Farkas vagyok ● Kaer Morhen és egy Holló esete

**Wilkina**

Ciri ugyan nem engedte, hogy fent legyen kitakarítva, így egy kicsit szomorkásan tekintek magam elé. Amint Eskel kifejti véleményét még válaszolni sem tudok, Ciri már kifejti sajátját. Megemelem kezem és egy félmosollyal meghajtom fejem. Részemről ennyit ért az egész szóváltás. De amúgy igen megérné. Nem hiába gyakorlatoztam az idei télen annyit. Végül apám nyomába szegődöm és egy ronggyal elkezdem áttörölni a helyet. Miközben takarítok ingem az orrom elé húzom.
-Mit szólnál... - kezdek bele mikor rám néz akkor folytatom. -Ha visszatérnénk a trolljaidhoz. Akkor összerityenthetnénk valami finomat. - mosolygom rá. Az a kis menedék amit sikerült Vilkas kezére játszani. A troll báró ki tudja, talán majd ott telepszik le, ha megelégelte a földönfutói létet. Vagy nem... mindegy, van egy menedék ahova olykor én is benézek remélve, hogy ott találom. Ha nem hát lesznek kényelmes éjszakáim.
- Kimegyek vízért. - szólok még apához és rohanok is a vízért. Inkább csak megnyújtom lépteimet, hogy hamar megfordulhassak a vödör vízzel. Még ha hideg is, mégis jobban szedi a port mint a síma ruha. Utána pedig neki is álltam, hogy jobban áttörölgessek. Épp a vizet csavartam ki a vödörben, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Orromba kúszott az erős orgona és egres illata.
-Igen? - tekintek rá felállva, majd mikor a kérdését felteszi apának rá tekintek. Nagyjából úgy, mint mikor gyerekként találkoztam először döglött fojtólidérccel és megkérdeztem apát, hogy "Ugye ez már nem fog bántani?", még emlékszem hogy kiröhögött és mosolyogva magyarázott.
-Rendben. - bólintottam és magamhoz véve a rongyom és egy seprűt elindulok, még apára pillantva egy rövid pillanatra. Hát... akkor a jó hangulatnak itt lesz vége. Érzem érintését a lapockáim között és hiába mondta nem harap, nem is tud. A hollók csípni és kaparni szoktak. Ahogy a lépcsőhöz érünk megkerülöm a nőt, hogy én menjek a korlát nélküli szélén. A hideg csendet az ő szava töri meg, mire én is rá mosolygom. Kérdésére a plafonra tekintek.
-Pontosat nem tudok mondani. - kezdek magyarázkodásba és megdöntöm fejem. -Azt hiszem huszonöt lehetek. Ami biztos, hogy huszonegy éve vagyok Kaer Mohren falai között. - magyarázom, miközben a seprű nyelét szorongatom. Mit számít az, milyen idős vagyok?

**Vendég** · Vendég

Eskel & A Falka @

Wilkina szó nélkül hagyta a tanácsomat, csupán bólintással jelezte, hogy megértette. Helyes. Noha, mivel éppen eleget láttuk kislányként itt rohangálni a falakon, mindig pont afféle közös kicsi unokahúg marad a számunkra, mint Ciri, legfeljebb gyakrabban jár haza és levesebb mágus, titkosügynök, hadsereg meg a jó ég tudja mi nem lohol a nyomában, így valahol nekünk örökre az a kislány marad. Ettől függetlenül kiképzett vaják, remek mozgású, tapasztalt kardforgató, aki tud magára vigyázni és képes felelős döntéseket hozni. Megkapta az öreg farkas tanácsát, de hogy él-e vele? Egyáltalán érdemes-e élnie vele? Ez majd kiderül. Az idők változnak, gyorsabban, mint a magunk fajta. Olykor az ifjak saját fejük után menve messzebb jutnak, mint a vének tanácsaival a tarsolyukban.
Ciri a maga szokott vehemenciájával fejezi ki, hogy egyetért velem. Ezen sincs semmi meglepő, ha van elem, amihez ezt a lányt hasonlítanám, az a tűz. Elgondolkodva néztem az elviharzó kis fruska után, talán majd beszélek neki az ősdi legendákról, amelyek említik a keresett páncélját, azt a híres neves ajándékot. Ahogy ismerem nem ette meg a kiképzése alatt lábon az egész morheni nagykönyvtárat. Magamra maradok a mufflonnal, ahogy mindenki a dolga után néz.
Előhúztam az öreg nyúzókésemet, majd hosszú bemetszést ejtettem az állat hasán. A pengével a bőr és a hús közé nyúlva hasítottam el az egymáshoz őket kötő szöveteket, hogy jó darab bőrt kezdhessek el feltekerni. Egyfajta nyugalom pillanata ez a maga módján. Yennefer előbb a lánya után vonul, később meg Wilkinát viszi magával, a fél csapat a konyhában sürög, Vilkas szokott rideg magányába zárkózva takarít. Érdekes. Nem szólok senkihez, de csak a családommal vagyok.
A jószág hátsó lábát a vállamra fektetem, hogy jobban hozzáférjek, egyenletesen egymást másoló mozdulatokkal dolgozom. Egy vicovaroi filozófus, ha jól emlékszem még Thachius fogalmazta meg, hogy az ember lét célja a boldogság elérése, amit úgy tud megvalósítani, ha elfogadja a helyét a világban és a lehető legtökéletesebben végzi el a világ által rászabott munkát, ha nem lázong a sorsa ellen, hanem egybeolvad vele, lénye alapvető részévé teszi. Ez a filozófia egy felől nagyon kényelmes az udvarnak, ezért is támogatják odaát, hiszen aki elfogadja a helyét, az nem lázong, másfelől tapasztalataim szerint valamelyest valóban működik az életben.
Kés éle siklik végig a kötőszöveteken, bőr válik el a húsról, csavarodik fel a kezem nyomán. Ezerszer és ezerszer ismételt mozdulatok létezésem évszázada alatt, perverz, magából kicsavart tökéletesség. A vadász útja. Elvégre az volnék. A Vadász. Mint a magunk fajták mindannyian. Érzéketlen mutánsok, talán félresikerült kreatúrák. Hogy érezhet szerelmet egy érzelmek nélküli lény? Pedig hát ott van Geralt, ott van Wilkina és a fene essen bele, én sem tudom kiverni a fejemből Shani sziluettjét. Hogy tudunk gyűlölni? Csak tekintsünk Lambert öcsém örökkön fennen lángoló indulataira, amivel a világhoz, de főleg önnön mivoltához, a vaják létéhez fordul. Aki nem érez semmit, miként vállal felelősséget, mi készteti rá? Vesemir örök talánya ez.
Egyenletes mozdulatok, elváló bőrke, lassan felszakadó hús a penge nyomán. Mint mi magunk. Lassú a maga módján, de azért még hatékonyak vagyunk. Én sosem vágytam sokra. Vaják vagyok, meglehetősen egyszerű fajta és ki is elégít ami azt illeti. Van egy célom, amit nem én választottam, de mégis az enyém, belém ivódott évek hosszú sora alatt. Ahogy a vadászat izgalma. Ahogy a nyúzás monoton nyugalma. El kell ismernem, rengeteg olyan ember vesz körül, akiket valamilyen szempontból őszintén csodálok. Geralt bátyám mindent lebíró szeretete két emberi lény iránt, ami ha kellett sarkaiból forgatta ki a világot. A közvélekedés által szívtelennek tartott Yennefer időtlen bölcsessége, ami összefért a keblében a szeretettel. Furcsa kristály. Sötét, poros, tiokzatos és riasztó, de ha megtörlöd a poertól, ha valamiként a belsejébe tekintesz, tisztábban fénylik mint Ofír jóslatai. Vesemir, a rigolyás, vén vaják. Apánk helyett apán. Nem feljebbvalónk, mégsem kérdőjelezzük meg a szavait többnyire. Ha ismerek tiszteletre méltó embert, hát ő az. Lambert izzó lelke, a belső tűz ami hajtja. A két lány a fiatalság minden áldásával, furcsa, önfejű büszkeségével. Szerelemmel, erővel teli szívvel, saját útjukon járnak lábaik. Igen. Az én családom és tisztelem őket. Talán még szeretem is. Azt hiszem igen.
Alányúlva megfordítottam a tetemet, majd alvadt vértől mocskos kezemmel megtöröltem a homlokomat és nekiálltam a másik oldalnak is, egyenletes nyugalommal folytatva a nyúzást. Vajh mit mondana erről Tachius a filozófus? Megtalálható ebben is a boldogság? Kielégít a vajákok mestersége. Óvatos vagyok ugyan, de sosem kételkedtem a magam képességeiben, akár nekker fészket kellett kipucolni, akár Wyvernt vadászni, ami túl falánknak bizonyult. Céhes mesterembernek tartom magam, aki méltán büszke a tudására, ami mint poshadt iszap a folyók medrében, évszázad alatt rakódott le benne. De abban azért kételkedek, hogy mindig megfelelő társ tudnék lenni a családtagjaim mellett, mert azok a veszedelmek, amelyekkel ők szembe néznek, nagyon messze esnek az én képzettségemtől. Geralt alkímiai vagy a jelek terén elért tudásához képest szinte analfabéta vagyok e téren, Yennefer nyilván vidáman kacaghatná ki mindazt a szegényes ismeretet, amit a mágia mibenlétéről gyűjtöttem, Ciri meg... hát ő egy egészen más eset mindegyikünkhöz képest. Ettől függetlenül nem kételkedtem benne, hogy nem, vagy legalábbis nem csak egy ölelésre ugrottak be, nem rokonlátogatóba. Valami vész van készülőben. Nem is kicsi. Na de ezekben a játszmákban mi hasznomat venni nekem?
Ugyanazt a választ adtam, amit évszázada mindig, mindenkor magamnak az efféle kérdésre. Valami olyasmi, amihez egy jó kardforgató vagy szörnyvadász kell. Ha lehet felkészülök az előttem állókra, de míg semmit sem látok belőle, felesleges az aggodalom. Kézfejemmel megtöröltem újfent alvadt vértől maszatos képemet, majd a késemmel egyenletes darabokat kezdtem kivágni az immár megnyúzott jószágból. Igen. A filozófusnak azt hiszem igaza van. A megszokott világ, a lanyha monotonitás, az elfogadott önkép megnyugtatja az embert. És talán boldogítja is. Csendesen fütyörészni kezdtem egy ósdi kis hegyvidéki gyerekdalt vidáman, régi korok mélyéről jött dallam vidám nyugalmát.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

Farkasok

-További jó kotyvasztást, én leléptem!
Az én részemmel végeztem, de még a koccintás előtt meguntam Geralt szenteskedését és Vesemir parancsolgatását, ezért úgy döntöttem egyelőre hármasban hagyom őket. Igen hármasban, mert hallottam a közelgő fekete veszedelmet. Eddig még nyoma sem volt, hogy a dimeritium zavart okozott volna neki, lehet más helyre kellene pakolnom a ládákat, vagy csak eddig még nem volt elég közel hozzájuk. Ebben az esetben, ha tényleg a távolság volt a ludas, akkor nem szívesen tartózkodnék a konyhában vele, a repkedő kések és zöldségek között.
Eskelt figyeltem ki célpontnak, mert a másik kettőn kívül még ő okozza nekem a legkisebb fejfájást, de ők egymással jól el vannak foglalva. Persze a piámat nem engedtem ki a kezeim közül, osszák be amit töltöttem, főleg, hogy még a saját korsóm is ott maradt.
A nyúzással már végzett, már csak a darabolás volt soron, de még abban sem állt szándékomban segíteni, inkább csak szellemileg nyújtani támaszt. Ahogy hallottam, eléggé rá is fért, mert dedós gyerekdalokat dúdolgatott.
-Hé, Eskel?! – tenyereltem rá a vállára– Látom elég vidám vagy már, de vannak új vicceim. Készülj!
Megköszörültem a torkom és egy széket húztam az asztal mellé, megfordítottam és a támlájával szemben ráültem terpeszben. Az egyik kezem hanyagul lógattam át a háttámlán, a másikkal pedig a vodka nyakát szorongattam.
– Miért megy a vaják a falu után az erdőbe? Hmm?
Vártam egy kicsit a drámai hatás kedvéért.
-Mert a megbízását LESI… várjá', várjá' van még… Hol érzik magukat a driádok legjobban? A brokikon.
Jóízűen nevettem, de még korántsem értünk a kínálat végére. Hagytam neki egy kis regenerálódási időt aztán folytattam.
-Mit tesznek fel a medikák a gwentre? Műtétet…
Na jó bevallom ez volt eddig a legszarabb szóviccem, de nem adom fel amíg nem látom Eskel fogait megvillanni. Az már mindegy, hogy a nevetéstől, vagy az agysejtjei pusztulása miatt bekövetkezett vicsorgásától.
-Miért nem zavarják ki a szellemkutyát a fogadóból? Mert bargeszt (bar guest). Na és miért megy a házba az igényes, szomorú szellem? Mert csak Banshee-r.
A nagyterem szinte visszhangzott a röhögésemtől, de ezután innom kellett egy kortyot még nekem is. Letettem az asztalra az üveget, ha a melák utána nyúl, legalább lesz okom miért belekötni.
-Ez az utolsó, esküszöm. Geralttal ellentétben, mi miért nem hívjuk keszegnek a hátasokat? - ennél már több gondolkodási időt adtam neki, hátha ő is rájön és meg tudja válaszolni.

Jegyzet: Nem túl hosszú, de remélem elég zsibbasztó lett xD

Zene: Még egy kis ráadás.

