Fricska x Ren @

Amikor Brennánál teljes váratlansággal és alaposan megfontolt egyszerűséggel dezertáltam a feketék seregéből, és egy bokorba rejtettem a császári színeket, fel voltam készülve sok mindenre. Fel voltam készülve a hetekig, sőt, akár hónapokig tartó bujkálásra, az azzal járó éhezésre, pajtákban és a szabad ég alatt töltött éjszakázásból eredeztethető alváshiányra, hogy ismeretlen földön rajtavesztek az utakon, sőt, még arra is, hogy lépten-nyomon meglincselhetnek két okból is – az egyik légyen, hogy tragikus hirtelenséggel dezertáltam, a másik pedig, hogy nilfgaardinak vélnek. Fel voltam készülve az összes viszontagságra és azok következményeire, a nagyobb cél érdekében. Tudtam, hogy ha az ember fia idegen földön, idegen szokások és népek közt keresi az elveszett ikerhúgát – mintha tűt keresnénk a szénakazalban – nem számíthat a mostoha sorstól sokkal több jóindulatra. Egy kis elégtétellel töltött el azonban – miután túltettem magam a borzongató érzésen, hogy ha mégsem dobbantok a hadseregből, egy oldalon küzdöttünk volna - hogy az a kurafi Braibant odaveszett Brennában. Nem telt bele pár hónapba, és sejtéseim, miszerint még így is magasra tettem a lécet, hibátlan precízióval igazolódtak be. Arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy az egyetlen - egyébként alig 30 főt számláló - faluban, ahol megállok (még csak nem is szállni, csak átutazóban), épp akkor lép be a tavernába az egyetlen – mint utólag megtudtam, szintén átutazóban lévő - akadémikus professzor, amikor azt az egyetlen, nyáridőn különösen frissítő hatású, szerény pohár bort kortyolgatom, amit egyébként tisztességesen és előre megfizettem. Olybá tűnik, hogy a tudós vándorbölcs pusztán a hangképzési és intonációs készségemből teljes bizonyossággal, tömören, és semmiképp sem semleges hangnemben megállapította, hogy a császárság területéről kell, hogy származzak – még hogy a közös egyszerű az idegen ajkúaknak, tanulna meg ő nilfgaardiul! Olybá tűnik, hogy a kezdeti rémületre, majd kialakuló lincshelyzetre az orvosság nem egy klasszikus katonai, mindig hatásos kurvaanyád volt. Így eshetett meg, hogy húsz perccel később már ugyanazon fogadó kezdetben kellemes, később zavaróan hűvös borospincéjébe bezárva találtam magam – a kardom nélkül. Ilyen az én mostoha szerencsém. Érthetetlen, hajnalba nyúló tanácskozás folyt a sorsomról – nem hallottam, de biztos voltam benne. Bizonytalanságban telt az éjszaka, nem tudtam biztosra, csak sejtettem, mit hoz a hajnal. És ha olyan csalfa lesz a szerencsém, mint a jól megszokott átlag, akkor azzal a lehetőséggel is számolnom kellett, hogy rövid és felettébb sikertelen küldetésem, hogy felkutassam és megszabadítsam a valahol északon raboskodó ikerhúgom, ily módon rútul meghiúsul. Kár volna érte. Nem mintha volna mit bánnom ebben a rövidke életben. Tán igazán csak azt, hogy nem látom még egyszer Rin szépséges arcát. Felvirradt a hajnal, az az utálatos, és sejtéseim ismételten gyilkos pontossággal igazolódtak be, amikor nem sokkal a kakasszó után már rám rúgták a borospince ajtaját, egy vén sodronykötéllel szorosan összekötözték a hátam mögött a két csuklómat, és türelmetlen taszigálásokkal lökdöstek az erdő széle felé.
- Micsoda arcátlanság, ilyet én még mióta elöljáró vagyok, nem éltem meg – perlekedett az engem ingerülten noszogató, feltételezhetően elöljáró. – Nilfgaardi kémet, az én falumban… !
- Nem vagyok nilfgaardi – védekeztem jobb ügyhöz méltó makacssággal – Nazair-ból származom, a nevem…
- Tudjuk, tudjuk, nem mulasztottad el a tudtunkra adni már korábban – kontrázott egy másik, feltehetően a hóhér, mielőtt a bitóhoz kísért volna.
Az elöljáró lemaradt, ha érdekelt volna, tisztán látom, hogy azért, mert valaki feltartja, és nagy elánnal magyaráz neki. A falucska apraja-nagyja úgy kezdett el a bitó elé-alá gyülekezni, mintha évek óta nem akasztottak volna még macskát sem, nem hogy köztörvényes bűnözőt. Ráállítottak az ejtőajtóra, a hóhér pedig ráérős nyugalommal elkezdte a nyakam köré hurkolni az első ránézésre is elhasználódott kötelet. Hasznát tudnám venni egy kis isteni – vagy ördögi, ezen a ponton nem számít - szerencsének.

P.S.:583 szóMood: Akasszuk fel!

Fricska x Ren @

Bármennyire is igyekeztem az éjszaka folyamán kihallani a csapóajtó által cinkosul tompított társalgás - bár inkább emlékeztetett heves egymás szavába vágó licitálásra - mely a sorsomat volt hivatott eldönteni és ily módon még ijesztőbb volt a tény, hogy életem (vagy halálom) egy csapat hirtelen összeverbuvált kocsmatölteléken és falurosszán múlik. Bár egy ponton mintha közelebb jött volna - mi több, megfiatalodott volna! - az ingerült hangzavar, aztán csend. Olyan néma csend, hogy azt hittem, örökké tart majd. Nem tartott örökké. Csak reggelig, de az egy örökkévalóságnak tűnt. Felvirratd az az áruló reggel, ércesen, fülsértőn kukorékolt fel az az átkozott hírnök, a kakas. Más esetben, máskor, más nap egyáltalán nem zavart a kakasszó - de ma a halálhírem kürtölte szét a szélrózsa minden irányába. Nem volt mit tenni. Röviddel a tarajos reggeli ébresztője után hallottam, hogy elmozdítanak a csapóajtó túlfelén valami nehezéket - többet, súlyosakat, tán lisztes zsákokat vagy teli hordókat - majd ingerülten felcsapják a borospincébe vezető csapóajtót. A többi már történelem. Lgnagyobb meglepetésemre röviddel azután, hogy vajmi barátságtalanul, már-már egyenesen szenvtelenül feltaszigáltak a bitóra, és a hóhér a nyakam köré kezdte hurkolni az első ránézésre is ipám korú kötelet, a szó legszorosabb értelmezésében felráncigáltak mellém még valakit. Más esetben, máskor, más nap ügyet sem vetettem volna rá, hisz elég nekem a saját balsorsommal foglalkozni olykor, azzal is rendesen tele tud lenni a kezem, nem hogy még más sorsát is hozzácsapjam, de ebben az esetben, most, és ezen a napon valami belső sugallatra mégis csak oldalra pillantottam. Tán éppen azért, mert a szemem sarkából odapillantva úgy véltem látni, hogy az alak, aki oly hevesen, mi több, vehemensen ellenkezik mellettem, egy fél fejjel alacsonyabb nálam. Előbb elkerekedtek, majd elszomorodtak az élénk, paszett szín szemeim. Hisz ez gyermek... Ránézésre sem lehet több, mint tizennégy... Miféle barbárok élnek itt fent északon, hogy különösebb lelkiismeret furdalás nélkül felkötnek  egy kisfiút? Gondolataim egy pillanatra hazáig repültek, és hirtelen nem volt több kérdésem. Érdekes egy madár volt, rőt haja bizonyosan ellátszott a falu másik végéig.
- Első alkalom? - érdeklődtem némi szánalommal a hangomban, de hamar az is feltűnt, hogy ez az akasztófavirág valamit nagy elánnal matat a háta mögött. Azonnal rájöttem, merről fúj a szél, így rögtön el is kaptam a tekintetem, nehogy eláruljam. Remény lobbant a szívemben, de a józan eszem hamar meggyőzött róla, hogy ha időben ki is szabadítja magát bilincse béklyóiból ez a suhanc, semmi garancia nincs rá, hogy rajtam is segít.
- Hát... Rövid barátság volt... - sóhajtottam csak úgy magam elé, ahogy az alattunk lassan összeálló embertömeget szemrevételeztem - Kár érte. Igazán kár. Lehetett volna másképp is.
Nincs mit tenni, igaz? Nincs az a szerencse, az az isteni gondviselés, ami megment ettől. Csak azt bánom igazán, hogy nem nézhettem még egyszer, utoljára Rin, az én legkedvesebb ikerhúgom nap arcába.


