Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Ő tényleg azt hitte, hogy már az égvilágon semmi nem tudná meglepni, és még ha a gazdája, Haczyk úr, azt is parancsolná neki, hogy lopjon el egy kristálycsillárt a lyriai kastélyból, legfeljebb annyit kérdezne vissza, hogy nem baj-e, ha kristályonként hozza haza. Tévedett. - ...Egy vajákmedált. - ismételte meg Haczyk utasításának végét, ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se hangozzék visszakérdezésnek. - Süket vagy, vakarcs? Belevágjam a karodba, hogy szerezz egy vajákmedált? - mordult rá a férfi, miközben a asztalánál ülve a jobb keze helyén levő kampó illesztését bütykölte. Történetesen egy rejtett gomb segítségével elő lehetett pattintani a kampó helyére egy rövid tőrt is, annak a mechanikájával foglalatoskodott. Fritz már éppen nyitotta volna a száját, hogy mérgesen visszakérdezzen, mégis honnan a jó büdös francból kellene felhajtania egy vajákmedált - vaják nélkül -, de okosan inkább lenyelte a kérdést, csak hörrent, szemet forgatva. - ...Kinek és mikorra…? - kérdezte némi hallgatás után, fintorogva inkább a földet fixírozva kék szemeivel, s így ugyan nem látta, de pontosan tudta, hogy Haczyk elégedettebben elmosolyodott a kérdést hallva. - Na látod, tudsz te, ha akarsz. Holnap estig van időd keríteni egyet. Az mindegy, melyik iskoláét szerzed meg, és az is hidegen hagy, mit csinálsz a tulajdonosával. Nekem hozd el, aztán meglátjuk, leszel-e futár is - mondta Haczyk, tovább bíbelődve az illesztéssel, lezártnak tekintve a társalgást. Fritz azonban még nem mozdult, és bár sejtette, hogy nem kéne tovább játszania a gazdája türelmével, csak rákérdezett. - ...Egyáltalán mire jó az a szar…? - bökte ki, Haczykra tekintve (hogy most a végtagot helyettesítő eszközre, vagy a vajákmedálra gondolt, azt döntse el mindenki magában). Haczyk küldött felé egy fagyos pillantást, és hasonlóan hideg mosoly kíséretében válaszolt: - ...Ahhoz semmi közöd, vakarcs, és nem kérdezősködésre tartalak. Nincs dolgod, he? Induljál, vagy kihajítalak az ablakon! Nem kellett kétszer mondania, Fritz már indult is, pontosan tudta, hogy a következő kérdésnél tényleg az ablakon lenne kidobva, meg előtte kapna még két-három pofont is, hogy meglegyen a lendület. Az egyik sikátorban aztán hamar megszabadult a szőke kisfiú alakjától, és felvette az idősebbnek tűnő, vörös hajú, felemás szemű fiú külsejét, s mintha mi sem történt volna, kiment a főútra újra. Látszólag céltalanul bóklászott egy-két kavicsot rugdalva, s közben azon járt az esze, hol fog találni vajákot Lyriában. A Két Kóbor Macska fogadó felé indult, reménykedve benne, hogy amennyi ember megfordul az ivóban, talán egy vajákot is talál ott, bár már a gondolattól is irtózott, hogy összetűzésbe keveredjen egy szörnyvadásszal. Emlékeztette magát ugyan, hogy mindaddig nincs mitől félnie, amíg nem tudják, mi ő valójában, de még sose volt dolga ilyen szerzettel… Bár reményei szerint nem is kell különösebben tennie semmit, “csak” lelopni róla azt a kurva medált. Lopott ő már drágaköves nyakéket hasonló módon, ez se lehet akkora kunszt! Betért a kocsmába, és az ismerős légkör azért mosolyt csalt az arcára - biccentett a kocsmárosnak, majd ellavírozott az asztalok között. Látta, ahogy két férfi épp egymásra licitált az egyik asztalnál, az egyikük már majdnem az asztalra fellépve bizonygatta riválisának, hogy mekkora üzletet csinált valami bíbortetű-szállítmánnyal. Melléjük ért, és amíg az ipse nem figyelt, a nadrágzsebéből kikandikáló erszényének madzagját Fritz könnyedén az ujja köré tekerte, majd egy mozdulattal kihúzta a szütyőt, és észrevétlenül zsebre vágta. A két férfi vitatkozott tovább, és mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, nem vele - ő viszont figyelte az idegen arcokat, méginkább az idegen arcok nyakát, nem lóg-e valami vajákmedálféleség valamelyiken. - No né má’, Fricike, csak nem idetoltad azt a rusnya pofád? Megállt és elvigyorodott, ahogy a kérdező felé tekintett, és már indult is meg a himlőhelyes arcú, ocsmányan vigyorgó férfi felé. - Csak azért, hogy beverjem a tiédet, ha még egyszer lefricikézel. Hé, Balta! Kockázunk? Elnyerem az aranyfogad! - röhögte, a Baltának nevezett himlőhelyes meg köpött egyet - különben Baltazár volt a neve, de mivel éppen olyan egyszerű volt, mint a szerszám, mindenki így hívta. - A faszt, kinyitom a számat, bazmeg, és kilopod belőle, vakarék. - Akkor ne járasd a pofád! Valószínűleg hamar kocsmai verekedésbe torkollt volna a szóváltás, de még épp azelőtt újabb vendég érkezett az ivóba, Fritz pedig a futó szemrevételezést követően visszapillantott rá, ugyanis megakadt a tekintete a nyakában lógó, szokatlan küllemű medálon.
Meg voltam lőve. Na nem szó szerint, és nem is gyakran fordult velem elő ilyesmi. Amikor egy vengerbergi akadémikus professzor felfogadott, hogy szerezzek neki egy váltányt, mert valami lexikont akar bővíteni a megfigyeléseivel, mittudomén, valami Epilepszia Maximum Mancit, nehezen álltam meg, hogy ne röhögjek a képébe. Persze, tudta ő, hogy ritkák, épp ezért fogadott fel egy vajákot, hogy vigyen neki egyet. Csak azért nem fordultam sarkon és vágtam rá az aszexualitás Vengerberg fölé magasodó tornyát, mert elejtett egy szóbeszédet arról, hogy mintha Lyriában lenne valaki, aki nagyon is tudhat erről a manapsg ritkaszámba menő, és egyébként teljesen veszélytelen lényről. Ríviában aztán a hordóhasú járási prefektus úgy futott a lovam után, amint meghallotta, hogy vaják jár a város utcáin, hogy öröm volt nézni. Mint megtudtam, őfelsége Meve királynő rendeletének teszek eleget, ha az amúgy nehezen megragadható, és felettébb alantas munkának minősülő lyriai alvilágot összeterelem, és legalább a hydra legveszedelmesebb fejeit levágom. Nem volt okom elutasítani. Ki tudja, a végén talán még engem is felöveznek, mint a--- Kit is? Úgy alakult, hogy kettő fontos ügyem is Lyriába vet. Azonban, mint említettem, meg voltam lőve. Az ember sötét alakokat nem kap csak úgy el fényes nappal, vagy nyomoz le az éj leple alatt. A kérdezősködés is ezen a ponton kétélű kard, hisz ha nem a megfelelő személyhez fordulok, könnyen a fejemre hozhatom a bajt. Vagy ami még rosszabb… - El is ijeszthetem azokat a szukafattyakat… Sóhajtottam egy nagyot, Złoty pedig egyetértőn felprüszkölt alattam. - Jobb lesz, ha semleges területen kezdem a munkát. Te szépen megabrakolsz, iszol, aztán reggel továbbállunk. A lyriai Két Kóbor Macska udvarán állítottam meg alacsony vérnyomású kancámat, alaposan kikötöttem az istállóban, és elláttam, mielőtt betértem volna a kocsmába magába. Lustán felmértem az erőviszonyokat, de teljesen átlagos, már-már érdektelen életképek bontakoztak ki előttem. Az egyik félreeső sarokban hevesen gwentezett két törp, egy szokatlanul apró asztalt legalább nyolc hangoskodó férfi ült körbe, tőlem nem messze pedig kockára állt a keze egy maréknyi társaságnak. Erős alkoholszag terjengett az állott levegőben. Még szerencse, hogy azén orrom gyorsabban hozzászokik az ilyen rémes körülményekhez, mint másé. Egy 12 éves forma fiúcska olyan kerek szemekkel illetett, mint az őcsászári felsége Emhyr var Emreis asztaláról szalajtott kistányérok. Utáltam, ha bámultak. Ha így bámultak. Felmorrantam. - Te meg mit bámulsz úgy, taknyos? Épp, hogy ki nem esik a szemed. Na, utamból kotródj, csipisz, míg szépen mondom! Nem vagyok jó kedvemben! Ragadtam meg hangulatomhoz képest egész gyengéden a tejfelesszájú vakarék vállát, és egy erélyes mozdulattal félrependerítettem az utamból, hogy a csapszékhez férjek. Láthatóan a csapost – ki ezúttal nem volt a barátom, de még az ismerősöm se – jobban megijesztettem, mint a kockázó vakarcsot, ugyanis halálra vált tekintettel nézett rám, mintha legalább is szellemet látott volna. - Nem, nem. Én elűzöm a szellemeket, nem hozom őket. Idefigyeljen. Legyen szíves megkínálni egy kupa barna sörrel, aztán pedig kérdéseket fogok feltenni. Amikre célirányú választ várok. Ha ezt megérti, nem esik sem a bútorzatnak, sem magának baja. Megértette? Akkor hol van már az a sör? A csapos összerezzent, kapkodó, siető mozdulatok sorozatával tiszta kupáért nyúlt, a hordóból émelyítően erős szagú sört töltött. Ahogy elém tolta, a habjából kilöttyent egy kevés. - Köszönöm. Most pedig feszítse meg azt a borgőzös agyhelyét, és nagyon figyeljen arra, amit kérdezek. Őszintén szólva a váltányról nagyobb ingerenciám volt kérdezni, hisz manapság teljességgel ritkaszámba mennek, azonban beláttam, hogy a kérdezősködés ezen a ponton igen körülményes. Annak, aki nem jártas a témában, mint én magam, nehéz megragadnia az olyan ködös leírást, mint hogy nem tudom, hogy néz ki, akit vagy amit keresek, mert váltogatja az alakját, és valószínűleg azzal is feleslegesen fárasztom, hogy amikor épp nem viseli senki alakját, milyen rusnya is. Úgy döntöttem, más szemszögből közelítem meg a problémát, és alkalmat sem adok arra, hogy felbaszhasson a tudása hiányával. Meghúztam a söröm. A vizenyős utóízen cuppogva kanyarodtam vissza a tárgyra. - Pletykák érdekelnek--- A csaposnak láthatóan felcsillant a szeme, egyszer s mind megnyugodott, hogy egyszer az életben hasznára válik a szakmája velejárója, hogy mindenki neki panaszkodik. Magát elragadtatva bevágott elém, mielőtt befejezhettem volna a mondatom. - M-Mint az izmos pap meg a Kató… ? - Dehogy, te anyaszomorító! – mordultam rá, elvesztve a türelmemet – A lyriai alvilágról! Meséljen nekem a dörzsölt svihákokról, az erőszakos stricikről, a ravasz kockásokról, arról, akiket már olyan rég köröznek, hogy szinte biztonságban érzik magukat. Alakokról, akik azt hiszik, bármit megtehetnek, mert a járásnak nincs pénze összedobni a vajákra valót. Ki az, akinek a nevét mindenki ismeri, de kimondani egy sem meri? Ennyi elég, hogy elinduljak. Persze, ha amaznak feltett szándéka rám lőcsölni azt is, hogy hol laknak, nem fogok patáliát csapni. Míg a férfi habogását hallgatom, újabbat húzva a sörből a nem messze kockázó társaság felé kalandozik a tekintetem. Hova tart a mai fiatalság, ha már 10-12 éves vakarékok a kocsmában mulatják a gyerekkorukat?
Alaposan megnézte magának a vajáknőt - kiváltképp a medálját, amit rövid úton el tervezett lopni - de talán egy kicsit tovább méregette az idegent, mint illett volna, ugyanis a vaják egy tisztesebb taszajtással és visszafogott morgással a tudtára adta, hogy átkozottul útban van. Meglepetten hörrenve toppant arrébb, és megkapaszkodott a mellette levő asztalban, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd mérgesen fintorgott a mellette röhögő Baltára. - Né’ má’, mi van, elvitte a cica a nyelved, kölyök? Vagy fehérnépnek nem jár semmi káromkodás, még egy köpés se? - röhögött két cimborájával, akik közben csatlakoztak a szerencsejátékra készülő társasághoz. - Köpök én mindjárt olyat a két szemed közé, hogy hanyatt esel székestül! - vetette oda Fritz, majd leült az asztalhoz ő is, hátradőlt a székben, kezeit zsebre vágta, és igazán örült volna, ha kompániája felhagyott volna a röhögéssel és pofázással, ugyanis minden erejével azon volt, hogy kiértse a vajáknő szavait a kocsma alapzajából. - ……… Idefigyeljen. …………….. kupa barna sörrel ……………….kérdéseket ……………... választ várok ………………. Hol van már az a sör? Fritz próbálta nem túl feltűnően kihallgatni a fehérnépet, de alig hallott valamit a szavaiból, leginkább a megállás nélkül horkantgató és kiáltozó Balta-társulat miatt. - Hé, vakarcs, hozzád beszélek! Mi van, nincs kockád? Múltkor már lenyúltad a Villemét. - Hagyjad már, nincs mire játszania, csak a pofája nagy. - Kuss legyen már! - mordult Fritz az asztaltársaságra, s előrébb hajolt. Aztán a zsebéből kihúzott és a társaság felé mutatott egy fényesen csillogó aranytallért; abból a pénzes szütyőből, amit pár perce cibált ki a továbbra is hevesen hencegő kereskedő zsebéből. - Nesztek, itt a tétem! Aztán te hogy rakod az asztalra az aranyfogad, he, Balta? - vigyorgott a férfira, és elővett a zsebéből két kockát is. - Az anyádat rakom az asztalra, és meg is rakom, vakarék, ha nem fogod be a pofád! Honnét loptad azt a pénzt?! - A zsebemben volt - vont vállat Fritz, majd kotorászott kicsit a nadrágzsebében, s közben mintha olyasmit hallott volna a vajáknő felől, hogy pletykák érdeklik… Aztán elvigyorodott. - Nézd már, találtam valamit neked is! - azzal előhúzta kezét és bemutatta a férfinak a minden korszakban és tájon nemzetközileg elismert sértést középső ujja segítségével. - Te büdös kölök, hogy hintáznál a hóhér kötelén...! - Dehogy, te anyaszomorító! A lyriai alvilágról! Erre már az egész asztaltársaság a söntésnél álló vajáknőre pillantott, amíg az ingerülten próbálta megértetni a kocsmárossal, mire kíváncsi. Fritz arcán átfutott egy fintor, ahogy hallgatta - ugyanis tudott volna mesélni a dadogó kocsmáros helyett valakiről. Egy bizonyos alakról, aki azt hiszi, bármit megtehet, mert a járásnak nincs pénze összedobni a vajákra valót, arról a valakiről akinek a nevét mindenki ismeri, de kimondani egy sem meri, ha kérdezik. Csak még inkább elkomorult a ténytől, hogy ő sem merte kimondani. - Hé, vajákasszonyság, ha magácskának ravasz kockás kell, itt ül egy! - röhögött fel Balta, és a vöröshajú fiú felé bökött állával. - Úgy biz’ a’, cinkelt kockával játszik, amit a Villemtő’ lopott! - kontrázott rá a két cimborája közül az egyik. - Oszt csak nézze meg nagysád, még a szeme se áll jól! - röhögött a harmadik, Fritz pedig dühödt fintorral arcán nézett végig az asztaltársaságon felemás szemeivel. - Elkussoltok, basszameg, vagy rátok borítom az asztalt! - mordult rá a társaságra, és a nyomaték kedvéért rá is csapott ököllel az asztalra. - Balta, neked meg akkorát rúgok az állkapcsodba, hogy kiesik az összes fogad, nem csak az arany, azt majd lesz mit köpködnöd, bazmeg! Mérgesen fújt egyet, mint a kóbor macskák, amikor hergelik őket. Az hiányzott már csak neki, hogy a vajáknő egyből őt találja meg gyanúsítottként, ha elcsórja azt az istenverte medált, és arra sem volt semmi szüksége, hogy ebben az alakban is Haczykhoz kössék. Nem véletlenül váltogatta a külsejét, kockáztatva ezzel az esetleges lebukását, hogy hol a szőke, kékszemű, tizenkétéves forma gyerek legyen, akit a legtöbben Biberach néven, és mint Haczyk úr szolgája ismertek - hol pedig a jelenleg is viselt alakjában mutatkozzon, mint egy Fritz névre hallgató, tizennégy év körüli suhanc. Szükséges volt, hogy legyen egy olyan külseje, amit senki nem kötött egyenesen Haczykhoz, és ezt a gazdája el is várta tőle. Ettől függetlenül őelőtte mindig a fiatalabb fiú alakjában volt kénytelen mutatkozni, mert a férfi állítása szerint hányingert kapott az idősebb alakjának felemás szemeitől. Viszont ha ez a vajáknő, vagy vajákosasszony, vagy banya, vagy mi a franc nyomozni jött ide, akkor arról illene tájékoztatnia Haczyk urat, elvégre ha a gazdáját fenyegeti valami, akkor ő maga sincs biztonságban - legfőképpen magától a gazdájától. Borsódzott a háta már a gondolattól is, hogy mi fog történni, ha a vajáknő túl sokat kutakodik Haczyk után - és bár a vajákokról azt tudta, hogy szörnyekre vadásznak - olyanokra, mint ő - ez a nő mégis egy emberi szörnyet tervezett épp levadászni. Ha őszinte akart lenni, boldogan hagyta volna neki, de nem mert belegondolni, mit kapna azért, ha a gazdája mástól tudná meg, hogy szaglásznak utána… De ahhoz a büntetéshez éppen annyi kedve volt, mint levarázsolni a nőszemély nyakából a medálját anélkül, hogy észrevegye. ...Habár ha elnyerné tőle véletlenül…