**Vendég** · Vendég

Yennefer,

a Farkasok

& Geralt

️️️️️️️️

Nekem is szoknom kell még azt a változást, amit elindítottam azzal, hogy feltettem A kérdést Yennefernek.
Az a pillanat végső soron a tetőzése volt annak a folyamatnak, aminek kiindulópontjai a Négytülki Rivax megjelenése a Cintrai eljegyzésen és a Rinde-i dzsinn megzabolázása voltak és évtizedeken át tartott a folyamat, míg a Hanzával való utam tisztára nem desztillálta benne azokat az érzéseket, amik Yenhez és Cirihez kötnek.
Tény, hogy sok idő kellett, míg elfogadtam azt, hogy a Törvény értelmében apjává lettem a cintrai Oroszlánfióknak és hogy az utolsó kívánságom ellenére is rengeteg energiánk volt abban, hogy ne csak ritkán találkozó szeretők maradjunk Yenneferrel, de ez a két dolog azt mutatja, hogy bármilyen szkeptikus is voltam a Sorsot és az eleve elrendelést illetően, mindkét dolog létezik és nem bújhatok ki az alól a szerep alól, amit nekem szántak a világban.
Talán kissé túlságosan is filozofikus hangulatban vagyok, de az ember óhatatlanul sokat gondolkodik az ilyen dolgokon, ha ilyen személyes fordulóponthoz ér az élete. Főleg akkor, ha egy olyan a világ szokványos rendjén kívül eső személyről beszélünk, mint egy vaják.
Bármennyire is jól esik a most már teljes családom körében lenni, azért nem konfliktusmentes az újbóli egyesülés.
- Szintúgy. - mosolygok Yenneferre és kiélvezem azt apró csókot amit az ajkamról lop, mielőtt a figyelmemet a kiéleződő szópárbajra fordítanám
Lambert rossz szokásához híven megint nem tudja tartani a száját egy elhanyagolható jelentőségű témában és úgy tűnik Eskelben partnerre talált aggályai megfogalmazásában. Az sem segít sokat a dolgokon, hogy Vesemir bár tudatában van annak, hogy a két fia igazat szó, rosszul esik neki, hogy hallania kell ezeket a panaszokat.
- Henselt nem éppen az átgondolt gazdaságpolitikájáról híres. - mormogom félhangosan, de a vajákfül számára jól érthetően - De annyira csak nem hülye, hogy az adófizetői fejére hagyjon omlani egy állami tulajdonú épületet.
Nem remélem, hogy ezzel a megjegyzéssel elejét vettem a további kukacoskodásnak, főleg nem Lambert esetében, de bölcsebb leszek annál, hogy további szavakkal gazdagítsam a meddő vitát, ha éppen meglengetné egy kósza szellő a száját.
Vesemír is látja, hogy sehova sem vezet a szócséplés és atyai tekintélyét kihasználva lezártnak minősíti a vitát.
Lambert jó szokásához híven a pohárköszöntőt is megpróbálja valahogy elrontani, de Vesemir jól irányzott mozdulata tudatta vele, hogy talán jobb lenne, ha végre görcsöt kötne a nyelvére.
Nem tudok nem belelátni valami nevelő célzatúságot abba, ahogy hármónk között kiosztja a feladatokat. Legalábbis Lambert miatt feltételezek valami jellemfejlesztő jelleget, de megeshet, hogy túl sokat próbálok belelátni az öreg mentorunk viselkedésébe.
Előbányászom az előbb említett zsákot, majd kimegyek némi vízért az udvari dézsához.
Mire visszaérek Lambert már mindegyikünket megtisztelt egy korsónyi vodkával és elvégezte a hagyma felaprításának ember próbáló feladatát. A kiserkenyő könnyek nyomait még látja a vajákszem az arcán.
Szinte látom, ahogy Eskel próbálja megőrizni az önuralmát a rázúdított hihetetlenül hitvány szóviccek garmadájával dacolva.
- Miben sikerült megegyezni a perjellel? - kérdezem Vesemirt miközben megmosom a zöldségeket és nekiállok egy ősöreg késsel lehántolni a héjukat - Van remény arra, hogy tavasszal egy kicsit kipofozzák az erődöt?
Közben fél füllel még mindig kíváncsian várom, hogy a merconább kinézetű testvérem mikor fogja megunni az agyalágyultabb öcsénk hülyeségét, de Lambert öblös röhögése arra enged következtetni, hogy még bírja idegekkel.
Nem mondom az utolsó poénjára kíváncsi vagyok, de abban is biztos vagyok, hogy vállalhatatlanul otromba élcet fog elsütni a lovam kárára.

**Vendég** · Vendég

Megtartotta a hűvös, magabiztos kiállását a presztízse miatt, mélyen mégis sajnálta, hogy már nem elég jó erősen fenéken billenteni a kölyköket a kard élével, hogy megtanulják a leckét a tiszteletről és a helyükről. Visszasírta azokat az időket amikor az unikornisoknak sem ilyen csecse nevük volt, hanem licornoknak nevezték őket. Most meg mi folyik a világban? Egy vaják országfőkkel fraternizál, feltámad aztán meg is házasodik. Nem mintha nem töltené el büszkeség, amiért az ő ifjonca hajtja végre ezeket a mesébe illő tetteket. Ám Yennefer és Ciri felbukkanása, a varázslónő kijelentése, csak tovább pedzegeti azt a megfogalmazódott gondolatot a fejében, hogy a sors által feldobott érmének nem csak egy oldala van. Geraltnak eddig a pontig tartott a szerencsés véletlenek sora, amit pedig menye mondani fog, gyaníthatóan csak alá fogja támasztani ezt a feltételezést.
Yennefer utolsó, még az udvaron hozzá intézett szavaira bólintott s lezártnak tekintette ezt a témát amíg el nem jön a szóban forgó időpont.
Nem igazán tudta, hogy Geralt ezúttal kintebb akarja húzni a két másik által az oldalába döfött tőrt, vagy lökni akar még egyet rajta, hátha megcsavarják jobban. Inkább elengedte a füle mellett és reménykedett, a többi is ekképp tesz.
Lambert megszólalására már lendíti az előbb felszabadított kezét. A piperkőcöt rosszul érinti a regula, de legalább nem kezd újabb patáliát csapni, amivel megint fejfájást okozna az öreg tanítónak és az egybegyűlt társaságnak.
Vesemir ismerte a fiatal méregzsák történetét, hogy miképp is került a vajákhoz aki átadta neki, hogy hozza az erődbe. A mérhetetlen dacot és epéskedést emiatt mégsem érezte teljes egyensúlyban. A végzet csak más utakra terelte mindnyájukat. Egy olyan vaják sem akad, aki ne álmodozna normális, nyugodt életről, de ez nem azt jelenti, hogy meg kellene keseredni ebben a vágyban és ne lehetne a kiosztott szerepben megtalálni a békességet és az apró örömöket.
Vilkas Wilkinában találta meg, Geralt Ciriben és Yenneferben. Eskelnek pedig a kardforgatás, a képességeinek fejlesztése adja meg azt a kellő benső békét, amitől nem roppan össze az évek múlásával.
Eskel szavai visszhangoztak a fejében a páncélokról, miközben a konyha felé sétált. Sokat gondolkodott már azon, hogy milyen kifejletei lettek volna a történeteknek, ha nem Geralttal, hanem éppen a legnyugodtabb, talán legműveltebb vajákkal esnek meg. Nem mintha Geralt nem rendelkezne hatalmas tudással a szörnyek és kardforgatás terén, de ő sem túlzottan társaságcentrikus, a sebhelyes testvére meg még annál jobban is visszahúzódóbb. Az egyedül töltött, unalmas éjszakák jócskán biztosítanak időt az efféle elmélkedésekre, mégis arra jutott, a múlton úgysem lehet változtatni. Az utóbbi időkben pedig Eskel olyan jellemfejlődésen ment át, amire soha nem számított, szóval már értelmét is vesztették a spekulációi.
Amint Lambert végzett a hagymával, elvette és a kondérba öntötte a már felforrósított zsírra.
-Köszönöm. – fordult oda a fénylő homlokú és jelenleg könnytől csillogó szemű pacákhoz – Látod, Lambert, ez is áldozatokkal járt, de gondolj bele milyen jól fog esni ez a koszt. Na meg a dicséret, amit az elkészítéséért kapunk. Ezt hívják áldozatnak, valamit valamiért. Ha nem vagy elégedett az életeddel akkor rajtad áll a változtatás joga. Megpróbálhatod megváltoztatni a megítélésed, ahelyett hogy rontanál rajta, vagy hagynád sínylődni magad a múlt miatt.
Szánt szándékból nem hasonlította egy bizonyos személyhez sem. Nagyon meg kellett válogatnia a szavait és még így is mondhatott valamit olyat, amivel a gyomrába lépett, mert miután kiöntötte a vodkát, távozott is a konyhából. Az pedig egyáltalán nem vall rá, hogy az alkoholt csak úgy, otthagyja bárhol is. Sokáig mégsem tartott a mérge, következtetésképp a testvérének elmondott csapnivaló szóviccekből.
Nagyot sóhajtott Geralt kérdésére és odakészítette a vödör vizet.
-Remélem nem haragszol meg, ha nem jegyeztem meg minden egyes szavát annak a nímandnak. Kapni fogunk anyagi támogatást az erőd rendbetételére, de feltételekkel. Határozatlan időre ideköltöztetnének valami semmirekellőt egy csapattal együtt, aki vezeti majd a kiadásokat papíron. Mintha mi nem tudnánk írni, vagy nem lennénk tisztában az érmék értékével. – morgott – Egy egész pakétát küldtek tele papírokkal, fent van a könyvtárban, ha érdekel olvasd el.
Miután megpirult a hagyma, leemelte a tűzről, félretette és csatlakozott Geralthoz a zöldségek pucolásában.
-Vengerbergi kisasszony, esetleg segíteni szándékozik nekünk a főzésben? Mint látod és nem mellesleg hallod is… - mutatott a tűzhelyen keresztül a terpeszben vedelő alakra – ketten maradtunk.
A Banshee-s viccet meghallotta ő is és ha nem lett volna tele a keze, akkor a tenyerébe hajtottam volna az arcát.

**Ciri**

The Wolven

Storm

️️️️️️️️️️

Amikor belépett a szobába, olyasféle boldogság öntötte el, amit képtelen lett volna egybefüggően megfogalmazni. A szavak nála voltak, mégsem tudta őket sorba rendezni. Hát azt tette, amit a legtöbbször, ha képtelen volt elmondani mit is érez. Másfelé irányította a dolgot. Az asztal lapján a rovátkák megtapogatása, a bocskor kidobása, de még a Yennefer kezébe nyomott pakli is ehhez tartozott. Cirilla nem tudta, hogy mondja el, ami belül feszítette, ezért terelt. Mikor azonban az anyja néhány igével besegített a takarításban, az eddig érthetetlen sorrendben kavargó kifejezések, most egyetlen, nyílegyenes mondatot adtak át a hangszálaknak.
Hátraperdült, pukedlizett egy királylányhoz méltót, majd elhagyta a száját a bűvös hangsor.
– Köszönöm Yennefer kisasszony. – Ahogy ezt kiejtette, már fordult is vissza a takarításhoz, s rövidesen azon kapta magát, hogy nincs mit csinálnia a szobájában. A ládát kellett volna kiürítenie, de úgy vélte, ráér azzal még. Yen az emeletre indult Wilkinával, Lambert pedig elhagyta a számára kijelölt posztot. Hát itt volt az ideje, Cirilla felbukkanásának is.
Kifelé indulva elkapta az összes szóviccet Lamberttől, ám a többiekkel ellentétben, ő maga is hangosan kacagott. Épp az tette mulatságossá, hogy ennyire rossz volt minden poén. Ahogy kilibbent a muflonnyúzás helyszínére, a Keszeg poén csattanójának hatásszünetében, felszólalt.
– Mert a mi lovainkat nem kell a folyóból kifogni? – Tippelt csupán, de nem is várta a választ, az élesebb nyelvű nagybátyja mellé ült, aztán egyetlen jól látható mozdulattal átkarolta. Úgy bújt hozzá, ahogy kölyökmacska a gazdájához, majd megsimogatta a hátát és hagyta magát elveszni az élményben. Tudta, hogy Lambertnek ez minden bizonnyal kellemetlen, mi több, becsületsértő helyzet lesz, viszont valahogy muszáj volt kifejeznie, mit is érez ezekben a pillanatokban. Abban az ölelésben egy rég nem látott rokon viszontlátása volt. Olyasvalakinek szólt, akivel sosem sikerült igazán elmélyítenie a kapcsolatot, mégis lehetetlen módon szerette. Furcsa állapot volt, hiszen a két bácsikája közül őt ismerte legkevésbé, de vágyott arra, hogy ez változzék. Aztán elengedte, egy puszit hintett az arcára megveregette a vállát, aztán kikapta az italt a kezéből és belekortyolt. Épp eleget a maró ízhatás nyelvre jutásához, de keveset ahhoz, hogy vádolni lehessen a piatolvajlással.
Persze az arca összehúzódott attól, amit a férfiak akár egy hajtásra is lenyakaltak. Hiába, nem szokott hozzá az erős alkohol fogyasztásához. Főzött vele csupán.
– Ez egy trollt hanyatt vágna. El kell kezdenem barátkozni vele, ha nem akarok egy gwentparti után a ruhám nélkül ébredni a folyóparton. – Jelentette ki, majd visszaadta Lambertnek a kupát és igyekezett elkapni a pillantását. A smaragdszín szemek ugyanis egyetlen üzenetet hordoztak. „Hiányoztál.” Minden porcikájával ezt üzente a fiatalabb vajákmesternek. Olyan módon akarta ezt a tudtára adni, hogy ne érezze magát megalázva. Ha valaki, hát az Ősi vér gyermeke pontosan tudta, milyen ély sebeket rejtenek, a leghangosabb szócséplők. Ezért vigyázva lépdelt a nagybátyja önbecsülésén.
Átfordult inkább a másikhoz, s eleinte csupán figyelte mit művel, majd kezdte felvenni a fonalat, egy pillanattal később, pedig azon kapta magát, hogy segítő kezet nyújt Eskelnek. Direkt úgy mozgott, hogy ne legyen útban, de hasznát lássák. Ezért úgy igyekezett a muflon darabolás nehézségeit enyhíteni, hogy fel ne rázza a meditációból a sebzett arcú vajákot. Úgy érezte, valamiért jobban ismeri ezt a rokonát. Holott ő beszélt kevesebbet. Mindig is visszahúzódóbb volt, így megtanulta olvasni az apró mozdulatokat. A rejtett mimikákat. A Meglepetésgyerek keveseket ismert igazán, de Eskelen könnyebben eligazodott. Éppen azért, mert többet cselekedett, mint beszélt. A tettek pedig erősebbek a szavaknál. Ezért akart neki csendben segíteni. Nem szólt egy szót sem, pusztán engedelmeskedett, ha utasítást kapott.
Talán a körülötte élők kiismerése volt az egyetlen, ami a vér szerinti szüleitől származott. Mikor elérkezettnek látta az időt, hogy visszaeressze a vajákot a munkájába, csak bólintott, majd a fejével a konyha felé intett, s arra indult. Átmegyek Vesemirnek segíteni, üzenték a mozdulatok.
Hamar a konyhában termett, ám mielőtt bármihez is hozzányúlt volna a fejéhez kapott.
– Én bolond! A legjobbat meg kint hagyom. – Öles léptekkel vágott át a nagytermen, olyan irányból, hogy Lambertet oldalba bökhesse, aztán Eskel vállát is megérintse. Az osztatlan figyelmükre volt szüksége. Kelpihez sietett, majd a nyeregtáskából kiemelt négy termetes üveget, színültig töltve vörös nedűvel.
Széles vigyorral az arcán sasszézott vissza a várba, majd az asztalra letette mindet, mielőtt a tűzhely felett intett a felmenőinek.
– Uraim. Ezt önöknek hoztam. Ne haragudj Vilkas. Nem tudtam itt érlek-e, mikor jövök, és öt üveg csak szűkösen fért volna el. – A hangjában nem volt hazugság, ahogy átkiáltott a takarításba fordult farkasnak. – Stuhlweissenburg városában adnak egy vörösbort, Blavikeni Mészáros néven. Itatja magát. – Jellemezte, végtelen szakértelem teljes hiányáról adva tanúbizonyságot. Tudta, hogy ez a leginkább Geralt számára lesz izgalmas ajándék, de tudatni akarta Vesemirrel, Lamberttel és Eskellel, hogy gondolt rájuk. Persze, ahogy rájuk nézett, kissé csalódott grimasz húzódott az arcára. – Amikor találok olyan italt, amit rólatok neveztek el, egy-egy üveggel abból is hozok. Most csak erre tudtam lecsapni. – Közölte, már-már szendén. Rég nem érezte magát így. Úgy nézett a négy vajákra, mint kislány, akinek csak késve jutott eszébe, mennyire félresikerült az ajándék, melyet szívből készített. Sosem gondolta, hogy lesz egyáltalán ideje ilyesmiken gondolkodni. Mindig is úgy képzelte, hogy amikor visszatér, a Zord Vadászat a nyomában fog járni. Most pedig, hogy itt állt, kezdett felkúszni a hátán a gondolat, hogy nem volt a legjobb ötlet ezzel meglepni mindenkit. – Belátom, nem tartozik a legjobb ötleteim közé. – Jegyezte meg, majd megpróbált ellépni a vajákok mellett.