P.S.:458 szóMood: White Orchard

Fricska x Ren @

Amikor balszerencsét kínál az élet, nincsenek tabu témák. A rossz sors nem válogat származás, kor és nem közt, ha arról van szó, hogy kit és milyen módszerességgel küldjenek a túlvilágra. Különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül bitóra akasztana két fiatalkorút, szégyenbillogot sütve a homlokunkra, óbégatva, mintha leprások lennénk, csak azért, mert egy olyan területen születtem, amit az érzékeny büszkeségű északiak számára oly gyűlölt nilfgaardi császárság el talált foglalni egy olyan korban, amikor még a szüleim is gyerekek voltak. Nekik is fájt, amikor elvették az otthonukat. Nekem is fáj, pedig harminchat évvel a nazairi felkelés után láttam meg a fekete napvilágot. Lehetnék én is olyan, mint ti. Miben különbözök tőletek? A haláltól való félelem, a reveláció, hogy ez mind megtörténik velünk, ott ült az én arcomon, de még a vörös hajú, szeplőzött arcú, felemás szemű suhanc arcán is, akinek más bűne aligha volt, mint hogy rosszkor lehetett a rossz helyen, ahogyan egy futó pillanatra egymásra néztünk. Hangja viszont volt, azt ide hallottam, bár gyanítom, csak a rémület beszélt belőle ilyen hangosan és ingerülten, reflektálván arra, hogy az én nyakamba felkötött kötélnyaklánc után a hóhér az ismeretlen balsorstársamhoz lépett, és ugyanezt a manővert gyakorlott precízióval őrajta is végrehajtotta. Hogy igazságosak legyünk, semmi esélye nem volt. Egyetlen futó, de annál meglepettebb pillantásra méltattam a feltételezhetően tolvajkulcs és a csuklóit megbéklyózó bilincs különös, erőszakos táncát, de jószándékúan rögtön félre is fordítottam a tekintetem az előttem egyre növekvő, vérszomjas embertömegre. Nem tudom, rájött-e arra, hogy nem azért néztem félre, mert semmi különöset nem véltem látni, hanem épp azért, mert eleget láttam. Bár azt erősen kétlem, hogy ha ki is szabadul, gyorsabban, mint ahogy az ejtőajtó kinyílik alatta, volna benne annyi kompasszió, hogy megszánjon, és megmentse az irhámat így, ismeretlenül. Lelki szemeimmel már látni véltem, ahogy olyan messzire húzza a csíkot, hogy az összes Bajom határáig porzik majd az út.  Láthatóan összerezzent attól, ahogy a legváratlanabb pillanatban mégis csak megszólítottam, mintha épp tetten értem volna – nos, tulajdonképpen így volt – de az nem csak az ő, hanem az én utolsó reményeimet is szertefoszlatta volna, ha itt és most elejti azt a nyomorult tolvajkulcsot. Ami viszont ennél is jobban meglepett, hogy egyszerű kérdésemre már-már szarkazmussal nevetett fel. Arra a pimasz, magabiztos vigyorra, amit a nyurga suhanc arcán véltem látni, engem is rezignált, már-már ravasz mosolyra fakasztott.
- Ha ezt túléljük, egyszer elmondom. A dolgok jelenlegi állása szerint viszont olybá tűnik, hogy sírba viszem.
Visszafordítottam a tekintetem a bitó alatt igencsak sűrű népek tengerére, s most már igencsak úgy láttam, hogy ennél többen aligha lehetnek. Vajon mi lehet az oka, hogy ennyi ember eljött megnézni egy nyilvános kivérzést? Biztosan nem azért, mert nincs jobb dolguk. De azt még ugyanakkor szerettem volna hinni, hogy van bennük annyi emberség, hogy nem szórakozásuk tárgyát teljesítjük meg. A valószínűsíthető elöljáró, akinek az arcát igen jól sikerült kiismernem röpke fél nap alatt, az emelvényre lépett, és nem átallott lenéző pillantást vetni rám, mielőtt kettőnk közt megállt volna. Csúnya pillantással épp én sem maradtam az adósa, összehúztam a szemem, összeráncoltam a szemöldököm. Ezt a kurafit ingyen is kardélre hánynám. Minden további nélkül. Aztán eszembe jutott az én kedves ikerhúgom angyali mosolya, és lemondtam az agresszor szerepéről. Nem szabad. Viszont ha valamit, hát azt elérte ez a rövid kis intermezzó, hogy akut honvágyam támadjon, szúró-fúró jelleggel a vesém magasságában. Vissza akarok menni oda, ahol minden elkezdődött. Aztán zengő baritonon felszólalt az az anyátlan senkiházi, de még így is beletelt egy kis átfutási időbe, míg az összetódult nép elhallgatott. Azonnal észrevettem a csend hiányát, amikor a mellettem szobrozó suhancból olyan istentelen nevetés tört elő, hogy szinte megirigyeltem tőle az örömét. Ez láthatóan az elöljáró figyelmét is megragadta.
- … Nem értem… - sóhajtottam magam elé alig hallhatóan, án élő ember azt meg sem hallotta, ahogy értetlen arckifejezéssel figyeltem a balsorstársam kitörő örömét. Megbolondult. A Nagy Nap elvette a józan eszét itt a bitó alatt. Az elöljáró helytelenítő pillantást küldött mindkettőnknek, abba a biztos tudatban, hogy mindez az én művem is.
- Nem is csináltam semmit… - morogtam az orrom alatt, de úgy voltam vele, hogy ezen a ponton igazán mindegy már, hogy miért akasztanak fel. A rövid, tömör zűrzavar után, amit a még nálam is fiatalabb köztörvényes bűnöző bolondériája szított, az elöljáró tett még egy kísérletet, hogy folytassa a megkezdett szertartást. Láthatóan megtette a hatását, mert innen-onnan a tömegből különböző kommentárok ütötték meg a fülemet.
- Gyerekek, könyörgök, akasszuk fel! – üvöltötte valaki a tömegből.
- Mondtam már, hogy nem vagyok--- - kezdtem jobb ügyhöz méltó makacssággal, amikor a falu vezetője végleg megelégelte, hogy valaki folyton elorozza előle a rivaldafényt, ugyanis olyan elánnal mutogatott felém, mintha legalább is az ő élete függne tőle. Harag lobbant a szemeimben.
- De hiszen nem vagyok! – fakadtam ki, aztán ahogy kiesett a mondandója ritmusából, csak a szemem forgattam – Zsivány sem vagyok. Ren, a nazairi Assengard-ból.
A távolban nagy dörgedelemmel gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Ha nálam lenne a kardom… ! Ha nem vették volna el a tőrömet… ! Ha bármi reményem lenne a szabadulásra… ! De képtelenség, hogy rám mosolyogjon a szerencse, igaz? Valamelyik istenverte Bajom jelöletlen bitóján fogom végezni, és még csak annyit sem mondhattam a védelmemre, hogy aʼbaeth me aep arse.


