Fricska x Karméle @

Amikor bájos fürdőkisasszonyom ― ki a mai estén osztatlan figyelmével tüntetett ki ― megmerítette apró, de annál vaskosabb kezét a fürdővizemben, még nem láttam jönni a csínyt. Valamit már sejteni véltem a szőke töltött galamb csilingelő kacajából, melyet fűtött bókomra válaszul adott, de mire valósággal megértettem, merre is fut ki mindez, már meg is történt. Rosszallón felprüszköltem, kitörölve a szappanos vizet a szememből.
― Még hogy én vagyok szemtelen! Amilyen pimasz vagy, mindjárt meggondolom magam, és inkább elfenekellek helyette!
Bár, ki mondta, hogy nem lehet kombinálni a kettőt? Végső soron a szerelem is csak alkímia. Semmivel nem lehet nehezebb a Macskánál.
Ugyan testi sértéssel fenyegettem az előbb még a gömbölyű kis nyári ludat, kinyíló véredényeinek látványa meleg mosolyt fakasztott vizes arcomon, és ez épp elég volt, hogy el is engedjem az amúgy sem túl véres bosszúra való hajlandóságom.
S bár nem kérem, de kapom, a kis töltött galamb beleegyezésemre mögém lép, és legnagyobb meglepetésemre igen markáns mozdulatokkal kezdi el az Úton töltött évek alatt felhalmozódott izomcsomók feloldását. El tudnám ezt gyakrabban is viselni! Szinte kár, hogy úgy kell kitaposni a tallért az emberekből, akinek útban van néhány fullasztány.
S ha már így az én személyes kis fürdőkisasszonyom belekérdezett a szakmám legközepébe, nem ábrándítottam ki ― megosztottam vele kalandjaim legvadabbikát. Míg bal vállam fölé simítom nedves hajam, szívből, ízesen felkacagok a szavain.
― Még szép! Csak a tökkelütött nem fél egy kifejlett medvétől. Meg a vaják. ― teszem hozzá valamivel halkabban. Hát van-e annál bosszantóbb, mikor az ifjú vaják megfizetését azzal akarják elsunnyogni, hogy ősi medve barlangjába küldik? Hihetetlen, nem? Egyszer régen még én is voltam fiatal. És naiv. Utólag visszagondolva egyenesen csodával határos, hogy megértem a felnőtt kort. Annyian nem jutunk el idáig sem, vagy ha igen, az első ősi medve ízekre tépi. Hogy én megúsztam egyetlen ronda mementóval, ami meghegesedve imponál a fehérnépnek, isteni gondviselés kell, hogy legyen.
Hátralestem a vállam felett, ahogy simítást éreztem a hátamon.
― Hm! Hogy vág az esze valakinek! Honnan tudtad? Valóban, ám egy chort volt a bűnös. ― éles eszű madárnak tűnik, de meglepődnék, ha különbséget tudna tenni ördögfajzat és chort közt. Néha maguk a vajákok is összekeverik őket, ez pedig végzetes hiba lehet.
Míg az n kis madárkám a vállövem masszírozásával volt elfoglalva, addig én újra fontam még nedves hajamat.
― Várj csa--- ― kezdtem volna bele a szokásos „te nem tudod levenni, ha elég szépen kérsz, majd én leveszem neked” monológba, ahogy a fürdős kisasszonyom egyenest magára a medálra talált rámarkolni. Mintha még valami sistergés szerű hangot is hallani véltem volna, túl a szőke liba sikolyán túl, erre pedig megállt a kezem a mozdulatban. Három szívdobbanásig csak meredtem a leány aszott tésztára hasonlító, betegesen sápadt, alaktalan kézfejét, ahogy szép lassan visszaveszi emberi alakját, aztán már mozdultam is, hogy a dézsa száján átlendülve üldözőbe vegyem a kis csalót.
― Megállj! ― cifrát káromkodtam, amikor rájöttem, hogy olyan meztelen vagyok, ahogy anyám szült annak idején.
Lekaptam hát az első vászonlepedőt, magam köré csavartam, aztán sietve üldözőbe vettem a cselédlány alakú svihákot.  