**Vendég** · Vendég

Farkas vagyok & Vilkas

A köszöntés jól sikerült, ráadásul talán ez egy jó pont az eleinte nem túl szimpatikus mágusnál. Valamire inni kellett, én pedig csak azokra iszok kik most jöttek köreinkbe, igaz mind a ketten jártak már erre, ám hosszú volt ez a távollét. A további szavakat nem is szaporítom tovább, s már szorgoskodok is a tisztogatáson. Kellemetlen, de hogyha többet takarítanánk…viszont ehhez egy teljes személyzet kéne, mint minden valamirevaló erődítményben van.
Nem tudom, sokaknak bizonyára lealacsonyító lenne, he egyszerű portalanításra küldik, de számunkra ez már bevett szokás volt. Hogyha nem a szörnyekkel viaskodtunk, és éppen itthon voltunk, a megviselt vár körüli teendőket kellett elvégeznünk. Igaz ebbe a takarítás nagyon ritkán számított bele, nem is csoda, hogy egy hüvelyknyi por csücsült a padlón, valamint a bútorokon.
- Vicces, de elgondolkodtam rajta, hogy mi lenne, hogyha a legegyszerűbben takarítanánk ki ezt a disznóólat…egy igazi witcher módszerrel. – vezetem fel a lányom irányába, a kissé szívbajos ötletet somolyogva. – Egy kis huzat, egy Aard jel, és már szállna is ki a por…meg néhány berendezés is. Az öreg bizonyára zabos lenne.
Nem tagadom, megnézném Vesemir arcát, mégis miféle mimikát venne fel a ráncos arca, ha egy hatalmas mágikus lökés hangja száguldana ki a konyhából. Wilkina egy ötletet vet fel, nem is akármilyet, a régóta magára hagyott trolljainkról esik szó. Még havazás előtt jártunk arra, de kíváncsi lennék mit kezdtek a szabadságukkal.
- Egy kirándulásnak jól hangzik, ráadásul a környéken mindig van munka. Ha más nem pár fojtólidérc, vagy ghoul mindig akad. – jegyzem meg, hiszen kár lenne csak a trollokra ránézni. Egy witchernek kell a munka, főleg a kitelelés után. Már alig maradt pár garasnyi a hálómban elhelyezett titkos rekeszben.
Hirtelen meghallom azt a hangot, mely még mindig kissé szokatlanul cseng. Kissé elfordítom a fejem, s meglátom a hollófekete hajú nőt. Szeretné elkérni a leányomat, ami kissé furcsán érint. Számomra idegen, ez a nő, ráadásul a varázslók szándéka gyakorta nem tiszta, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, ezen előítélet van a rigolyáimban.
- Nem bánom. – talán a Geraltal való kapcsolata, vagy mert volt egy hasonló korú lánya keltette bennem a bizalmat, miszerint az előítéleteimet ezúttal félretettem. Úgy érzem, nekem kell befejeznem azt, amit Wilkina el akart kezdeni. Egy nedves ruhával nekiálltam a falapoknak, mely lassacskán a szürke árnyalatból, sötétre váltott, ahogy haladtam. Csak tettem a dolgom, és a száradó részek, megmutatták a fa eredeti színét. A franc se tudta erről megmondani, hogy akácfából van, viszont most már látszik. A szomszédból, egyszer-egyszer elmosolyodok Lambert nevetésén. Ciri hangjára felfigyelek, ki bocsánat kérően vázolja nekem a történteket.
- Nem baj az! Úgy is még be kell fejeznem a munkát! Csak hagyjatok abból a jó lőréből! – már az utolsó simítások voltak hátra. Elővettem a maradék étkészletet, melyek tiszták voltak. Volt köztük ilyen is, olyan is. Mintha csak egy faluban végigment volna valaki, hogy összeszedje a feleslegessé vált tányérokat, illetve kanalakat. Miután megvoltam mindennel, úgy véltem csatlakozok a konyhában sürgölődő tumultushoz. Nem mintha tökéletes lenne az ebédlő, ám az elvárásoknak megfelel. Az egyik korsót, melyet valószínűleg én hagytam ott felkapom, majd szépen közeledek a csoportosuláshoz.
- Jöttem már rátok nézni. Még a végén Lambert feledhetetlen poénjaitól nem figyeltek, és leég a hús. - egy elégedett mosoly ül az arcomon, már-már kárörvendő. - Lambert, milyen viccekről is volt szó, én lemaradtam, nem mondanád el őket újra?

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

**Vengerbergi Yennefer**

Farkas vagyok

Partybusz

️️️️️️️

Miután Ciri pördült egyet a tengelye körül, és színpadias, elnagyolt mozdulatokkal, az udvari etikettet kifigurázva meghajolt felém, nem tudtam nem szeretve mosolyogni. Nem azért, amit tett. Azért, amit mondott. És ahogyan mondta.
― Mondanám, hogy vérbeli hercegkisasszony vagy, ha nem rozsdásodtál volna be kicsit. Az alapok még megvannak a fejedben, de mintha kissé kijöttél volna a gyakorlatból, felség. Sose emeld el a lábad a földtől, miközben pukedlizel, mindig a földön csúsztasd a jobb lábad a bal mögé. A derék olyan egyenes, hogy vasalni lehet rajta. A kezeddel éppen csak felcsippented a ruhád anyagát mellé. A gesztus számít, nem a funkciója. Így. Mélyre azt a fejet. Csak a fejet, te lány, a derekad marad. Jól van. Mára elég az udvari etikettből, hercegnő.
Még vetettem egy pillantást a félfából visszafordulva ― olyan mosolyt, amivel büszke anya illeti a leányát ― mielőtt magára hagytam volna Cirit a szobájával, és az azon elvégzendő utolsó simításokkal.
A következő áldozatom a konyha volt, ahol immáron csak Vesemir és Geralt szorgoskodott a zöldségek pucolásával.
― Örömmel, Vesemir. Már ha hasznomat látod. Geralt a megmondhatója, hogy a főzés nem tartozik az erősségeim közé. ― egyúttal küldtem is egy szerelmes mosolyt az említett felé ― De, ha valóban nem bánjátok, hogy csalok, boldogan kisegítelek titeket.
Azzal a végszóval Geralt mellé soroltam, akinek a kezében minden más esetben jól állt volna a kés, most azonban még számomra is viccesen festett vele. Az eleddig megpucolt zöldségek felé pillantva elismerőn megjegyeztem:
― Nem is rossz, vaják! Sosem tudtam, hogy vannak szakács ambícióid.
Magamra vállaltam, hogy egy éles kést megbűvölve, illetve az aprításra váró zöldségeket magam elé húzva főzésre alkalmas méretre, illetve formára varázsolom őket. Ez eltartott egy darabig, hisz voltunk vagy nyolcan, nyolc személyre elegendő krumplit, hagymát, répát, paradicsomot, gombát és paprikát kellett hát a bográcsba dobálni, de nem tartott az egész egy fertályóránál tovább. A babhoz nem nyúltam.
Míg így dolgoztunk a vacsorának valón, természetesen eljutottak hozzánk az ifjú farkas igencsak gyatra szóviccei. A sokadik sótlan, és nem mellesleg rossz favicc után némiképp megemelve hangom ― inkább a tűz felett piruló kondér hangját elnyomandó, mintsem haragvó ― elrikkantottam magam.
― Még egy ilyen humor, Lambert, és aza összes farkas vaják nevében beutallak egy panorámikus bázisugró élményre a lokális hegyi tavak egyikébe!
S ahogy így mindenkit körbejártam, illetőleg segédkezet nyújtottam, amiben tudtam, állapodtam meg a számomra leginkább ismeretlen farkasok előtt. Nem szép dolog, de némiképp elégedettséggel tölt el Vilkas bizalmatlansága, illetve ama aggodalmas tekintet, amivel Wilkina az apja jóváhagyásáért ― vagy épp segítségéért ― könyörög.
― Nyugodt lehetsz. Egy darabban visszahozom a lányod, Vilkas. Varázslónői szavamat adom.
A vén farkas még egy tiszteletteljes, köszönő biccentést is kiérdemelt tőlem, mielőtt távoztunk volna a színről Wilkinával. Az emeletre vezető lépcső alján bevártam a takarításhoz szükséges kiegészítőket cipelő vajákát ― nálam magamnál nem volt semmi, mind tudtuk, hogy nincs szükségem se seprűre, se rongyra ― mielőtt együtt indultunk volna fel a toronyszobába vezető úton. Egészen meghat az a megelőlegezett bizalom, amivel a farkas leány a csigalépcső befalazatlan oldalától védelmez. Annak ellenére, hogy valójában tényleg semmi oka nem volt bíznia bennem. Némán kivárom, míg végiggondolja a kérdésemre a választ, bár úgy látom elgondolkodó mimikáján, zavart mosolyán, mintha pontosan ő sem tudná megállapítani a választ.
― Ah, huszonöt év… Szép kor. Az már egy igazi emberöltő. A fél karom adnám, hogy újra huszonöt lehessek. ― ábrándoztam el egész őszintén, amikor az elmém egy hátsó térségében, közel a tarkómhoz halk, azonban szögegyenes, egyértelmű kérdést hallok. ― Nagyon is sokat számít. ― pillantottam Wilkinára metsző, ibolyakék hirtelenséggel. Nem volt a tekintetemben semmi bántó, mindössze váratlansága érhette tetten az ifjú vajákát. A másodperc töredéke alatt mértem fel, hogy vajon érdemes-e erről beszélnem, annak függvényében, hogy kompániám mi erősen szorítja is ama szegény seprűnek a nyelét, de végül úgy döntöttem, mégis csak próbára teszem. ― Számít, hisz az éveid számának elkerülhetetlen velejárója a rutin és a gyakorlat, a tapasztalat, amit minden leölt bestiából szerzel. Számít, mert minél többet éltél, annál kevésbé fognak ki rajtad az érzelmi alapú szituációk. Minél idősebb vagy, annál kevésbé indít meg egy könyörgő szempár, vagy épp más nyomora. Az évekkel úgymond rezisztenssé válsz a kisebb és a nagyobb rossz közti különbségre. Különösen igaz ez a vajákokra. Számít, mert minél több iksz van a homlokodon, annál kevésbé akarsz, vagy épp tudsz visszaemlékezni a Füvek Próbájára. És arra, hogy ki voltál előtte. ― ezen a ponton nyomatékosítva Wilkinára pillantottam, kérdések temérdekének máglyalángja lobogott bennü, majd rövid hatásszünet után hozzáteszem. ― És nem, nem olvastam a gondolataidban. Egyszerűen úgy alakult, hogy csupán túl hangos volt, én pedig épp meghallottam.
Mivel megérkeztünk a torony vendégszobájához, nem faggattam tovább, a vajáka nagy örömére. De ettől függetlenül nem feledkeztem el a kérdéseimről, amikre választ akartam kapni. A vendégszobát szerencsére sosem zárták, noha belépve nem úgy tűnt. Az összes zsalugáter zárva volt, ettől pedig sötétség honolt az egész, egyébként kellemesen tágas, egyébként pedig absztrakt konkáv alakú helyiségben.
― Egy emberöltő óta nem jártam itt. De lehet, megvolt az kettő is. ― fordultam Wilkinához. ― Jól van, mondom, hogy mit csinálunk. Első dolgunk a zsalugáterek kinyitása és kiakasztása, hogy lássuk is, mit csinálunk. Aztán amíg portalanítok, te feltakarítod a padlót. Minden sarkot, minden kis zegzugot, bútorok alatt, a falon függő agancsokat és egyéb trófeákat, a vízszintes felületekre külön figyelmet fordítva. Az összes szőnyeget, falikárpitot és szőrmét tisztán és pormentesen akarom látni. A csillár sem elmismásolandó. ― Elsőre mindez hatalmas falatnak tűnt, és rengeteg munkának, ám a legnagyobb kétségbeesésben egészen melegen rámosolyogtam a fiatal vajákára. ― Ne aggódj, segítek. Csak a kezemet figyeld, mert csalok, de segítek. Nos, mire vársz? Munkára! ― tapsoltam kettőt, majd célbavettem az első ablakot. Zsalugáterek tárultak ki, évtizedek porát leverve magukról, a helyiséget akaratosan, bántó hirtelenéggel, folyamatában árasztotta el a fény. Csak most rajzolódott ki előttünk igazán, mennyi munka is vár ránk csak ezzel az egy szobával.