Ahogy egyre több sör gurult le a torkomon, és lepte el az alkoholos gőz az agyamat, úgy kezdett egyre inkább a terhemre lenni a taverna egyébként teljesen átlagos, és egyébként a megszokott, hétvégi viszonylatokhoz képest még egészen szolid hangzavara. Úgy éreztem, ahogy menthetetlenül egybecsavarodik harapós hangulatommal, a fáradtsággal és a seggfájdalommal, amit legfrissebb ügyeim okoztak, és a kombó, amit alkotott ez az együttes, akarva-akaratlan elhatalmasodott rajtam, mint egy ménász szörny, ami ellen nem elég egy kis relikt olaj meg a mindenható ezüst. - T-több tiszteletet őfelségének, ti... ti... szélhámosok! – dadogta félhangon a hasznaveheteten taverna tulajdonos. Betelt az a bizonyos pohár. Kurvára elegem lett mind a zajos kölykökből a sarokban, mind a hasznavehetetlen, dadogós kocsmárosból, akivel lehettem volna sokkal türelmesebb és jóindulatúbb, hisz látni rajta, hogy valóban egy olyan név van az ajkán, aminek súlya van, de elpattant valami bennem, hallani lehetett a fémes utóregését. - A kurva isten bassza meg… - dörmögtem az orrom alatt, és olyat rávágtam az asztalra, hogy rögtön csend lett egy hosszú pillanatra. De még tetéztem is – Mindenki pofa be! A saját gondolataimat nem hallom ebben a kibaszott zajban! Te is, Fejsze, vagy ki a kisfaszom vagy! - rikkantottam át a sarokban kockázóknak, odakapva villámokat szóró, macskás tekintetem, amivel egyeként nyársaltam fel a társaság tagjait. – Még ilyet… Haszontalan egy csürhe… A vaják lánya dolgozni se tud rendesen… Hát milyen időket élünk? Otthagytam a – mostanra halálközeli állapotba rémített - csapost meg a pultját, és tovább morgolódva az orrom alatt a kijárat felé indultam, anélkül, hogy megfizettem volna a barna sör árát, hisz időből nem sok jutott nekem, ellenben azt hasznosabban kellett volna eltölteni, mint hogy harapófogóval erőszakolom meg a néma kocsmáros golyóit. Ahogy döngő léptekkel az ajtóhoz léptem volna, megálltam a kockázó asztaltársaság mellett, szemrevételezve az előbb oly kedélyesen – még tényleg az voltam! – tojáshéj seggű kölköt. - Veszélyesebb vadra vadászok, mint pár hamiskockás, úgyhogy bátran kijelenthetjük, hogy ez az ügy veszett fejsze nyele. Érdeklődve a magasba szökkent a szemöldököm. - Villemtől? „A” Villemtől? Meve királynő porontyától? Az anyád úristenit, te aztán szarka vagy a javából! – kacagás vett erőt rajtam, de olyan, hogy még a könnyem is kicsordult. Úgy kell annak a kis hercegnőnek, ha kocsmatöltelékekkel kockázik. Örüljön, hogy az életét nem lopták el tőle. Hát erre próbálta felhívni a figyelmem az a nyomorult disznó a pult mögött. A figyelmeztetésre azonban elcsendesültem, és – most először – alaposabban is szemügyre vettem a társalgás tárgyát, a tolvaj szarka kockabajnokot. - Látom. Felemás. Na és? Az enyém meg sárga, mint a vadmacskáé. Mint mondtam, nincs dolgom se dörzsölt kockásokkal, se gwent-kártya dílerekkel. Te meg higgadjá’ má’ le, kölyök, vagy úgy állba térdellek, hogy lenyeled a nyelved utána! – fújtam pöffeszkedve, veszett kóbor macska módjára a felemás kis vandálra, mielőtt lehiggadtam volna – Menj haza, kölyök. Nézz magadra, fél lábbal gyerek vagy még. Semmi dolgod ennél az asztalnál. Újabb falba ütköztem. Hála annak a kurva, nyomás alatt teljesíteni képtelen csaposnak, a tervem, miszerint semleges területen szépen kipuhatolom az erőviszonyokat, nyilvánvaló módon dőlt dugába. Ez a hirtelen összeharácsolt asztaltársaság több reménnyel kecsegtetett, azonban tartottam tőle, hogy rossz módon terjedne el, hogy egy vaják jár a gazfickók nyomában. Nem mintha nem tudtam volna őket levadászni, hisz vaják vagyok, nem holmi királyi zászlós, de ezzel odaveszhet a meglepetés ereje. Könnyű kategóriából hirtelen közepes nehézségre ugrana a küldetés, és én magam generálnám mindezt. Úgy döntöttem, kockáztatok. - Hírül vettem, hogy volna pár dörzsölt svindler, akiknek Lyria önként és dalolva mondana búcsút. Na már most, azt nem kell magyaráznom, hogy nem vagyok idevalósi, hogy ismerjem a szokásaitokat, az erőviszonyokat vagy a neveket, csupán egy átutazó vaják, aki a kenyérre valót keresi. Még őfelsége Meve királynő engedélye is a zsebemben van. Nem szó szerint. – intéztem egy szigorú pillantást a felemás szemű kis zsebtolvajnak – Végtelenül hálás lennék, ha vennék a bátorságot, és nevén neveznék a legfélelmetesebb alakokat Lyriában, akik másra se jók, csak arra, hogy átsegítsem őket a másvilágra. Ha kell, szívesen fizetek egy kört mindenkinek, hátha a pia-olimpia megoldja a nyelvüket. Na? Milyen ajánlat? Én magam a bőkezű szóval élnék.
Ha valamiben, akkor abban egyet tudott érteni szerencsétlen halálra vált csapossal, hogy nem ez volt élete legremekebb napja, és csak méginkább bosszantotta a tény, hogy a tárgy, amit el kellett lopnia, a szó legszorosabb értelmében egy karnyújtásnyira volt tőle, csak sajnos járt hozzá egy szemmel láthatóan kurvamérges vajáknő is grátiszba. Pedig milyen egyszerűen le tudta volna tépni a nyakából, aztán huss - már nyoma se lett volna! De tudta, hogy ezt nem oldja meg ilyen egyszerűen, így csöndben figyelte csak, ahogy a paprikás hangulatú szörnyvadász az asztalukhoz jött a valamennyire fellélegző csapostól, és nekiállt perlekedni Baltával és a két oldalbordájával. Szeme sarkából figyelte a nőt, és akárhogyis, de nem bírt elrejteni egy pimaszkás félmosolyt, amikor a vaják rájött, miféle Villem kockáit fújta meg alig egy hónapja. Régi történet volt már, de hát ha őfelsége Villem herceg nem tudott mit kezdeni magával a kastélyában, és unalmában úgy döntött, hogy álruhában kiszökik és nekiáll kockázni a pórnéppel, akkor úgy kellett neki! Történetesen éppen azon az estén Fritz is ugyanabban a kocsmában igyekezte megkopasztani az alkoholmámorban úszó és ennek okán valamiért önmagukat szerfölött szerencsésnek érző csürhe tagjait - bár ő koránt sem hitt annyira sem a szerencsében, sem a sorsban, ezért Fortuna forgandó kerekét egyenesen kikerülve rögvest a nyertesek zsebéből szemezgette ki a csillogó tallérokat. Aztán annyira megtetszett neki a kocsma gyér fényében felcsillanó, tömör üveg kockák fénye, s ahogy szikrázva táncoltak az asztalon hol hetest, hol ötöst, hol kilencest adva ki, hogy amikor a gazdájuk az este végén zsebre vágta őket, ő már ki is zsebelte, amikor a felbőszült vesztesek maradásra akarták bírni az incognitóját kockára tevő fiatal férfit. Fritznek gőze sem volt róla, hogy maga Meve királynő fia, Villem herceg volt ez a merész ifjú, csak másnap jutott a fülébe a hír, hogy kincstári kockákat lopott egyenesen a trónörökös zsebéből - amik a pletykákkal ellentétben nem voltak cinkeltek. Aztán az asztalra csapott, mikor megelégelte az élcelődést az asztaltársasága felől, de szemmel láthatóan a vajáknőnek is kezdett tele lenni velük a nemlétező töke. Ami még hagyján, de a fehérnép pár pillanatra rá egész egyszerűen hazaküldte…! Hangosan horkantott és röhintett, majd összefonta mellkasán a karjait, ahogy hátradőlt a székben, és még fel is pakolta lábait az asztalra, keresztbe rakva őket, hogy ő aztán innét egy tapodtat se mozdul. Még hogy fél lábbal gyerek…! - Meg tetszhet nézni mind a két lábam, hogy melyikkel vagyok gyerek - ha meg nem tetszik már jól látni, majd az arcába tolom! - szólt vissza a nőnek fennhangon, kihívó vigyorral az arcán. Volt ugyan egy sejtése, hogy nem túl jó ötlet felcsesznie a vajáknőt mégjobban, de eddig még nem volt olyan helyzet, amikor nem tudott volna ép bőrrel kikeveredni egy verekedésből… Nos, igazából, egyetlen ilyen eset volt, annak következményeként kell most éppen vajákmedált lopnia. - Né’ má’ bazmeg, még visszapofázik a fehérnépnek a kurva kölke! - mordult rá a fiúra Balta, majd a nőhöz fordult. - De ha már magánál tartunk, vajákasszonyság, engem még egyszer ne nevezzen Fejszének, mert megfejelem! Baltazár a becsületes nevem, ez itt - bökött állával a vöröske felé - csak azért hív Baltának, mert olyan éles az eszem, mint a balta éle. - ...Vagy azért, mert részegen minden fába belevered a fejed - vigyorgott rá Fritz. - Ezt a pofoznivaló vakarcsot meg csak úgy hívják, hogy Kuss - dörrent rá a fiúra az idősebb férfi, majd ismét a vajáknőhöz fordult. - Aztán magát hogy lehet szólítani, vajákasszonyság? És mi dolga itt Lyriában, ha nem az ilyen akasztanivaló tolvajkölyköket fellógattatni a főtéren? Fritz hörrent csak, de hegyezte a fülét a vaják válaszára, és azt bizony nem tette zsebre - de még őfelsége Meve királynő szóban hordozott engedélyét se. Tudta, hogy erről mind be kell számolnia Haczyk-nak, és azt is sejtette, hogy a férfi szíjat hasítana a hátából, ha anélkül térne vissza, hogy alaposan kihallgatta volna a kocsmabeli információcseréket. Vágott egy fintort a gondolatra, mert az is eszébe jutott, hogy ha medál nélkül, és ráadásul rossz hírekkel érkezik, akkor sem lesz épp szívélyes a fogadtatása - sőt… Viszont ahogy hallgatta a nő ajánlatát, csak az járt a fejében, hogy még fizetnie se kellene azért, hogy most azonnal kibökje, ki a legnagyobb gazember Lyriában - mégse mondott semmit. A gyomra görcsbe rándult, ahogy szóra nyitotta volna a száját, s inkább beharapta az ajkát. - Hinnye, nagysád, az bizony, szavamra, bőkezű! - kiáltott fel Balta elvigyorodva. - Hé, csapos, hozzál ide négy korsó sört, de izibe! A fehérnép állja a cehhet! Négy nagy korsót, hallod?! - Ötöt! - kurjantotta hozzá Fritz kis gondolkodás után - a három férfi meg felröhögött. - Ötöt, bazmeg, mi? Meg is iszod, kölyök, vagy a fejedre öntöm! Na, nézze, vajákasszonyság, ez a kis szarka fél korsó sör múlva énekesrigó lesz! Eldalolja még a kis tolvajtársai nevét is, aztán már mehet is nagysád begyűjteni mindet Őfelségének! Na, de én is tudok ám mesélni magának, van ám itt kiket átsegíteni a túlvilágra. Hol van már az a sör?!
Megszoktam már, hogy úton-útfélen megnézzenek. Ki azért, mert sosem látott még vajákot, ki azért, mert még túl sokat is, ki azért, mert nőből vagyok, ki azért, mert ocsmányabbul káromkodok, mint a falu végi szódás, így nem vettem különösebben magamra már az ilyen jellegű szemrevételezéseket. Azonban észrevettem, hogy a felemás szemű fenevad is épp úgy néz, ahogy a tisztes pórnép szokott. Csak épp azt nem tudtam eldönteni, hogy most azért vizsgál, mert túl kevés, vagy épp túl sok vajákot látott már, mert nőből vagyok, vagy mert ocsmányabbul káromkodok, mint a falu végi szódás. - Tedd vissza a szemed a helyére, kölyök, mert majd kiesik az üregéből. – vetettem oda a suhancnak. Bárki, aki ebben a tavernában tartózkodik, megmondhatja, hogy még a szeme sem áll jól neki. Egyik se. Még egy gondolattal adóztam az álruhába bújt Villem herceg elcsaklizott kockáinak, és ha nem fosztott volna meg a Füvek próbája minden emberi érzelemtől, meg ha nem lett volna fontosabb dolgom, még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna értük. Nem tagadom, egy pillanatra valóban meglepett a kis felemás strici hangneme, de ebből csak annyi látszott, hogy magasabbra szöktek a szemöldökeim. Felröhintettem magam is. - Na, nézd már! Merész egy vakarcs vagy, azt meg kell hagyni. Már-már épp, hogy nem vakmerő. Vajmi kevés fogalmad lehet róla, te kis taknyos, hogy egy vaják mi mindenre képes, ha felbosszantják. Ha már nem takarodsz haza a picsába, legalább dugulj el, különben én hallgattatlak el, de akkor örökre. Most pedig kuss a neved, és ne ugass bele a felnőttek dolgába! A Fejsze mentegetőzésére csak megemeltem a kezem, jelezve, hogy semmi szükség arra, hogy gyereket neveljen. Egy csipetnyi vészjósló árnyékkal elegyített nyájas mosolyt intéztem a férfihoz. - Van rá kilátás, jóuram, hogy a tisztes nevén hívjam. A kilátásban az áll, hogy végre nekem tetsző és hasznos információt kapok. Mert bármennyire is élvezem az asztaltársaságukat, és bármennyire szívesen innám ki magam a vagyonomból ma este, szólít a kötelesség, én meg sajnos idő szűkében vagyok. – Nézzenek oda, nem átragadt rám annak a kurvapecér trubadúrnak a kurva virtusa? A szavaira unottan a vöröses hajú, felemás szemű korcsra pillantottam a szemem sarkából – Rájöttem magamtól is… Ezen a ponton úgy látszott, hosszúra nyúlik az este, úgyhogy egyetlen határozott mozdulattal lesöpörtem a vörös kurafi, tisztes nevén Kuss lábait az asztalról, hogy a sörpadba behúzódva odaférjek magam is. - Nos, az én nevem se nem Fejsze, se nem Kuss, csak egy átutazó vajáké, semmi cicoma, semmi giccs… A nevem Karméle La Valette. A Macska iskolából. Meve királynő bérelt fel, hogy rendet tegyek Lyriában. Azt mondta, bár még mindig tolmácsolták a szavait, úgy hallottam, volt szerencséje kiüttetni pár fogát valami szukafattya által… Mindegy is. Azt mondta, idézem, „Tiftíssa meg Lyriát af alfilági figuráktól. Bűnöfőket fog a kefünkre juttatni, fiftek keveskedőket, sempéfeket, pénfforgatókat.” Mit ne mondjak, kihívás volt megállni, hogy ne röhögjek az orrom alatt. De tisztelem azt az asszonyt. Végre egy uralkodó, aki a háború után nem a hamut szórja a fejére, hanem rendet tesz az országában, kigyomlálja őket egytől egyig, mint a gazt. Elfogadtam a megbízást. És most itt vagyok, nem lyriaiként, és próbálom feltérképezni, hogy mivel is állok szemben. Történet vége. Az olyan akasztófavirág vakarcsok, mint a Kuss, nyilvánvalóan labdába sem rúghatnak egy fisztek csempésszel szemben, úgyhogy ha az útjában van, maximum a nadrágszíjra számíthat. Remélem, az egész asztaltársaság felfogta, milyen kaliberű vadra fenem a karmom élét, és nem fognak nekem több hamiskockással meg tolvaj szarkával jönni, akik legszerencsésebb esetben is legfeljebb 20 koronát lopnak ki a mellettük ülő zsebéből. - Egészségükre, uraim – ajánlottam fel bőkezűségemet újfent, a csapos pedig máris munkához látott. Úgy láttam, szívbajos lehet, mert egész este reszket, mint a nyárfalevél. A kis tojáshéjseggű kakukkmadár hangjára magam is odapillantottam. Együtt hahotáztam a férfiakkal, de nem olyan hangterjedelmen, mint ők. - Az anyád úristenit, sört, mi?! Neked még az anyatej való, te kis szörnyeteg. Valahol nem éreztem etikusnak, hogy a kezeim közül kicsúszott helyzet úgy hozta, hogy egy fiatalkorút itatok le információkért, de hát a nehéz idők nehéz döntéseket szülnek. A csapos nagy tálcán kihozta az öt korsó sört, és szakértőn szétosztotta őket. Egyik korsón se csordult túl a hab, és baleset sem történt. Valamire te is jó vagy, gondoltam magamban, ahogy magam elé húztam az egyik korsót, és meghúztam. Ez imádnivaló lesz. Vaják létemre ellenállóbb vagyok az alkohollal szemben, mint ezek a szukafattyak. Már csak várnom kellett, hogy dalolni kezdjenek. - Nos, akkor tudnak segíteni vagy sem? Egy pletyka is elég, egy név, akiről úgy hiszik, hallott valakitől valamit. A többit bízzák rám.
