Meghívás kivégzésre

Karim & Fricska @

Amikor Bíbic Lyriába való megérkezése és ottani kalandozása közben megtudta a helyi hadsereg egyik őrmesterétől, hogy azt a bizonyos fekete hajú, borzasztóan fiatal nilfgaardi dezertőrt, aki a háború idején rekedt a városban, még mindig Ríviában tartják fogva, úgy nyargalt át a királyság nyári fővárosából a télibe, mintha nem lett volna holnap. Márpedig volt rá esély, hogy a néhai nilfgaardi katona számára, aki dezertálását követően lett az Elveszett Fiúk legidősebb tagja, nem is lesz. Hiszen aki ennyi ideje tömlöcben sínylődött, az többnyire vagy ott halt meg, vagy felakasztották végül, bármi is volt a bűne - már csak azért is, hogy legyen hely más bűnözőknek a nyirkos, sötét, patkányoktól hemzsegő cellákban.
Bíbic nem először tért ugyan vissza a rív fővárosba, de még most is görcsbe rándult a gyomra a gondosan eltemetett, ám az ismerős környezet miatt felszínre mászó emlékektől, amikor a városkapun áthaladva a főtér irányába indult. Mindenek előtt az ott álló emelvényt akarta ellenőrizni, ahol a kivégzendő kurafikat akasztották fel vagy fejezték le. Bíbicet már rég nem hatotta meg egyetlen kalodába zárt, napok óta étlen-szomjan és mocsokban szenvedő bűnöző, vagy a rothadás legváltozatosabb állapotaiban a bitókon lógó hullák látványa, de már a puszta gondolattól is elborzadt, hogy ezúttal Karimot fogja a vérpadon viszontlátni.
Mintha tövises indák kígyóztak volna a mellkasában, ahogy közeledett a vesztőhely felé, s úgy érezte, mintha valaki ólomcsizmát húzott volna lábaira, olyan nehezen haladt célja felé. Végül csak megérkezett a főtérre, s amint meglátta a teljesen üres állványzatot, szinte hallani vélte a szívéről legördülő szikladarab robaját a fülében. Fellélegzett, de csak egy pillanatra, ugyanis fejébe rögtön befészkelte magát egy sokkal rémisztőbb gondolat: mi van, ha réges rég elkésett? Igyekezte elhessegetni magától a balsejtelmet, és úgy döntött, körbekérdezi a helyieket, nem végeztek-e ki mostanában egy ebben a városban nyakon csípett, nilfgaardi dezertőrből tolvajjá avanzsált, fekete hajú fiút.
A lyriai őrmester olyasmit mondott, hogy a rív ügyészség elég nehezen tudott dűlőre jutni ennek a kölyöknek az ügyében, egyrészt azért, mert bár több elfogott nilfgaardi tiszt is tanúvallomással igazolta, hogy Karim is a Feketék seregében szolgált, a dezertálás ténye meglehetősen szimpatikus volt a főügyész szemében, és hajlandó lett volna eltekinteni a halálbüntetéstől, de még talán a tömlöcből is kiengedték volna néhány hónap után. Már csak amiatt is, mert néhány, a háború alatt gerillacsapatokban ténykedő katona tanúskodása szerint az ifjú dezertőr valami Elhagyott vagy Elveszett Fiúk bandájába verődve főként a nilfgaardi seregek utánpótlásainak megcsappantásával foglalkozott a társaival együtt - de persze a dolog koránt sem volt ennyire egyszerű. A cintrai béke után ugyanis ez a kis tolvajbanda áttért a visszatelepülő, helyi polgárok kizsebelésére, amiért kérdés nélkül le kellett volna csapniuk egy bárddal mindkét kezét, ahogy minden elkapott tolvaj esetében eljártak. Ugyanakkor felröppentek olyan hírek, miszerint a kölyök valójában nem is volt nilfgaardi, és még az első háború idején hurcolták el az egyik északi királyságból rabszolgának. Lényeg a lényeg, az ügy bonyolultabb volt annál, mint hogy Bíbic teljes egészében megértette volna az őrmester magyarázatát, de azt azért felfogta, hogy ennek a nyakatekertségnek köszönhetik majd, ha élve megússza az idősebb ezt a kalandot. Mert hogy Bíbicnek feltett szándéka volt megszöktetni, bárhol is legyen.