Merchants of Novigrad || 956 szó

Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy majdnem mindenkinek jusson belőle egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, (+/-) 10 nap múlva ugyanitt, ugyanekkor!

**Vendég** · Vendég

Eskel & A Falka @

Lambert öcsém néha szükségét érzi, hogy megnyilvánuljon a társaságban. Általában igen boldogtalan, ha nem ő a társaság középpontja. Ugyanakkor sajnos nem a kifejezett udvari bolond alkat, inkább a falu bolondjának szerepe áll közelebb hozzá. Elente ettől még egész jól bírtam a zagyvalék marhaságait, egyetlen arcizomrándulás nélkül irdaltam be a mufflon oldalát a leendő vágásoknak ezzel megcsinálva a vezető metszéseket, igyekezve különösebben nem is figyelni az öcskösre. Aztán egyértelműsödött, hogy az utolsóra igenis választ vár és addig nem fogunk szabadulni, amíg valami csodamegfejtés meg nem születik. Sóhajtva Lambert szemébe bámultam, megtöröltem egy ronggyal a véres kezemet, fogást váltottam a késen és mély bevágásba kezdtem a patás gyomra táján, a saját kénsárga szemeim viszont kitartóan fenntartották a farkasszemet.
- A kor jogán had adjak két tanácsot - sóhajtottam rekedten. - Egyrészt... kés van a kezemben. Nem a legjobb időpont eljátszanod a bazári majmot. Kettő. A vicced nagyban hasonlítanak a szellentéshez. Mindenkinek van belőle, de társaságban inkább megtartja magának - morogtam, aztán visszafordultam a jószághoz. Már főleg a munkára figyelve fűztem hozzá, hogy boldog legyen. - Azért van a mienknek más neve, hogy a parancsszavak ne okozzanak zavart. De gondolom te nem erre gondoltál - forgattam meg a szememet fáradtan.
Még megvártam az adekvált választ, ami nagyjából annyit lendített a kedélyállapotomon esélyesen, mint a vérhasjárvány az esküvői menetén, de ismertem már, mint a rossz pénzt. Úgysem ússzuk meg, hogy ne ossza meg velünk valami csodálatos elmésségét. Aztán igyekeztem visszasüllyedni a csendes, meditatív munkába. Én nem használok bárdot, a csontokhoz sem. Az erdőkben és a mezőkön meg kell szokni az egy szál vadászkést, mnt munkaeszközt. A csontokat, ha szükséges volt, leginkább kézzel törtem ketté. Valahol az öcsém háttérzajnak is remek. Mint a messzi délen a moszkítók dünnyögése a háló alól. Bizonyos szempontból megnyugtatóan egyhangú. Semmi értelme, de nincs is ilyen elvárás ez irányba. Háttérben nyugtató duruzsolás, ha meg oda is akarsz figyelni rá, az a magánproblémád, akkor te vagy a hülye. Mint most Vilkas is, aki még érdeklődik is. A törpék ősi bölcsességükkel tökéletesen meg tudták fogalmazni ezt a magatartást. Sorban állás a bányász póni faszáért. De hát ő kereste magának a bajt, csak ne itt mellettem...
- A testi épsége érdekében remélem, hogy nem szándékszik ismétlésekbe bocsátkozni - szűrtem a szót a fogam között és igazából csak ekkor tűnt fel a mellettem rutinosan besegítő Ciri. Lényegében végeztünk, nagyjából egyenletes hússzeletek pihentek mmár az asztalon a viszonylag jól lekopasztott csonthalom mellett. Hálám jeleként biccentettem a lánynak, majd a vödörhöz sétálva nekiálltam megmosakodni, amíg az fjú hölgy elinalt valamért. Nagyjából végeztem, mikor visszatért pár palack borral és elmesélte honnan s vannak. Stuhlweissenburg? Székesfehérvár? Hülye gnóm nevek. Aztán kesernyés mosoly jelent meg a szám sarkában az ital elnevezése kapcsán, majd megrántom a vállamat a mentegetőzni kezdő lány felé.
- Vagyunk, akik vagyunk. Együtt élünk a tetteinkkel, tanulunk belőlük és nem eltemetjük - ráztam a fejemet. - Ez csak pia. Amit együtt iszik meg a család. Az enyémnek a fele a tiéd Vilkas - néztem a Keserű Farkasra. - Hozz valami kupát. Te meg kicsi fruska, velünk iszol akkor már, ha te hoztad a lőrét.
Komolyan. Ki az a lelkileg nyomorék, aki pont Blaviken után nevez el valamit? Amit hallottam felőle, az egy igazi mészárszék volt. Mindegy. A lány jót akart, az ital meg csak ital marad. Ha Vilkas nyújtott valami alkalmatosságot az egyik felét átborítottam a kupájába, aztán üdvözlésre emeltem a sajátomat körbe és kortyoltam egyet. majd csettintettem a nyelvemmel.
- Nem rossz - ismertem el, majd a hússzeletekre néztem. - Aki nem széndarabokat szerene ma rágcsálni, az innentől átvesz őket tőlem....

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

A mosolygásomat, miközben vártam fivérem, feltételezhetően nem túl frappáns válaszát, gyorsan kesernyés fintor váltotta, amint száraz papolásba kezdett.
-Kor jogán? Pff… nem kell reklámoznod, hogy meddig eláll a szar, már bizonyították előtted egy páran – sejtelmes pillantást vetettem a szemem sarkából Vesemir és Geralt felé – de ha már tanácsokat is osztogatunk. Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de inkább a muflonnal szemezz, mintsem velem, mert a virslijeid a pörköltben fognak landolni.
Még hogy olyanok a vicceim, mint a szellentés. Tudtam, hogy a két véglet közül valamelyik érvényesülni fog, de még csak most jöttem rá, hogy túl sok ideig voltunk összezárva Vesemirrel. Az izmozása, meg egyáltalán nem hat meg, amúgyis régen edzettünk már igazából.
Ciri válaszára is csak felugrott a szemöldököm.
-Az lehet, hogy csóró ló, már gyorsabban úszik, mint szalad. De nem erre gondoltam. – ráztam meg a fejem – Eskel közelebb volt hozzá.
Felkészületlenül érintett ahogy a kishercegnő átölelt. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor még egy kicsit jól is esett, de ez újabb célkeresztet állított a döfésnek a többiek részére. Egy rövid ideig hagytam neki, hogy hozzám bújjon, sőt még a simogatását is álltam. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a fajta szeretetnyilvánítást.
Éppen a mutatóujjamat a homlokára nyomva toltam volna már el, mikor eltávolodott és egy puszit nyomott az arcomra.
-Ugh – a csuklóm belsejével letöröltem a helyét – mi ütött beléd te kis… ördög?
Ráncoltam a homlokom és próbáltam ledörzsölni a nyomát is. Kikapta a kezemből az italomat amiért rögtön utánanyúltam, de félúton behajlítottam az ujjaim és visszahúztam a kezem. Csak elvigyorodtam.
-Örülj, hogy nem a „próba” volt! Most megint transzban vergődnél a köveken és a faluvégi jövendőmondót játszanád.
Mivel már tudjuk, hogy részletekben tényleg eltalálta a közelgő eseményeket, így kíváncsi lennék, mit mondana megint. Még ha nem is tetszene annyira minden szava, legalább megtudnánk, amit a főboszi mondani akar és nem kellene egy egész napot várni rá meg ugrálni, hogy a kedvére tegyünk. Csak emlegetni kell és rögtön fel is szólal. Valahol imponál és taszít is a parancsolgató domina szerep amit játszik, de még így sem tudom megérteni Geralt és a többiek miért hódolnak be neki szó nélkül és kezdtek takarításba, mint a kisangyalok.
-Akkor már valami meleg vizű forrást keress nekem.
Nem fordultam hátra, pusztán a kezeimet nyújtottam ki oldalra, megvonva a vállaim. Ha tényleg képes lenne lehajítani valahonnan biztos úgy csinálná, hogy túléljem. Mert azért csak akadna itt olyan, aki nem venné örömmel azt a járulékos veszteséget és remélem nem kockáztatja meg ezt már az első találkozásunkkor.
-Elértétek, hogy nem osztom meg veletek az utolsó vicc csattanóját, megismételni meg nem fogom.
Kereszteztem a karjaim a mellkasom előtt. Ciri ekkor berobogott egy pár üveg borral. Felcsillantak a szemeim. Mindig kellemes meglepetés, ha újfajta italokkal állít be valaki. Az első alkalom pedig mindig különleges. Isten tartsa meg ezt a jó szokását és legyen belőle hagyomány. Mégis mikor a nevét meghallottam, felhúztam az orrom. Ciri ezt észrevehette, mert rögtön mentegetőzni kezdett.
-Kaer Morhen büszkeségéről bort is neveztek el, nahát! – hátra fordultam – Őszintén gratulálok! – mondtam annyira korholó hangsúllyal, amennyire csak tudtam.
Lépten nyomon abba a ténybe kell ütközni, hogy meggebedhetünk akkor sem fogunk annyit érni, mint a sápadt. Soha egyetlen vajáknak sem sikerült ekkora hírnevet kiharcolni magának, mint neki. Amiket tett, olyanokra nem volt még példa, így senki sem tudta, hogy lehetséges lenne. A vajákok az Úton maradtak, nem mentek díszes tróntermekbe meg bálokba. Évszázadok óta ez volt a dolgok rendje.
-Eskel királyi többesére ügyet se vess, de abban egyetértek vele, hogy leszarom milyen címke van az üvegre ragasztva amíg a tartalma kielégítő. – vigyorogva vettem át az egyiket és öklömmel csavartam egyet a lányka feje búbján.

**Wilkina**

Talán sajnos, talán nem, de hallottam fiatalabb fivérem érdekes vicceit. Olykor összehúztam szemöldököm, vagy tenyér gyökömmel homlokomat dörzsölöm. Vele voltam összezárva egész télen és ő felelt értem az ingán. Ilyenkor érzem azt, hogy talán a falról való lezuhanás mégsem lett volna annyira kellemetlen. De jobb így, hogy itt lehetek velük. Ahogy Yennefer kimondja nem tetszését felkapom fejem és át kiáltok.
-Azért szóljatok előtte! Még fel kell nyergelnem Ichaer-t meg keresni valami meleget a ko... komikus farkasnak. - majdnem kinyögtem a legérzékenyebb pontjainak egyikét. A fenébe a lepcses számmal... de még időben javítottam, legalábbis nagyon remélem.
-Lazac is lehetne amilyen vándorlós a patás. Kinézem belőle, ha mehetnéke támad a vízesés sem jelent neki gondot visszafele. - ezt talán magamnak, talán apámnak mondom. Örülök, hogy Ichaer nem ilyen barangolós. Azt a hiszti sorozatot amit olykor tesz pedig elviselhető. Ha már itt tartok... hogy fogom én visszafogni, mikor elindulunk? Már most gondolkodhatom ezen, pedig nem ma kívánok neki indulni az Útnak.
Végül a hollófekete varázslónő mellett lépdelek. Egyik kezemben egy vödörrel -némi vízzel meg ronggyal- másikban seprűvel amivel a csigalépcső oldalán gyakorlatozom, mintha lándzsa vagy valami szúró fegyver lenne. Talán a berögződés, talán hogy elrejthessem feszültségem. Szelíden mosolygom rá, ahogy egy kicsit vágyakozva elréved. Mikor pedig válaszol ki nem mondott kérdésemre, megtorpanok és egy kicsit megdöntöm a fejem, úgy hallgatom szavait. Amint befejezi aprót bólintok, viszont nem tudom megállni, hogy ne fűzzem hozzá gondolatom, közben pedig elindulok, folytatva utunkat.
-Nagyvalószínűséggel igazad van. De nincs kisebb vagy nagyobb rossz. Döntések vannak és azok következményei melyekkel együtt kell tudni élni. A múlt pedig... mit ér az a könyv melynek írás közben kitépkedjük az előtte való lapokat? Mi sem vagyunk másabbak az embereknél. A múltunk épít fel minket, eláshatjuk, próbálhatjuk elfelejteni, de a jövőnkre hatással van. - bánt ami történt apa és köztem. Bánt ami történt Gyulával, Eskel ismerősével, ami Fehérvárban történt. Egy szusszanás után még hozzáfűzöm. -Aki nem hal meg fiatalon az megöregszik. Mind a két opciónak megvan a maga gyönyöre és hátránya. - közben a seprű fejével valahova a konyha felé mutatok ahol a többiek küzdenek a vacsorával. Ahogy a vendégszobába érünk leteszem a vödröt és miközben beszél a hozzám közelebbi zsalut kitárom. Ez rossz ötletnek bizonyult, mivel felkavart port sikeresen belélegeztem, másrészt viszonylag tág pupilláimat rosszul érintette a kinti világosság. Párat köhintve figyelek a nőre.
-Ne aggódj, minden el lesz intézve. - támaszkodom meg az ablak melletti falnál. Nem vagyok olyan mint a lentiek, egyből neki fogok és ezúttal igyekszem nem letüdőznia port. Ami viszont biztos, hogy az "apámmal" töltött idő tökéletesen megpecsételt, mindig ügyelve arra, hogy amit kértek megtegyem. Elég sokszor kikaptam mielőtt ide keveredtem.~Így jár az aki nem jár fel ide...~ Értelmét nem látom, hogy állandóan söpörjek így elkezdtem a fali tárgyakat leakasztani és áttörölni amit lehetett, kicsit megvizezve a rongyot. A faliszőnyegeket leakasztva kiraktam a lépcsőre, lent kiporolom. Majd kiakasztom valahova. Aztán, a legmagasabb pontja csillár. Azt szívem szerint rábíznám a varázs-kezekre, nem akad túl sok kedvem felmászni oda, mindent áttörölgetni. Ha csak azt csinálná meg, már én lennék a legboldogabb farkas az erődben. Ezt követően magasság szerint kezdtem leporolni a bútorokat, majd körbeseperve őket a megtisztított helyre tessékelem. Alóla is kitakarítva, visszatolom a helyükre. Amint a vizem megszineződött magamhoz veszem, a faliszőnyegekkel együtt és elindulok lefelé kicserélni a vizet meg kiakasztani a szőnyegeket. Először bent végezzünk utána kezdek majd neki a nagy porolásnak az udvaron.