P.S.:498 szóMood: Akakakushi

Amikor Biberach csínyére Karméle prüszkölve törölgette le arcáról a szappanos vizet, továbbá bosszúból egy tisztes fenekelést helyezett kilátásba, a szőke lányka ismét csilingelő kacajjal jutalmazta a szörnyvadászt.
- No hiszen, nem vagyok én már holmi bakfütty, hogy ki tessen porolni a sejhajom! - trillázta, s nem különösebben zavartatta magát amiatt, hogy az nem bakfütty, hanem bakfis. Ajkain kokettáló mosoly íve játszott, majd egy hirtelen jött gondolattól vezérelve ujjbegyeivel lágyan a többi tincshez cirógatta azt a vizes fürtöt, ami a vajáknő homlokához tapadt az iménti merénylet eredményeképp. A “saját” alakjában eszébe se jutott volna ilyesmit tenni - most viszont valaki más testét (és lelkét) viselte éppen.
Ezután azért emlékeztette magát, hogy elsősorban a medál megszerzésével kellene törődnie, s további gondoskodásnak álcázva mozdulatait neki is látott, hogy levarázsolja Karméle nyakából azt az átkozott medaliont. Közben persze szóval tartotta, hogy még inkább elterelje a szörnyvadász figyelmét, de hazudott volna, ha azt mondaná, egyáltalán nem ámult el a vajáknő kalandjait hallva.
- No, hát ha vaják lennék, én se félnék semmitől! - summázta, bár el kellett gondolkodnia ezen a kijelentésen. Ha vaják lenne… Vagy akár ha csak egy kicsit bátrabb lenne… Nem, semmi értelme ezen töprengenie. Rá is kérdezett egy másik sérülés történetére, ám ezúttal már a saját figyelmét is el akarta terelni kicsit.
- Chort? Ritka egy rémséges szörnyetegnek hangzik a neve is…! - sóhajtotta, majd úgy döntött, épp ideje végre lerángatnia azt a vicsorító macskafejet Karméle La Valette nyakából - terve azonban ott bukott el, amikor rámarkolt az ezüstmedálra.
Azután egy örökkévalóságnak tűnt az a három pillanat, amíg farkasszemet néztek egymással, s amint a vajáknő megmoccant, hogy kiugorjon a dézsából és üldözőbe vegye, Biberach rögtön összeszedte magát s az ajtó felé iramodott.
Óriási szerencséje volt, hogy a szörnyvadász méltóztatott egy törölköző felkapása erejéig egérutat adni neki - bár erről ő mit sem tudott, lévén ina szakadtából rohant a lépcső felé és dobogott le rajta. Sajnos azonban volt még valami, amit Biberach nem vett számításba.
Erre pedig abban a minutumban jött rá, mikor a lépcső alján teljes erőből frontálisan összeütközött azzal a cselédlánnyal, akit az imént zárt be a szekrénybe megkötözve. Vagy féltucat torokból tört fel meglepett és rémült sikoly, amikor a két lány egymásba gabalyodva leborult a lépcsőn, ahogy azonban mindketten kikötöttek a padlón, mindenki néma csendben, tátott szájjal és falfehéren meredt a két tökéletesen egyforma cselédre - no meg a két tökéletesen egyforma cselédlány egymásra. Az esés során Biberach kötött ki az igazi cselédlány alatt, hanyatt fekve a földön - s éppen csak egy paraszthajszállal tért magához előbb a rémületből. Ez pont arra volt elég, hogy felsikítson, és doppelgangerére mutatva kiáltsa:
- Segítséééég! Egy mimik!!!