Azonban, sajnos-szerencsére mégse kellett magát a kérdezősködéssel fárasztania, ugyanis éppen akkor, amikor továbbment volna a főtérről, hirtelen egy lovasmenet fordult be az egyik ház mögül. A sor élén egy díszes páncélt viselő, feltehetőleg lovastiszt lépdelt hátasán, egyenesen a vesztőhely állványzata felé, mögötte egy esélyesen alacsonyabb rangú katona poroszkált, mögöttük pedig egy kifejezéstelen arcú figura ült egy szamárral húzott szekér bakján, végül két katona zárta a sort. Bíbic szíve kihagyott egy dobbanást, amikor a szekér végében ülő fiúban Karimra ismert.
A rőthajúnak különösebben el se kellett rejtőznie, a menet érkeztére odacsődülő tömeg tökéletesen eltakarta, de úgy, hogy még ő is alig látta, ahogy elég siralmas állapotban levő barátját feltaszigálják a bitóra, az pedig még csak le se köpte fogvatartóit, amikor már az emelvényen állt, háta mögött összekötözött karokkal.
A lovastiszt és a szekért vezető férfi mellette álltak, utóbbi valószínűleg a hóhér is volt, ugyanis amíg komótos enerváltsággal hurkolta a fiú nyakára a kötelet, a tiszt beszédbe kezdett. Bíbic egy árva szót sem fogott fel belőle, ugyanis végig azon járt az esze, hogy a bánatos picsába húzza ki barátját ebből az irdatlan slamaszitkából, anélkül, hogy ő is az akasztófán kötne ki. Nem mintha ne lett volna már remek gyakorlata a vesztőhelyekről való megmenekülésben és a nilfgaardi dezertőrök megmenekítésében, de azért neki is időbe telt, hogy előálljon egy zseniális tervvel - azonban ez a zseniális terv ezúttal éppen akkor fogalmazódott meg benne teljesen, amikor a katona befejezte Karim bűnlajtsromának felsorolását és elmondta a kivégzés módját.
Az időközben összegyűlt tömegből néhányan kurjantottak egyet-egyet, felharsant pár “vesszen minden Fekete!”-kiáltás, a tiszt pedig elkövette azt a hibát, hogy a tömegre kiáltson:  
- Aki még szólni akar valamit, az most tegye meg!
Bíbic pedig megragadta az alkalmat, és előre rohant, majd méltóságteljesen arrébb taszajtott egy háborgó fazont az első sorban, majd mindenre elszánt tekintettel felnézett az emelvényen álló tisztre, és emelt hangon felszólalt:
- Én akarok! Ez a kurafi megölte az apámat! Jogom van a vérbosszúra, tisztességes küzdelemben!
A kijelentését követő néma és döbbent csend alatt összefonta karjait mellkasán, kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön, és úgy nézett fel Karimra, hogy az tudja, ez a trükk is pont ugyanolyan életveszélyes, és éppen annyira szórakoztató lesz, mint amilyeneket akkor adtak elő, amikor a háború alatt elcsípték őket véletlenül. Az egyetlen dolog, amire Bíbic nem gondolt, hogy bajtársának alighanem fogalma sincs róla, hogy az előtte álló, vöröshajú és felemás szemű fiú egyáltalán nem Petya, csak egy, az ő alakját viselő váltány.