**Vendég** · Vendég

Farkas vagyok & Vilkas

A takarításnak ketten fogtunk neki az ebédlőbe, viszont ezt egy kecses varázsló, könnyűszerrel felborítja az együttműködésünket. Wilkinával éppen hogy csak sikerült egy kis nosztalgiával feldobni, ezt a kellemetlen feladatot, ráadásul épp a munka javánál tartottunk, azonban ez nem fog olyan könnyen menni, hála Yen-nek. Még mindig nem néztem jó szemmel a varázslóra, de a kezdeti súrlódáson már javítottunk, viszont ez megint csak egy visszalépésre adhat okot. A nő is észreveszi, hogy bizalmatlankodva, hagyom elvinni Wilkinat, és ennek szavat is ad.
- Te is gyám vagy, tudod milyen ez. – jegyzem meg, s ezzel engedem szabadjára kettejüket. Talán túlságosan is ragaszkodó vagyok, azonban nekem Wilkina mindig is az a kislány lesz, kit fizetségül kaptam. Túlságosan is fontos nekem, ahhoz hogy bárkire rámerjem bízni. Ráadaásul, még mindig van mit vele bepótolni, hiszen olyan sokáig elvoltam.
Portalanítás, és suvickolás végelláthatatlan menete lesz ezek után a feladatom. Hogyha azt hittem, egy részt befejeztem, akkor egy másik elhanyagolt bútorfelület mutatkozik meg előttem. Ezért is utálok takarítani, a főzést jobban preferáltam volna, az akármilyen unalmasnak tűnik egy laikusnak a szemszögéből, én órákat ott tudok lenni a fortyogó üst mellett. Előkészület, fűszerezés, kóstolás, ez számomra mind változatos, valamint érdekes folyamat, de most a vendégeknek kell kedveznünk.
Már majdnem elkészült az étkező, csak apróbb simítások voltak hátra, ám engem a társaságra vágyódás elsodort onnan. Szépen bepofátlankodtam a konyhába, hol vár népének javarésze tartózkodott. Kellemetlen, de Lambert vicceit, szinte fegyverként használtam a többiekkel szemben. Jót mosolyogtam Eskel reakcióján, kinek minden a képére volt írva, mintha csak egy kifejező mázolmányt néztem volna. Lambert sértve, visszavonult a viccmesélés mezsgyéjén. Nem tudom örüljek e, vagy sem. Talán én se szerettem volna hallani, Kaer Morhan önjelölt udvari bolondjától.
- Ugyan már Lambert! – szólalok fel, enyhe szarkazmussal megfűszerezve.
Ciri jön az itókával, melynek hangzatos neve, talán a legenda nyomába ér? Sok bort hallottam már, jobbnál jobb névvel illetve, de ez csak a borászok, vagy a kereskedők ötletessége. Néha a szép szavak, csak szép szavak, de magához a kapcsolódó tárgyhoz egyáltalán nem fűződnek.
- Én valami erős ízre számítok ettől a lőrétől. Legyen méltó a nevére! – jegyzem meg, miközben egy kupáért elszaladok, hogy Eskel megszabadítsam a bor felétől.
- Köszönöm testvérem!
- Na és Ciri, micsoda kalandodban volt részed az utóbbi időkben. Volt köztük witchernek való szép mese is, melyet Dandelion megénekelhetne?

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Bloodborne OST - Moonlit Melody#1

**Vendég** · Vendég

Örömmel vette a varázslónő segítségét, mert nyolc személyre főzni nem egyszerű. A temérdek zöldség, amit meg kell pucolni, még az évek rutinjával is hosszadalmas munka lett volna. Főleg, hogy a másik segítsége faképnél hagyta. Emiatt mégsem állt neki vitatkozni vele. Veszett ügy lenne, talán többre menne, ha a fallal kezdene ordibálni, az legalább nem vág a fejéhez alpári dolgokat és még az is lehet, hogy több mindent fog fel a mondandójából. Az asztalon pihenő korsót alaposan meghúzta majd alkarjával letörölte a száját, elkerülve a ruháján helyet foglaló szegecseket.
-Úgy vélem Geralt is szívesebben csatlakozna az asztali társasághoz. Amint pedig ezekkel végzünk és a hús is megvan, nem sok teendő vár már ránk. Hagynunk kell az időnek, hogy tegye a dolgát.
Elismerően figyelte, a varázslónő milyen könnyedén és gyorsan fejti le a héjakat a mágia erejével. Ilyenkor azért az irigység apró szikrája felsejlik az öreg szívében, hogy milyen jó is lenne neki is efféle ajándék. Egy halk hümmentés után mégis elfordult és tekintetét a tűz felett az asztali társaságra emelte. Ügyet sem vetett Eskel Lambertnek intézett provokálására, de utóbbi visszavágásra már felkapta a fejét és elkapta a tüskés piperkőc pillantását. Megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit, a fiatal farkas hiába villogtatja a fogait, ha harapni nem tud velük.
-Ha emlékezetem nem csal két nap járásra akad is egy ilyen hely. – fordult féloldalasan Yennefer felé.
Az erőd elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen lépten nyomon keresztezniük az útjaikat és elviselni egyesek intolerábilis személyiségét. Ám most, hogy teljes a létszám és jeles alkalmak egyike van, amely okot ad az ünneplésre, elkerülhetetlen élvezniük egymás társaságát. Megpróbált inkább csak a jó dolgokra fókuszálni. Leginkább arra ahogy Cirilla szeretetteljesen átöleli majd csókot lehel Lambert tenyérbemászó képére. Kíváncsi volt mi járhatott a kis boszorkány fejében, ami ilyen tettre sarkalta. A meglepetéseknek, pedig itt még nem volt vége. Először a tervrajzok, most pedig egy bor. Ki tudja mi lapulhat még a hercegnő nyeregtáskájában.
-Blaviken-i mészáros? Drága Melitele, hát eszüknél vannak ezek? Azt hittem a Zerrikán Sárkány Pisánál aberráltabb nevet nem tudnak italnak adni. – kerekedtek ki a szemei.
Egy régi, ütött kopott réz üstöt vett magához és egyik kezével kisöpörte belőle a leülepedet port. Nem szép darab, de arra, hogy az asztal és a kondér közötti távot megtegye benne a hússal, arra tökéletes. Kisétált és az asztalra helyezve, elkezdte felkockázni majd két kézzel pakolni bele az egyenletesen, tiszta vágásokkal felvagdalt szeleteket.
-Én sem mondhattam volna szebben, mint Eskel. A hibáink tesznek minket azzá, akik vagyunk, végül is, emberből lettünk mi is. - balgaság lenne feltételezni, hogy még mindig emberek. Igen vannak közös vonásaik mind mentálisan, mind testileg, de a különböző lények melyeknek mutagénjeit a szervezetükbe juttatták már teljesen átformálták a testüket – Köszönjük, hogy gondoltál ránk.
Most, hogy közelebb volt Cirihez és elmúlt az újra találkozás kezdeti fellángolása, már rá mert térni az oldalát furdaló kijelentésre, főleg hogy Vilkas is alkalmat nyújtott a kérdés feltételére.
-Igen szívesen hallanánk a történeteidet és említettél egy macska vajákot is Ciri. Mesélnél róla egy kicsit? – puhatolózott. – Talán nem vagyok a legjobb véleménnyel róluk, de neked is tisztában kell lenned a hírükről.
Nem tehetett róla, aggodalom töltötte el a tanítót az állítólagos barát hallatán. Nem elég, hogy a macskák mutagénjei sokszor károsították az egyéneket mentálisan, de amit az évszázadok alatt elkövettek azt sem lehet könnyen elfeledni. Ciri még fiatal, sok mindent kell még tapasztalnia, de a legutolsó dolog amit kívánt neki, az az volt, hogy egy barátnak tekintett személy szúrja hátba.

**Ríviai Geralt**

Yennefer,

a Farkasok

& Geralt

️️️️️️️️

Ha tudnám se akarnám letagadni, hogy mennyire visszaidézi az egész helyzet azokat az éveket, amikor fiatal tacskókként tettük próbára Vesemir türelmét és hallgattuk meg tőle az áltlunk elkövetett csínyek miatt azokat prédikálásnak tűnő monológokat, amik végős soron azzá a vajákká tettek minket, akikké lettünk.
A vén mesterünknek azért még most is igencsak próbára tesszük a türelmét, különösen ha azt nézzük, hogy Lambert mivel próbál szórakoztatni minket.
Azt pedig el kell ismernem, hogy a nevelő célzatú ütlegelés után kijár a Józan ész hangjának egy kis szóbeli abajgatás is, hogy annyi önuralomra tegyen szert erre a néhány napra, amivel elkerülheti, hogy valaki komolyan ártani akarjon az egészségének.
Csak tudóan mosolygok miközben személem a regulázást, miközben még mindig a zöldségek lecsupaszításával foglalatoskodom.
A vár tulajdonjogával kapcsolatos kérdésem mitha pár sötét felhőt idézne Vesemir homlokára. Engem is zavar, hogy ilyen komolyan meg kellett alkudnunk az otthonunk miatt, de nyugtat a tudat, hogy amit tudtam megtettem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből.
- Miért tenném? - néztem oldalt az öreg vajákra kérdő tekinttel - Legszívesebben én is behúztam volna annak a fajankónak.
Az ide telepítendő helyőrség gondolata nem tetszik, de el kell ismernem, hogy ésszerű kompromisszum. Még akkor is ha nyilvánvalóan nem Henselt fejében született meg az ötlet.
- Amíg Lambert nem jön haza télire nem lesz bajod velük. - mondtam Vesemirnek
Bár már megette a kenyere legjavát, de attól még vaják és megvan a magához való esze. Nem ő lesz, aki nekiáll provokálni a katonákat, azokba meg csak szorult annyi ész, hogy ne kötözködjenek túlságosan egy vajákkal.
- Szándékomban áll átnézni az iratokat. - bólintottam egyetértően a javaslatára
Az öreg mesterem kérdésére miszerint Yennefer csatlakozna-e hozzánk a főzésben, egy moderált kuncogás hagyta el az ajkaimat.
- Talán jobb, ha nem erőlteted túlságosan a dolgot. Yen szeret minden kényelmetlenséget a könnyebbik oldaláról megfogni. A végén még elvarázsolná az egész konyhát.
Ciri újból feltűnik a konyhában és a lehető legváratlanabb módon oldja Lambert egyre hitványabb humorának problémáját: Megöleli a nagyszájú vajákot.
Nem tudom, hogy mennyire érte váratlanul a szeretetnek ez a kinyilatkoztatása, de azt hiszem Ciri nagyon jól ráérzett arra, hogy miként lehet a leghatékonyabban megoldani a magát észre nem vevő udvari bolond problémáját.
Sejthettem volna, hogy nem csupán merő szívjóságból teszi ezt, de azzal, hogy Lambertet megszabadította a töménytől, nem csak magának tett szívességet.
Hálásan nézek rá, miközben eszébe jut valami és kilohol a szabadba.
Pár palack borral tér vissza és Vilkas kivételével szinte mindenkinek a kezében nyom egyet a Farkasok közül.
Az ital neve keserédes emlékeket ébreszt fel bennem. Streogoborral nem találkoztam a blavikeni események óta, Renfi emléke pedig néha-néha visszatér kísérteni, de végső soron az a városka egy dologra tanított meg: Az embereket csak a felszín érdekli és a cselekedetek mögött lévő tényleges okok nem.
Keserű lecke volt, de szükséges. Az idő pedig segített az ott szerzett sebeken legyenek azok a test vagy a lélek sérülései.
Bár komor gondolatok sorjáznak a fejemben, de az arcomon nem látszik, hogy milyen emlékeket élek át.
Átveszem Ciritől a palackot és egy kedves mosolyt villantok rá.
- Köszönöm. - nézek bele a szemébe hálásan, majd magamhoz vonom egy atyai ölelésre - Reméljük, hogy nem csak addig fog kitartani a hatása, mint Renfri verőlegényei ellenem.
Ugyan nem életem hőstettét juttata az eszembe, de a lányom ajándéka szívből jött. Emiatt pedig még a haragnak vagy keserűségnek még csak az árnyéka se jelenik meg a szavaimban.
- Ne szamárkodj már! - mondom Cirinek kedvesen és a füle mögé söprök egy hamuszínű tincset - Jó szívvel adtad és ez a fontos.
Vilkas érkezése újból Lambertre tereli a figyelmet, nekem pedig kedvem lenne úgy az arcomba temetni a kezemet, mint amikor Kökörcsin elmesélte, hogy hányszor úszta meg AnnaHenrietta haragját Toussaintban.
Lambert biztos ki fogja használni a lehetőséget, hogy ismét megnyúzza az idegeinket a vállalhatatlanul pocsék favicceivel.
Yennefer megjelenése visszaterel minket az ételkészítés kérdéséhez. Enyhe önironiával a hangjában, de közli Vesemirrel a korábbi okfejtésem tartalmát, nekem pedig megfordul a fejemben, hogy talán ismét kedve volt egy kicsit engedély nélkül nézelődni a fejem belsejében, mert gyanúsan ugyanazokkal az érvekkel él, mint én.
- A vaják megtanul egy-két dolgot, ha egyedül utazik. - húzódik alig látható kacsintásra kénsárga tekintetem, ahogy belenézek az ibolyaszín szemekbe - A nyúzás meg nyúzás, akár szörnyről beszélünk, akár zöldségekről.
Kerítek három poharat, amibe nem szégyellek bort tölteni és az üveg felbontása után Yen és Ciri felé nyújtom az italokat.
Eskel és Yennefer összehangolt támadása Lambert komédiás képességei ellen úgy tűnik megoldja a kéretlen és faragatlan viccek problémáját és megkíméli Keszeget attól, hogy a nevén élcelődjön Kaer Morhen korai kopaszodásban szenvedő legjóképűbb vajákja.
Komolyabbik testvérem okfejtésére egyetértően bólintok Ciri felé, ismét megerősítve abban a néhai hercegnőt, hogy értékelem a kedves gesztust a részéről.
A Lambert hangjában jól megbújó féltékeny élről tudomást se veszek. Nem azért teszem amit teszek, hogy dícsőítsenek, vagy rajongjanak értem. Belekeveredek dolgokba tény, de sosem a hírnévhajhászás miatt, hanem mert vagy sodornak magukkal az események, amikre csak reagálni tudok, vagy mert eltökéltem magam egy cél mellett, amit nem fogok feladni.
Ha emiatt irigyel, az az ő baja.
- Ezek szerint te még nem jártál az aljább vizimai kocsmákban, ahol egy orenért ihatsz Nilfgaardi kígyóhugyot. - mosolygok enyhe kihívással a hangomban Vesemirre
Az öreg vaják szavai egyértelművé teszik, hogy lezártnak tekinti Lambert mindkét témáját és valami érdemes dolgot szeretne a beszéd tárgyává megtenni.
Szavai alapján nem lep meg, hogy felvette az aggódó nagyapa szerepét. A Macskák nem éppen a becsületükról híresek, de emiatt nem feltétlenül jó ötlet mindegyiküket gégemetszőként kezelni.
- Megértem az aggodalmad Vesemir, de nem kell minden árnyékbe Éjlidércet látni. - mondom - Hagyjuk, hogy meséljen. Bizonyára nem csak neki van itt sok mondanivalója.