P.S.:847 szóMood: White Orchard

Fricska x Ren @

Amikor balsorstársam oly szemfülesen kiszúrta, hogy már egy ideje kitartón figyelem kétségbeesett, de annál intenzívebb szabadulási kísérletét, joggal merülhetett fel benne a kérdés, hogy vajon bemószerolom-e a saját kegyelmemet remélve. Tényleg megtehettem volna, ötletnek nem volt utolsó, de ha arra gondoltam, hogy ezzel egészen biztosan halálra ítélem a felemás szemű, csapzott hajú stricit… Nem mintha amúgy nem egy hajszálon függne az élete. Valahogy mégis képtelen voltam rá. Úgyhogy már csak a csoda maradt. Assengardi Ren, egész biztosan a saját jó szíved juttatna bitóra, ha nem volnál már ott. A kócos, vörös hajú nordling épp olyan tömören és lényegre törően foglalta össze a helyzetet, mint azt én korábban tettem az akadémikussal, amikor egy klasszikus katonai, mindig hatásos kurvaanyáddal küldtem el melegebb éghajlatra. Egyetértőn bólintottam a szavaira.
- Ahogy mondod, barátom. A számból vetted ki a szót.
Váltottam vele egy félhosszú pillantást, majd szemet hunyva a tény felett, hogy épp a szabadulásán dolgozik, a lábam előtt gyülekező, gyűlölködő északiak tengerére pillant ottam. Szokatlannak véltem, hogy ilyen korai órán megannyi utálatos ember összesereglett, de volt egy olyan skrupulusom, hogy ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a Bajom-közben (sosem fogom megérteni a nordlingokat…) legalább öt éve nem akasztottak fel senkit, maximum macskát, de tán még azt sem. Őszinte értetlenséggel, sőt, lassan ebből fakadó, és leginkább egyre növekvő ingerülettel csóváltam a fejem az egy nagy községként értendő, azonban négy kisebb elemből álló Bajomok ecsetelését hallgatva, és az sem oszlatta el sem a nem-értésemet, se a frusztrációmat, amikor a velem egyidejűleg akasztott szeplős arcú, felemás szemű madárnak karikás jókedve kerekedett. Rajtam, és az össz-Bajomi lakosságon kívül alighanem mindenki hasonlóképpen így végezte volna. Nem mintha bárki foglalkozott volna a ténnyel, hogy egy idegen földön idegen jött-ment nem talál konzisztenciát a nordlingok topográfiai és humorérzékében. Amíg rezignált apátiával hallgattam a bajomi egybegyűltek különböző szitkokból összefonódott, hangzavarrá vadult lármáját, akaratlanul is az jutott eszembe, hogy ha valamit, hát a nilfgaardi – a fővárosét, nem a birodalomét – igazságszolgáltató rendszer egy-két építő jellegű fejlesztését igazán átvehetnének idefent, a zord és szeszélyes északon. A tény, hogy jobban izgatta őket, hogy nilfgaardi vagyok – nem vagyok! Nazair-ban születtem, a Nagy Nap szerelmére! – mint az, hogy dezertőr, épp annyira mulattatott, mint amennyire el is képesztett. Ez az istenverte kabaré még a közeledő, nyári viharról is sikeresen elvonta a figyelmemet. Azt pedig nehéz volt, ugyanis messzi dörgedelmekkel, ijesztően sötét fellegekkel, és szokatlan gyorsasággal közeledett. Többen maradtak néma csendben, például a felemás szemű suhanc is, bár azért voltak páran, akik felröhintettek, vagy épp lustán dörmögve heherésztek az orruk alatt az elöljáró szofisztikáltnak hitt, de valójában csak szerencsésen elsütött tréfájára, magam is szórakoztatónak találtam, olyannyira, hogy még egy heveny, beletörődő „ha”
hangocskát is hallattam. Hamar elillant az a kevés jókedvem is, hála a bajomi elöljáró vádaknak csúfolt méregköpésének. Elpattant bennem valami, egy pillanatra megfeledkezve arról is, hogy az én kötelem is mindjárt elpattanhat. Villám csapott egy távoli jegenyefába, késve jött a hangja.
- A kurva anyád hódolt be annak a kurafi apádnak a nászéjszakáján! De ő is csak azért, mert fizettek neki érte! Elfoglalták, te nyomorult, ahogy Cintrát is elfoglalták! Tán arra is Nilfgaard részeként tekintetek? – Ki gondolta volna, hogy a kiképzőtáborban átkockázott és áttivornyázott estéknek volt valami haszna is? Nem minden katona alkalmas csupán parancsteljesítésre. Adtam magamnak egy lélegzetvételnyi szünetet, hátha az alatt lehűtöm magam, azonban a bajomi elöljáró mintha kísértette volna a sorsát, tovább szította haragom tüzét – A nevem Ren, te szerencsétlen! Te talán elöljáló vagy? Fogadok, hogy van ám neked feleséged is. – itt tartottam egy rövid hatásszünetet. – Foltisszima Fingusz!
Úgy láttam, ez a tréfa már több egybegyűlt tagnál betalált, mint Emhyr var Emreis, fűszerkereskedő hasonlat, és ezt a tényt annak tulajdonítottam, hogy a bajomi elöljáró feleségét bizonyára többen ismerik személyesen, mint a nilfgaardi császárt. Amikor a férfi megint előhozakodni látszott valami ótvar baromsággal, már csak a szemem forgattam, arra azonban nem számítottam, hogy a kardom lesz az. Ugyanannyira töltött el izgalommal ez, melyen feszülten próbáltam eluralkodni, mint amennyire megijesztett. Szép darab volt, fekete bőrhüvelye elegáns volt, és praktikus, a nilfgaardi Napkorong visszafogott éke volt a benne pihenő kardnak. Behunytam a szemeim, nagyot sóhajtottam, bár nehéz volt kihallani a hüledező, megrémült, riadt tömeghangoktól.
- Nem tagadom le, tényleg az én kardom. De nem vagyok kém! – emeltem meg a hangom, kevésé indulatosan, mint az előbb, inkább csak azért, hogy az is értse, aki az utolsó sorba szorult. – Hiszen milyen csapnivaló kém volnék, ha olyan fegyvert és öltözéket hordanék magamnál, ami rögtön elárulja, honnan jöttem? Ennél már csak az volna ostobább húzás, ha a homlokomra tetováltatnám a nevem.