Tudta, hogy nem csak nem jó, de egyenesen ostoba ötlet az eddiginél jobban felszítani az amúgy is elég temperamentumos vajáknő mérgét a pimaszkodásával, de nem bírta megállni. A választ követően vágott egy fintort, de úgy döntött, nem most provokálja ki, mi mindenre is képes egy vaják, ha felbosszantják, így a lekussolást követően csak cehhent egyet - de továbbra is az asztalon pihentette lábait, s a székén hátradőlve összefonta ujjait tarkója alatt. Vissza-visszapillantott a nő medáljára, még ha már egyszer rá is mordult a fehérnép, hogy ne bámulja - s amíg Baltával egymáson köszörülték a nyelvüket, az járt a fejében, hogy ha volna kapocs a medál láncán, máris könnyebben el tudná csórni azt a vackot. Odaszúrt ugyan egy megjegyzést a himlőhelyes férfinak, ahogy az a nevével hencegett, majd kiöltötte rá a nyelvét, mikor Balta önkényesen átnevezte Kussnak - és majdnem rá is harapott, ahogy a vajáknő egy könnyed kézmozdulattal lesöpörte a lábait az asztalról, éppen csak nem borult fel székestül. Mérgesen fújtatva kapaszkodott meg az asztalban, és ült vissza a székre rendesen, szitkozódva az orra alatt - csak azért nem kezdett el ordibálni a nővel, mert egyrészt felmérte már az erőviszonyokat, másrészt még el kellett lopnia azt a kurva medált. Bár azért a nő hosszas bemutatkozását követően - még hogy semmi cicoma, mi? - odavetette hangosan: - A kurva nénikéjét tessen lekussolni, van nekem rendes nevem, basszameg! - Van, bazmeg, de minek - mordult rá Balta a fiúra, és máris visszafordult Karméléhez. Széles mosoly terült szét arcán, miután előzőleg már jóízűt nevetett Őfelsége imitációján. - Szóval nagysádat Meve királynő személyesen bérelte fel! Melitele áldja meg Felségét, meg nagysádat is! - Éljen a királynő! - harsant fel az asztaltársaság másik két tagja is - majd őket követően az egész kocsma. - Éljen a királynő! - zengett minden asztaltól, ahogy a magasba lendültek az agyagkorsók és mindenki nagyot húzott a söréből. Fritz csak figyelte az vivátozó tömeget, de ő maga meg se moccant - mit éltessen valakit, akit még életében nem látott? Szerencsére az asztaltársaság férfi része nem is foglalkozott vele. - Hát, nagysád, azért nem mondom, nem kis megtiszteltetés érte magát! - vigyorogta Balta, arcán egészen olyan mosoly derült fel, mintha nosztalgia ébredt volna benne. - Őfelsége parancsára kipucolni a szukafattyakat Lyriából, az…! Hej, ha nem hagytam volna ott a fél lábam tavaly a háborúban, biz’ isten beállnék magához! - sóhajtott a veterán, majd ahogy az italrendelést letudta, együtt röhögött a vajákkal az ötödik korsót kikérő kölykön, vigyorogva gúnyolódva a tényen, hogy a vakarcs nagyjából két korty sör után világát se fogja tudni. Aztán ahogy a kocsmáros kihozta az italokat, rádörrent a fiúra: - Hé, a sajátodat te fizeted, kölyök! - Meg a nagy lófaszt, a vajáknő azt mondta, állja a cehhet! - vágott vissza Fritz, miután elvette a korsóját. - Az anyád picsáját, azt állja, bazmeg! Kifizeted, vagy kihajítalak innét, csak nem képzeled, hogy majd a más pénzén fogsz berúgni, taknyos?! - Mert te mit csinálsz épp, seggfej? Ha a ti piátokat ki tudja fizetni, akkor az enyémet is - még a füle mögött is pénz van! - mondta, és eszébe is jutott egy zseniális ötlet, hogy miként szerezze meg a vaják medálját most rögtön. Elvigyorodott. - Fogadunk? A sörömbe, hogy találok ott pénzt. - nézett végig az asztaltársaságon, azzal a jobbjával a zsebébe nyúlt, hogy a korábban elcsent pénzes szütyőből egy érmét kihúzzon és az ingujjába rejtse, egyúttal felmutatta balját, hogy lássák mindannyian, az üres. Majd a jobb tenyerét is kitárta az elég szkeptikusan morgó közönsége előtt, egyúttal bal kezével lehúzta az ingujját, hogy lássák, ott sincs semmi - és már nem is volt, lévén észrevétlenül kivette az érmét onnan, hogy most a bal csuklójánál rejtse el a ruhájában. Aztán Karmélére pillantot, s felényúlt baljával: a füle mögé simított, s finoman félresöpörte a hajtincseit egészen a tarkójáig, és onnan nyúlt volna a medál láncának kapcsához - ha lett volna kapcsa. Nem kellett különösebben közel hajolnia ahhoz, hogy lássa, hiábavaló volna tovább matatnia a vaják nyakán, zseniális terve olyan könnyedén úszott el, amilyen könnyedén az ő ujjai közt csillant meg az aranytallér, s csalódottságát leplezendő, végigpörgette ujjai közt a koronát. - Olcsó trükk! - dörrent rá Balta a két tátott szájjal pislogó társa mellől. - Akkor csináld utánam! - cehhent a fiú, és meghúzta a sörét. - Na, tessék, bazmeg, és én ilyen vakarékokért tettem kockára az életem a háborúban! - mordult a férfi, Karmélére pillantva. - Nem tudnak ezek mást, csak inni, kockázni, trükközni meg fiszteket nyalni, hogy a kurva istenek basszák meg! He!? Na, dalold csak el szépen, kitől szoktátok a haverjaiddal kikunyerálni a kábszert! - mordult Fritzre, aki beleröhögött a korsójába, majd a vajákhoz fordult. - Aztán én is mesélek ám nagysádnak, mer’ azt még a hülye is tudja, hogy manapság bármelyik sarkon találni valakit, akitől fiszteket lehet venni, na de hogy kik készítik…!
Én, Karméle La Valette, bár úgy sejtettem, mi több, egyenesen tudni véltem, hogy a vaják-mutációim egy; meg kellett volna, hogy fosszanak minden emberi érzéstől úgy, mint a harag, a bánat, az öröm, vagy a félelem, és kettő; ugyanezen mutációk relatív öröklétet adományoztak nekem, így aztán az a türelmetlenségből fakadó idegességet, ami nőttön nőtt bennem, semmiféle technikai szempontból nem éreztem helyénvalónak. Bár a körülmények sem épp erőltették meg magukat, hogy segítsenek nekem lehiggadni. Körülmény alatt az asztaltársaságomat értettem. - Meglehet, de lófasz se kérdezte. A „Kuss” amúgy is tömör, rövid, és kifejező. De ha nagyon jókedvemben találsz, ami ma esélytelen, kiegészítem ezer örömmel „Kusslegyenmá’”-ra. Lassan érlelődött bennem a gondolat, hogy kipenderítem innen a vakarcsot, mert az az érzetem támadt tőle, hogy látványosan hátráltat, és ezt egyre nehezebben viseltem. - Éljen, éljen – tettem hozzá én is. – Én mondom, ritka egy szépség az a Meve, még így is, sőt, csak így igazán, hogy ott van azon a szép vágású arcán az a sebhely. Hozzáad a karakteréhez. Tudom, tudom, biztos nem egy ember mondta már abba a felemás arcába, vagy épp a háta mögött undokul suttogva, hogy a valamikori szépségével fizet meg a tetteiért, de bassza meg az ilyet a rühes kutya, ha igaz, amit róla hallottam, akkor minden tiszteletem az övé. Végig partizánkodni a nilfgaardi offenzívát… Ez egy igazi, vérbeli királynőre vall. Észrevettem a Fejsze szemében azt a meleg csillanást, és mintha ez egészen meglágyította volna azt az érzelmektől üres szívem. - Maga helyett is átsegítek párat a túlvilágra, nyugodt lehet. Szeretné, ha belekiáltanám a napfelkeltébe, hogy „és ezt pedig az a veszett fejsze nyele küldi”? Félrehúzódtam arra a fél pillanatra, amíg a kocsmáros kihozta az öt korsó sört, és lepakolta az asztalra, én pedig a kialakuló párbeszédre kezdtem fülelni, és ahogy azt hallgattam, éreztem, hogy az egy perc erejéig oly szépen sínre fektetett tervem megint csuklott egyet, a türelmemmel együtt. - A sört majd akkor fizetem ki, ha végre megkapom, amiért jöttem. Mert most már kurva penge vagyok aktuálpolitikából, háborús történetekből és Meve királynő porontyának kockáiból, de míg a jó urak ráérnek egész este itt baszni a rezet, addig nekem ketyeg vissza az a drága idő. Nagy és hörgős sóhaja mintha pont azt mondta volna, hogy „meg se hallanak”, már más irányba is terelődött a társalgás. - Most meg már bűvésztrükkökkel is fenyegettek… ? Kopj le, vakarcs, míg szépen mondom! Bármilyen nagy beleéléssel próbáltam is hatni a kölyökre, az füle botját sem mozdította, és az ingerült intelmem ellenére az olcsó, kocsmai trükk végrehajtásra került. Az arcomra volt írva unott, feszült állapotom. - Faszináns. Szóval, hol is tartottunk? – fordultam ismét a legélesebb fejsze felé – Jóember, majd máskor meghallgatom a háborús balladáit. Ugyan már nincs háború, de mocsok és hátrahagyott gonoszság van, két lábon jár a város kőfalai közt. A mi jó Meve királynőnk rám bízta szép országának sorsát, én pedig itt ülök egy rühes kocsmában, olcsó sört iszom egy csapat szomorú, keserű veteránnal, a Megvetés Idejének gyermekeivel, és úgy érzem, nem megy semerre ez az egész ügy! Márpedig, ha én valamit elvállalok, azt teljesítem is, ha segítenek ebben nekem tök jó, ha nem, nincs harag, de Melitele három arcára mondom, ha tovább hátráltatnak, itt vér fog folyni a macskakövön, és nem az enyém lesz az! Csaptam erélyesen az asztalra, olyan erővel, hogy felcsilingeltek a söröskorsók, a taverna pedig síri csendbe burkolózott. Hasított, macskás pupilláimmal a veséibe fúrtam a jókedvű férfiaknak. Lassan, tagoltan folytattam. - Még egyszer, utoljára megkérdezem magukat, jóemberek. Figyelmeztetem magukat, hogy az előbbi intelem teljes tudatában döntsék el, hogy segítenek-e, avagy hátráltatnak. Csak egy név kell. Valakié, akiről úgy vélik, ismer valakit, akitől hallott valamit, valakié, aki köztudottan fisztekkel él, valakié, aki kurvákkal mulatja az időt, valakié, épp, hogy csak tisztára mosta a nevét valami sötét ügy után. Csak egy nevet akarok. Semmi többet. Aztán elválnak útjaink. Békében, és mintha sosem találkoztunk volna. Szavamat adom.
A Megvetés Idejének gyermeke egyre kisebb lelkesedéssel, és egyre növekvő ingerültséggel kísérte figyelemmel az asztal körül zajló eseményeket és szóváltásokat. Nem csak azért, mert a Fejszévé avanzsált Baltával együtt őt magát is átnevezte a vajáknő, hanem mert a legkevésbé sem volt hangulata akár csak egy szónál többet is hallani a nilfgaard-i offenzíváról, vagy a háborúról úgy összességében. Ott volt, látta, érezte, átélte - és túlélte. Úgy tett, mint akit egy fikarcnyit sem hat meg sem Balta, sem a csatamezőn hagyott fél lába, sem Meve őfelsége partizánharcai, sem a királynő otthagyott vagy csak elhagyott fogai, de még a hajdani és majdani szépsége sem - de legszívesebben azonnal felállt volna, és otthagyta volna az egész társaságot a francba. Az egyetlen ok, ami miatt ezt nem tehette meg - és ez a tény jobban dühítette, mint bármi más a világon - az az volt, hogy Haczyktól két napot kapott arra, hogy virítson egy vajákmedált. Egy istenverte vajákmedált, ami ott fityegett a vajáknő nyakában, gyakorlatilag egy karnyújtásnyira tőle. A nyűgösségén pedig nem sokat segített Balta harsány hahotája sem. - Még hogy veszett fejsze nyele…! Hát ez jó! - röhögte, vele együtt nevetett másik két ivócimborája is. - Hát tudja mit, naccsád, az első kurafit ezzel a végszóval vágja le! Fritz csak horkant, s bár csak lopva, de a Karméle nyakában lógó medál csillanásait figyelte, kínjában a kocsmáros által kihozott ötödik korsó sört kapta el. A csaposnak egy árva szava nem volt ellene, de még bele se tudott inni, amikor Balta már ráripakodott, hogy fizesse ki az italt magának - és akkor támadt zseniális ötlete az érmével. Pont hidegen hagyta a vajáknő ingerült közbeszólása, és az is, hogy elküldte a francba - ő márpedig elhatározta, hogy már ma este vajákmedállal fog visszamenni Haczykhoz, mert biztosra vette, hogy máskülönben úgy elveri a rossz híreit hallván, hogy három napig nem áll lábra. Ennek függvényében nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ne káromkodja el magát hangosan, amikor látta zseniális tervét dugába dőlni, s a csillogó érmét ujjai közt pörgetve inkább nagyot húzott a söréből. (Megszokta, már-már szerette is az ízét, de tudta, hogy egy korsónál többet semmiféleképpen nem szabadott meginnia - legalább is ha még azon az estén zsákmánnyal akart visszatérni Haczykhoz.) Balta szónoklatát hallva csak felröhintett, és kénytelen is volt emiatt letenni a söröskorsót, aztán csak a székén hátradőlve hallgatta őfelsége Meve királynő megbízottjának litániáját - majd összerezzent, mikor a nő az asztalra csapott, s még egyszer, utoljára bűnözőkről követelt híreket. Még a három háborús hadirokkant is elhallgatott egy pár pillanatra (az egész kocsmával együtt), mielőtt összesnéztek volna, s a féllábú Balta némi bólogatást követően kövelebb intette magához a nőt. A férfi is jobban áthajolt az asztalon, míg két társa távozott, hogy azokkal az illetőkkel álljanak le szájat tépni, akik a leginkább nyújtogatták a nyakukat a vajáknő irányába. Fritz-cel meglepő módon nem foglalkozott egyikük se, és a fiú sem hívta fel magára a figyelmet - bár kivételesen igazán szerette volna. A szíve mélyéről dübörgött fel a vágy arra, hogy itt és most azonnal eleget tegyen a vaják kérésének és kiadja neki azt a nevet, amelyikre olyan nagyon vár. - Na, hallgasson ide, naccsád. És ne kajabáljon úgy, mert ebben a koszfészekben a falnak is füle van! - szólalt meg aztán Balta bizalmasan. - Van egy bordély, egészen a város szélén keletre, a Ledér Cseléd. Már akkor hírhedt volt, amikor a háború még ki se tört, de valahogy hiába ment oda ellenőrizni bármelyik csendőr vagy őrség, soha nem lett belőle semmi. Azt is mondják, hogy mindig ugyanaz a kapitány megy oda razziázni, valami Henrik, vagy Herbert, de az már aztán tényleg akárki lehet, én ezeket a díszpintyeket nem ismerem, csak az igazi katonákat. Viszont, amit tudok, hogy ott bezony nem csak ringyót tud venni az ember éjszakára, hanem fiszteket is, meg csempészárut, ha tudja, kihez kell fordulnia. Nem mondom én azt magának, hogy menjen bordélyba, mégiscsak fehérnépből van, méghozzá a tisztesebbik fajtából, viszont ennek a nyilvánosháznak a tulaja a Kopasz Maciej, egy senkiházi szukafattya, pletykálnak róla minden szart, amit csak el tud képzelni! Na, én a maga helyében ezzel az ipsével kezdeném, ha már a csendőrség mindig mindent rendben talál a bordélyában - hátha egy vajáknak akad ott valami kardélrehányni való…