**Ciri**

The Wolven

Storm

️️️️️️️️️️

Amikor bevetette a mondatot, mely nem csak a saját, de minden jel szerint az anyja szívét is ellágyította, egy vigyorral meg némi játékos értetlenséggel fogadta Yennefer parancsolgatását. Emlékezett erre. Mélyen az eszébe vésődtek azok az idők. Nem volt ő hercegnő. Soha nem is akart újra az lenni. Az ő helye az úton volt, Kelpie nyergében, karddal a kezében. Vaják volt, végérvényesen és visszafordíthatatlan.
– Hát ez azért lehet anyácskám, mert nem vagyok hercegnő. Vaják vagyok. – Fűzte hozzá, mielőtt Yen lelépett volna. Kisvártatva pedig maga is visszalépett a folyosóra. Ami pedig a szeme elé tárult, elindította valahova mélyre a saját agyában.
Minden pillantás, amit a kastélyra, meg annak lakóira vetett egy hatalmas örvénybe kergették, melyben a régi emlékek gyűltek össze. Ezért örült annyira mindenkinek. Így volt képes merő jóságból kifejezni a szeretetét Lambert felé. Akkor is, ha a másik látványosan nem értette mindezt. Sebaj. Nem neki kell érteni, gondolta. Elengedte a füle mellett a visszaszúrást. Ha egy kövön fog fetrengeni és értelmetlen dolgokat beszélni, azt bizony a lerészegedés miatt akarja tenni. Soha többé nem akar olyan transzba esni, mint akkor először. Ezért is limitálta a képességei használatát. Meg aztán Eredint sem óhajtotta a nyakába, ahogy a többi nagy tudású, a vérére szomjazó idiótát is messziről kerülte. Addig volt jó dolga, míg vajáklány maradt. Addig a legnagyobb problémája az aktuális szörny leölése volt. Kifejezett undorral viseltetett már az elementálok és egyéb gólemek iránt. Nem volt velük szórakoztató a harc, pusztán fárasztó. Meg aztán keveset fizettek érte. Az egyetlen, amiért megérte velük foglalkoznia, azok a tekercsek, melyeket a régi vajákmesterek rejtettek el. Rendszerint ugyanis gólemek őrizték ezeket. Persze volt amit lidércek, vagy villásfarkúak, de ők voltak a kivételek.
Míg ezen morfondírozott be is fejezték a muflondarabolást, s ahogy Eskel megmosdott, ő maga is lecsutakolta a kezét. Aztán beloholt ugyan a konyhába, de hamar ki is viharzott a borokért. Üdvözült mosollyal szökdécselt vissza vele, majd mikor átnyújtotta, teljesen maga alá roskadt. Mert mondhatott bárki bármit, Lambertnek volt igaza. Közvetetten mindenki fejéhez vágta, hogy sosem lesznek olyan híresek, mint Geralt. Ez pedig nem töltötte el boldogsággal, mert a jó szándék, nem volt egyenlő a jó kivitelezéssel. Csak húzta a száját és grimaszolt, minden szépítésre. Mikor pedig a kezébe kapta a kupát, aztán a bort, hirtelen betetőzött az egész. Koccintott egy gyorsat mindenkivel, aztán lehúzta az italt, mielőtt válaszolt volna bárki más kérdéseire. Nem akart mesélni. Ha pár perccel ezelőtt kérdezik meg, hát be nem állt volna a lepcses, viszont így, hogy mindenki előtt idiótát csinált magából, nagyon nem volt kedve hosszasan magyarázni. Viszont nem is tudta őket szó nélkül ott hagyni. Nézegette egy kicsit a kupáját, aztán belefogott.
– Skelligét védem a trolloktól, küklopszoktól, ködlényektől és egyéb rusnyaságoktól. Agyoncsaptam egy vérfarkast, meg pár szirént. Ja meg pár banditát is levágtam, mert marhára útban voltak a dolgomhoz. – Sorolta el, aztán letette a kupáját. – A macska miatt meg nem kell aggódni. Karméle már-már olyan, mintha ti neveltétek volna. Most pedig engedelmetekkel megyek és szétverek valamit. Vagy lekaparom a saját arcom. Eldöntöm, míg kiérek.
Kiviharzott. Nem foglalkozott senkivel és semmivel. Nem haragudott rájuk. Magára volt dühös, amit képtelen volt szó nélkül hagyni. Amint az udvarra ért, akkorát rúgott a legközelebbi vödörbe, hogy az igencsak messzire szállt. Leakasztotta a kardját a hátáról, aztán felvett az egyik rekeszből egy gyakorló fegyvert. Eldöntötte, hogy elver valamit.
Ennek okán aztán fellépett a falra, meglökte az ingát, aztán bekötötte a szemét és felugrott a cölöpökre. Összpontosítani kezdett. „Sose gyakorolj egyedül, mert csak a hibáid vésik mélyebbre.” Vagy legalábbis hasonlót emlegetett Vesemir bácsi mindig. Most azonban nem gyakorolt. Kifejezetten a dühét akarta levezetni valamin, amit jól ismert. Felvette hát a küzdőállást, aztán hallgatózott. Huss. Huss. Huss. Az inga lengésének hangjára figyelve előrébb lépett és csapott egyet jobbról, majd hátra ugrott a gyakorlóeszköz alsó karja elől. Egy vágás hátra, piruett, hárítás a háta mögött. Figyelt a lábmunkájára. A légzése volt az egyetlen, mely tükrözte azt a haragot, melyet maga iránt érzett. Hamarosan pedig az inga túloldalára lépett, ott is csapott egyet, megforgatta a kardot maga előtt, mintha nyílvesszőket védene, mielőtt szúrt volna. Huss. Túl közel hallotta azt az átkozott fadarabot. Lehajolt egy felülről jövő támadás elől, aztán bajról jobbra vágott, megpördült, miközben a fegyverét precíz, de gyilkos mozdulatokkal forgatta, hogy ellökje a felé nyúló képzelt karmokat.
Percekig gyakorlatozott, átvéve minden mozdulatot, melyet valaha tanult. Akár itt, akár az Úton. Végül pedig, a harag utolsó szikráját is kilökve magából, hangos csattanással az inga testébe vágta a gyakorlófegyvert. A gyakorlószerszám mozgása megtört, az életlen fém pedig mélyen vésődött a kis testébe. Leugrott hát egy szaltóval, mielőtt lekapta a kendőt az arcáról. Megnyugodott valamelyest, de még mindig hülyének érezte magát. Irtózatos idiótának.
Felpörgött az elméjébe minden, amit az elmúlt időkben átélt. A Patkányok megszégyentelenített emléke, a landolás Skelligén, a Fehérvári események a rőthajú szukafattyával, meg a griffel. Leült a cölöpök mellé, fél térdét maga elé húzva, míg a másik lábát kinyújtva. Jobb kezét a térdén pihentette, míg a balt maga mellé ejtette. A feje halkan koppant a fán, aztán újra és újra ütemesen. Végül ezt is elunta, s csak arra tudott fókuszálni, hogy itthon van és a feje felett sötét fellegek gyülekeznek. Minden jó élményre jutott egy nagy adag idegeskedés. A boldog percekre egy ilyen kikelés, mint amit levágott az előbb. Tudta, hogy ez a világ rendje, csak a tempó gyötörte végtelenül.
Tenni akart azért, hogy a kellemes pillanatok vele maradjanak, de ahogy kapkodott értük, csak úgy érezte, még jobban kicsúsznak a kezei közül. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy akkor ne nyúljon utánuk, mert akkor ott maradnak, mégsem tudott ekképp cselekedni. Könnyebb mondani, hogy engedd el, gondolta. Ne foglalkozz vele és akkor a boldogság veled marad. Ilyen átkozott baromságot sem hallottam még. Vagy aki kitalálta egy percet sem volt olyan erő birtokában, amiért egy kontinens, meg két másik dimenzió üldöz. Mihez kezdjek?
Efféle sötét gondolatok bújtak elő az agyából, mikor meghallotta a hatalmas csattanást. Mintha fa tört volna ripityára a sziklákon. Akárha egy méretes szekrény zuhant volna ki a toronyból. Vagy egy ágy. Ettől a gondolattól, pedig nem bírta ki, hogy el ne mosolyodjon legalább egy kissé. Tessék. Ismét egy kis vidámság. Már nagyon várta, hogy ez hogyan fog elillanni mellőle.

**Vengerbergi Yennefer**

Farkas vagyok

Partybusz

️️️️️️️

Magam is egészen meglepődtem, milyen hirtelenséggel szűnt meg az elébb még hegyeket ― és ágyakat megmozdító haragom. Mintha egyszerűen elvágták volna. Mint nyári fergeteg, amilyen hirtelen jött, el is múlt. Elégedettséget éreztem, amiért elégtételt vehettem Kaer Morhen legjobb, fiatal gesztenyére emlékeztető hajszálaitól hemzsegő ágyától. Nem a késének más asztalhoz való törülése az egyetlen dolog, amiért Triss-nek ― ha ugyan valaha megkerül, bárhol is van most ― felelnie kell.
Csendben voltam, a többi farkast hallgattam. Amit egymás közt beszélnek, és amit csak gondolni mernek. Hallottam Geraltot is. Azt is, ahogy káromkodott, és azt is, ahogy lélegzetvisszafojtva szedte a fokokat a toronyszobáig.
― Biztosra vettem, hogy ajtóstul rontasz majd be a toronyszobába. Jer, ne állj ott, mint a fakutya. ― felelem, még a távoli, magasba hágó bérceket figyelve.
Csak akkor pillantok oldalvást, amikor tudom, Geralt biztosan mellettem áll. Arcomon nyoma sincs haragnak, szomorúságnak, vagy keserűségnek. Épp ellenkezőleg. De hagyom, hogy erre maga jöjjön rá.
― Hát ilyen karót nyeltnek tűnök? ― hüledeztem, pajkosság szikrájával a hangomban. ― Hisz épp, csak megágyaztam ennek a beszélgetésnek.
Lepillantottam én is a mélybe, impulzív mesterművem maradványaiban gyönyörködve, majd egy egészen halovány, meleg pillantással cirógattam meg Ciri hátát, ahogy elhaladtak a romhalmaz mellett Wilkinával.
― Én is sajnálom. Jó ágy volt; tömör tölgyfa keret, ágybetét… ― vontam vállat Geralt bocsánatkérésére.
Hogy direkt vagy véletlen értettem-e félre, azt nem árultam el. Mindenesetre a pajkosság maradékát őriztem az arcomon.
― Nem a te hibád volt, hogy Triss az asztal alatt keverte a kártyát. Te épp csak… Hm. Két szék közé estél. Pedig épp összebútorozni készültünk. Megint.
Beismerem, jobban szórakoztam a bútorokkal és berendezési tárgyakkal kapcsolatos szójátékaimmal, mint kellett volna, és ha másból nem is, a vajákom ebből érezhette, hogy nincs minden veszve.
― De jóból is megárt a sok. Menjünk, Geralt. Itt még a falnak is füle van.
Az élre törtem, hogy magunk mögött hagyjam az immáron tiszta, ámbár ágyatlan szobát, és a lépcsőn leballagva csatlakozzak a lassacskán összeverbuválódott társaságnak. Elpillantottam a kibontakozó kártyaparti felé, és ahogy megpillantottam az egérszürke hajú lányt, megemeltem a hangom.
― Tessék, erre szükséged lesz! ― azzal fogtam a Ciritől nem olyan rég kapott szütyőt a paklijával, és egy elegáns mozdulattal odahajítottam neki három láb távolságból. ― Mutasd meg nekik, hogy kell ezt csinálni, kislányom.
A szemem sarkából kiszúrtam Vesemir mestert, de még mielőtt odamentem volna hozzá, váltottam Geralttal egy pillantást. A közel tíz lábnyi úton, ami köztem és az erőd alfája közt feszült, útba ejtettem még Wilkinát is. Nem mondtam neki semmit. Szóval legalább is nem. Csak ahogy elmentem mögötte, érintettem meg a hátát gyengéden, egyetlen hosszú pillanatra. Mintha azt üzenném, „ne haragudj, hogy alávetettelek ennek, ügyesen álltad a sarat”.
Aztán végül megálltam a farkas mester előtt, karba font kezekkel, büszke tartással, készen arra, hogy az évszázad szidalmának lesz a fültanúja az ódon Kaer Morhen.
― Magyarázatot követeltél, itt van egy. Geralt majd egy évig a hátam mögött húzta az akkori legjobb barátnőmet. Amiért majd ő is megkapja a maga részét, egyébként, azt garantálom. Az az ostoba ágy csak megnehezítette a dolgokat. Aggodalomra semmi ok, pótolni fogom a kárba ment bútort. Kényelmesebb és nagyobb lesz, mint Kaer Morhen néhai legjobb ágya.
S amint megtárgyaltam Vesemir mesterrel a csere-alku részleteit, a kártyaparti oldalába léptem, ahol már javában forró volt a talaj.
― Szomjan halok, adjatok valami erőset. Ma éjjel egy öreg csizmából iszom.