P.S.:És íme, ahogy ígértem. 910 szó.
Mood: Delberino

Fricska & Karim ✠

Nem fogom megélni már a holnapot. Ezt már biztosan tudom, amikor a foglárok nem a szokásos káromkodással és hangoskodással törnek be a cellák elkerített részére, hanem síri csöndben és egy megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcukon közelednek a rácsaimhoz. Felemelem a fejem a közeledtükre, de felülni már nem sikerül. Hangosan nyikorog a zár és már meg sem mozdulok, amikor rám mordul az egyik. Nincs már rá semmi erőm. Talpra rángat a vértől és húgytól nedves szalmából, taszít rajtam egy nagyot hogy meginduljak és magamat vonszolva támolygok, amerre vezetnek. A tiszt még vet egy megvető pillantást rám, majd kocsira ültetnek és döccenve indulunk meg a sorsom felé.
A láz és fájdalom ködében fel-fel pillantva látom, hogy a városba visznek, de nem vagyok benne biztos, mit is akarnak tőlem. Reméltem, hogy csak valahol lecsapják a fejemet , esetleg hagynak végre éhen dögleni egy kalodában és nem kell senkinek a szemébe néznem, miközben végleg megszabadulnak tőlem. Nem akarok már hosszú életet vagy élni egyáltalán. Csak a végét akarom ennek az egésznek, eleget szenvedtem már. Minek kell ehhez emberek közé cipelni? Hogy a város közepén mutogathassanak, mint egy vásári mutatványost? Nézzétek, itt van Nilfgaard egy katonája! Igaz, gyerek még, de kit érdekel, statuáljunk rajta példát! Mi is lehetne ennél jobb szórakozás és példázat az összes kétkedőnek?!
Fel sem fogtam igazán a háborút amibe belerángattak, én csak azt tettem, amit kellett, hogy életben maradjak. Attól loptam ételt, akitől éppen sikerült, amikor volt egyáltalán lehetőségem rá. Legtöbbször csak éheztem és úgy mentem tovább, amerre jobb lehetőséget reméltem. Megszöktem onnan, ahol rosszul bántak velem. Csendben elviseltem, amikor megölték a családomat, felgyújtották a falumat, besoroztak, kardot adtak a kezembe és ártatlanokat küldtek gyilkolni. Ez olyan nagy bűn? Hogy küzdöttem és nem haltam meg, még mielőtt elhurcoltak volna?
Nem akartam dezertőr lenni, de sosem lett volna szabad nekem a feketék seregébe kerülnöm. Az, hogy az Elveszett fiúk befogadtak, a legjobb dolog volt, ami évek óta történt velem, még ha folyamatos is volt egymás baszogatása. Ők jelentették a túlélést, aztán több is lett belőle a vége felé. De persze ez sem maradhatott így. Miért is? A szerencse nem egy olyan dolog, ami az utcagyerek mellé áll.
Még végig sem érek a gondolaton, mikor megállunk és végre felemelem a fejem. A tér szinte tele van, a középen álló bitófa körül gyűltek össze. Szóval ezt akarják, felakasztani. Szinte egy teljes értékű mosoly terül el az arcomon, hetek óta az első. Végre véget ér a szenvedés, nem lesz több korgó has, fájó tagok, hideg éjszakák. Nem kell többé rettegnem, mikor nem lesz tovább, most már pontosan tudom. Ebből úgy sem menekülhetek meg semmi módon. Épp itt lesz az ideje, hogy megkapjam, amit megérdemlik, még ha nem is érzem magam bűnösnek.
Némi rángatás árán feltámolygok az emelvényre és szinte meg sem hallom a bűnlajstomomat. Egyenként nézek végig a közel állók arcain, bár alig látom őket, legalább mindenki jól jegyezze meg, kit akarnak éppen kivégezni. Más elégtételt úgysem vehetek, legalább ennyi legyen meg nekem. Elhangzik az utolsó mondat, mire olyan történik, amire egy millió év alatt nem számítottam volna. Ismerősnek tűnő alak verekedi át magát a tömegen, akinek a vörös haja messziről jelzi közeledtét alacsony termete ellenére is. Tátva marad a szám, egy pillanatra azt is elfelejtem, mennyire rosszul is vagyok és minden erőmmel azt kívánom, bárcsak a láz miatt lássam, amit látok. Nem lehet, egyszerűen nem, nem akarhatja ezt tenni. Petya… Kérlek, ne ments meg. Engedj elveszni. Ennyit nem érek. Mindketten meg fogunk halni, ha nem hagyod abba. Kérlek…
Morgás támad a tömegben és a kivégző mögöttem azt sem tudja hirtelen, mit csináljon. Odafordul a tisztekhez és pusmognak valamit pár percig, mielőtt dűlőre jutnak. A szokások alapján joga van kihívni engem, hiába nem ismeri senki Pétert és hazugság az egész. Levágják rólam a köteléket és letaszigálnak a tér kövére, még térdre is esek az erőtől. Nehezen állok fel, a nép pedig egyre távolabb hátrál tőlünk, hagyva némi helyet a párbajnak. Egy kard kerül a kezembe, ez legalább ismerős, még ha nem is akarom a barátom ellen használni. Felemelni sem tudom rendesen a pengét, a földet verdesi a hegye, ahogy végre sikerül megállnom mindkét lábamon, némileg imbolyogva.
Mit akarsz most tenni? Miért vagy itt? Hagytál volna inkább megdögleni, ennek így semmi értelme. Te is meg fogsz így halni velem együtt, ha tovább erősködsz.