Szemem sarkából szemrevételeztem, ahogyan a megvetés idejének gyermeke megcsappanó lelkesedéssel, mi több, nőttön növő ingerülettel követi figyelemmel az eseményeket. Nem hibáztatom érte – magam is hasonlóképpen viszonyulok az asztaltársaság körül zajló történésekhez. Bizonyára az sem lágyította meg irányomba, hogy nem csak őt, de a féllábú háborús veteránt is a korábbi düh hevében oly frappánsan átneveztem. Kár, pedig a jó Kökörcsin mester, az a vén szélhámos biztosan értékelte volna a tréfát. Valahol azt is megértettem, hogy egy ilyen korú ficsúrnak – még ha láthatóan nem is a mimózavirág fajtából való, hisz a legkisebb jóindulattal is minimum nevezhető talpraesettnek – nem fűlik a foga (hogy beálljak magam is a szójátékot játszók sorába) ahhoz, hogy valami jött-ment, politikában semleges, mesterségét tekintve vaják kitárgyalja és felelevenítse benne a háború emlékét. Mert ha jobban megnézem – még mindig szigorúan a szemem sarkából – ezt a lókötőt, akkor bizony nem lehet sokkal több tizennégynél. Nem sok ilyen korú gyermek rohangál Lyria utcáin alig pár hónappal a háború után. Élnék a gyanúperrel, már ha mindez érintene és érdekelne, hogy ez a kölyök nem csak, hogy a háború epicentrumában volt, és látott mindent, de alighanem a bőrén érezte – és minden kiegyenlítetlen esély ellenére túlélte, hogy ma itt ülhessen szerény körünkben, és azt hallgathassa, hogy kitárgyaljuk a háború utóhullámait. Ha volna ráfordítható időm a projektre, biztos vagyok benne, hogy ez a pimasz kis ideggóc Kökörcsin mester tollára méltó történeteket tudna előadni. Nem hibáztatom a haragjáért, mely elsőre úgy tűnik, a társalgás témája ellen irányul, és ha menni szándékozna, vissza sem tartanám, de úgy tűnik, valami mégis csak itt tartja köztünk. Ha elrugaszkodott téziseket kéne gyártanom – melyhez a tehetséget szintén egy színes-díszes trubadúrtól merítettem – azt mondanám, már-már egészen különös az a csillogás a szemében, amivel a vaják-medálomat figyelte lopva (nem elég lopva, hisz észrevettem), és meglepő módon ez az, ami itt tartja. De sokkal valószínűbbnek tartottam a tényt, hogy háborús árvaként egyszerűen nincs hová mennie. Itt legalább meleg van, felnőttek vigyáznak rá, enni és inni kap. Nem egyedülálló eset. Somolyogtam csak Balta hahotájára, meg a kórusra, amit a két cimborája biztosított. - Ezt megbeszéltük, jóuram. Azt hallottam, egészen keleten a szavaknak ereje van, már-már lelke, ha úgy tetszik. De ha meggebedek sem fog eszembe jutni a kifejezés rá. Mindenesetre elviszem az acélkardomban a szavait, ha ez a kívánsága. A felemás szemű kis taknyos újabb alattomos pillantással adózott az ezüstből öntött, smaragd szemű, macskafejet ábrázoló medalionomnak, melyről nagyvonalúan nem vettem tudomást. Sőt, amíg egyet magam is kortyoltam a saját sörömből, remélve, az némileg erulakodik az indulataimon, azt is végighallgattam, ahogyan ezek ketten a sörről meg az áráról civakodnak. - Tudod, mit, takonypóc? Elengedem a sör árát, ha elcsiripelsz nekem végre valami hasznosat. Na, milyen ajánlat? Há’ mindenki jól jár! – ajánlatom persze csak félig volt komoly; de félig komoly volt. Ezek után azonban idegen irányt vettek az események, és nekem sajnos megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy igen nehezen, sőt, rosszul viselem, ha a helyzetek irányítása kicsúszik a kezeim közül. Emiatt volt lehetséges az is, hogy a vártnál egyel ingerültebben, ugyanakkor a saját etalonomhoz mérve meglepően visszafogottan adtam a legény értésére, hogy nem jó helyen és nem jó időben szórakoztatja a haverjait kocsmai trükkökkel. Az érzelmeket, amiket az ingerült, és most már csalódott tejfelesszájú felől érzek, érdekes módon leszavazzák az én teóriámat, és helyette annak az elrugaszkodott papagájnak a képzelt tézisére voksolnak. Mi a buja kedvű Freya jószagú kertje folyik ebben az útmenti lepujban? Kár, hogy ezek a naplopók ilyen rosszul olvasnak a környező atmoszférából, így aztán nem meglepő, hogy olyan váratlanul érte őket, amikor akkorát csaptam tenyérrel az asztalra, hogy összekoccantak a söröskorsók. Szónoklatom hatásos lehetett, hiszen nem csak az asztaltársaságom, de az összes környező, mi több, az egész kocsma elhallgatott egy hosszú pillanat erejéig. Na, tessék. Nem pont erről beszéltem annak a vén csatakancának, Złotynak? Ha nem vagyok elég óvatos, híre megy, hogy címeres kurafikat vadászok, még mielőtt igazán belevetném magam. Szerencsére a két fogdmeg kezeli a helyzetet, míg én a helyüket átvéve leülök a hadirokkant mellé. - Nem kellene kiabálnom, jóuram, ha már az első, ne adj Melitele a második felszólításomra jól reagálnak – nyomtam meg gúnyosan a jóuram szót, és mivel úgy tűnik, végre hasznos információhoz juthatok, némán hallgattam a férfi meséjét; éberen figyeltem, bár nem tűnhetett így, hiszen az asztal közepén szétfolyó gyertya lángjával és forró viaszával szórakoztam. Egy alkalommal még csettintéssel el is oltottam a lángot, csak hogy rögtön utána ignivel meggyújtsam. Reméltem, ez szórakoztatja a felemás szemű fiókát, amíg számára érdektelen dolgokról zajlik a társalgás. Bár azért meg kell valljam, olyan jót kacagtam a feltételezésen, hogy én holmi tisztes fehérnép volnék, mint évek óta nem volt szerencsém. Értésemet csak azzal fejeztem ki, hogy néha hümmentettem, majd az információ ár végén biccentettem kettőt – Szóval a Ledér Cseléd. Látja, jóuram, nem is volt olyan nehéz! – veregettem életerősen hátba a férfit. - Mindenképpen utánajárok ennek a Herbertnek vagy Henriknek. Meg annak a csillogó fejű Maciej-nek is. Nyakig sáros fazonoknak tűnnek énnekem, ide bűzlenek a lucsoktól, pfuj! Ha hihetek a szavának, jóuram, és amott ennyi minden zajlik a háttérben, akkor bizony tényleg szét kell ottan csapni. Már körvonalazódott is bennem egy terv, van énnekem, nem is véletlenül egy szép, piros selyemruhám is, ha épp azt kívánja meg az alkalom. Tökéletes arra, hogy a vaják lánya elegyüljön a csupa fehérnép közt. Ha minden jól megy, elég, ha egy kicsit jobban hegyezem a fülem, és egy kicsit jobban kinyitom a szemem. Na és persze a buja fehérnép sem hátrány. Magam elé húztam a korsómat. - Erre igyunk, jóember!
- Akkor erre iszunk, naccsád! - mondta Balta, s amint kihozta a csapos a sört, már meg is húzta jókedvűen. Elvégre, ki ne lett volna jókedvű, ha egy vaják tett volna rá ígéretet, hogy az ő “jókívánságait” kézbesíti acélkardja élével? Hanem azért, amikor a hadirokkant látta, hogy Fritz is elkapta az ötödik korsót, a kocsmai zsargon választékos ékesszólásával hordta le a vakarcsot a sárga földig, amely rövid szónoklatot természetesen a kölyök hasonlóan választékos modorban előadott sértésekkel honorálta. Aztán amikor a vajáknő is rákontrázott a Fejszévé kitüntetett Baltára azzal, hogy ha csiripel valami hasznosat ez a bíbic, az ő italát is állja, kihívó vigyor terült szét a kölyök arcán. - Csiripelek én, ezt hallgasd meg! - és csakugyan elfütyülte a vajáknőnek a Matrieshka-dalocska első két sorának dallamát. Ezután azonban nem késlekedett sokat zseniális tervének végrehajtásával, s nagyon kellett ügyelnie, hogy csalódottsága ne tükröződjön arcán. Kezdte úgy érezni, hogy már így is túl sokat és túl feltűnően figyelte a szörnyvadász fémesen csillogó medálját, s bár a nő nem mutatta jelét, hogy észrevette volna, dugába dőlt tervén túl még Karméle heves kirohanása is meggyőzte róla, hogy ideje volt taktikát váltania. Így hát, ha már úgysem figyelt rá senki, tarkóján összefonta ujjait s hátradőlt a székén, úgy téve, mint aki már a végletekig unja a témát - ami egyébként félig igaz is volt - de közben hegyezte a fülét, és igyekezett minden lényeges információt megjegyezni a beszélgetésből. - Hát a kurva istenit, nyomozott már naccsád életében alvilági szukafattyak után? - mordult fel Balta Karméle gúnyos megjegyzésére. - El se tudja képzelni, mekkora mákja van velem, hogy nem valami besúgó spiclit talált meg rögtön a kérdésével! - morogta, mielőtt belekezdett volna a Ledér Cseléd történetébe - és még csak nem is gondolta, hogy mellettük ráérősen hallgatózott a vöröshajú, felemás szemű spicli. Fritz számára ugyan sok újdonságot nem árult el a himlőhelyes képű hadirokkant beszámolója, sőt, még cifrázni is tudta volna - bár legelőször is kijavította volna Baltát, hogy nem Herbert, hanem Henrik az a katonatiszt, rangját tekintve pedig egészen pontosan kapitány. A Ledér Cseléd tulaját meg személyesen ismerte, és nem egy történettel alá tudta volna támasztani, hogy az a tarfejű szukafattya pontosan olyan üzleteket bonyolít abban a kuplerájban, mint amilyeneket Balta mesélt - és még hozzá is tudott volna tenni egyet s mást. S hogy ezeket honnan tudta? Onnan, hogy a Kopasz Maciej és Haczyk üzlettársak voltak, ő pedig, mint Friedrich Biberach, általában a futár szerepét töltötte be közöttük - hacsak a gazdája nem parancsolt rá, hogy az üzenet átadását követően maradjon éjszakára a bordélyban, és tegye hasznossá magát. Ahogy erre gondolt, elfogta a hányinger, így inkább az eddig unottan fürkészett plafon helyett az asztaltársaságra pillantott - látta a szörnyvadászt, ahogy ujjaival az asztalon álló gyertya viaszával szórakozott, miközben Balta bizalmasan, halkan, de mégsem elég halkan adta át minden tudását a lyriai alvilág mocskáról Karmélének. Aztán egyszer csak a vaják csettintett egyet, Fritz pedig a döbbenettől majdnem hanyatt esett a székkel, ahogy a kézmozdulatra az asztali gyertya lángja kialudt - hát még akkor, mikor a nő újabb csettintésére újra lángra lobbant a kanóc! - Ezt hogy csináltad?! - bukott ki belőle, ahogy magáról - és küldetéséről - megfeledkezve hajolt előre az asztalon, hol a vajákra, hol a lobogó fényforrásra tekintve. Úgy csillantak fel a felemás szemek, mint ahogy a gyertya lángja lobbant fel az imént, s erre a néhány szívdobbanásig tartó időre egészen olyan benyomást keltett a suhanc, mintha még tényleg gyerek lett volna. - Vaják-varázslat! Még ezt se tudod, vakarcs? - röhögött fel Balta a kölyökre tekintve, (ezzel kiválóan leplezve, hogy őt is váratlanul érte a trükk bemutatása.) A vöröske nyelvöltését erre csak egy legyintéssel honorálta, majd torkát megköszörülve folytatta beszámolóját, noha nem teljesen értette, mire fel röhögött úgy Karméle, amikor azt mondta, tisztesebb fehérnépnek tűnik. Vállat vont csak, s ahogy mondanivalója végére ért, amit a szörnyvadász két biccentéssel nyugtázott, majdnem az asztalra borult, mikor a vajáknő hálája jeléül barátságosan - de istenesen - meglapogatta a hátát köszönetnyilvánítását követően. - Azanyádúristenit! Na, hát naccsádat se kell félteni, jó erőbe’ van az biztos! Azt tudja meg, ha visszajön ide, miután szíjjelcsapott a Cselédben, én itt leszek és kihívom szkanderozni! Magácska már talán le is nyomna, nem úgy, mint ezek a nyikhajok! - röhögött a fel a veterán, majd egyetértően bólogatott Karméle szavait hallva, s maga is felkapta korsóját. - Egészségünkre! Fritz nem ivott velük, csak figyelte, ahogy a két idősebb megemelte a korsókat, ő maga pedig a sajátjába tekintett, majd mégiscsak meghúzta, amíg összegezte gondolatait. Tehát, a vaják a Ledér Cselédben fogja kezdeni a kutakodást, amiről, sajnálatos módon, mindenféleképpen értesítenie kell Haczykot, még mielőtt megtörténne. Abban bízott, hogy ha marad még egy kicsit a társasággal, talán azt is kifülelheti, mikor tervezi meglátogatni a szörnyvadász a bordélyt - nem is kellett sokáig várnia, ugyanis Balta rögtön rákérdezett, miután letette a korsót. - Na, oszt mikó’ üt rajta azokon a szukafattyakon? Menjen máris, a végén még a fülükbe jut, hogy szimatolnak utánuk! Jobb az ilyen patkányokat mielébb levágni az acélkarddal! Hinnye, tényleg, azt mondják, hogy a vajákok két kardot visznek magukkal, egy ezüstöt a szörnyek ellen, egy acélt meg az emberek ellen, így van-e, naccsád, he?