Kaer Morhen || 544 szó

Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Nagyon jól szórakozom rajtatok, remélem, ti is jól mulattok! Továbbra is igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy majdnem mindenkinek jusson belőle egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, azzal az indítvánnyal élnék, hogy augusztus 30-án találkozzunk újra!

**Wilkina**

F
a
r
k
a
s

F
a
l
k
a

Állandó edzés. Edzeni kell a fémet, különben a csatában mond csütörtököt. De mi van ha azzal együtt is tönkre megy?
Yennefer a gondolataimban ordító kérdésre felelt. Sajnos még nem szoktam hozzá, hogy van aki hallja ezeket. Most kezdjek félni vagy ráérek később is?
-Így. - válaszolok kérdésére majd tovább indulva figyelek rá, kicsit lassítom lépteim és a seprüt is vállamnak támasztva pihentetem.
-Én így gondolom. - nem fogom ráerőltetni a nézeteimet. Nagy valószínűséggel megvan az oka annak, hogy ő másképp látja. Ha pedig a többieket is megkérdeznénk, ki-ki a maga gondolatát és igazát hangoztatná. Éles pillantására végigfut a hideg a hátamon, majd érdeklődve tekintek rá, nem értve az okot. Kérdésére pedig biccentve felelek.
-Pont ez. Bizonyára te is éltél át olyan dolgokat, amelyeknél azt kívántad, bár meg se történtek volna vagy hamar véget vetettek volna a szemvedésnek. Ahogy idősödsz több minden ér. Megvan a gyönyöre az öreg kornak, a sok történettel, mit megél az illető, viszont ott van az öregedés nyomorúsága is és most nem csak Vesemir sajgó ízületeire gondolok. Ha pedig fiatalon veszted el életed, kevesebb dolog ér. Biztos tudod a két fiatalról szóló történetet. Fenébe... nem jut eszembe a nevük, de talán nem is lényeges. Két ellenséges család leszármazottjai, titokban összeházasodnak, majd öngyilkosok lesznek. Nem nőlnek fel, nem ismerik az öregedés folyamatát esetleg a család édes terhét. Csupán szerelmüket, mely ha úgy vesszük haláluk pillanatában nem illant el, hanem örök marad. - vonom meg vállam miután vége zavaros magyarázatomnak. Miközben sétalunk feltesz egy másik kérdést, mire szomorúan sóhajtok.
-Helyesebben, ki volt. Egy erdőjáró törp volt. Volt egy öreg kancája és pár kutyája. A kutyákat fejszével ölték le, az idős kancát pedig, amit az egész község bérelt tavasszal, halálra szúrták vasvillával, Gyulát pedig máglyára vetették. Az egész azért, mert nála pihentek éjszakára a lovaink. - foglalom össze, hogy viszonylag teljes képet kapjon a történtekről. Egy olyan élet veszett kárba, mi megelőzhető lett volna, ha Armant a Bargestek elé vetem. Ha nem adok számára egy új esélyt. Megszorítom a seprű nyelét, belegondolva, hogy az én kezemen szárad a törp vére.
A szobába érve pedig cselekszem is és enyhén eltáltom szám, hogy a bagoly üregnek mennyit számít a beáramló kevéske fény is. Kuncogására egy aprót mosolygom, majd kitekintve az ablakon az udvarra terelődik figyelmem. Nem éri meg kiöntenem a vizet, ha nem akarok valakit véletlen nyakon borítani. Amíg Yennefer a felhalmozódott szeméttel volt elfoglalva magam a faliszőnyegekete tessékeltem ki, valamint nekiálltam porolni. Dicséretére elmosolyodom
-Köszönöm. - próbálom dicséretnek felvenni. A csillár pedig... jajj neki, ha az én kezeim közé kerül... alacsony termetem miatt szerintem egy szék támláján kellene egyensúlyoznom, hogy lábujjhegyről elérjem. Szerencsémre viszont a fekete varázslónő megmenti és figyelem ahogy megtakaritja. Hálával vegyes csodálattal tekintek rá és igen, én vagyok az ódonvár legboldogabb farkasa. Magamhoz véve az eszközeimet sasszézom ki az ajtón vigyázva, hogy ne boruljak le a lépcsőn. Nagyjából fél úton egyensúlyozhattam, mikot meghallom Yennefer hangját azonnal behúzva nyakam és hallom ahogy a fa szerkezet megadja magát. Azt hiszem tervem dugába dőlt. Fogást váltva aszőnyegeken sietek le, hogy a Fehér Farkast kikérdezzem a következő lépésről. Ahogy a szövetekkel bíbelődve bicegek betekintek a konyhába a többieket keresve.
-Szerintem rájött... Geralt, mielőtt felmegyek keressek valami úszásra alkalmas öltözetet vagy inkább béleljem ki az ingem hogy tompítsam az esésem az ágy maradványain. - mellkasomhoz fogott anyagoktól nem látni arcom, hangomból is felfog majd értetlenül pillázok az italozókra. ~Ez nem ér, hogy ők végeztek...~ Végül egy szusszanással később kiviszem a falvédőket meg a vizet, kikerülöm az ágy maradványait. Elhelyezem a szöveteket, kiborítom a vizet, kiöblítem a vödröt és friss vizet húzok bele. Megfordulva látom fehérleni Ciri haját. Nem tudom mennyire jó ötlet a fehérvári események után, végül nagy levegővel lépek oda hozzá.
-Valami zavar? - nézek rá aggódón, majd egy apró mosollyal az arcomon biccentek a bejárat fele.
-Ne itt kint üldögélj, gyere, igyunk meg valamit. - invitálom. Ha elfogadja az ajánlatom kezet nyújtok felé, hogy segítsem talpra állítani, ha nem szomorúan veszem két kezembe a vödör fülét és sétálok vissza.

**Vendég** · Vendég

Eskel & A Falka @

Ez az este bizonyos szempontból egyre érdekesebb. Lambert az agyamra megy, de ez nem újdonság úgy egy fél évszázada szinte minden télen. Ettől függetlenül az határozottan érdekes, hogy a jelek szerint irigyli némileg bátyánk hírnevét. Melitele tudja, én valahogy annyira nem. Persze olykor én is ugratom vele, ez már csak természetes. Családban marad. De irigyelni aligha. Amíg a vaják megmarad az ösvényen és csak a következő betevő fojtólidérccel foglalkozik, nos az túlzás lenne, hogy addig lelkileg nem megterhelő a dolog, de kevésbé mint a koronás fők közeli barátsága. Ethain messze közvetlenebb és egyszerűbb lélek az északi uralkodók többségénél, a nilfgaardi fekete császárt végképp nem is számolva, de még az ő fogadásai is kikészítik az idegemet. Részemről a dicsfényt meg a bálokat és a mágikus szeretőket meghagyom Geralt testvérnek. Az én utam a kardé. De a jelek szerint Lambert öcsénkben azért dolgozik a hiúság. Most őszintén? Miért pont ezért ne lenne dühös a világra? Ha már ez a fő hobbi tevékenysége. Ez meg az ő útja. Vele se cserélnék. Nem szeretem az értelmetlen tevékenységeket, mint például megváltoztathatatlan dolgokon rágódni évtizedekig. De persze nem fogok beleszólni, ő tudja mi a jó neki.
Lerogytam egy székre és kényelmes, enyhén hátradőlő pozíciót vettem fel, kénszín szemeimre félig leereszkedtek a szempilláim. Nem, nem aludtam. Ez inkább egyfajta éber meditáció. Nem volt mit mondanom Lambert vagdalkozására, sem az egyéb eszmefuttatásokra. Ha pedig nincs mondandóm, nem szólok. Pusztán levegőpocsékolásért felesleges.
Ciri kitörésére nyíltak ki a szemeim. Nem a hőzöngésre, az az ő dolga. Nem hat meg és nem is érdekel. Itt van Yennefer és itt van Geralt, nekik jobban helyre kell tudniuk rázni az érzelmeit mint nekem. Pusztán csak bólintottam egyet és egy rövid mondatot fűztem hozzá.
- Harcoltam már Karméle La Vallette oldalán és egyet értek - bólintottam. - Remek harcos, képzett vaják és tisztességes ember.
Utána újfent magamba mélyedtem, de azért figyelemmel követtem a helységben zajló eseményeket, beszélgetéseket, Ciri kiviharzását. Magamban vállat vontam. Majd megnyugszik. Nem pendelyes kislány már, hogy állandóan futkosni kelljen utána, ha pedig mégis, akkor egyszerűen nem való az útra. Mindenkinek meg vannak a maga félelme és koloncai, de nem lehet örökkön valaki segítségével birkózni ezekkel. Meg kell tanulnunk magunknak is elcipelni. Van aki a dühbe menekül, mint Lambert. Van aki igyekszik elfogadni a sorsát. Mint én. Van aki meg megosztja lelkét, mint Geralt Yenneferrel. A kettő elvégre mindig több mint az egy meg egy. Cirinek is meg kell tudnia megharcolni a saját démonjaival. Most aligha fegyvermesterre van szüksége, hát hagytam, csinálja ami jó neki.
Elfojtottam egy mosolyt, amikor Wilkina átsántikált egy vödör vízzel, meg egy fáradt-ingerült pillantással a termen. Ahogy a kaedweni bakabölcsesség mondja: az is szolgál, aki krumplit hámoz. Jó életbölcsesség azt hiszem, nem is csak a bezupált gyalogosoknak. Talán Lambert öcsénk is megjegyezhetné. A frontok hősei mögött is ott áll a biztosító gyalogság, a hadtáp szekeres, a szakács, a varga, a tábor szabász. Nélkülük hős sincs. Az élet sokkal egyszerűbb, ha elfogadjuk benne a saját helyünket és ott teljesítünk a lehető legjobban.
Kellemetlen, erőteljes robajra kaptam feljebb a fejemet. Nehéz fatárgy ütődése a kövezeten. Mivel viszonylag kicsinek tartottam az esélyét, hogy valaki egy szabadnapos küklopszot nevelget a vendégszobában, így ez megint valami olyasmi lesz, ami nem rám tartozik. Ha mégis, azt hiszem akkor sem. Nem. Ezt beszélje meg szépen Geralt és Yennefer egymással. Sztoikus nyugalommal töltöttem magamnak egy kupica gégepukkasztót majd lehúztam, aztán Vesemirre néztem.
- Nem vagyok bútorasztalos - jelentettem ki minden ellenkező ötlet felmerülésének esélyét is előre negálva. - Ha kaedweni asztalos céhnek mondjuk alp problémái vannak, hajlandó vagyok javításért vállalni a melót, de többet ne várj tőlem. Pont.
A bátyánkhoz befutó Wilkina halk szavai is arról árulkodtak, ez tényleg nem olyasmi, amibe bele akarok folyni. Az én gondolataimat különben is egy másik nőszemély uralta az utóbbi időben. Nem fekete, hanem vörös és nem mágikusabb mint akármi fehérnép, de... öhmm... jó lenne vele találkozni. Már csak szakmai okokból is, mint orvos talán tudna egy-két szaktanácsot adni. Jut is eszembe! A poharamat hozzákoccantottam a fedeles ónkancsóhoz, hogy a figyelem egy pillanatra felém terelődjön.
- Mielőtt előkotrom a gwent kártyáimat és felmosom Wilkasszal a padlót gondoltam így a tavasz erős közeledtével szólok előre: ha csak Yenneferék nem hoznak különösen egyebet igénylő híreket, akkor az idei télen nem térek meg Kaer Morhenbe - foglaltam össze. Vagy húsz éve nem múlt el itt tél nélkülem, talán éppen ideje egynek. - Szóval még ne temessetek és Lambertnek ne hagyjátok, hogy bevágja a cuccaimat a zaciba. És most... Wilkas, megtanultál már tisztességesen játszani? - fordultam testvérem felé.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

