtam ismerni. Mikor a nő megkérdezte mi járatban van akkor tekintetemet a férfira szegeztem. - Csak hogy tud. Az a kettő megérdemelte. Megakarták ölni pusztán azzal az okkal, hogy él. - mondta a nő rám mutatva én meg csak a lovat néztem.
Csak a szokásos, mindenki mindig csak azért öl, mert a másik megérdemelte. Annyira nem hiányzik nekem ez az egész baromság. Az egyik szerint azért kell gyilkolni, mert a másik kezdte, a másik szerint az egyik. Mint minden ilyen konfliktusban. Miközben itattam és magam is mertem némi vizet a tenyerembe és kiittam, majd megráztam a fejemet. - Nem foglalkozom a scoia'tel és az emberek közti gyűlölködéssel, az egésznek semmi értelme, rossz szörnyet akarsz meggyőzni nemes céljaidról - válaszoltam. - De nektek mennetek kell innen. Ha visszatérek és jelentem az őrparancsnoknak, hogy nem tartok igényt az orenjeire, akkor kérdéseket fog feltenni. Akkor pedig el kell mondanom, ez nem vaják feladatkör. Akár haramiákra, akár rátok fog gyanakodni, átfésülteti az erdőt, nektek pedig nyílt harcban sosem volt esélyetek a királyi sereg katonáival szemben. Jól páncélozottak, jó kiképzést kaptak és a felderítőik remekül ismerik a terepet. Elkapnak és kardélre hánynak titeket nehézség nélkül. Ez a kommandó túl kicsi az ellenálláshoz. A vezér tépelődve beharapta az alsó ajkát, megfontolva a szavaimat. Talán gyűlölködő fanatikus, de ha van egy kis harci tapasztalata, kénytelen belátni a szavaim igazságát. Más lesből nyilazni és más a nyílt konfrontáció, az utóbbiban a gyengén-sehogy sem páncélozott kommandók mindig elhulltak a sokkal hatékonyabb és jobban kiképzett emberekkel szemben. A nő lassan bólintott, elismerve a helyzetelemzésemet, majd kérdőn felvetette: - Na és ha nem térnél vissza vhatgern? - Nem megoldás - intettem le. - Le tudtok talán nyilazni időben, komoly veszteségek mellett, de ha a vaják nem bírt el az erdő szörnyével, akkor erősítést fog kérni. Kirendelnek néhány századot, meg egy mágust. Ban Ard lassan úgyis csak tündevadászatra képzi őket, mióta Dethmold képviseli az akadémia városát. Ugyanoda juttok. Mennetek kell vagy meghaltok. - És nem mondanád, azt hogy... - Nem - feleltem. - Nem állok az oldalatokon a csetepatéban, sem a másikon. Nem veszek részt benne. - Csetepaté? Ez háború! Háború a túlélésért! - Egy fenét - mosolyodtam el. - A scoia'tel szépen hangzó céljait csak Nilfgaard adta a szátokba és most is a nagy déli birodalom szekerét toljátok. Diverzánsok és zavarkeltők vagytok, semmi több. Ezt a harcot mindenképpen elveszítitek, hiszen nem rajtatok múlik a végkimenetele. Akár az északi földek királyai, akár Emhyr császár szerzi meg végül a győzelmet, az egyik addigra gyűlölni fog titeket mindazért amit ellenük elkövettetek, a másiknak pedig szövetségesből problémává váltok. Nem Mókus, ez nem az én háborúm. Közelebb léptem a halott szemű, szőke lányhoz, aki eltávolította a bal lábbelijét és egy csúnya sebet mosott éppen tisztára. Éppen elég régen olvasom a nyomokat, hogy