Valamiféle lanyha örömmel töltött el a tudat, hogy – ha aprót is, mint egy zsenge fűszál, de – jót tettem a himlőhelyes háborús veteránnal. Meleg láng lobbant az arcomon, ahogy a sok lendülő söröskorsó közt ott ültem, arcomon egy moderált mosollyal. Aztán meghallva, hogy milyen ízesen és tartalmasan szitkozódik a felemás szemű csipisz, ez a mosoly először elvesztette genuin melegségét, aztán kiszélesedett, mint ravasz rókavigyor. - Hogy akadna a torkodon a füttyszó, nézzenek már oda! – bármennyire is köszörültem érdes nyelvemet a kölyök pimaszságán, egyfelől nem dühített, hisz nem egy gyermektől vártam megoldást a lyriai alvilág kipucolására – bár az tagadhatatlan tény, hogy a gyermekek nagy többsége őszintébb, és ily módon olykor sokkal hasznosabb, mint akármelyik felnőtt – másfelől igencsak szórakoztatott. Hamar új irányt vettek az események, és az a csepp jókedv, ami kisimította az arcomon az örökös ráncokat, ingerült haragba fordult át. - Meglehet, hogy közel sem eleget ahhoz, hogy nyugodtan aludjon éjszaka, de minden bizonnyal többet, mint jóuram. – el sem tudom mondani, mennyire nem volt kedvem verbális falloszaink összemérni, még akkor sem, ha a fejszévé kitüntetett Balta egyértelműen megélt már egyet s mást a háborúban, és nem volna kétséges az sem, hogy melyikünk nyerne, ha a levágott bruxák, arakászok és éjlidércek számát vesszük számítási alapul. – Há’ hogyne. Még hálát is éreznék, ha nem épp az időm vesztegetném. Úgy tűnik, a szónoklatom végül is hatásosnak bizonyult, mert bár nagy vonakodva, és nagy elővigyázatossággal, de beszédre bírtam a karót nyelt veszett fejsze nyelét. Azt is szokatlanul precíz intuitással állapítottam meg, hogy a felemás szemű ördögfiók szenvedélyesen unja a társalgás menetét, így aztán nem meglepő számomra – ugyanez azonban róla nem mondható el – hogy az egyetlen csettintésemre kialvó gyertya lángja kis híján ki- és felbillentette mind az addigi kiegyensúlyozott közérzetéből, mind a széke vajmi kevéssé stabil helyzetéből. Előbb őszintén, majd elégedetten megmosolyogtatott a szkéné, végső soron ama teóriám is, miszerint Lyria csirkefogója sem több, mint egy túl hamar felnőni kényszerült gyerek, ily módon beigazolódni látszott. A hangulat a tetőfokára hágott, amikor újabb csettintésemre az imént elaltatott gyertya lángja ismét fellobbant – és legnagyobb szórakozásomra nem csak a vörös taréjú kiskakast, de a himlőhelyes, féllábú veteránt is legalább ennyire elkápráztatta ez az olcsó, kocsmai trükk. - Úgy, ahogy te fára mászol. Megtanultam, amikor ideje volt. Meg persze egy csepp mágia sem hátrány – kacsintottam rá aranysárga, macskás szememmel. Sejthettem volna, hogy a veszett fejsze meg a kis szörnyeteg ezen is összeakasztják a bajszot, de mit mondhatnék: eddigre már egészen megszoktam. Ismét csak karikás jókedvem kerekedett, ahogy a nagyszájú veterán, aki aztán már látott és megélt mindent, amit csak lehet, szinte összeroskad egy baráti, de annál istenesebb hátba veregetés súlya alatt. Elismerően biccentettem. - Úgy legyen. Elfogadom a kihívást, Balta uram. – igyekeztem a legtermészetesebben kiejteni a szavakat, szemfülesebbeknek azonban még így is feltűnhetett a tény, hogy most először neveztem a gúnyneve helyett az adott nevén a vén kurafit. Az ígéret szép szó. Visszahelyezkedve a vörös démon mellé, és a veteránnal szemben magamhoz rántottam a korsóm, hogy jó nagyot húzzak belőle, majd a kérdésen elgondolkodva egy kisebbet, moderáltabbat. - Nem úgy van az, jóuram. Hosszú napok óta a nyeregben vagyok, olyan szagom lehet, mint egy pumaketrecnek, tán az érzékenyebb orrúak még azt is megmondják, hogy az az én semmirekellő Złoty-m milyen nemű és hány éves. Illatos fehérnép közé nem lehet csak úgy nagy dirrel-durral betoppanni, és máris ontani a vért. Nem, jóuram, az ilyesmi különleges preparációt igényel. Alapos fürdőt és alkalomhoz illő ruhát, leginkább. – újabbat húztam a sörömből, lassacskán a korsó aljára érve. Egy pillanatnyi gondolkodás után folytattam. – Két kard, jóuram, ahogy mondja. Egy ezüst, és egy acél. Mindkettő szörnyek ellen. Bár nem hangzott el semmiféle ígéret, valahogy az asztaltársaság minden tagja tudta, hogy amint kiürül a vajáknő korsója, ott a kora esti bájcsevelynek vége szakad, és mindenki megy tovább a maga dolgára – ki erre, ki amarra. Az a fürdő nem csupán azért kellett, hogy kigőzöljem magamból az alvadt vér, a megszáradt sár és a beivódott lószagot, hanem arra is, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ugyanis hosszú éjszaka elébe néztem…
Amikor Balta megkapta a jól megérdemelt választ a vajáknőtől a kérdésére, a háborús veteránok jellemző felsőbbrendűség-érzetével szegte fel állát és hörrent egy nagyot, de csak egészen minimálisan oktatta ki ezt követően a nőt, és hívta fel a figyelmét elmondhatatlan szerencséjére, amiért egyből őt találta meg. A melletük ülő, vörös hajú veszedelem pedig, bár nem akadt a torkán a füttyszó Karméle jókívánságának dacára, csak megengedett magának egy félmosolyt a nő kijelentését hallva, miszerint csak az idejét vesztegeti - nem úgy Balta, aki egy mordulással, majd Lyria legnagyobb kurafijának pontos bemutatásával honorálta a megjegyzést. Fritznek nem kellett különösebben megerőltetnie magát, hogy úgy nézzen ki, mint aki a teljes érdektelenségből fakadóan szarrá unja magát - még akkor is, ha igazából csak túl jól ismerte a szóban forgó szukafattyat és annak ügyeit a Ledér Cselédben. Ellenben a tűzzel való játszadozás azonnal kibillentette a rezignanciából - meg a székének egyensúlyából is - és a vajáknő mosolygását, illetve a gyertyaláng újra fellobbanását látva nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen a trükkre. A válasz után Balta közberöhögését csak egy nyelvöltésre méltatta, de jobban lekötötte a figyelmét a macskaszemű kacsintás a macskavaják részéről. Kihívó félmosoly volt rá a felelet, és mondott volna még hozzá mást is, ha Balta nem folytatta volna a Kopasz Maciej és a Ledér Cseléd viszonyának ecsetelését. Aztán ahogy látta, miként veregeti istenesen hátba Karméle az immár tisztes nevén szólított hadirokkantat, a markába röhögött; de szemmel láthatóan Baltazárnak is feltűnt a titulus, noha a veterán csak egy derekas hümpfögéssel és mosollyal vette tudomásul - mihelyst végre levegőhöz jutott az iménti hátba veregetést követően. Fritz csak a saját söröskorsójának pereme fölött elnézve figyelte a vaják és a veterán társalgását ezután, és bár úgy tett, mint akit továbbra is hidegen hagy a téma, és az alkoholfogyasztás jobban leköti, hegyezte a fülét Karméle válaszára. El is gondolkodott, s arra jutott, hogy legjobb tudomása szerint egyetlen fürdőház van az egész városban, az is a főtér közelében, ettől a kocsmától úgy tíz-tizenöt utcára, így máshova aligha mehet majd. Az is eszébe jutott, hogy ezt az információt minél hamarább el kellene juttatnia Haczyk-nak, tehát okosabban tenné, ha most azonnal felállna, és lelépne, de… - Nahát, pedig ezek a cédák má’ hozzá vannak ám szokva a retkes szukafattyakhoz, meg a rima, az biza’ sose lesz má’ tiszta, na, nem mintha én olyan sűrűn járnék kurvázni, hogy tudjam… - röhögött föl Balta. - De igaza van naccsádnak, adja meg a módját, legalább egyszer lássák ezek a nyomorult lányok, hogy néz ki egy tisztes fehérnép! Fritznek kedve lett volna képen köpni egy nyelet sörrel a röhögő veteránt a megjegyzésre, és a fényesre csiszolt kocsmai szleng legcicomásabb ékesszólásával barátilag elküldeni a büdös picsába, de inkább lenyelte a szitkait a sörrel együtt. A vajáknő megjegyzése azonban valamiért megragadta a figyelmét. Két kard. Egy ezüst és egy acél. Mindkettő szörnyek ellen. Nem értette magát, sem azt, hogy mi lehetett az a furcsa érzés, ami egyszeriben utat tört magának a mellkasába, s ami miatt megélénkülő érdeklődéssel pillantott a vajákra ezt a három mondatot hallva. Talán az, hogy mióta Haczyk magával rángatta, most először érezte azt, hogy valaki képes lenne megadni annak a kurafinak azt, amit megérdemel? Talán. De hirtelen még kevésbé érezte sürgősnek, hogy rohanjon jelenteni a kampókezű férfinak, és kivételesen még mentsége is volt rá - ugyanis továbbra sem tett le arról, hogy elcsenje azt az átkozott medált a nő nyakából. Sejtette, hogy Karméle egy sör megivásánál több időt nem fog a Két Kóbor Macskában elpazarolni - ha valami, akkor az elég egyértelmű volt számára, hogy a nő nem épp a türelméről híres - így még mielőtt ez az idő az utolsó korty sörrel lejárt volna, közelebb hajolt a vajákhoz, és komolyan a szemébe nézett. - Hé, banya! Ha olyan jól tudsz varázsolni, tanítsd meg azt a csettintős trükköt! Cserébe én is mutatok neked valamit - vigyorogta. Kész tervet eszelt már ki, miként nyerje el azt a medált, és biztos volt benne, hogy semmi nem állhat az útjába ezúttal, sőt, Karméle önként és dalolva fogja átadni majd neki azt a csillogó szemű macskafejet!
Minden jókívánságom ellenére a rőt hajú, felemás szemű, ferde mosolyú suhanc torkán nem akadt meg a füttyszó. Mi több, olyan látványosan kezdte unni magát, hogy egy pillanat töredékéig irigyelni kezdtem azt az időt tőle, amit alkalmatlankodással töltött. Irigyelni a gyermekkort. Már nem emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Mintha sose lettem volna igazán. Ellenben olybá tűnik – mely, ha nem is egyenesen tudtam, de tudni véltem, hogy így lesz – a kis kocsmai trükk szintű igni sikeresen megragadta a figyelmét, láttam fellobbanni a tekintetével a szétfolyt faggyúgyertya lángján túl az elveszett gyermekkort is, melyet most úgy tűnik, valamelyest visszaloptam a lelkébe. Őszintén kételkedtem benne, hogy a féllábú veterán Balta igazán tudja és átlátja a mágikus affinitás működését és a vajákok által használt jelek hogyanjait és mikéntjeit, de mindezt jótékonyan nem adtam tudtára. Asztaltársaságom különböző tagjai közt különböző gesztusok és sértések cseréltek gazdát, a jó hangulatnak pedig végül végérvényesen véget vet, amikor a hadirokkant végre az engem sokkalta jobban foglalkoztató kérdések tengerére evez. Amikor ezért jutalmául derekasan hátba veregettem, az meg kis híja volt, hogy bele ne törjön, karikás jókedvemben jót vihogtam rajta. Észrevettem ám – és nem kételkedtem benne – hogy jól esik neki, amiért végre kiérdemelte tőlem a nevét. Csak a fejem csóváltam a vén veterán szavaira. - Tudja, mit? Majd ha nőgondjaim lesznek, ígérem, kikérem véleményét – ugrattam amazt – Ha Balta uram is olyan régen koptatná az utat, mint én, nyeregben, megszáradt sártól és vértől piszkosan, bizonyára jóuram első gondolata is egy meleg fürdő volna. Még mindig nem értettem, hogy az öreg fejsze miért ragaszkodik jobb ügyhöz méltó makacssággal a tényhez, hogy holmi tisztes fehérnép volnék, de úgy döntöttem, nem is firtatom tovább. Hanem amikor a professzióm körül keringő pletykákra terelődött a szó, nem tudtam nem észrevenni az értelmet, ami a kóbor macskafiók felemás szemében csillant. Nem volt már miért maradni, ha nem azon a maradék két korty sörön múlt volna, már rég úton lennék valami fürdőházba, de a vaják lányának ritkán van szerencséje ilyen színes asztaltársasághoz, no meg ahhoz, hogy olcsó sör mellett kicsit kinyújtóztathassa a lábát. Aztán egyszer csak egészen a személyes terembe tolakodott az a suhanc, akinek egy pillanatra a létezéséről is megfeledkeztem. A meglepettséget azonban hamar felváltotta a pulykaméreg. - Az anyád picsája a banya, az! – csaptam az asztalra – Hümpfh! Van mágikus affinitásod? Mert anélkül baszhatod – vigyorogtam rá a sörtől már némiképp lazább erkölcsökkel – Ha nincs, sebaj. Legalább csettinteni megtanulsz rendesen. Mutassá’ valamit, aztán menek. Kikortyoltam a maradék kettőből az egyiket a kupa mélyéből, majd még egyszer körbelegeltettem a tekintetem az asztaltársaságon.
Amikor Balta végre a Ledér Cseléd és a Kopasz Maciej történetének végére ért, s némi baráti hátbaveregetés, majd még barátibb fenyegetést követően átterelődött a beszélgetés a vajáknő professziójának olyan specifikus aspektusaira, mint hogy milyen régen fürdött utoljára, Fritz unottan lötykölte meg az agyagkorsójának alján kotyogó sört. Hanem e tettetett unalom hamar elillant szemeiből, mihelyst Karméle azt is megosztotta a társasággal, hogy mindkét kardját szörnyek ellen hordja magával. Lopva, de tán nem elég lopva a nőn tartotta a tekintetét, amíg egy nagyobbat kortyolt a sörből, a vajákhoz hasonlóan. Messze nem volt elég az a pár korty ahhoz, hogy esetleg becsípjen tőle, de arra már pont alkalmas volt, hogy megfeledkezzen az óvatosságról és a veszélyérzetéről. Így történt, hogy Karméléhez hajolva, arcán szemtelen vigyorral a nő szemeibe nézett, és kérdése előtt megszólításképp kerek-perec lebanyázta. A vajáknő haragos káromkodására felröhintett, és bár az asztalra csapást követően hátrább hőkölt a nőtől - csak azért, hogy egy esetleges pofon elől kartávon kívülre kerüljön - és így, azt feltételezve, hogy nincs mitől tartania, a válasza sem maradt el: - Tudsz varázsolni, akkor banya is vagy! - vigyorogta, majd a nő hümpfögésére és kérdésére először is meredek ívben felvonta egyik szemöldökét, majd vágott egy fintort. - Mi a faszom az az affirm… affíl… affizé?! - kérdezte, majd mérgében már csak azért is csettintett egyet. A gyertya lángja nem különösebben hatódott meg tőle. - Na, hát ebből csak azt tudtuk meg, hogy lófaszt se tudsz varázsolni, te kis hülye - röhögött fel Balta, ahogy meghúzta a sörét. - Hát bazmeg, varázsolni nem tudok… - kezdte Fritz, majd Karmélére villantott egy pimasz vigyort, ahogy mélyre nyúlt zsebében, és máris előásta azt a bizonyos két üvegkockát. - De ezeket úgy elcsentem attól a Villemtől, hogy észre se vette! - vigyorogta büszkén, ahogy kihúzta magát, majd a két kockát az asztalra gurította. A két üveglapon öt és hat festett pötty tűnt fel. - Királyi, kincstári üvegkockák. És nem cinkeltek! - dörrent rá Baltára, még mielőtt az idősebb beszólhatott volna, aztán ismét a vajáknőhöz fordult. - Na, banya, akarsz fogadni? Ha tizenkettőt dobok, adok neked tizenkét koronát. Ha meg hetest, akkor az enyém a vajákmedálod! Na? Kockázol? - kérdezte, megvetőn s egyúttal kihívón vigyorogva Karmélére.
Amikor Balta kéretlen – nem kérte, de kapta – allokációja, akit mindenki kollektívan, és ellentmondást nem tűrőn Kusslegyenmá-nak, vagy röviden Kuss-nak neveztek, olyan közel hajolt hozzám, hogy az már még az én – amúgy teljesen igénytelen – személyes teremet is bántotta, mi több, még oly nagy merészen volt bátorsága le is banyázni, érthető, hogy elpattant a türelmem. Meg is lett az eredménye, a háromhetes üszkös kelésre emlékeztető vakarcs bölcsen, a józan eszére hallgatva kartávolságon kívül húzódott. - Félsz, mi, szaros? Jól teszed. Úgy ki tudnálak porolni, te strici, hogy a Szférák együttállásáig visszamenően az összes vérrokonod a másik oldalára fordulna a sírjában. A fejszévé önkényesen lefokozott Balta csak röhögött, de úgy, hogy az az apámra kezdett el emlékeztetni, és ennek a képnek egyáltalán nem örültem. Ő valószínűleg már tudta, hogy amit most csinálunk, annak hosszútávon semmi értelme. - A nap végén, miután feltöröltem veled ennek a lepujnak a parlóját, takonypóc, azt fogod kívánni, bár tényleg banya lettem volna vaják helyett. Hohó, csak kifogtam rajta. Semmi sem lehetetlen, kérem szépen, csak meg kell találni azt a nyelvet, amit a kis szarkupacok nem beszélnek. - Az affinitás az az, ami feltétlen szükséges a varázsláshoz. Meg úgy minden máshoz – magyaráztam már-már unottan, felismerni véltem a saját szavaimban Leonart hanghordozását, ettől pedig egy pillanatra felkavarodott a gyomrom. Még mit nem! A gyertyaláng, amire a va-korcs olyan nagy igyekezettel csettintett, nyugodt fénnyel égett tovább. - Hallod ezt? – füleltem messzebbre – Hallom a kanócot kínjában röhögni. Nem csak azt, de a jó öreg Balta is csatlakozott egy kör nevetésre. Csak a szemem forgattam, már hallani véltem azt az ívet, ahová a kis Kuss kilyukadni szándékozott, amikor átvette a szót. Láttam, ahogy a zsebébe nyúlt, és hallottam a csiszolt üveg finoman egymásnak ütődését, ahogy a markában kiemeli, majd az asztalra gurítja őket. Megszámoltam gyorsan a pontokat, majd unottan a kölökre pillantottam. - Már egyszer megdicsértem a tolvajtudományod, te kis szarka, ha még egyszer megtenném, meg kellene engedned, hogy pelust is cseréljek rajtad azzal egyidőben – vigyorogtam az alkoholtól tompán, de oldott nyelvvel. – Hogy a picsába ne? Egyrészt, kinek kell szaros tizenkét korona, mikor Meve a fél kincstárát és egy éjszakát ad azért cserébe, hogy kipucolom Lyriát neki, másrészt a vajákmedálom nem alku tárgya. Nem tudnál vele lófaszt se kezdeni. Még ahhoz is túl hegyes, hogy feldugd a seggedbe.