P.S.:739 szóMood: Scoia'tael

Fricska x Ren @

Amikor belecsapott nagy dörgedelemmel egy nem túl távoli jegenyefába a fenyegető gyorsasággal közeledő vihar egyik kósza villámja, számolnom kellett volna, hogy mennyi idő telik el a kép és a hang között. Akkor meg tudtam volna állapítani, hogy bizony ez a nagy horderejű, nyári förgeteg nincs messzebb három mérföldnél, ellenben szélsebesen közeledik – a szó legszorosabb értelmében. Jéghideg, kék láng lobbant a szememben az elöljáró szavaira, melyet először a Bajom-köz minden pontjáról ide sereglett csőcselékre, majd őrá villantottam.
- Csak tizenkettő voltam akkor. – feleltem vontatott lassúsággal, úgy tetszhetett, minden egyes szót külön tagolok. Nyugodtnak és kimértnek tűnhettem, annak ellenére, hogy belülről emésztett az indulat és a méreg, és ha nem kockáztattam volna, hogy idő előtt megfulladok, még tettem is volna egy, tán két bátor lépést a helyi igazságszolgáltató felé. Az egybegyűlt tömeg mögött ráérős komótossággal kergetőzni kezdtek a földre hullott levelek, baljósan összesúgtak a fák lombkoronái, elsötétült az ég. Ha már józan ésszel képtelenség meggyőzni ezt a mindenbajomi kurafit arról, hogy kéretlen cirkuszt csinál, úgy tűnik, legalább a saját fegyverével ártalmatlanítani lehetett. A Nagy Napra mondom, nem az volt a célom, hogy négy község – Felső-, Alsó-, Kis- és Nagybajom – lakói előtt lejárassam, egyszerűen csak kikívánkozott belőlem egy mindig hatásos, klasszikus katonai kurvaanyád. Bár az tagadhatatlan tény, hogy nem csak a nézőközönséget, de még az akasztás előtt álló akasztófavirágot is megnevettette így az utolsó szó jogán. És ezt, ahogy sejtettem, a sokbajomi címeres ökör nem vette túlságosan jó néven. Mivel az általa választott fegyvernemben képtelen volt felém kerekedni, új módszerhez folyamodott. Sokkal aljasabbhoz, sokkal igazságtalanabbhoz. Egyszerűen elkezdett besározni, befeketíteni a kardom köré szőtt kis meséivel.
- A d'yaebl aép arse – közöltem vele nemes egyszerűséggel, mikor megértettem, hogy itt ugyan mi fejre is állhatnánk, akkor sem kapnánk valós igazságszolgáltatást. Sőt, igazából mindegy, kit, csak fel akartak húzni a bitóra. Erről eszembe jutott egy elfeledettnek hitt történet forró, nyári délutánról, bújócskázó és fogócskázó csipiszekről, sámliról és ugrókötélről, levegőben himbálózó lábakról, de gyorsan kiráztam a fejemből a gondolatot. Mintha valamit visszafogott csendességgel kattanni hallottam volna, de lehet, csak képzelődtem. A néhánybajomi bika olyan orgánummal üvöltött rá a teljes véletlenségből, és alighanem egyszerű pechből velem egy kalap alá vett suhancra, hogy szinte megsajnáltam. Rögtön azután, hogy kihevertem az ijedtséget, ami arra késztetett, hogy összerezzenjek. Egy darabig némán figyeltem az események folyását, aztán, ki tudja, milyen sugallatra – tán csak már a lelkem kínozta ez az egész kabaréa, talán a szívem mélyén tényleg, őszintén együttéreztem a kölyökkel, akinek még csak a nevét sem tudtam – közbevágtam.
- Igazat mond. Tényleg világéletemben nem láttam még. Hidd el, uram, arra emlékeznék.
A fejes helyett azonban inkább a kezében szorongatott kardom elemezgettem, majd egy futó pillantást váltottam a balsorstársammal, mielőtt a dolgok még ennél is szerencsétlenebb fordulatot vettek. Nem voltam benne biztos, hogy az egyre erősödő szél és a felmorajló tömeg zajában bárki is meghallja azt a nem épp női fülre való, cifra nilfgaardi káromszót, amit a fogaim közt szűrtem ki. Ugyan egyelőre névtelen kompániám sem kellett épp félteni, ha a góré idegeinek továbbtépázásáról van szó.
- Pffrht… - bukott ki belőlem. Mondom én, kész Kabaréa! Ha volna mivel, már rég a homlokomra csaptam volna.
- N-na! Rendet! – dobbantott paprikavörös fejjel a tengernyibajomi élenjáró, aki minden bizonnyal sérelmezte, hogy ismét csak elorozták előle a rivaldafényt, és a fejébe még a saját tréfáját is. – Tudom ám, mire megy ki a játék, ki szukafattyak! Azt hiszitek, ha halálra röhögitek magatokat még az ejtőajtó előtt, akkor megússzátok a bitót! De nincs akkora szerencsétek! – ez egyébként egy olyan mondat, amit megszámlálhatatlanul sokat hallottam már eddigi életem során, lassan már el is unom – Te, nilfgaardi, azért fogsz lógni, mert nilfgaardi vagy---
- Nem vagyok nilfgaardi.
- Csendet, ha mondom! Te pedig – mutatott ezen a ponton élesen, de annál fenyegetőbben a fiatalkorú, vörös hajú suhancra – Kapucnis szarka, vagy mi is volt…
- Nem Csuklyás Vörösbegy? – érkezett valahonnan a tömegből ugyanannak a fogdmegnek a hangja, aki korábban felhívta a góré figyelmét a körözött zsebmetszővel való azonosságára.
- Végső soron teljesen mindegy, hogy hívják őket, lógni fognak, akkor meg már a jó Melitele anyácska sem mondja meg róluk, hogy kik voltak! Hovar!
A bajomi elöljáró letámasztotta a földre a kardomat, egyik kezével rátámaszkodott, a másikkal pedig a hóhérnak intett. Újabb nilfgaardi szitok hagyta el az ajkaimat, most már én sem voltam rest a csuklóimat béklyózó kötelet feszegetni – mindhiába. Orkán erejűre gerjedt a szél, metsző, hideg esőcseppeket hozott magával. A hóhér, akit Hovarnak hívtak, faarccal biccentett, majd az ejtőajtókat üzemelő karok mellé lépett, készen arra, hogy megrántsa őket.