P.S.:434 szó lett. =P
Mood: Delberino

Fricska x Karméle @

A kikapós asszonyság feleletére csak helytelenítőn prüsszentettem egyet.
― Azt hiszed, van beleszólásod, ez igazán aranyos. Nálad nagyobb és hatalmasabb, mi több, férfiakkal is feltöröltem már a padlót, vagy épp poroltam ki a valagukat, ha csak csúnyán néztek rám!
Nem mondom, a kislányét nem feltétlen azért porolnám ki, mert szemtelen… Volt valami természetes bája a töltött galamboknak, aminek nem tudtam ellenállni.
― Nem bölcs dolog. A félelem természetes, különösen, ha náladnál nagyobb vagy erősebb ellenféllel állsz ki. Ostoba az a vaják, amelyik szemernyit sem fél. Az okos vaják tudja, mikor féljen és mikor ne.
A macska rúgja meg. Ha borostát növesztenék, Leonart is lehetnék.
― Az biz! A mai napig nem tudjuk pontosan, hogyan és miért bukkannak fel ezk a mutáns bikák. Mert hogy a czort nem lehet tehén. Mármint nőstény. A kisvajákoknak azt tanítják, hogy a borjú születésének pillanatában dől el, hogy hordozza-e a mutagént, vagy sem, amivel később czort-tá válik. De igazából nem ez az egyetlen dolog, amit nem tudunk róla. Például, minek hatására változik át, vagy épp vissza, ha vissza tud, és hová tűnik, ha egyszer kiszabadul a pusztaságba?
Magam se tudtam, minek hablatyolok ennyit a vajákprofesszió csínjáról-bínjáról, méghozzá valakinek, aki valószínűleg a felébe bele se gondolt valaha. Mindenesetre jól esett egy kicsit valakihez beszélni, aki végre nem a lovam volt, és láthatóan még érdekelte is, mit mondok.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
Egyetlen hosszú pillanatra farkasszemet néztem a medálomat érintő, majd felsikoltó fürdőslánykával, mielőtt utána iramodtam volna, immáron törölközővel magam körül.
― Megállni! Állítsák meg! ― visszhangzott tőlem a fürdő, és ha egy kicsit jobban figyeltem volna, azt is észrevettem volna, hogy sorra bukkannak elő a kíváncsiskodó fejek a fürdőhelyiségekből.
― Megállj, ha mondom!
Valamikor akkor értem be a vexlinget, amikor az lezúgott a lépcsőn, elborítva valakit. Levágtattam utánuk a lépcsőn, csak hogy satuféket nyomjak az utolsó fokon. Ami ugyanis a szemem elé tárult, azt nem akartam neki elhinni. Egy pillanatra megdermedt a csend a helyiségben, előbb a segélykiáltástól, majd az elénk táruló látványtól, aztán a fürdő cselédek, akik idő közben utánam iramodta, rémült gaspolásba, rettegő sustorgásba kezdtek.
― Most… Melyik az igazi Ludmilla?
― Teljesen egyformák! Kiköpött tükörképei egymásnak!
Egy pillanat erejéig rajtam is eluralkodott a kétely, ahogy egyik lányról a másikra vándorolt a tekintetem, és nem tudtam megállapítani sem a szívverésükből, sem a szagukból, hogy melyik a valódi doppler.
― Csend legyen! ― rivalltam a tyúkólként zúgolódó kisasszonyokra. ― Majd én megmondom, mi lesz.
Kiropogtattam elébb az egyik, majd a másik vállam, végül a nyakam, majd rámarkoltam a medálra a nyakamban. Meg sem rezdült.
― Ezüst próba. A kettős bármilyen pontosan is másol, mivel mágikus lény, nem viseli az ezüstöt, visszaváltozik tőle. Elmondom a szabályokat, és csakis egyszer. Pofon egyszerű. Mindkét kishölgy megérinti a medálomat. Amelyik visszaváltozik tőle, az a bedak. Készen vagyunk? Akkor csak tessék.
Azzal leguggoltam a két tojás előtt, elengedve a medálomat, mögöttem a tyúkól pedig izgatottan leste a fejleményeket.