Amikor baromi magabiztosan a kölyök másodjára is banyának titulálta Karmélét, annak igen kreatívan összerittyentett, de valószínűleg kifejezetten komolyan gondolt fenyegetése ellenére is, egy futó pillanatra tán eszébe jutott, hogy ez lehet, mégsem volt élete legjobb ötlete, de addigra már igazából mindegy volt. Balta röhintése csak a hab volt a tortán, és a kölyök nem is mulasztotta el észérvvel alátámasztani azon meglátását, hogy a nőszemély igenis kiérdemelte a megtisztelő “banya” titulust. Hanem azért Karméle beszólása kiváltott belőle egy cehhenést. - Tőlem aztán hívhatlak vajákos nyanyának is - öltötte ki nyelvét a nőre, majd fintorogva és morgolódva vetette oda kérdését, ugyanis halvány dunsztja sem volt arról, mégis mi a picsa az az affinitás. A nő unott hangú felelete azonban még a szó ismeretének hiányánál is jobban ingerelte - már majdhogynem úgy hangzott, mint Balta, amikor a lándzsa és a dárda közti különbségeket taglalja. Már csak azért is, hogy megmutassa, márpedig őneki igenis van affináléja - vagy mi a szösze - csettintett egyet, de a gyertyaláng ugyanolyan közönyösen pislákolt tovább, csak az asztaltársaság másik két tagja röhögött fel gúnyosan. Fritz haragos pillantást küldött a nő felé annak baszogatását hallva, és végérvényesen elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de ő dafke azzal a kurva medállal fog visszamenni Haczykhoz ma este. Már csak azért is, hogy megmutassa ennek a vaják-banyának, hogy ki a legzseniálisabb és legtrükkösebb tolvaj egész Lyriában. Bár a két királyi, kincstári üvegkocka második említésre és első bemutatásra nem aratott akkora sikert a vajáknőnél, mint várta, Karméle megjegyzéseire kinyílt a bicska a zsebében - na nem szó szerint, bár tényleg volt a zsebe alján valahol egy összecsukható bökő. - Mért, már próbáltad? - vetette oda egy mérges vigyorral a medál szúrósságára utalva, majd kihúzta magát és összefontja karjait mellkasán. - Aztán miért nem alku tárgya, he? Félsz, hogy elnyerem? Aztán oda a vaják-erőd, mi? - vigyorogta kihívón, és annyira belelovallta magát a vajáknővel való vitába, hogy meg se hallotta az ivó egyik asztalától felhangzani valamelyik kétségbeesett kocsmatöltelék “Eltűnt az erszényem! Ellopták!”-kiáltását. Felállt a székről, s az asztalra támaszkodott egyik kezével, a másikkal meg a zsebébe nyúlt, majd előásta, s megcsörgette a nemrég elcsent pénzesszütyőt amaz előtt, aztán az asztalra dobta. - Tudod mit, bazmeg, én felteszem az összes pénzemet a medálodért. Ha nyersz, még azt is megmutatom, hol van a fürdőház - mert ide kiszagolnak a Ledér Cselédből - röhögte, mit sem foglalkozva a fejét ingató Baltával, aki inkább csak a söröskorsója aljára nézett, ugyanis pontosan tudta, hogy húszig sem fog tudni elszámolni, és a kölyök viharos sebességgel fog eltűnni a kocsmából. Vagy Karméle hajítja ki az üvegkockáival együtt, vagy az erszényét kereső kollegaúr fogja rávetni magát az asztalra hajított tulajdonára - mindkét műsor látványáért odaadta volna a fél lábát, ha nem hagyta volna ott a Czerwonánál. - Na? Levágsz bárkit, akire csak felbérelnek, velem meg nem mersz kockázni? Ha nem játszol, gyáva vagy! Gyávaják! - toldotta még hozzá a kölyök pimasz vigyorral, abban bízva, hogy ha más nem, ez megteszi a hatását, és a vajáknő medálja nála fog kikötni. Akár tisztességesen - akár egy hirtelen kitörő kocsmai verekedés zűrzavara által.
Elébb ingerült vonások ráncolták össze a homlokom a kis nyikhaj cehhenését, majd szájalását hallgatva, aztán cinkos, macskás vigyor ült ki az arcomra. - Azért nem mersz kartávon belül jönni… - láthatóan a puszta jelenlétem ingerelte, és ez így ment még akkor is, amikor bárminemű különösebb mágikus affinitás nélkül a ficsúr megpróbálta lecsettinteni a gyertyalángot. Ha valamiben, hát kivételesen abban egyetértettem a féllábú veteránnak, hogy ha valami, hát ez aztán kurva vicces. Ez persze tovább növelte a haraggócot a kis striciben, de ha azt hiszi, hogy szájalásban versenyre kelhet velem, korábban kell felkelnie. Mondjuk a Szférák együttállásakor. De lehet, még az sem lenne elég. - Kérdezd meg Ötujjú Thordast. – vetettem vissza könnyedén, egy jelentőségteljes pillantással egybekötve. Aztán az én türelmem is elpattant, magam is erőteljesen az asztalra tenyereltem, és felemelkedtem, alakom a ficsúr fölé, az árnyékom rávetült, kotyogtak és csörrentek a felszerelésem legkülönbözőbb elemei. – Dehogy, te kis szaros. Csak azt ne mondd, hogy elhiszed ezt az ótvar baromságot, hogy a vajákoknak a medálja kölcsönzi az erejét. Azért nem adom, mert megdolgoztam érte. Ha sajátot akarsz, át kell esned a vajákkiképzésen, és a füvek próbáján, vagy meg kell ölnöd egy vajákot, és elvenni a medallionját. Mindkettőhöz sok szerencsét kívánok. Szükséged lesz rá. Arról nem is beszélve, hogy ha el is nyerné, akkor sem tudnám odaadni neki. A láncon ugyanis, amin a medál függeszkedik, nincs kapocs. De ezt neki nem kell tudnia. Egy kósza gondolattal adóztam a késő estig nyúló, esőben, sárban, forróságban való gyakorlásnak, a kék-zöld foltoknak, az égő horzsolásoknak, és a kificamodott bokáknak, mielőtt megütötte a főnyeremény hangja a fülemet. Gonoszul elvigyorodtam. Különösebben felszólítanom se kellett rá, felindultságában magától az asztalra hajította az egész pénzes szütyőt, csak úgy csilingeltek az asztalra boruló érmék. - Mi volna inkább, ha nem adnék két akkora pofont, hogy beleszédülsz, vakarcs? Ugorj el inkább a jó pék mester uramhoz, oszt nézd meg, nem vagyok-e ott. – prüszköltem ingerülten. A türelmem is a végéhez érkezett. – Na jó, ebből elég. Megragadtam a kölyök grabancát, de ígéretemmel ellentétben nem húztam se karóba, se nem vertem össze, csak az előbb oly kétségbeesetten óbégató kocsmatöltelék elé-felé fordítottam. - Elcsíptem a kis tolvaj szarkát, jóuram. Minden értéke ott hever az asztalon – mutattam magam mögé – Ha nekem adja a szütyő negyedét, hagyom, hogy rendelkezzen a kurafi felett. Vigyorogtam győzedelmesen. Sakk-matt, madárka. De azért nem vagyok én olyan kegyetlen, tisztában voltam vele, hogy menekülőre fogja, amint lehetősége adódik rá, ezért nem is fogtam olyan erősen.
Amikor bosszús cehhenéseket, no meg a vajáknő meglepően visszafogott, de annál kihívóbb megjegyzését követően az asztaltársaság kétharmada jóízű röhögésben tört ki a minden próbálkozás és csettintgetés ellenére továbbra is egykedvűen pislákoló gyertyaláng látványára, Fritz még le tudta nyelni a mérgét. Aztán amikor Karméle a kockázatos fogadást lekicsinylő s egyszersmind bicskanyitogató stílusban kerek-perec visszautasította, már egyáltalán nem tudta, és nem is akarta visszafogni magát. Ha egy kicsikét kevesebb sört ivott volna, lehet, nem lett volna mersze beszólni a vajáknőnek, hanem inkább Ötujjú Thordas kiléte felől érdeklődött volna - de erre amúgy sem maradt volna ideje, hisz bármennyire is kihúzta magát ültében, a szörnyvadász a szópárbaj ezen pontján eléggé ki lett már hozva a sodrából ahhoz, hogy az asztalra tenyerelve lassan, de annál fenyegetőbben felemelkedjen. A vajáknő páncélos alakjának árnyékában nem hogy Fritz, de talán még Balta is elbújhatott volna. A kölyök azonban csak a fogát csikorgatta a feleletre. “Az anyád tetves picsáját, hát akkor bazmeg, ha kell, megöllek érte.” - gondolta. De bármennyire is úgy vélte, hogy könnyűszerrel és lelkifurdalás nélkül át tudta volna vágni a vajáknő torkát álmában, éppen úgy, ahogy azt Haczykkal már annyiszor, annyiféle módon elképzelte, valójában soha nem lett volna képes megölni senkit. Ha képes lett volna rá, már rég nem kellett volna a kampókezű kurafi parancsait lesnie, s ahogy erre gondolt, a megvetés idejének gyermeke nem érzett mást, csak színtiszta gyűlöletet. Gyűlölte ezt a nőt, amiért pont itt kellett felbukkannia annyi más kibaszott város közül, amiért pont vaják volt, s amiért pont lógott a nyakában egy olyan kurva medál, amire annak a szakállas szukafattyúnak szüksége volt. Gyűlölte Haczykot, az összes istenverte parancsát és utasítását, az egész lényét, mindenestül, annyira, hogy meg tudta volna ölni. De a leginkább mégis önmagát gyűlölte - mert mégse tudta megölni. A vajáknő vigyorát látva aztán haragjában végül az asztalra hajította a pénzzel teli erszényt, s ahogy egy-pár csillogó érme szétgurult az asztallapon, Fritz éppen ugyanolyan vigyorral az arcán hívta ki még egyszer maga ellen a Sorsot - de legalább is Karmélét biztosan. Fel is röhintett, de csak addig, amíg a szörnyvadász nem vetett oda egy olyan feleletet, amit hallva Balta beleröhögött a sörbe, Fritz pedig ingerülten köpött egyet oldalra. Aztán, a vajáknőnek úgy tetszett, végérvényesen elfogyott a türelme. Ahogy Karméle megragadta a grabancánál fogva, sok mindenre számított - de arra nem, hogy a vaják ahelyett, hogy kirepítette volna az ajtón, vagy az asztalra hajította volna, ahogy korábban ő tett a pénztárcával, nemes egyszerűséggel bemószerolja az egyik kocsmatölteléknél. Egészen pontosan annál a kocsmatölteléknél, akinek lenyúlta az erszényét. ...Hoppá. A kölyöknek szinte azon nyomban elpárolgott minden dühe, s helyét átvette a rajtakapott tolvajokra oly jellemző, esetenként sápadással járó rémület. - Te szukafattya…! Ide gyere, te nyomorult kis bíbortetű, kitaposom a beled! - dördülte a károsult kocsmatöltelék, ahogy közelebb masírozott. - Tartsa jó erősen, naccsád, megkapja érte a jutalmát! Ez már Karmélének szólt, de Fritz nem várta meg, hogy a szörnyvadász újfent rámarkoljon a grabancára - érezte ám, hogy a nő mintha nem tartotta volna elég erősen, s tán ha több ideje lett volna, még azon is elgondolkodott volna, hogy szándékosan, vagy csak véletlenül-e… De mivel nem volt, ezért kihasználta azt a fél pillanatnyi előnyt, amit a vaják révén nyert, és azon nyomban kiugrott a szorításából - fel, az asztal tetejére. Aztán ahogy az ordibáló, megkopasztott kereskedő utána vetette volna magát, a kölyök, öntudatlanul bár, de kihasználta az egykarú emelők jellegzetes tulajdonságát - ugyanis ahogy elugrott a felbőszült férfiember elől, az asztal túlsó végére elég nagy lendülettel érkezett ahhoz, hogy az asztal másik vége felemelkedjen, és az utána vetődő illetőt tisztességesen állkapcson találja. A kölyök pedig, mire az asztal visszaereszkedett eredeti állapotába, már meg is iramodott a kijárat felé, nyomában egy egész erszénnyi, szerteszét guruló aranytallérral, két üvegkockácal - és vagy egy tucat dühödt üldözővel.
Amikor Boldói Baltazár és késő esti kompániája testes röhögéssel díjazták a jobb ügyhöz méltó makacssággal táncoló gyertyaláng kitartását, már sejthettem volna ennek a történetnek a végét. Ugyanis, minden jókedv ellenére a feszültség köztem és a nagyszájú szukafattyú közt érthetetlen módon csak nőttön nőtt. Na már most, én nem voltam a gyermekek ellen elkövetett erőszak zászlóvivője, és annak ellenére, hogy ennek a vakarcsnak bizonyára nem lett volna idegen egy-két istenes pofon, hirtelen kedven szottyant úgy seggbe rúgni, hogy épp, hogy lyukat nem üt az égen. A kettőnk közti mérgezett levegő azzal sem látszott javulni, mi több, még inkább a visszájára fordult, amikor lepöccintettem magamról, mint valami bogarat, ami a ruhámra mászott, azt a gyerekes indítványt, miszerint szívem jóságából, meg amaz két szép felemás szeméért átadnám neki a vajákmedálomat. Érzelmei akkor hághattak a tetőfokára, miután felegyenesedtem az asztalra, amin azelőtt alapos műgonddal megtámaszkodtam. Irdatlan harag, a gyűlölet lángját láttam tombolni a szemében, testében pattanásig feszült az erő. Egy szót sem szólt, mégis tisztán értettem minden szót. Azt mondta, „megöllek”. Tán egy hosszú pillanatra valóságos szikrák pattogtak közöttünk, míg álltam ezt a megvető, haragtól mérges, gyilkos tekintetet. Nem vagy rá képes, gondoltam magamban. Csak egy szegény kicsi háborús árva vagy, a Megvetés Idejének Gyermeke. Tudod, hogyan kell túlélni, talán mindenkinél jobban ebben a helyiségben, de ahhoz, hogy megölj valakit, iszonyatos akaraterő és jellem kell. Az kell, hogy maradéktalanul kiirtsd magadból az eredendő jót. Így tehát nem vagy rá képes. Még egy utolsó, elkeseredett kísérletet tett a vörös hajú, felemás szemű, szeplős arcú démon ivadék arra, hogy ráfigyeljek – mint mikor egy hisztis kisgyerek toporzékol az anyjának – minek során óvatlanul, és leginkább meggondolatlanul az asztalra hajított egy aranytallérokkal teli tarsolyt, és bár örülök neki, hogy Boldói Baltazárt, a Jaruga-hídi csatában megrokkant háborús veteránt szórakoztatta a mi kis kabaréestünk, az én macska-türelmemnek ott és akkor szakadt vége. Jobb megoldást a helyzet orvoslására aligha hiszem, hogy tudtam volna eszközölni, mint azt, hogy erélyesen grabancon ragadom a kis tolvaj szarkát, és szembesítem az általa megkárosított kocsmatöltelékkel. Ahogy sejtettem, ettől rögtön inába szállt a bátorsága, elillant minden irántam féltő műgonddal táplált dühe, és eluralkodott rajta a fülön csípett tolvajokra oly jellemző pánik. Bármennyire is élveztem volna, hogy páholyból nézhetem végig ennek az elsőrangú kurafinak a meglincselését, volt fontosabb – és ha már itt tartunk, jobban fizető – dolgom is, így amikor a Kussnak nevezett briganti kihasználta, hogy nem szorítom oly vasmarokra a gallérját, még rá is játszottam a szerepemre. - A~ah. A nemjóját, hát nem kicsusszant a kezemből? – mímeltem szánakozással vegyített apátiát – Siessenek, emberek. Ha elég gyorsan futnak, egész biztos utolérik. Míg a kölyök felugrott a szomszédos asztal tetejére, állba vágta vele az őt üldöző kocsmai figurát, leugrott, majd kislisszolt az ivó ajtaján, nyomában a fél tavernával, zsebében pedig becsléseim szerint 25 koronával – a konkrét szám változhat annak függvényében, hogy mennyit hagy el útközben – a kincstári kockákkal, és még ki tudja, mivel, addig én a fejem csóválva visszafordultam, az asztal felé, hogy felhajtsam az utolsó korty sörömet. - Nos, uraim, egy élmény volt. Ezennel kívánok maguknak további kellemes jó éjszakát. Könnyes búcsút vettem Boldói Baltazártól és hanzájától, majd magam mögött hagytam a poharazót, hogy összeszedjem azt az én lusta csatakancámat, Złoty-t, és mint aki jól végezte dolgát, átléptessek vele Lyria egyetlen fürdőházába, hogy ott aztán ki tudja, mennyi idő után végre kibújhassak a páncélomból, és egyéb ruháimból, és két törölköző társaságában alámerülhessek egy szimpatikus medence melegvizében.
Amikor - bár némi fáziskéséssel - a fél kocsma a ritka nagy szerencsével megáldott, vöröshajú veszedelem után vetette magát asztalokon és sörpadokon átbukdácsolva, Balta csak jóízűen felröhögött, majd lusta egykedvűséggel húzta magához az asztallapon szétgurult érméket. - Naccsád aztán nem szívbajos! - vigyorgott a vajákra, majd a széken ülve lehajolt, és az asztal lába körül szétszóródott tallérokat is felszedegedte, és bár Fritz nem mulasztotta el zsebrevágni menekülés előtt a két kincstári üvegkockát, azok valamilyen kevésbé szerencsés véletlen folytán most mégis a kocsma padlóján csillantak meg a gyér gyertyafényben. - Na, tessék, ennyit a kis enyveskezű vakarcs kockáiról. Ha! Hetes! - röhintette, ahogy azokat is felszedte a földről, majd Karméle elé tette, aki épp akkor búcsúzott el a társaságtól, utolsó korty sörét is felhörpintve. - Ezeket vigye magával! Adja vissza annak a szerencsétlen Villem hercegnek, ha már a gatyáját elnyerték kockapókerben - röhögte Balta búcsúzóul, majd intett a fogadósnak még egy kör sörért, aki remegve hozta a teli korsót szinte azonnal. - ...Jóságos Melitele, ha elkapják, meglincselik…! Élve megnyúzzák…! - sipítozta a rémült férfi, ahogy elhaladt Karméle mellett, de Balta röhintve leintette. - Sose kapják el.