P.S.:736 szóMood: The Rains of Castamere

Fricska x Ren @

Amikor beért a vihar a határba, akkor ragadta meg ismét a figyelmemet a jelenség. Mert hogy eleddig az elöljáró kérdezősködése és minősíthetetlen viselkedése, illetőleg a mellettem akasztott suhant ténykedése a bilinccsel igencsak megosztotta a figyelmem. Durva szél cibálta a fák lombjait, behatolt a zekém, de még a gyolcsingem alá is.
- Viharidő lenne… ? – morogtam magam elé csak úgy, míg nem én álltam a figyelem középpontjában.
Láthatóan a sokbajomi elöljárót még az a tény sem lágyította meg, hogy a bitón találkoztunk először, én délről, ő északról. A dolgokat csak tetézte az újonnan elsütött tréfa, bár másodjára is ugyanilyen szórakoztatónak találtam, és ezúttal pár bátortalan hang még a nézőközönség soraiból is becsatlakozott a jókedvembe. Úgy tűnt, ezalatt az idő alatt mintha a küszöbünkön tomboló vihar is megszelidült volna. Én már csak a szemem forgattam, mikor a sztratoszta ismét csendre próbált inteni bennünket – ismét csak sikertelenül.
Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy kigondoljam, hogyan szerezhetném meg a kardom, és érthető módon ehhez a kastellán által megkaparintott fegyveremet stíröltem, a szemem sarkában teljesen bizarr jelenet bontakozott ki. Egy pillanatra ledermedtem, az arcomra fagyott a megdöbbenés, majd egy tengeri rák pigmentációjához hasonlatos arcszínnel félrekaptam a pillantásom, mindezt gyors egymásutánban. Ennek a kurafinak aztán van bőr a képén! Épp egy hajszálon függ az életünk, ez a vakarcs meg leáll flörtölni! A nagy Napkorongra, gyűlölöm északot!
Különösebben oda sem tudtam figyelni az ezt követő eseményekre, mert még mindig sokkhatás alatt álltam, de azt hiszem, ugyanazt a canossát járta végig, mint velem – elmaradó sikerrel. Egyvalamit viszont megtudtam: ezt a felajzott, mocskosszájú, vörös suhancot Bóbitás Bíbicnek hívják. …Mit ne mondjak, az északiaknak nem csupán a szokásaik és a viselkedésük hagy némi kívánnivalót maga után, de a névválasztási érzékük is.
Aztán minden olyan szörnyen gyorsan történt. Azonnal megfeledkeztem a zavaromról és minden más nyűgömről, amint az elöljáró kiadta a parancsot a hóhérnak az ejtőajtók megnyitására. Én pedig hiába maceráltam a csuklóimat gúzsba kötő kötelet, az az istennek nem engedett! Elébb a vörös alatt nyílt az ejtőajtó, ám mielőtt engedett volna a gravitációnak, a kurva hosszan birizgált, végül kinyitott bilincs végre meghozta gyümölcsét, ugyanis elragadta a kardomat a sztratosztától, és csak azután szándékozott megfulladni.
- Vigyázz! – harsogtam, megpróbálva túlszólni a felajzott csőcselék meglepett gaspjait. Oda sem mertem nézni, biztos voltam benne, hogy a kötél a nyakát töri. Ám ebben a viharos időjárásban, őrjöngő közönségben, és szitkozódó őrségben is hallani véltem, ahogy valami roppan egyszer, kétszer, majd nagyot puffan, alapjaiban rengetve meg az egész bitót. Mivel hogy a tömeg hüledező, izgatott hangjai nem ültek el, felnyitottam az egyik, majd a másik szemem. A bitó helyén nem volt semmi. Csak egy tátongó ejtőajtó, és egy csonk kötél, ami súly híján lengedezett a viharos szélben.
- Hogy az a jó… ! Emberek! Ide hozzám! Megfogni a kurafit! – dörgött a meglopott, megszégyenített várbíró, és ahogy megrogyasztotta a térdét, hogy belelásson a mélybe, istenadta lehetőséget láttam a helyzetben. Ameddig a nyakam köré tekert kötél engedte életveszély nélkül, közelebb húzódtam, csak hogy egy erélyes, hirtelen felindulásból elkövetett rúgással a bitófa alá küldjem a vezetésre teljesen alkalmatlan férfit. Is.
A tömeg teljességgel elszabadult, bőgtek, mint a tehenek, valaki füttyentett, néhányan teli tüdőből kacagtak.
- Az anyád, te kis kurafi!
- Hovar, a pallót! – ez már valamivel alólam jött, feltételezem, a bajomi anyaszomorító lehetett az.
Hovar, a jobb sorsra érdemes, enervált hóhér engedett a parancsnak, én pedig abban a pillanatban kész voltam mindenre, még a halálra is.
Ami nem engedett, az végül az ejtőajtó volt. Hát, helyesbítek, majdnem mindenre kész voltam. Nem csak én, a tömeg is ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint én, dörgött, csattogott az ég, metszettek az esőcseppek, a szélvihar elviselhetetlenre erősödött.
Valahogy, ebben a zűrzavarban mégis csak meghallottam – inkább megéreztem, ahogy alattam hármat döng a palló. Nagyokat pislogva udvariasan arrébb álltam, amennyire lehetett, legnagyobb meglepetésemre azonban nem az elöljáró, nem a fogdmeg, de még csak nem is a többi csendőr bújt elő alóla, hanem a vörös gazember. Elnyílt a szemem a meglepetéstől. Hogyan--- Mit--- M-mindegy ez most, Ren, ha egyszer az életben meglóghatsz – hehe – a saját akasztásodról, az most van!
- Vágd el a kötelet, gyorsan, mielőtt utolérnek! – fordultam neki háttal, hogy hozzáférjen a csuklóimhoz – A többit pedig bízd rám! Megszökünk, ha addig élünk is!
Amint ez megtörtént, villámgyorsan megszabadultam a nyakamba akasztott kötéltől, visszavettem a kardomat, aztán két ujjamat az ajkaim közé véve nagyot, éleset füttyentettem. Az erdő széli bozótosból erélyes lónyerítés hallatszott, a tömeg tombolt és ordított, de helyet adott a paripának, ahogy az a bitóhoz dobogott. Gondolkodás nélkül a nyeregbe ugrottam, szó szerint, és vártam amazra.
- Mire vársz? Ugorj! – Braibant a lovam már türelmetlenül topogott, nyargalt volna, és ezzel én is így voltam, főleg ahogy észrevettem, hogy lassan elő-előbukkannak a fejek azért a nyitott pallók alól, szóval akármilyen pontosan sikerült is az az ugrás, nekiiramodtam a lóval. Meg a szökevénnyel. Nem telt bele sok időbe, nyilak szisszenve repültek utánunk, hogy ezt kivédjem, a lovam nyakára simultam.
- Bukj le! – szóltam hátra, galoppra ösztökélve fekete heréltemet. Aljnövényzet és farönkök közt vesztünk az erdő sűrűjébe, de a csődület őrjöngését még messzi lehetett hallani.