Meghívás kivégzésre

Karim & Fricska @

Amikor Bíbic a bitó előtt állva feltekintett társára, látta rajta, milyen megviselt állapotban volt. Figyelte persze az összesúgó katonákat, míg a tömeg felmorajlott mögötte, de közben lopva vissza-visszanézett Karimra, aki végig olyan döbbenettel meredt rá, mintha legalább is egy valódi csodának lett volna szemtanúja. S végső soron, nem valódi csoda volt-e, hogy Bíbic éppen az utolsó pillanatban érkezett meg Rívia főterére? Ha a fiú hitt volna a Végzetben, vagy a Sorsban, vagy az istenek hatalmában, talán azt tudta volna mondani, hogy valóban csoda történt - azonban már rég nem hitt az ilyen dajikamesékben.
Mikor a katonák befejezték a zaklatott tanácskozást, a tiszt szigorú tekintetét Bíbicre szegezte.
- Aztán hol a kardod, fiú?
Egy pillanatra mintha megingott volna a vöröshajú önbizalma, de az a férfi, akit az imént tolt arrébb, előhúzta saját fegyverét az oldalán lógó hüvelyből, s a markolatát felé nyújtotta.
- Vívj az enyémmel, kölyök! Állj bosszút az én apámért is egy kicsit! - mondta az idegen, majd megvető pillantását maga is a bitón álló, fiatal “nilfgaardi”-ra emelte, miután Bíbic szó nélkül elvette a kardot, s kihívóan tekintett a katonatisztre.
A militáns újra végigmérte őt is, majd Karimot, s mivel még a vak is látta, hogy szerencsétlent még egy, a vöröshajú suhancnál négy-öt évvel fiatalabb gyerek is minden gond nélkül meg tudná ölni, végül csak annyit parancsolt, hogy vágják le a fogoly köteleit, és adjon valaki egy tisztességes kardot a kezébe.
Bíbic szinte megkönnyebbülten pillantott fel “ellenfelére”, ahogy a katonák megfosztották a béklyóitól, elvégre, a terve első fele hibátlan pontossággal valósult meg. Ahogy azonban egy lélegzetvételnyi időre elkapta Karim pillantását, majdnem kiesett a kezéből a kard. Jól látta? Mintha társa legalább is a pokolba kívánta volna azért, amiért közbeavatkozott. De az nem lehet…! Hisz nem akarhat meghalni! Pont most, amikor végre, annyi lázas keresés, hiábavaló kutatás és céltalan bolyongás után rátalált - nem veszítheti el éppen most! Inkább vele pusztul, de nem engedi, hogy ilyen méltatlan és otromba halált haljon a barátja!
Az attrakcióra éhes csőcselék hátrább húzódott, s mikor Karim a tér kövére zuhant, Bíbicnek mindkét keze ökölbe szorult, s körmeivel a tenyereibe vájt, hogy emlékeztesse magát: nem segítheti fel. Némán és feszülten állva várt hát, hogy balsorstársa talpra álljon, valaki kardot adjon a kezébe, s szemtől szembe kerüljenek, közben pedig sorra vette a lehetőségeiket.
Futva nem fognak tudni menekülni, hisz Karim alig állt a lábán. Bíbic lopva az őrizetlenül hagyott szekérre pillantott, s a mellette álló lovakra. A szamár által húzott kocsi jó lehetett, de a katonák lovait mindenképpen meg kell ijesztenie, hogy szétugorjanak és ribilliót csapjanak, ami alatt ők meglépnek a szekérrel. A körülményekhez képest egészen jó tervnek tűnt ez - Bíbic azonban nem volt benne teljesen biztos, hogy Karim egyáltalán a szekérig képes lesz elbukdácsolni. ...De meg kellett próbálniuk.
Amint megálltak mindketten, egymással szemben, farkasszemet nézve, alig tíz lépés távolságra egymástól, Bíbic vett egy mély levegőt, s elszántan emelte fegyverét maga elé, hegyét társának szegezve.
- ...Védd magad! - kiáltotta, majd támadásba lendült.
Oldalról, széles és feltűnő mozdulattal csapott a fiú felé, hogy amaz könnyedén ki tudjon térni a kard elől még ilyen állapotban is, majd amikor nem talált, látványosan emelte feje fölé a pengét, hogy Karim, akár hátrálva is kicsit, de mellkasa elé emelve saját kardját, ki tudja védeni a csapás - Bíbic pedig nagyon is ügyelt rá, hogy a pengék találkozása hangos legyen, de ne erős. Annyiszor kellett ilyesmit eljátsszaniuk, hogy eltereljék a nilfgaardi katonák figyelmét társaikról, akik közben igyekeztek minden értékes dolgot összekapkodni a táborukból - szinte gyerekjátéknak tűnt ez a mostani is… Azt leszámítva, hogy Karim védelme nagyon is gyenge lábakon állt - közönségük viszont, legnagyobb szerencséjükre, egyelőre még nem gyanakodott arra, hogy színjátékot látnak csupán.