P.S.:479 szóMood: My Odyssey

Amikor Biberach igen nagy robajjal - no meg jelenlegi alakjának eredeti tulajdonosával együtt - lezúgott a lépcsőn, csak egy pillanatig tudott adózni a nem éppen puha landolás okozta fájdalomnak, ugyanis a rémült sikkantások és a köréjük csődült cselédség látványa hamar ráébresztette, hogy igencsak benne volt a pácban - megint. Cseberből vederbe.
Hiába sikoltott fel elsőként ő, arra számítva, hogy amíg a rémült libasereg ráveti magát a “másolatra”, addig ő szép gyorsan és csöndesen kereket old - de csak az alakmása sipította el magát pontosan ugyanazzal az orgánummal:
- Nem igaz…! Ő a doppler! - méltatlankodott, és mindennek a tetejébe még az az átkozott vajáknő is letrappolt eddigre a lépcsőn.
Eddigre már a libuskákon is elulralkodott a pánik, de a két Ludmilla csak a feltápászkodásig jutott - helyesebben az “igazi” Ludmilla úgy ugrott fel a “másik” Ludmilláról, mintha parázsra feküdt volna, az ál-Ludmilla pedig épp csak megkönnyebbült a súlycsökkenéstől, és már talpon is volt. Biberach eközben lázasan gondolkodott, hogyan tudna kimenekülni igencsak szorult helyzetéből, s annak érdekében, hogy a gyanút mégiscsak valahogy az igazi Ludmillára terelje, nem átállott tovább sápítozni az eredeti cseléd tökéletes imitációjaként:
- Hazudik! Megkötözött és bezárt a szekrénybe, aztán otthagyott! - mutatott is rá a másik lányra.
- Nem én…!! Ő! Ő volt az! Ő csinálta! - mutogatott vissza kétségbeesetten kiabálva az igazi.
Ám mielőtt valódi káosszá nőtte volna ki magát a ribillió, Karméle La Valette elkiáltotta magát, utasítását pedig mély csönd követte - még a két Ludmilla is elhallgatott ijedtében.
Feszengve figyelték mindketten a vajáknő minden mozdulatát, aztán ahogy rámarkolt a medálra, és elmagyarázta, mivel fogják megállapítani, melyik az igazi, és melyik a másolat, Biberachnak hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne horkanjon fel haragosan.
Meg még mit nem.
De ketten játsszák ezt a játékot, Nyanya.
- Helyes! Kezdjed te! - azzal nagyot taszajtott az igazi Ludmillán, mire a lány sikkantva borult a guggoló vajáknő karjai közé - Biberach reményei szerint ki is billentve a szörnyvadászt az egyensúlyából - ő maga pedig, mivel a csőcselék egyszerre mozdult a szerencsétlen cselédlány és Karméle felé, hogy elkapják őket, azonnal meglátta az egyetlen menekülési útvonalát - és azonnal élt is vele.
Olyan sebességgel iramodott el a fürdőslányok köréből, mint akit egy ostromgépből lőttek ki, s mire a cselédnép felocsúdott - a vajáknő tán egy kicsivel előttük - Biberach szinte ajtóstul rontott ki a fürdőházból, és futott tovább, ahogy a lába bírta.
Az egyetlen szerencséje az volt, hogy úgy ismerte Lyria utcáit, mint a tenyerét, ám a biztonság kedvéért - szemtanúk ide vagy oda - még alakot is váltott, s az egyik sarkon túl már egy fekete kutya képében menekült tovább, vissza egészen Haczyk házáig.
...Azt valahogy sejtette, hogy “gazdája” nem lesz éppen elragadtatva attól, amit jelenteni fog neki.


P.S.:448 szó lett. =P
Mood: Delberino