P.S.:832Mood: Invisible Strike

Fricska x Ren @

Amikor beazonosítottam az ejtőajtó alól érkező kopogtatásokat, és előzékenyen félreálltam az útból, legnagyobb meglepetésemre egy viharvert, vörös üstök bukkant elő alóla. Mi több, vigyorgott, mint a tejbetök! Irdatlan erők megmozgatásával sikerült csak felkaparnom az állam a pallóról, és ebben a szentségelő és szitkozódó elöljáró, illetve a fogdmegje hangja is sürgetett.
- Egy szót sem értek abból, amit mondasz. Mindegy is ez most!
Bóbitás Bíbic – már ha tényleg így hívják, elég mesebelien hangzik – azonnal át is vágja a csukóm béklyózó köteleket, és amíg ő a helyére tolja a kardom, én leakasztom a nyakamból a kötélfüzeret.
- Azért tenni is kell, barátom! – mosolyogtam rá magabiztosan, ahogy átvettem a kardom, és míg az egyik kezemmel az övemre akasztottam, a másikkal a paripám után füttyentettem.
Nagyjából eddigre ocsúdott fel a meglepetésből az összecsődült tömeg is, és kezdtek mindenféle szerves és szervetlen dologgal dobálózni. Az én homlokomon például egyenesen egy tojás csattant, mielőtt a lovam hátára pattanhattam volna. Elégedetlen nyögésekkel és morranásokkal igyekeztem a meg nem született naposcsibe maradványait kitörölni az arcomból, mikor feltűnt, hogy a kompániám mintha nem akarna követni.
- Igyekezz! – rikkantottam, próbálván féken tartani a hátasomat. Egyhelyben kellett maradnia, hogy Bíbic felugorhasson rá, ám a megvadult csőcselék dobálózásában, és a kantárja utáni kapkodásában nem hibáztatom, amiért táncolt azon a talpalatnyi helyen, ami jutott neki. Braibant türelmetlenül horkantott, az ég csattogott, az eső csengett, a csőcselék ordított. De még ebben az eszeveszett hangzavarban is hallani véltem, ahogy roppan egy csont, miután Bíbic kevésbé válogatott szavakkal elküldi melegebb éghajlatra.
Majdnem elvétette magát az ugrást is, és ahogy ezt megéreztem, egyik kezemmel belemarkoltam a hátán az ingbe, és annál fogva segítettem fel a nyeregbe magam mögé, másikkal pedig szorosra vettem a kantárt, és erélyesen megnógattam Braibant-ot.
- Gyí! – a táncoló paripa hálás horkanásokkal nekiiramodott, útjában félve nyílt szét a tömeg. Ettől a ponttól kezdve egészen gyorsan ment minden. Bíbic is megtalálta a helyét a nyeregben, és bár íjakkal és számszeríjakkal lőttek utánunk, mi gyorsabbak voltunk náluk. A nyomunkat akkor vesztették el végleg, amikor bevágtattunk az erdő sűrűjébe, és bár az összbajomi rikoltozásokat még messze lehetett hallani, úgy tűnik, egyelőre leráztuk őket. Amit viszont nem sikerült lerázni, sőt, épp hogy az epicentruma felé haladtunk, az a közelgő vihar volt. Én személy szerint még örültem is neki, az eső lemosta rólam azt a sok mocskot, amit a bitón rám kentek. Volt valami üdítő a vihar utáni esőben.
- Nem lenne hátrány… Viszont nem ismerem ezeket az erdőket. – vallottam meg halkan, hidegen. – Szerintem sem fognak a nyomunkba eredni, de azért legyünk óvatosak, és járjunk nyitott szemmel.
Adtam ki a javaslatot, majd visszafogtam Braibantot, azzal a céllal, hogy valami fedett helyet keressünk. Bíbic szavaira elébb csak cehhentem, végül hangos, megkönnyebbült nevetésben törtem ki.
- El se hiszem! Megcsináltuk! – jókedvem nyarát egy hangos tüsszentés törte meg, ami arra késztetett, hogy fázósan a fejemre húzzam végre a csuklyámat.
Beletelt egy jó fertályórába, mire alkalmas búvóhelyre bukkantunk egy barlang képében.
- Szerinted lakatlan? – állítottam meg a lovamat egy jó yardra az említett üregtől – Elmondani nem tudom, mennyire nincs kedvem megverekedni a lakójával…
Az eső viszont vigasztalhatatlanul esik, ráadásul lassan a napkorong is lebukik az égről.