felismerjem a medvecsapda erős fogai ütötte nyomokat. Ez szinte biztosan inakat roncsolt, a lányka döbbenetesen jól állta a fájdalmat, amit ez jelenthetett. Közelebb léptem. - Ezzel a sebbel nem lehet tovább menni. Valószínűleg inat ért és roncsolt is. Had nézzem meg közelebbről, tudok-e valamit tenni érte. A scoia'tel parancsnok a vállamra tette kecses kezét, hogy visszatartson és megrázta a fejét felém intően. - A lányt sokat bántották, nem beszéli a nyelvünket sem, Nilfgaardból menekült. Lehet, hogy nem akarná, hogy hozzáérj. Mármint tudod mire gondolok... - nézett rám sokat mondóan. Persze, hogy tudtam, rengeteg csinos tünde lány nő fel bordélyokban, akik utána elborzadnak a férfiak és olykor még a nők érintésének gondolatától is. Vállat vontam. - Ha nem is vagyok felcser, közületek azt hiszem én értek a legtöbbet sebekhez. Azzal a lábbal nem lehet tovább menni, magad mondtad, mi történik, ha a katonák itt érik. - A lány nagyon bírja a fájdalmat, talán nem is érzi - tépelődött a parancsnok. - Olyan nincs, hogy ne érezze vagy teljesen hozzászokjon, ha csak nem károsodott súlyosan az agya - feleltem nyugodtan. - Bármennyire is jól bírja, ezzel nem lehet tovább menni. Az inak sem bírnák meg a súlyát és a fájdalmat is le lehet küzdeni ideig-óráig, de örökké nem. Mellesleg talán nem bolond a lányka, majd eldönti, mire van szüksége. A szőke sebesült elé léptem, majd belenéztem nyíltan azokba a halott szemekbe és nilfgaardi nyelvre váltottam, még ha csak erős akcentussal is beszéltem. - A névém Éskél. Váják. Kényélmésébb nékéd, há nilfgaardin szólúnk? - kérdeztem, majd a lábára mutattam. - Ségíténi szérétnék. Éngédéd?
Figyelemmel kisérem végig azt ahogy a vaják és a tünde nő beszélgetnek. Bár túl sokat nem értek belőle egy másik elf adott nekem egy rongyot, hogy csináljak valamit a lábammal. Le is veszem a kötést és a lábbelimet. Elkezdem vízzel kitisztítani. Meg is feledkezem arról a kettőről, amíg elém nem állt a férfi. Ránéztem, mélyen a szemébe. nem mondtam semmit nem is reagáltam semmi csak néztem őt. Ahogy felém nyúlt volna a nő vállon ragadta és mondott neki valamit. Csak néztem, mint egy hülye, mit sem értve semmit. Végül meghallottam az első szavakat, amiket értettem is. Eskel...érdekes név. Nem kellettek szavak, hogy tudjam nem akar bántani, így kérdésére csak bólintottam. Elvettem kezem és a rongyot a sebtől, majd azt néztem mit csinál vele. - Nem úgy kell! Elfogod törni a lábát! És akkor már nem tehetünk semmit! - szól rá én meg csak nézek. - Cenro...a nevem. - szólalok meg végül. Nincsenek rossz tapasztalataim a vajákokkal főleg, hogy az első akivel találkoztam nem csak kedves, de egy kis jó modort is tanított nekem. Így tudom, hogy illik viszonozni, ha valaki elárulja a nevét. - Na! Valamit még is csak jól csinálsz, hogy megszólalt neked. - vigyorgott a nő Eskel-re. Nyugton ülök egészen addig, amíg be nem fejezi a megállapítást. Ránézek, majd a nőre, ki szintén figyelemmel kísérelte.