Fritz körülbelül a tizennégy és feledik utcát és sikátort hagyta maga mögött, amikor végre eléggé lerázta üldözőit, hogy a következő sarkon befordulva, minden kíváncsi tekintettől elrejtve alakot váltson. Ahogy megállt, már egy arasznyival alacsonyabb, szőke, kék szemű fiúként zihált a futás után, bár igyekezte kevésbé kapkodni a levegőt, ahogy megfordult, és elindult arra, amerről az imént jött. A lincselésre kész tömeg épp a sarkon érte utol, és az első beforduló lendületből fel is lökte, nagyot kiáltva zuttyant a földre. - Nézz a lábad elé, taknyos! - Elkaptad?! - hangzott mögüle. - Ez nem az! - kiabált hátra a csürhe élén álló, majd a kölyökhöz hajolt, s a gallérjánál fogva rángatta állásba. - Hol az a kurafi, he?! Erre futott? Ne merj hazudni, vakarék, vagy megjárod! - Eressz már el! - vicsorgott rá a férfira, akinek nemrég csórta el az erszényét. - Az a vörös...? - kérdezte, de többet nem mondott. Flegmán biccentett abba az irányba, amerről jött. A bíborfejű bíbortetű-kufár azonnal eleresztette, majd az egész csürhe ordítva eredt a menekülő Fritz nyomába, Biberach pedig - mert hogy ebben az alakban így ismerték - nagyot fújt, ahogy elindult visszafelé. A futástól és az adrenalin múlófélben levő hatásától kitisztultak a gondolatai - de ez nem azt jelentette, hogy kevésbé volt a bögyében a banya. Sőt. Abban a fázisban volt, amikor “már csak azért is” megszerzi azt, amit akar, márpedig most már ő maga is el akarta csórni azt a kibaszott vajákmedált, ha a fene fenét eszik is. Ugyan egy futó gondolat erejéig felmerült benne, hogy Haczyk-ot értesítse elébb a küszöbön álló veszélyről, de ez a gondolat el is halt, amikor Biberach a fürdőház irányába fordult a válaszúton. Mire odaért, már kész tervvel állt elő, hogyan jut be a fürdőző vajáknőhöz, ehhez pedig mindenek előtt egy szolgálólányt szemelt ki magának, aki aznap este sürgött-forgott a vendégek körül, kis termetéhez képest izmos karjaival cipelve a forróvízzel teli vödröket. Biberach egy szekrényben talált egy üres zsákot meg egy hosszabb kötelet sok egyéb limlom és kacat között, majd a megfelelő helyen és megfelelő pillanatban berántotta a szolgálót egy zugba. Szegény lány kiáltani sem tudott, már meg is kötözte, ráhúzta a zsákot, és bezárta a szekrénybe. Aztán, amint szemtanúk nélkül felvette a szolgálólány alakját, elmosolyodott, felkapta a lány elejtett, üres vödrét, és máris indult, hogy forróvízzel megtöltve belibbenjen vele Karméléhez.
Amikor Boldói Baltazár, a jaruga-hídi csata féllábú veteránja egy testes, gyomorból jövő röhögéssel összehúzta az asztalon véletlenszerű mintában szétszóródott aranytallérokat, már a pofátlanul felvizezett söröskorsóm alján jártam. - Vaják mutációk. Megfosztanak az efféle felettébb emberi hátráltató tényezőktől. – feleltem, míg hasított pupilláimmal figyelemmel kísértem, ahogy a vén háborús hős a földről sem sajnálja összekaparni az odahullott pénzérméket, és legnagyobb meglepetésemre a lyriai kincstár kockáit is. Az elém helyezett értékekre, majd a vén csatalóra pillantottam halvány mosollyal szigorúra cakkozott szám szegletében. - Kétlem, hogy a Villem hercegnek ne telne új pantallóra. Vagy a kincstárnak új kockákra. De elviszem őket. – sodortam bele az összehalászott értékeket egy üres erszénybe, és alaposan bekötve a száját erősen az övemre erősítettem. Még egy utolsót odabiccentettem a lyriai veteránnak, és kocsmatöltelékekből álló hanzájának, aztán az ajtó felé vettem az irányt, ami a nagy csetepatéban bizony tárva-nyitva lengedezett. A küszöbön még megálltam, vaják-hallásommal különösebb erőlködés nélkül is tökéletesen kihallottam a betoji csapos aggodalmait, majd Balta feleletét, mely elégedett mosolyt csalt az arcomra, majd távoztam.
●●●
Odaérvén Lyria egyetlen fürdőházához felettébb váratlan, de mindenek előtt igen bosszús meglepetés fogadott. Az alsó szint, mely koedukált, közös medencék és fürdőzések színteréül kellett volna szolgáljon, nem volt elég, hogy kongott az ürességtől, de amennyire meg tudtam állapítani, egykor messze földön híres mozaikjai és csempéi szilánkokban és cserepekben hevertek az üres ciszternákban. A cement, a fuga, és a por pont olyan mértékben lepte be, mintha hónapok óta nem lett volna tisztességesen kitakarítva. Messzebb amfórák, köcsögök és egyéb edények maradványai hevertek szétszóródva a földön. Fáklya persze nem volt, mindezt vaják-látásommal állapítottam meg. Mindezt még jóval előrébb egy mindenféle fából applikált – ellenben nyilvánvalóan megrongálódott – tábla hirdette, megy röviden és tömören így szólt: „Tilos az á.” Testvére, a „tjárás” valamivel a víztározó küszöbének magasságában hevert. - Hogy abba a megveszekedett jó kurva anyádba. – csak azért nem rúgtam bele az objektumba, mert az bizonyosan még több szótagra esik, ha megteszem. Ez a hely nem tegnap előtt óta néz így ki, de nem is több éves a kár. Minden jel a nilfgaardi offenzívára mutat, nekem pedig ettől hirtelen kedvem támadt feketéket akasztani. Hogy engem ez tartson vissza egy jó fürdőtől, amikor már így belelovaltam magam! Már épp azon voltam, hogy lemondok a meleg vízről és a tisztálkodásról, és célba veszem a Ledér Cselédet, mondván, én mindent megpróbáltam, amikor észrevettem egy rongyos anyaggal elfedett, felfelé vezető lépcsősort a balomon. Magam elé pillantottam, az elbarrikádozott részre, majd elindultam arra. Voltak ellenérzéseim, aggályaim azzal kapcsolatban, hogy mit is fogok a lepel mögött találni, de annyira nem éreztem magam veszélyben, hogy kardot rántsak. Nem értésem csak erősödött, ahogy óvatosan szedve a fokokat egyszer csak nevetést hozott felém a visszhang. Teljesen hétköznapi, felhőtlen, női kacajokat. Még kevésbé tudtam, mire véljem mindezt, egészen addig, míg fel nem értem a lépcsősor tetejére, és valami cselédféle – bár először rémült gasppal kommentálta érkeztemet – útba nem igazított. Az alsó szint valóban használaton kívül van épp, magyarázta, de idefent ugyanúgy működik tovább a fürdőház. Majd hozzátette, ma én vagyok az első kliensük. - Ha legközelebb netán kitesznek még egy táblát, egy olyat is, ami nem hullott darabokra, hogy fürdő erre, vagy továbbra is működünk az emeleten, talán nem én leszek az egyetlen fürdőzni vágyó. – jegyeztem meg szarkasztikus őszinteséggel, nem kis konfúziót kavarva az őzikeszemű fürdőcselédek közt, akik hirtelen azon kezdtek el tanakodni, hogy ha valóban nincs kint efféle jelzés, miért nincsen. Abban hamar egyetértésre jutottak, hogy lesz, azonban, hogy mikor és hogyan, az már hosszúnak ígérkező vitába torkollott. Türelmetlenül megköszörültem a torkom, mire minden szolgálóleány haptákba vágta magát. - Ha már eljöttem, hölgyeim, esetleg megfürödnék. – adtam értésükre az egyértelműt, mire nagy sürgés-forgás támadt. Nem telt bele sok időbe, mire leszerszámolva, övektől, szíjaktól és más felszerelésektől mentesen terpeszkedtem el a fürdőház legnagyobb dézsájában – tarkómat a szélének, karomat és bokámat a peremének döntve. Gondolatban épp az első célpontom, a kopasz Maciej, és a Ledér Cseléd nevezetű árudája körül jártam, amikor nyílni hallottam az ajtót, és hátrapillantottam az egyik mosólánykára. - Épp jókor – helyezkedtem kicsit a dézsában. – Kezdett kicsit kihűlni a víz. Visszahúztam a lábamat és a karomat is, felültem a sok heti – havi? – piszoktól zavaros vízben, és halk vízkotyogás kíséretében nekiálltam megmosdatni a legkülönfélébb hegektől és sebektől tarka irhámat.
Amikor Biberach megérkezett Lyria egyetlen fürdőházához, már alaposan átgondolta tervét, és azt is, hogy miként fogja kivitelezni. Észrevétlenül beosont az épületbe, azonban ahogy beljebb lopakodott, nem kerülte el figyelmét a vélhetően nilfgaardi megszállók által használhatatlanra rombolt, és a felújításra elkeseredetten várakozó földszinti fürdőhelyiség, illetve az azt lezáró, több palánkból összetákolt úttorlasz. Biberach száján majdnem hangosan kiszaladt egy istenes, “Hogy abba a megveszekedett kurva anyádba!” felkiáltás, de szerencsére visszafogta magát. Hirtelen lépteket hallott maga mögül, és épp csak volt ideje behúzódni egy szekrény mögé, mielőtt a szolgálólány elsuhant volna a folyosón egy üres vödörrel a kezében. Alaposan megnézte magának rejtekhelyéről, majd amint a lány eltűnt a folyosó végén egy helyiségben, Biberach kilesett a gardrób mögül, aztán elpillantott abba az irányba, amerről a szolgáló jött. Ekkor vette észre a rongyos anyaggal elfüggönyzött lépcsőt balra. Ahán, szóval mégiscsak működött ez a kóceráj! A szőke kölyök határozottan megkönnyebbült, s ezután már csak abban kellett reménykednie, hogy Karméle is észrevette a felvezető lépcsőt, és csakugyan az emeleten áztatja magát egy dézsában épp. Gyorsan neki is látott, hogy korábban kiötölt tervét mihamarább véghez is vigye: bemászott a szekrénybe, hogy addig se vegyék észre, amíg kutakodik. Ott aztán temérdek limlom és kacat közül kiásott egy régi, de masszív szövetzsákot, egy szögről leakasztott egy párméteres, sodrott lenkötelet, és még egy zsebkendőt is előkotort valahonnét. Míg keresgélt, hallotta a szolgálólányt visszatopogni a lépcső felé. Léptei most nehezebbek voltak és lassabbak is, mintha cipelt volna valamit, ami felől Biberach biztos volt, hogy a forróvízzel teli vödör lesz. Azt is tudta, hogy innentől már csak várnia kell, hogy a lány újra lesiessen az üres vödörrel, hogy újabb adagot vigyen fel - s ez csakhamar meg is történt. Kivárta, hogy elsuhanjon a szekrény előtt, majd nesztelenül kinyitotta az ajtót, s a tőle pár lépésre levő lány után ugrott. Szerencséje volt, hogy a lány is elég alacsony termettel bírt, így éppen felérte, és rögtön el tudta némítani a szája elé kötött kendővel, amit a lány már csak akkor realizált, mikor a kölyök már szorosan megcsomózta a tarkóján a keszkenőt. Szegénynek sikkantani sem volt ideje, csak az üres vödröt ejtette el rémületében, de még csak nem is látta, ki támadta meg, ugyanis Biberach rögtön a fejére húzta a zsákot, majd még mielőtt a lány ellenkezhetett volna, máris a törzséhez szorította karjait a kötéllel, melynek végét szorosan rögzítette, azzal kigáncsolta szerencsétlent, és belökte a szekrénybe, majd rázárta az ajtót. Körbenézett gyorsan, de sehol egy teremtett lelket se látott, így amint kifújta magát az iménti tulakodást követően, teljes lelki nyugalommal vette fel a lány alakját. Ennél tökéletesebben nem is sikerülhetett volna a terve. Tudta a dolgát, és azt is, hogy Karméle bizony az emeleten lubickolt egy dézsában, úgyhogy Biberach megigazította szőke tincseit takaró főkötőjét, feltűrte ingje ujjait, majd megragadta az elejtett, üres vödröt, és mosolyogva eliramodott, hogy a folyosó végén levő helyiségben megtöltse forróvízzel. Gyorsan végzett is vele, majd már iramodott is vissza a lépcső felé - a szekrény mellett elhaladva alig hallott nyöszörgést bentről, szegény lány vélhetően még nem tért magához a sokkból - majd amint felért a lépcsőn, meg sem állt a fürdőhelyiségig, s kopogás nélkül benyitott, majd egy laza csípőmozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Karméle neki háttal nyújtózott a dézsában, s ahogy megszólította, felkuncogott, majd beljebb tipegett a vödörrel. - Hozom, hozom! - trillázta, ahogy a dézsa mellé ért, megvárta, míg a vajáknő elhelyezkedett, majd nagyot fújva megemelte a vödröt s beleöntötte annak gőzölgő tartalmát a dézsába. Alkarjával megtörölte homlokát, majd ahogy letette a vödröt, egyik kezével a dézsa szélén támaszkodva benyúlt a vízbe, hogy elkavarja. - Máris jobb, igaz-e? A vajáknőre tekintet, mosolya pedig őszinte volt, hiszen ez a lány tényleg örült, hogy van vendége a fürdőnek - Biberach pedig annak, hogy meglátta a vajákmedált megcsillanni Karméle nyakában. Közelebb lépett hozzá, s bár próbálta, nem tudta megállni, hogy ne nézze meg alaposan a szörnyvadászt így is. - Ej, de nyúzottnak tűnsz még mindig! Kéne neked egy jó dögönyözés! - mondta kedveskedő mosollyal, majd máris a nő mögé lépett, finoman vizet löttyintve vállaira, majd lassan, de ügyesen nekiállt átgyúrni őket. Ügyelt rá, hogy egyelőre még csak a közelébe se simítson a medálnak. - ...Melitelére, mennyi heg! Jó sok rusnyasággal harcolhattál, igaz-e? - csacsogta csodálkozón, majd tétován arra simított, amelyik a vajáknő bicepszén kígyózott végig. - Eztet itt jó nagy dög csinálhatta…! - mondta álmélkodva, és remélte, hogy a szörnyvadász ráharap a csalira, s ha beszélni kezd, nem fog úgy figyelni, ő pedig gond nélkül elcsórhatja azt a kurva medált végre.
Amikor benyitott – kopogás nélkül, a szemtelenje! – a korábbi, szőke szépség, bár az én ízlésemnek kissé túlságosan is fiatalka, és tolta be nem épp vékonyka csípőjével az ajtót, meg sem mozdultam. Nem volt rá szükség, tökéletesen hallottam és kihallottam a léptekből, hogy ki lehet az, és milyen szándékkal jött. Különben is, ha már egyszer benne voltam a dézsában, engem innen a jó Melitele anyácska szent vulvája ki nem mozdít! - Köszönöm, kedves – ezzel egyidőben magam is véget vetettem a nyújtózkodásnak, és míg a kishölgy beleönti a vödör tartalmát a dézsába, addig én a fürdő mellé kéretett szappan felé nyúltam. Na, ez is valami, amit havonta egyszer látok kábé, vagy még kevesebbszer. Nem azért, mert ne engedhetném meg magamnak, hogy kigőzöljem azt a sok mocskot, vért, és sarat magamból, hanem azért, mert a legtöbb fogadónak, ha dézsája van is, szappanra nem telik. Benedvesítettem a szappant, rajta a kezeimet, aztán nekiláttam alaposan, mindenhol megmosdani. Mégis csak finom hölgyek közé megyek, vagy mi! - Sokkal jobb, igen. Fogtam a dézsa mellé készített kis tálkát, megmerítettem a vízben, és arra használtam, hogy leöblítsem a hátamról, vállaimról, melleimről, karjaimról, és arcomról a vizet, aztán kiültem a dézsa szélére, és mivel csak hölgyek voltunk a helyiségben, szemérmetlenül megmosdattam a szeméremdombomat, és a fenekemet. Végül alaposan megmostam a lábaimat is, majd újabb öblítés következett, minek utána visszamerültem a vízbe, hogy immáron vizes hajamat olajokkal és illatokkal leöblítsem. Nem szoktam illatokat használni, már csak azért sem, mert egyáltalán nem praktikus, ugyanis a legtöbb szörnyeteg szaglása igen érzékeny, így az olyan illatorgiák, amikkel finom varázslóhölgyek fújják tele magukat, a biztos halált jelentenék számomra. - Nyúzottnak? – ráncoltam össze a szemöldököm, míg nem értettem tisztán, milyen szándékkal mondja ez a szőke galamb, de aztán már rögtön megenyhültem – Nocsak, még ilyesmit is vállaltok? Ki gondolta volna. Jöhet, kislány, jöhet. Szerencséd, hogy van már esti programom, különben itt fognálak egyebet s mást csinálni – kacarásztam félig tréfásan, félig az igazat mondva, mielőtt hátat fordítottam volna ennek a nyárilúdnak, hogy alaposan megmasszírozhasson. - M? – pillantottam fel az örömmámor jóleső hullámaiból a kérdésre, majd a szóban forgó, felkaromon tekergő hegre pillantottam – Ah, hogy ez itt? Ez éppen semmi különös. Ezt egy ősi medvétől kaptam, az első napjaim egyikén. Óvatlanságom záloga. Az ősi medve mondjuk kicsinek éppen nem mondható, de nem veszélyesebb egy átlagos medvénél. Csak nagyobb. A hátamról a bal vállam fölé simítottam a hajam, és elkezdtem kidolgozni, kifacsarni belőle az illatos olajokat és kencéket.