P.S.:513Mood: The Chase

Fricska x Ren @

Amikor Bíbic töredelmesen megvallotta, hogy tulajdonképpen azzal sem vagyok előrébb, már ami az ezen erdőkben való tájékozódást illeti, csak lemondón ingattam a fejem.
― Veled is csak többen vagyunk… ― jegyeztem meg pimaszul, egy halovány mosolykával a szám sarkában.
Mindenesetre ez nem volt jó hír, az eső egyre csak erősödött, a Nap hamarosan teljesen visszaveszi a fényét, én pedig a nagy felfordulásban észre sem vettem, hogy tulajdonképpen milyen farkaséhes is vagyok valójában. Annak viszont módfelett örültem ― már a saját szabadságomon és életemen túl ― hogy végre volt valami, amin tudtunk egy velőset nevetni, közösen. Még ha egy nátha is lesz az ára. Az ilyen élmények valóban összekötik az embereket.
Aztán amikor Bíbic ― az eső elől, gondolom én ― hozzám simult, nyelnem kellett egy nagyot, hogy legyűrjem galoppba ugrott szívverésem, és az ebből fakadó felgyorsult vérkeringés okozta véredények túlműködését. Megköszörültem a torkom, Braibant pedig toporgott egy sort a kantár játéka alatt. Ne haragudj, lovacskám, engem legalább annyira váratlanul ért, mint téged!
E meghitt, már-már meditatív állapotból végül Bíbic nem annyira váratlan kérdése rángat ki. Tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fog, hisz én kötöttem ki, hogy ha túléljük az akasztást, márpedig túléltük, visszatérhetünk rá. De valahol titkon, mélyen legbelül reméltem, hogy megfeledkezett róla. Az emlékekre elhúztam a számat, tekintetem az égre emeltem, mint aki nagyobb érdeklődést mutat az időjárás változása iránt.
― … Csak a másodikról ― vallottam meg végül halkan ― Már nyilvánosról. Azután történt, hogy a húgomat felkarolta egy mágus. Az assengardiak-nak elege lett a balszerencse sorozatból, amit rájuk hoztam. Nem hibáztatom őket érte.
Szörnyű emlékként őrizgetem, nem is szívesen emlékszem vissza rá, de kétségtelen, hogy egészen más lennék, ha nem éltem volna át azt a halálfélelmet. Most is, hogy csak rá gondolok, nagy erőket kell megmozgatnom, hogy ne uralkodjon el rajtam a keserűség, a tehetetlenség, a feneketlen szomorúság. A harag.
― Felhúztak az első bitóra ― vontam vállat, mintha semmiség lenne, holott mindent jelentett nekem ― És ott is hagytak volna veszni, ha a szüleim nem lépnek közbe.
Ha jobban belegondolok, valamikor ezután kezdtem el elfojtani, ha magányos, szomorú vagy mérges voltam, ha féltem. Hogy ne hozzam a tízcsapást az assengardiakra. Hogy ne kelljen újra átélnem mindezt. Pedig--- Nagyot dördült az ég, egész közelről hallottam, vettem is inkább egy nagy levegőt, hogy kiürítsem az elmém. Tulajdonképpen észre sem vettem mindeddig, milyen fárasztó is mindez.
Megállítottam Braibant-ot egy lakatlannak tűnő üreg szájánál, Bíbic pedig vállalkozott rá, hogy felderíti, lakik-e már benne valami. Vagy valaki.
― Rám ne számíts, sokra nem mész velem egy medve ellen.
Úgy döntöttem, egyelőre nyeregben maradok. Már csak azért is, hogy ha menekülni kell, akkor annyival is előrébb legyünk. Onnan figyeltem, és füleltem, ahogy Bíbic nagyot füttyent, készen arra, hogy… Nos, bármire, de legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. A visszhang elült, mintha sosem lett volna.
― Annak tűnik ― ugrottam le végül magam is a nyeregből, paripámat kantáron magam mögött vezetve, hogy ő se ázzon szegény. Hű lovacskám. ― Van, de csak egy. Nem készültem kompániára.
Vontam vállat hanyagul, aztán a nyereg alól elő is húztam az összegöngyölt filcpokrócot. Nem volt nagyon nagy, épp egy főre elég, úgyhogy valaki vagy önzetlen lesz, vagy zavarban.
― Tessék ― odaadtam amaznak az anyagot, én pedig nem messze tőle nekiálltam, hogy annyi vizes réteget fejtsek le magamról, amennyit az etikett még elbír. Fedezékünk már van, ez jó. De ezzel a problémáknak még közel sincs vége. Valami hőforrás csak kéne, én magam pedig személy szerint nem ettem tegnap reggel óta.

P.S.:571Mood: White Orchard

Fricska x Ren @

Amikor Bíbic rávilágított a tényre, hogy tulajdinképpen panaszkodás helyett hálásnak kellene lennem, hirtelen eszembe jutott valami, ami arra késztetett, hogy kitekerve magam a nyeregben hátralessek a vállam felett, amennyire csak tudtam.
― Ami azt illeti, ― kezdtem bele természetes hanglejtéssel ― megköszöntem már?
Hazudnék, ha azt mondanám, emlékszem, az izgalom, illetve az a sok minden más, amin túl vagyunk, teljesen elvette az eszem. Lehet, ha leülnénk alaposan, részletekbe menően átbeszélni a történteket, kiderülne ilyen és ehhez hasonló apróságokról, hogy nem jól, vagy épp egyáltalán nem emlékszem rájuk. Mindenesetre nem szerettem volna, ha Bíbic úgy érzi, nem hálálom meg eléggé, hogy megmentette az életem.
A tény azonban, hogy képesek vagyunk csak így elkacagni a dolgot, jó kilátásokat vetett elénk, a fagyos szél és jéghideg eső ellenére is.
Sóhajtottam csak egyet, réveteg tekintetemmel a messzeséget kémlelve Bíbic minősítő szavaira.  
― Már régi történet. Persze, sosem felejtettem el, de igyekszem magam mögött hagyni. Csak úgy, ahogy magam mögött hagytam Assengard-ot, és vele Nazair-t.
Ha az ember túlságosan rákoncentrál valamire, egészen biztos, hogy az fog vele megtörténni. Különösen igaz ez az én esetemben. Meg a nővéremében.
A ménkűre az égre emeltem a tekintetem, és csak akkor szakítottam el onnan, és emeltem botcsinálta kompániámra, amikor az fázósan hozzám simult.
Megvártam, míg elült a haragos mennydörgés, csak azután feleltem, hogy nem őrjöngött többé.
― Így születtem ― vontam vállat beletörődőn ― Lilith holdja alatt. Amióta csak az eszem tudom, a közvetlen közelemben minden a lehető legszerencsétlenebbül alakult. Mondd csak, ― kérdeztem rá hirtelen, ki tudja, honnan merített bátorságból ― hiszel benne, hogy az ember eredendően gonosz, csak mert szokatlan asztrológiai körülmények között született?
Megfogalmazta ezt a kérdést valóban elég sután, sőt, egyenesen nevetségesnek hangzott, főleg, hogy még senkivel nem nyílt alkalmam igazán mélyen beszélgetni a témában, de megannyi babonától rettegő ember csak nem tévedhetett. Nem igaz?
― Használni tudom ― emeltem meg a hangom Braibant hátáról, már a barlang szájánál ― de barlangi medvék ellen nem sokra megyünk vele. Legfeljebb jó lesz neki fogpiszkálónak, ha már megevett.
Addig jó, amíg Bíbic nem sejti meg, valójában tapasztalatból beszélek.
De nem úgy tűnt, mintha Bíbic füttyszava bármit is felébresztett volna téli álmából, úgyhogy különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül bevettük magunkat, igen, a lovammal hármasban.
Miután lefejtegettem magamról annyi réteg vizes ruhát, amennyit még elbírt az etikett, körbetekintettem a barlangon, ameddig a szemem bírta fényviszonyokkal. Végül egy nagy marékra való száraz levelet és gallyacskát össze tudtam kotorni, hogy legalább ideig-óráig melegítsen bennünket. Kimehetnénk fát gyűjteni, de minden csupa víz, és ez sajnos holnap is így lesz.
― … Komolyan nem bánod? ― persze, az én takaróm, nem kellett volna engedélyt kérnem tőle, hogy használhassam, de tulajdonképpen alig ismertük egymást.
Azon kívül, hogy mindketten érdekből segítettünk a másikon, és együtt dobbantottunk a saját kivégzésünkről, semmi okunk nem volt bízni a másikban. De ha valóban nem bánta, akkor kértem tőle egy kis helyet, illetve takarót.
― Kérlek, mondd, hogy tudsz tüzet csiholni. ― én is tudok, nem arról van szó, de inkább nem kockáztattam meg, hogy a fiú megsérüljön az én átkom miatt.
Cserébe magamhoz húztam az utazószütyőmet, és kivettem belőle két tenyér nagyságú, kovászolatlan kenyeret. Kinézetre épp olyan volt, mint bármelyik másik kenyér, leszámítva, hogy nem kelt meg.
― Parancsolj. Ne kérdezd.