A lány megengedte, hogy megvizsgáljam a sebét, így hát elé térdeltem és az ölembe vontam a lábát, majd szemügyre vettem, milyen mélyre is mart a medvecsapda és mekkora károkat okozott. Nyilvánvalóan Nilfgaardban nőtt fel, az egész világon csak ott van rabszolgaság, márpedig a parancsnok szerint abból a sorból szökött. Akkor érthetőbb már, hogy bírja ennyire jól a fájdalmat. Először is igyekeztem felmérni a bajt. - Szólj, ha valahol nem érzed a kezemet - kértem, majd két ujjal megnyomtam a sarkát, a talpa közepét, a lábujj alatti párnákat, az ujjakat. Viszonylag jól álltunk, csak a talpa közepét nem érezte. A tenyerem a talpának fektettem. - Mozgasd meg a lábujjaid egyenként - jött az újabb kérés, a parancsnok felé csak a fejemet ráztam. - Valamivel többet értek hozzá gyermek. Nem feszítem, csak tartom, hogy azt is tudjam, ha csak minimálisan mozdul. Mellesleg neked is válaszolt, akkor nekem miért ne tenné? Az ötből három normálisan mozog. Na akkor most jött a seb. Elég mély, amennyire érzékeny ujjaim érzik megroppantotta, ha el nem is törte a sípcsontot. Az övemen lévő táskából gyógyfüveket halásztam elő, kiforráztam egy darab rongyot, majd borogatást készítettem, szakszerűen kitisztítottam a sebet, majd rátettem a borogatást. Kellemetlen, csípő érzés kéne legyen, de a vártnak megfelelően szeme se rezdült. Az a különös, halott szeme... Két szimpatikus ágat szedtem elő, lábához mérve méretre vágtam, majd faragni kezdtem, közben pedig magyaráztam. - Nos, örvendek Cenro a találkozásnak - biccentettem. - A lábad nem tört el, de a csont megrepedt és egy fontosabb ideg elszakadt. Készítek egy pólyát a lábadra, ami rögzítve tartja. Mostantól egy jó hétig nagyjából csak ülhetsz vagy fekhetsz. A sín segít valamit, de ha naponta egy óránál többet gyalogolsz ebben az időszakban, véglegesen sánta maradsz. Csak lovon ülve közlekedhetsz, vagy saroglyán fekve. - Megőrültél vhatgern? - szisszent rám a kommandó parancsnoka. - Nem maradhat ennyi ideig egy helyen, tudod milyenek az emberek! - Tudom, gyűlölnek titeket, mert nem csak a katonákat meg a rátok vadászókat lövitek le, hanem a rőzsét gyűjtő öregasszonytól a gombaszedő gyerekig mindenkit - vontam meg a vállamat. - És neki is ezt az életet szánod. Ez az, amiről még beszélni akarok vele. Újra ölbe vettem Cenro sérült lábszárát, majd gondosan elkezdtem bepólyálni a két fával adva rögzítést neki. Ezen nem fog tudni kapcát és csizmát hordani most, de megfázás egy jobb opció a sántaságnál. - Figyelj rám Cenro, két választásod van - kezdtem. - Vagy velük mész, vagy velem jössz. A scoia'tel bizonyára el fogja mondani, miért tarts vele, én is elmondom mi fog történni ha velem maradsz, szabadon dönthetsz, akár úgy is, hogy maradsz, de akkor biztosan meghalsz. Ha velem jössz a lovamon elviszlek egy másik faluba, ahol még nyugodtabbak a népek, ahol nem pusztítanak a Mókusok. Egy napnyi ide lovon. Van ott egy törpe barátom, helybeli kovács, aki be fog minket fogadni erre a hétre, ennél sokkal többel is tartozik nekem, meg hát jóban is vagyunk. Ez esetben eben az egy hétben én fogok vigyázni rád, hogy felépülj, aztán folytathatod az utadat, amerre szeretnéd. Ez az egyik lehetőséged. A másikat ő fogja elmondani. Ha azt választod, csinálok neked minden napra egy borogatást, minden nap le kell majd cserélni reggel. Na most hallgasd meg akkor a Mókust.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Oxenfurt környékét jártam a helyi erdőségeket hűséges Skorpióm hátán a vadonban, ahová szörnyeteg leölése okán riasztottak felcsillantva nyolcvan orent a probléma felszámolásáért. Eleinte fogalmam sem volt, mire is számítsak, de aztán a holttestek, majd a támadások helyszínének vizsgálata után hamar rájöttem, hogy nekem itt nem terem babér. Bár rendesen meg lettek szaggatva a tetemek - egy favágó meg egy vadász - de az én szememet nem kerülték el a tények, miszerint a halálukat nem ezek okozták, hanem nyílvesszők. Márpedig a szörnyek több mint túlnyomó többsége nem használ lőfegyvereket, még az értelmesebbje sem túlzottan. A helyszínek megtekintése pedig hamarosan megmutatta az egész jól eltüntetett nyomokat. Könnyű léptű lábak hagyták őket. A tündék ügyesek, de a vajákszemeket nehéz kijátszani még nekik is, az orromat pedig nagyjából lehetetlen. Sebes léptekkel követtem le a kis, csak számomra látható ösvényt, amelyet hagytak, mikor menekülőre fogták.