Amikor Biberach végzett az újabb adag forró fürdővíz elkevergetésével, csak a szeme sarkából látta a vajáknőt a szappan után nyúlni, de még így sem kerülte el figyelmét az a hálás áhítat a szörnyvadász arcán, amellyel ujjai közt forgatta az egyre csak habosodó tárgyat. Egy pillanatra átsuhant fején a gondolat, vajon mikor történhetett úgy utoljára, hogy a vaják ilyen luxus-körülmények - mert kétségkívül luxusnak számított bárminemű tisztálkodó eszköz az utóbbi időben - között készüljön fel egy küldetésre, de végül inkább elvetette magában a kérdés megválaszolását. Minden esetre, ahogy lopva végigpillantott a nőn, igyekezte nem a nyakában függő, macskafejet mintázó medált bámulni, de volt is más, ami magára vonzotta a tekintetét - történetesen a temérdek heg, melyek a szörnyvadász testét borították. Egy fikarcnyit sem jött zavarba a vajáknő jóleső és ráérős fürdőzését látva - elvégre, most éppen ő is lány volt. Azonban a sebhelyek látványa okán éppen csak egy elnézést kérő, apró félmosolyt küldött a nő felé, miután feleszmélt, hogy talán túl soká nézegette - bár nem úgy tűnt, mintha a szörnyvadászt ez bármennyire is zavarta volna. Végül, ahogy a vaják befejezte a mosakodást, és újra elmerült a vízben, úgy döntött, ideje megszereznie, amiért jött. Zseniális terve is volt erre, melynek sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy a nő mögé kerüljön és büntetlenül a vállához, illetve a nyakához érhessen, már csak azért, hogy aztán lebűvölje róla a medált. Lelkesen vetette fel, hogy véleménye szerint igazán ráférne egy jó masszázs a szörnyvadászra, s bár amaz elsőre tán nem értette szándékát, Biberach megnyugvására a vajáknő homlokán hamarost kisimultak a ráncok, s a játékos, egyszer s mind kifejezetten kaján és kikapós megjegyzését hallva zavarba jőve felkacarászott, majd csintalan mosollyal egy tenyérnyi vizet fröcskölt a szörnyvadász arcába. - Ej, de szemtelennek tetszik lenni! - nevetgélte tréfásan, ám az orcáin kiviruló pírrózsák egyértelműen jelezhették a vaják számára, hogy kivételesen nem a gőz és a forró víz tehet arról, hogy melege lett a lánynak. Biberach azonban igyekezett túllendülni a dolgon, és máris a neki hátat fordító nő mögött termett, hogy erős, mégis gyengéd mozdulatokkal nekiálljon átgyúrni a szörnyvadász vállait és lapockáit. Természetesen Karméle figyelmét is igyekezett elterelni, s mivel amúgy is érdekelte, a harci sérüléseiről kezdte kérdezgetni. Az ősi medvével való találkozás történetét hallgatva pedig ámulva hümmögött, s egy pillanatra felhagyott a dögönyözéssel, míg a nő előre simította nedves haját, hogy kifacsarja belőle a vizet. - Hát én azért már egy sima medvétől is megijednék! - mondta komolyan. - És ez itt? - simított aztán végig a nő hátán elhelyezkedő sebhely szélén. - Ez már igazi varázsbestének tűnik, nem csak medvének! Ez olyan izé volt? Na, olyan… halottizé? Bocsáttassék meg a lánynak, hogy sose kellett megtanulnia egyetlen bestiáriumot sem fejből, azonban míg a nő válaszát hallgatta, nem mulasztotta el tovább masszírozni, odaadóan és alaposan, hogy minél kevésbé fogjon gyanút, szándékosan kerülve a medál láncát, hogy aztán kissé nemtetszősen hümmöghessen fel. - Ejnye no, útban van ez a lánc. Rendesebben meg tudnálak gyúrni, ha nem lenne; várjál csak, leveszem, jól va--- - eddig jutott a kérdésében, de sajnos elkövette azt a hibát, hogy még be se fejezte a mondatot, és máris rámarkolt a medálra. A medálra, mely a vajákhagyományok szerint ezütsből volt kiöntve - ez a tény pedig Biberach számára is abban a pillanatban világossá vált, hogy érezte a tenyerébe nyilalló fájdalmat. Sikítva eresztette el azonnal, s három lépést hátratántorodott az ajtó irányába, úgy markolva jobb kezét, mintha tűzbe nyúlt volna vele. Három pillanatba telt csupán, hogy az ezüst érintésétől a felvett alak formáját elveszített keze ismét emberivé váljon, de ez a három pillanat pont elég lehetett a vajáknak is, hogy észrevegye a metamorfózist. Biberach még egy hosszú pillanatra farkasszemet nézett a szörnyvadásszal; lábai földbe gyökereztek, nem annyira a fájdalom, mint inkább az álcájának elvesztése felett érzett rémülete miatt. Éppen akkor tért magához, amikor Karméle is megmozdult - és teljes pánikban kirontott az ajtón, a lépcső felé rohanva, ahogy csak bírt.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Meg voltam lőve. Na nem szó szerint, és nem is gyakran fordult velem elő ilyesmi. Amikor egy vengerbergi akadémikus professzor felfogadott, hogy szerezzek neki egy váltányt, mert valami lexikont akar bővíteni a megfigyeléseivel, mittudomén, valami Epilepszia Maximum Mancit, nehezen álltam meg, hogy ne röhögjek a képébe. Persze, tudta ő, hogy ritkák, épp ezért fogadott fel egy vajákot, hogy vigyen neki egyet. Csak azért nem fordultam sarkon és vágtam rá az aszexualitás Vengerberg fölé magasodó tornyát, mert elejtett egy szóbeszédet arról, hogy mintha Lyriában lenne valaki, aki nagyon is tudhat erről a manapsg ritkaszámba menő, és egyébként teljesen veszélytelen lényről. Ríviában aztán a hordóhasú járási prefektus úgy futott a lovam után, amint meghallotta, hogy vaják jár a város utcáin, hogy öröm volt nézni. Mint megtudtam, őfelsége Meve királynő rendeletének teszek eleget, ha az amúgy nehezen megragadható, és felettébb alantas munkának minősülő lyriai alvilágot összeterelem, és legalább a hydra legveszedelmesebb fejeit levágom. Nem volt okom elutasítani. Ki tudja, a végén talán még engem is felöveznek, mint a--- Kit is? Úgy alakult, hogy kettő fontos ügyem is Lyriába vet. Azonban, mint említettem, meg voltam lőve. Az ember sötét alakokat nem kap csak úgy el fényes nappal, vagy nyomoz le az éj leple alatt. A kérdezősködés is ezen a ponton kétélű kard, hisz ha nem a megfelelő személyhez fordulok, könnyen a fejemre hozhatom a bajt. Vagy ami még rosszabb…
Ahogy egyre több sör gurult le a torkomon, és lepte el az alkoholos gőz az agyamat, úgy kezdett egyre inkább a terhemre lenni a taverna egyébként teljesen átlagos, és egyébként a megszokott, hétvégi viszonylatokhoz képest még egészen szolid hangzavara. Úgy éreztem, ahogy menthetetlenül egybecsavarodik harapós hangulatommal, a fáradtsággal és a seggfájdalommal, amit legfrissebb ügyeim okoztak, és a kombó, amit alkotott ez az együttes, akarva-akaratlan elhatalmasodott rajtam, mint egy ménász szörny, ami ellen nem elég egy kis relikt olaj meg a mindenható ezüst. 
Megszoktam már, hogy úton-útfélen megnézzenek. Ki azért, mert sosem látott még vajákot, ki azért, mert még túl sokat is, ki azért, mert nőből vagyok, ki azért, mert ocsmányabbul káromkodok, mint a falu végi szódás, így nem vettem különösebben magamra már az ilyen jellegű szemrevételezéseket. Azonban észrevettem, hogy a felemás szemű fenevad is épp úgy néz, ahogy a tisztes pórnép szokott. Csak épp azt nem tudtam eldönteni, hogy most azért vizsgál, mert túl kevés, vagy épp túl sok vajákot látott már, mert nőből vagyok, vagy mert ocsmányabbul káromkodok, mint a falu végi szódás.
Én, Karméle La Valette, bár úgy sejtettem, mi több, egyenesen tudni véltem, hogy a vaják-mutációim egy; meg kellett volna, hogy fosszanak minden emberi érzéstől úgy, mint a harag, a bánat, az öröm, vagy a félelem, és kettő; ugyanezen mutációk relatív öröklétet adományoztak nekem, így aztán az a türelmetlenségből fakadó idegességet, ami nőttön nőtt bennem, semmiféle technikai szempontból nem éreztem helyénvalónak. Bár a körülmények sem épp erőltették meg magukat, hogy segítsenek nekem lehiggadni. Körülmény alatt az asztaltársaságomat értettem. 
Szemem sarkából szemrevételeztem, ahogyan a megvetés idejének gyermeke megcsappanó lelkesedéssel, mi több, nőttön növő ingerülettel követi figyelemmel az eseményeket. Nem hibáztatom érte – magam is hasonlóképpen viszonyulok az asztaltársaság körül zajló történésekhez. Bizonyára az sem lágyította meg irányomba, hogy nem csak őt, de a féllábú háborús veteránt is a korábbi düh hevében oly frappánsan átneveztem. Kár, pedig a jó Kökörcsin mester, az a vén szélhámos biztosan értékelte volna a tréfát. Valahol azt is megértettem, hogy egy ilyen korú ficsúrnak – még ha láthatóan nem is a mimózavirág fajtából való, hisz a legkisebb jóindulattal is minimum nevezhető talpraesettnek – nem fűlik a foga (hogy beálljak magam is a szójátékot játszók sorába) ahhoz, hogy valami jött-ment, politikában semleges, mesterségét tekintve vaják kitárgyalja és felelevenítse benne a háború emlékét. Mert ha jobban megnézem – még mindig szigorúan a szemem sarkából – ezt a lókötőt, akkor bizony nem lehet sokkal több tizennégynél. Nem sok ilyen korú gyermek rohangál Lyria utcáin alig pár hónappal a háború után. Élnék a gyanúperrel, már ha mindez érintene és érdekelne, hogy ez a kölyök nem csak, hogy a háború epicentrumában volt, és látott mindent, de alighanem a bőrén érezte – és minden kiegyenlítetlen esély ellenére túlélte, hogy ma itt ülhessen szerény körünkben, és azt hallgathassa, hogy kitárgyaljuk a háború utóhullámait. Ha volna ráfordítható időm a projektre, biztos vagyok benne, hogy ez a pimasz kis ideggóc Kökörcsin mester tollára méltó történeteket tudna előadni. Nem hibáztatom a haragjáért, mely elsőre úgy tűnik, a társalgás témája ellen irányul, és ha menni szándékozna, vissza sem tartanám, de úgy tűnik, valami mégis csak itt tartja köztünk. Ha elrugaszkodott téziseket kéne gyártanom – melyhez a tehetséget szintén egy színes-díszes trubadúrtól merítettem – azt mondanám, már-már egészen különös az a csillogás a szemében, amivel a vaják-medálomat figyelte lopva (nem elég lopva, hisz észrevettem), és meglepő módon ez az, ami itt tartja. De sokkal valószínűbbnek tartottam a tényt, hogy háborús árvaként egyszerűen nincs hová mennie. Itt legalább meleg van, felnőttek vigyáznak rá, enni és inni kap. Nem egyedülálló eset. Somolyogtam csak Balta hahotájára, meg a kórusra, amit a két cimborája biztosított.
Valamiféle lanyha örömmel töltött el a tudat, hogy – ha aprót is, mint egy zsenge fűszál, de – jót tettem a himlőhelyes háborús veteránnal. Meleg láng lobbant az arcomon, ahogy a sok lendülő söröskorsó közt ott ültem, arcomon egy moderált mosollyal. Aztán meghallva, hogy milyen ízesen és tartalmasan szitkozódik a felemás szemű csipisz, ez a mosoly először elvesztette genuin melegségét, aztán kiszélesedett, mint ravasz rókavigyor. 
Minden jókívánságom ellenére a rőt hajú, felemás szemű, ferde mosolyú suhanc torkán nem akadt meg a füttyszó. Mi több, olyan látványosan kezdte unni magát, hogy egy pillanat töredékéig irigyelni kezdtem azt az időt tőle, amit alkalmatlankodással töltött. Irigyelni a gyermekkort. Már nem emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Mintha sose lettem volna igazán. Ellenben olybá tűnik – mely, ha nem is egyenesen tudtam, de tudni véltem, hogy így lesz – a kis kocsmai trükk szintű igni sikeresen megragadta a figyelmét, láttam fellobbanni a tekintetével a szétfolyt faggyúgyertya lángján túl az elveszett gyermekkort is, melyet most úgy tűnik, valamelyest visszaloptam a lelkébe. Őszintén kételkedtem benne, hogy a féllábú veterán Balta igazán tudja és átlátja a mágikus affinitás működését és a vajákok által használt jelek hogyanjait és mikéntjeit, de mindezt jótékonyan nem adtam tudtára. Asztaltársaságom különböző tagjai közt különböző gesztusok és sértések cseréltek gazdát, a jó hangulatnak pedig végül végérvényesen véget vet, amikor a hadirokkant végre az engem sokkalta jobban foglalkoztató kérdések tengerére evez. Amikor ezért jutalmául derekasan hátba veregettem, az meg kis híja volt, hogy bele ne törjön, karikás jókedvemben jót vihogtam rajta. Észrevettem ám – és nem kételkedtem benne – hogy jól esik neki, amiért végre kiérdemelte tőlem a nevét. Csak a fejem csóváltam a vén veterán szavaira.
Amikor Balta kéretlen – nem kérte, de kapta – allokációja, akit mindenki kollektívan, és ellentmondást nem tűrőn Kusslegyenmá-nak, vagy röviden Kuss-nak neveztek, olyan közel hajolt hozzám, hogy az már még az én – amúgy teljesen igénytelen – személyes teremet is bántotta, mi több, még oly nagy merészen volt bátorsága le is banyázni, érthető, hogy elpattant a türelmem. Meg is lett az eredménye, a háromhetes üszkös kelésre emlékeztető vakarcs bölcsen, a józan eszére hallgatva kartávolságon kívül húzódott. 
Amikor Boldói Baltazár és késő esti kompániája testes röhögéssel díjazták a jobb ügyhöz méltó makacssággal táncoló gyertyaláng kitartását, már sejthettem volna ennek a történetnek a végét. Ugyanis, minden jókedv ellenére a feszültség köztem és a nagyszájú szukafattyú közt érthetetlen módon csak nőttön nőtt. Na már most, én nem voltam a gyermekek ellen elkövetett erőszak zászlóvivője, és annak ellenére, hogy ennek a vakarcsnak bizonyára nem lett volna idegen egy-két istenes pofon, hirtelen kedven szottyant úgy seggbe rúgni, hogy épp, hogy lyukat nem üt az égen. A kettőnk közti mérgezett levegő azzal sem látszott javulni, mi több, még inkább a visszájára fordult, amikor lepöccintettem magamról, mint valami bogarat, ami a ruhámra mászott, azt a gyerekes indítványt, miszerint szívem jóságából, meg amaz két szép felemás szeméért átadnám neki a vajákmedálomat. Érzelmei akkor hághattak a tetőfokára, miután felegyenesedtem az asztalra, amin azelőtt alapos műgonddal megtámaszkodtam. Irdatlan harag, a gyűlölet lángját láttam tombolni a szemében, testében pattanásig feszült az erő. Egy szót sem szólt, mégis tisztán értettem minden szót. Azt mondta, „megöllek”. Tán egy hosszú pillanatra valóságos szikrák pattogtak közöttünk, míg álltam ezt a megvető, haragtól mérges, gyilkos tekintetet. Nem vagy rá képes, gondoltam magamban. Csak egy szegény kicsi háborús árva vagy, a Megvetés Idejének Gyermeke. Tudod, hogyan kell túlélni, talán mindenkinél jobban ebben a helyiségben, de ahhoz, hogy megölj valakit, iszonyatos akaraterő és jellem kell. Az kell, hogy maradéktalanul kiirtsd magadból az eredendő jót. Így tehát nem vagy rá képes. Még egy utolsó, elkeseredett kísérletet tett a vörös hajú, felemás szemű, szeplős arcú démon ivadék arra, hogy ráfigyeljek – mint mikor egy hisztis kisgyerek toporzékol az anyjának – minek során óvatlanul, és leginkább meggondolatlanul az asztalra hajított egy aranytallérokkal teli tarsolyt, és bár örülök neki, hogy Boldói Baltazárt, a Jaruga-hídi csatában megrokkant háborús veteránt szórakoztatta a mi kis kabaréestünk, az én macska-türelmemnek ott és akkor szakadt vége. Jobb megoldást a helyzet orvoslására aligha hiszem, hogy tudtam volna eszközölni, mint azt, hogy erélyesen grabancon ragadom a kis tolvaj szarkát, és szembesítem az általa megkárosított kocsmatöltelékkel. Ahogy sejtettem, ettől rögtön inába szállt a bátorsága, elillant minden irántam féltő műgonddal táplált dühe, és eluralkodott rajta a fülön csípett tolvajokra oly jellemző pánik. Bármennyire is élveztem volna, hogy páholyból nézhetem végig ennek az elsőrangú kurafinak a meglincselését, volt fontosabb – és ha már itt tartunk, jobban fizető – dolgom is, így amikor a Kussnak nevezett briganti kihasználta, hogy nem szorítom oly vasmarokra a gallérját, még rá is játszottam a szerepemre. 
Amikor Boldói Baltazár, a jaruga-hídi csata féllábú veteránja egy testes, gyomorból jövő röhögéssel összehúzta az asztalon véletlenszerű mintában szétszóródott aranytallérokat, már a pofátlanul felvizezett söröskorsóm alján jártam. 