P.S.:530Mood: Happy childhoods make for dull company

Fricska x Ren @

Amikor Bíbic biztosított róla, hogy már bőségesen leróttam a hálámat, megkönnyebbültem. Elvégre az ember nem feledkezhet meg a jómodoráról az életveszély küszöbén sem.
― Akkor jó.
Csak tudnám, miért mosolygott mellé ilyen mindentudón.
És ahogy így Nazairról beszélgettünk, egyre többet és egyre mélyebben, hirtelen, alattomos és hideg meztelencsigaként bekúszott a tudatalattimba a honvágy.
― Magamtól mentem, de nem azért, mert kergettek volna. A húgom nyomát keresem, aki egy északi varázslóhoz szegődött tanoncnak. Még mindig őt keresem, a bitó csak… kéretlen kitérő volt.
Későn vettem csak észre, hogy túl sok ostobaságot fecsegtem össze csillagokról és emberi sorsokról, és mire sűrű bocsánatkérések közepette visszakozhattam volna, Bíbic már beelőzött. Méghozzá olyan hévvel, hogy abból egy leendő bajtársat véltem kihallani. Ettől, és a félremondott kifejezéstől karikás jókedvemben még egy szerény kuncogást is megengedtem magamnak.
― Asztrológia. ― hangsúlyoztam ki neki egy kicsit jobban intonálva, hátha az akcentusom miatt értette csak félre. ― Mindegy, csillagjóslás, azt csak érted!  ―  magyarázkodtam tovább, nem realizálva, hogy az ügy szempontjából tulajdonképpen mi közömbös is ez az információ. El is hallgattam rögvest, de inkább amaz szavaitól, mint a zavartól. ― … Köszönöm.
Végül ez volt minden, amit ki tudtam nyögni. Halk volt, már a vadul zúgó esőhöz és az erdő zajaihoz képest, rövid, és esetlen. De minden benne volt. És csak ha nagyon figyelt, láthatta meg Bíbic, hogy a csuklyám árnyékában mosolygok.
― Jól van, jót fog tenni ― vallottam be végül a megosztott takaróra kissé fázósan.
És ahogy Bíbic elhárította a saját takaróm megosztásával kapcsolatos krízist, az alá közösen beburkolózva foglaltunk helyet egy igen szerény rakás levelecske és gallyacska mellett. Biccentéssel nyugtáztam, hogy rábízhatom a tűz fellobbantását, és igyekeztem minél türelmesebben, minél udvariasabban kivárni a meleget. Gyújtó helyett azonban a legkülönbözőbb tárgyak kerültek elő a rőthajú suhanc zsebéből, ezzel arányosan pedig egyre nagyobbra nyílt a szemem a fülbevalót, az üveggolyót, a rézkulcsot, a szögeket és még miegymást látva. Csodálkozva meredtem a felhozatalra, legalább ugyanilyen értetlen, kíváncsi tekintettel Bíbicre, majd újra a „kincsekre”.
― Hogyan--- …. Nem, nem, inkább nem akarom tudni.
Bíbic végül meglelte a neki kellő tűzcsiholó eszközöket, én pedig óvó tekintettel követtem figyelemmel, hogy lobbantja végre lángra a mi tábortűznek csúfolt kis rakásunkat. Amint megéreztem a meleg első hullámait, jólesőn felsóhajtottam.
― Ne becsüld alá a vándort. ― kacsintottam rá egész pajkosan, majd a kovászolatlan kenyérből törve a tűzrakás szélére helyeztem pár kisebb darabot pirulni. ― … Szívesen.
Magam sem tudom, miért, de most, itt, így, a világ legtermészetesebb dolgának éreztem, hogy Bíbic közelebb húzódott hozzám. Egy kezemen meg tudom számolni, hány embert engedek ilyen közelségbe, köztük a húgomat, de most valamiért melengetett a gesztus. Abban a világban pedig, amelyik a sajátját veti ki magából idő előtt, minden melegséget meg kell ragadni.
Csak egy árnyalatnyit fordítottam arrébb a fejem, hogy kilássak a barlang szája felé. Vettem egy szem pirított kenyeret, szitkozódtam, mert forró volt, végül bekaptam.
― Egy darabig még esni fog, ahogy elnézem. Mihez kezdünk, ha elállt?

P.S.:482Mood: Voice

Fricska x Ren @

― Attól tartok, ez nem így működik. ― feleltem nevető hangon, miután alaposan kikacagtam magam Bíbic tréfájára ― Sajnos. Pedig szórakoztató lenne.
Nem értettem ugyan amaz zavarának okát, de a legkevésbé sem tiltakoztam az ellen, hogy közelebb ficeregjen. Már csak azért sem, mert finom meleg volt.
Akárcsak a kenyérdarab is, de nem bántam, amíg legalább botcsinálta kompániámat jobb kedvre derítette.
Lassú megértéssel bólogattam a kis bíbicfióka szavaira. Ha valaki, hát én aztán értem az attól való elszakadás fájdalmát, akivel igazán törődtünk.
― A pogrom ugyan nem mond nekem semmit… De ha csak negyed olyan vérszomjas volt, amilyennek Nazair lemészárlását mesélik, akkor részvétem… ― susogtam én is halkan, a láng közé pillantva.  Különösen ahogy láttam, hogy még az emléke is megviseli. ― Értem ennyiből is. Nem kell róla mesélned.
Mintha heveny lelkesedés csillant volna a tekintetemben Bíbic felajánlására, hát azonnal rá is bólintottam.
― Végül is, két szem többet lát, mint egy. Menjünk akkor együtt. Legalább amíg lehet. ― mosolyodtam el egész melegen, mielőtt kipillantottam volna a barlangon túli esőfüggönyre ― Álmomban újra és újra egy tornyot látok. Kertjében növények, amiket még soha életemben nem láttam. Körülötte jég és tenger, ameddig a szem ellát. A torony legfelső szobájába csigalépcső vezet fel, a polcokon temérdek könyv, némelyiket ismerem, de a legtöbbről fogalmam sincs, miről szólnak, vagy egyáltalán mi áll a gerincükön. Az ablak mellett állótükör, a szekrények, ládák tömve topánkákkal, drága ruhákkal. Az ágy felett baldachin. A plafon… Emlékezetből is le tudnám rajzolni, annyiszor láttam azokat a freskókat felhőkön pihenő angyalokról. A folyosó végén van egy ajtó, de az ajtó sosem nyílik ki nekem. Mindent ismerek és tudok arról a toronyról. Csak egy gond van ― pillantottam ezen a ponton oldalra ― Fogalmam sincs, hol keressem.  

P.S.:284Mood: Nilfgaard