P.S.:Hát akkor lássuk.  
Mood: Danse Macabre

Fricska & Karim ✠

Nem akarom elhinni, hogy Petya tényleg itt van, nem lett volna szabad ide jönnie, egyiküknek sem. Nem menthet meg, nem szabad, nem lehet. Nem jöhet ide, mert csak ő is áldozatul esik a velem, mindig mögöttem járó balszerencsének. Végre utolért a végzet, nem kell tovább menekülni az úgyis biztos halál elől, de így ő legalább tovább élhetne nélkülem. A szívem szakad meg, hogy nem lehetek többet velük, de ő nem nilfgaardi dezertőr, én igen, neki nincs mitől félnie. Kérlek, ne...
Felhangzik egy kérdés és Péter kezébe kard kerül, így már egészen biztos, hogy leküldenek a tér kövére megküzdeni vele. Sokat verekedtünk játékból és sokat tettettük, hogy életre-halálra vívunk, de sosem volt még ilyen. Hogy egyikünk tényleg haldoklott közben.
Hirtelen szabadulnak a kezeim és húzza le a kard súlya, de ettől sem lesz jobb a helyzetünk, hiszen még két szabad kézzel és karddal sem tudok menekülni. Állni sem sokáig, érzem, ahogy az eddigi imbolygásom percről percre erősödik és hiába erőlködöm eszméletemnél maradni.
Lerángatnak az emelvényről egyenesen a kövezetre és magunkra hagynak a tér közepén. Lassan tudok csak talpra evickélni, de nagy a kísértés, hogy csak ott maradjak és átadjam magam a sötétségnek. Csakis a vörös lobonc megjelenése tart attól vissza, hogy végleg feladjam itt és most. Ő maga és a harag, hogy idejött, mert így ő is áldozatul fog esni. Talán ha látja, nincs már értelme engem megmenteni, vagy csak hagyom magam megölni, akkor ő megmenekül és találhat magának egy másik életet. Talán nem lesz jobb, vagy boldogabb így, de élni fog. Nekem ez már így is több, mint elég. Sajnálom Petya, de nem fogom hagyni, hogy téged is velem együtt dobjanak ki a tömegsírnak ásott gödörbe a város szélén.
Kiáltásra bekapcsolnak az ösztönök, ha így akarjuk hívni, felemelem a kardot a csapást megállítani, és hátrálni kezdek, de ahhoz már nem vagyok elég gyors, hogy kitérjek előle teljesen. Csak enyhíteni tudok a becsapódás erején valamennyire, de így is taszajt rajtam egy nagyot az ütközés. Néhány lépéssel korrigálok, de alig sikerül az egyensúlyomat megtartani. A kard is kis híján kirepült a kezemből, alig kapaszkodom még bele.
-Hagyj... -Nem fejezem be a mondatot, úgyis tudja, mit akarok mondani, de nem adom meg a fogvatartóimnak, hogy előttük ismerem be, nem akarok tovább élni. Annál dacosabb vagyok, minthogy ezt ők is hallják, nem kell tudniuk. Csak pihenni akarok végre, de még most sem hagynak.
Megpróbálkozom egy hasonló mozdulattal, mint amivel Péter is próbálkozott, csak a másik oldalról, bár tudom, hogy ennyivel nem fogom eltántorítani a céljától. Végtelenül makacs tud lenni, de ebben nem fog tudni nyerni. Nem vagyok elég erős, hogy kimenekítsen innen, de neki még van esélye, csak be kell lássa, hogy nem vagyok jó megmentésre. Addig is, hadd szórakozzon a nép.