Farkas vagyok & Vilkas

Mivel Wilkinat is kiemelték mellőlem, ráadásul nem más, mint a varázslónő, így kénytelen voltam beletörődni abba. Fontoskodtam, szorgoskodtam, azonban nem rendelkeztem takarítónő vénával, így a kezemben se állt túl jól az a seprű. Ide-oda mozgott a cirokot esetlenül. Vajon ha egy asszony meglátna, az kitépné a kezemből, ahogyan itt kellemetlenkedek vele? Megmosolyogtat az elképzelés, ám ha már elvállaltam, még ha nem is a legnagyobb alapossággal, de végezni szeretnék. Mikor kezdtem megunni az egyedül létet, s nagyjából feltakarítottam, mely tisztaság leginkább egy kikötői tavernát tükrözött, hát csatlakoztam a többiekhez. Hogyha kapok érte Yen-től, az nem nagyon izgat, a legtöbbünk nagyobb koszhoz van szokva.
Beérve a konyhára, látom, hogy a java ott várakozik. Ahogy végignézek rajtuk feltűnik, hogy egyikük se erőlteti meg magát, így én se tűnök ki a tömegből. Lambert fájdalmasan szellemes aranyköpései teszi próbára a társaságot, melynek csak az utóhatásait kaptam el. Komolytalanul, ám szeretném, ha elismételné azokat a fantasztikus vicceket, a lehető legkevésbé szarkasztikus hanglejtéssel. Leginkább a többi vaják reakciója érdekel, talán az jobb kedvre derít.
Leginkább Cirire koncentráltam, a többiekre már épp elég időt fecséreltem, többször is hallottam egy-egy eseményt, melyet a kupáink fölött megbeszéltünk. Szeretnék valami újdonságot hallani, amely még nem járta be Kaer Morhen düledező falait. Az egyik testvéremmel megosztozunk az italon, így szerencsére nekem is van mivel öblögetnem a torkom, miközben a fakó hajú leány mesél. Nagy odafigyeléssel hallgatom, míg más mondjuk Eskel, épp hogy csak nem alszik. Egyedül a légzése árulkodik arról, hogy nem untatja a történet annyira, hogy elalszik. Nagyokat bólogatok a mondandójára, valami viszont elpattan benne.
- Csak nyugodtan, ebben a várban amúgy sincs túlságosan értékes holmi. - mondom meglepve, miközben vakarom a fejem. Nehéz megérteni a hölgyeket, néha Wilkina is eléggé kikelt magából, s ezt nekem nem kell bemutatni. A serdülőkor talán a legrosszabb, én is olyan voltam, vagy csak a hiúság mögé rejtem akkori hibáimat? Lényeg az, hogy én nem fogok beleavatkozni a dolgába, hogyha a feszültségét le akarja ereszteni, hát legyen. Emlegetni se kellett, máris megláttam Wilkinát, ki felé egy kimért bólintással válaszoltam, ám rögvest megperdültem, s irányt váltottam. Hatalmas robajlás, mintha egy szekér borult volna le a hegyoldalról olyan hanggal adta meg magát valami.
- Mi a… - Ciri szabadult volna el ennyire? A szavaimat azért nem kell szó szerint venni. Igyekszek ki, csakhogy rácsodálkozzak a mára alaktalanná hasadt faszerkezetre, melyet nem értem miért szabadítottak meg a szúrágta szenvedéstől. Inkább behúzódok, nem akarom, hogy még valami rám essen.
- Ne hagyd magad lányom! - kacsintok rá Wilkinara, miközben Eskel megintcsak a kártya tudásával henceg. Micsoda egy felvágós alak, egyszer véget ér a nyerőszéria és akkor annyi, csaknehogy pont a lányom győzze le, azt nem felejtené el egykönnyen.
Eskel beszédjére viszont egy szellemes dolog jut eszembe, melyet vétek lenne kihagyni.
- Csak nem találtál egy szukkubuszt, akinél elvackolhatod magad? – teszem fel a kérdést, az egyik gerendának dőlve. – Egyébként néha kell is a levegőváltozás, ez a hely télen kiváltképp mostohának hat.

**Vendég** · Vendég

Farkasok

Amikor beleivott a kis vércse a flaskámba akkor azzal szemben amit mutattam nem éreztem irigységet, örültem a visszatérésének és örültem annak is, hogy bár egy jó pár év eltelt mióta utoljára láttuk, a makacs lány nem sokat változott. Lehet régebben elég hidegen és szigorúan viselkedtem vele, de megvan ennek is az oka. Nem sokat vártam tőle, akárhányszor próbáltam a kis tökfejnek megtanítani a jelek használatát, vegyük például az Aard-ot, még annyi szelet sem tudott gerjeszteni, mint amekkorát egy ló ereszt ki a hátsóján. Vajáknak lassú volt és esetlen, főleg, hogy egyikünk sem szorgalmazta az átváltoztatását, na meg esélyünk sem lett volna rá ehhez értő varázsló nélkül, Vöröskével is hatalmas kockázatot vállaltunk. Úgy láttam jónak, hogy a többiek babusgatását ellensúlyozom és a legtöbbet próbálom kihozni belőle, még ha ezzel azt is érem el, hogy utáljon. Hozzászoktam már. Az üvöltözés, a vérző könyökök és bőr nélküli térdek, a véraláfutások okozta kék-zöld foltok mind tapasztalattal szolgáltak számára. Egyszer kétszer zúzódik a karja, nagy kunszt! Nem hal bele. Legalább megtanulja mit és hogy kell tennie ahhoz, hogy éles helyzetben ne törje el, vagy éppen megússza egy karcolás nélkül.
Karméle említésére egy fölényes, féloldalas mosolyra húzódott a szám, megvillantva ezzel egyik metszőfogam, de még mielőtt dicsekedve újságoltam volna hőstettemnek részleteit, amiben a beszédhibás amazon megmentésére siettem, az eddig pajkos Cirink egy villámcsapásra felismerhetetlen búbeteggé változott és elviharzott köreinkből. Zavartan hordoztam körbe a társaságon a tekintetem.
-Na szép. – vetettem oda és inkább az alkohollal hűtöttem a torkom, még mielőtt feltört volna belőlem valami impulzív megszólalás.
Beötlött a kölyök varázsereje és a szám széle akaratlanul megrándult egy szempillantásra ahogy ezt követte a felismerés, hogy talán ő is tud a gondolatokban turkálni. Csak remélni mertem, hogy nem kapta el pont azt, amikor megölelt és megjegyeztem magamnak, hogy pompásan kikerekedett ott, ahol kell. Ha pedig tényleg ez lenne a melankólia és önostorozás kiváltó oka, mégis hogy a francba lehetne ezt helyrehozni? Csak nem sétálhatok oda hozzá, hogy ez amúgy pozitívum, mert még kéjenc szatírnak tűnnék.
-Áhh bassza meg... megint túlgondolkodom, biztos a bor. Igen ez lesz az oka. – jegyeztem meg magamnak halkan majd kicsit hangosabban hozzátettem – Nők…
Öklömet az állam alá támasztottam és hüvelykujjammal gondolkodón elkezdtem alsó ajkamat simogatni. Intézhetett bárki hozzám akármilyen kérdést, túlságosan belemerültem a gondolataimba, mintsem válaszra méltassam. Ritka pillanatok egyike és társaságban nem is sűrűn szoktam elmerülni a fehérnépekről szőtt teóriáimban, most mégis megengedtem magamnak. Az egyik itt úgy is alszik, Vilkas meg úgy tűnik beszél most mindenki helyett is.
Aztán egy halk kiáltás, kemény csattanás és a fa törésének durva hangja ütötte meg a fülemet. Lakberendez a boszorka. Kell ez még nekünk. Ciri hisztizik, Yennefer meg a bútorokat dobálja ki a toronyból. Utóbbit nem nehéz kitalálni miért tette. A nyakamat merném tenni rá, hogy az ágy jutott keserű sorsra az erőd kikövezett udvarán. Az egyetlen, aki racionálisan, épelméjűként viselkedik a női brancsból az Wilkina.
Jobbnál jobb dolgokra derül fény! Eskel se fog visszajönni majd télen… csodás, legalább több pia marad nekem. De ne várja senki, hogy majd én ugrálni fogok Vesemirnek kettő helyett is. A zálogos mondjuk nem hangzik rosszul, jó pénzt kapnék a ládájába rejtett csecsebecséiért.
-Milyen jól megérti egymást a két kecskebaszó. - közelebb húzódtam az asztalhoz és a zsebemből kikotorva, hatalmas puffanással vágtam a paklimat az asztalra és mellé három érmet – Ezt Vilkasra! Na gyere!- Toltam közelebb a fénylő korongokat és legyintettem keserű fivérem felé. Eszemben sincs bukmékerkedni, de szívesen megnézném hogy kártyázik.

**Ciri**

The Wolven

Storm

️️️️️️️️️️

Amikor belekezdett a haraglevezető gyakorlásba, nem is tudta, milyen széles mosolya lesz a végén. Most pedig, hogy hallotta az ágyat darabjaira törni a vároldalban, fogalma sem volt, milyen probléma fogja ezt felváltani. Azt az egyet érezte, hogy karóba húzza az az ámokfutás, melyet az élete űz az érzéseivel. Túl gyorsan és túl sokat váltakozott jó és rossz. Azt érezte, hogy a világ kibillent az egyensúlyából. Ördögi spirállal haladt valahova, minden fordulóval egyre gyorsulva, míg magába nem roskad. Látott már olyan világokat, ahol a jót a rossztól ember meg nem különböztethette. Ahol kivesztek az érzések, hiszen nem akadt senki, aki tisztán megélte volna őket. Borzalmas, üres, sivár világokat, ahol minden pusztán létezik, mégsem él. Minden alkalommal gyorsan meglógott az ilyen helyekről, mert úgy érezte rácsukódik tér és idő.
Most pedig, ahogy a várfalon üldögélt, az eget kémlelve, azon törte a fejét, hogy ő hozta volna magával, vagy ez a világ rendje? Nem tudta hova tenni az erejét. Megpróbálta elzárni, bebörtönözni a legmélyebb verembe. Csakhogy szüksége volt rá. Meghatározta. Viszont arról, amit az Ősi vér adott, senki nem tudta tanítani. Yennefer sem. Mert sosem volt alkalma máshonnan megismerni ezt az erőt. Megmutathattak neki formulákat, bevált gyakorlatokat. De akár a vívás, a mágia is üres, ha nem teszi bele mindenét. A penge mellé kellett a teste és a lelke. Ehhez pedig szükségét látta volna az eszének és az érzéseinek. Több ízben megvallotta magának, hogy távolról sem olyan okos, mint az anyja. Persze nem buta. Csak még keveset tud.
Tanulnom kell, gondolta ahogy a lépteket meghallotta. Pedig gyűlöli a könyvek felett görnyedést, mégis valami ilyenre lesz szüksége, ha meg akarja szelídíteni a saját képességeit. Viszont az utolsó élményei a könyvekkel abból az időből származtak, mikor Nenneke keze alatt, csendben ülve kellett a saját koponyájába ütlegelni a tananyagot. Amikor Vesemir bácsi adott neki könyveket, azt nehezen olvasta, de könnyen jegyezte meg. A szentélyben pont fordított helyzettel találta magát szemközt. A szemei falták a betűket, az elméje viszont kiköpte.
Amint ezen járt az agya, az egérszürke hajú lányra egy árnyék vetült. Mire megnézte ki az, meg is szólalt. Persze, hogy Wilkina találta meg. Ki más kapná el egy ilyen helyzetben, mint az, akiről úgy gondolja, a legkevésbé lehet a segítségére. Grimaszolt a felé nyújtott kézre, elfordította a fejét, de aztán nagyot szusszanva megragadta a lány alkarját és felkelt. Lassan odalépett az ingához, majd kirántotta a pengét. Hanyag mozdulattal tolta vissza a rekeszbe, miközben a vörös felé fordult.
– Miért hagyod magad? – Ennyi bukott ki a száján, de aztán odalépett, kimarta a lány kezéből a vödröt és folytatta. – Miért hagyod, hogy ugráltassanak? Miért törődsz bele abba, hogy neked olyasmi a dolgod, ami mindenki feladata? Nem értelek Wil. Komolyan nem értelek. Vilkast sem, és neki is a szemére fogom ezt vetni. Egy centivel nem vagy kevesebb, mint én, vagy Lambert, vagy Geralt. De azt látom, hogy te úgy gondolsz magadra. – Átkarolta a lány vállát. – Az más, ha szeretsz valamit csinálni, és megint más, ha feltartott kézzel megadod magad mások akaratának. Nem vagy te cselédlány. Meg aztán senki hülyeségéért nem felelsz. – Magyarázta Wilkinának, aztán elengedte. – Nem akarok mindentudónak tűnni, de vérzik a szívem néha, hogy mennyire belenyugszol dolgokba. – Igazából elvonta a saját figyelmét a problémáitól. Lesz még ideje kiötleni, hogy mit akar kezdeni. Amúgy is akadtak már ötletei. – Ha Skellige irányába sodor az út, szívesen látlak nálam. Még nem tudom meddig maradok ott, de van ott vadászni való rusnyaság bőven. – Kicsit el is mosolyodott, majd belökte az ajtót, aztán betette a vizet az asztal közepére. Nagyon ügyelve arra, hogy egy csepp se ömöljön ki, és ne rakja semmire, de szem elé kerüljön. – Szégyentelen banda. A legkisebbet ugráltatjátok, ti meg kártyáztok? Pff. – Azzal karon ragadta Wilkinát és leült olyan távolságban, ahonnan bátran beszélgethetett, de nem kellett közvetlen a gwent fölé görnyednie. Töltött magának a Mészárosból, aztán a húgának is, végül Vesemir felé fordult.
– Na most, hogy kitomboltam magamból, hogy mekkora idióta voltam, belemegyek a részletekbe. – Eskel felé pillantott, odaejtett egy mosolyt, aztán Lambert felé is hasonlót, mielőtt belefogott. – A macskával kapcsolatban nincs mitől félnetek. Ahogy Eskel is megmondta, jó ember, jó vaják, még jobb nő. Szóval cseppet sem kell tartani. Az a macska egy kivétel. – Geralt felé fordult pimasz vigyorral. – Amúgy a víz szerintem Yennefernek hiányzik. Ha felviszed, megkérdezed tőle a nevemben, hogy mi nem tetszett neki abban a szerencsétlen ágyban? – Visszafordult a meséhez. – Szóval ezen kívül Skelligén irtom a rusnya dögöket. Semmi mesébe illő, bár volt dolgom egy dopplerrel is, az ő esetét a személye védelmében inkább nem osztanám meg. Fricska kódnévvel illetem. Jó gyerek amúgy és szerintem egy fiatal váltány. Kicsit bolond, kicsit nagyszájú, de abszolút helyén a szíve. – Kortyolt egy nagyot az italából. – Egyébként közületek, ki csapott már földhöz szirént? – Felvigyorgott, villogó tekintettel. – Hadakoztam egy párral a parton, mert az érkező hajókról lekapkodták a legényeket, és ezért igen jó pénzt fizettek. Az egyiket megvágtam, leomlott mellém, mire a kis barátja belém szállt másik oldalról. Lerúgom, ez meg felrepül. Még lecsaptam kettő másikat, mire ez a kis kurva repül vissza. Elhajolok, és ahogy elszáguldott felettem ballal utána kaptam. – Még egy korty. – Eléggé könnyű lények, mert ahogy megragadtam a farkát, egy határozott lendülettel össze is tudtam törni a koponyáját a sziklákon. Nem azt mondom, hogy a leghatékonyabb módszer, de gyorsan megszabadulhattok vele az idegesítőbb példányoktól. – Lehúzta a bor maradékát, majd kupával a kezében a kártyázókhoz lépett. – Csak hozza le Yen a paklimat.

**Vendég** · Vendég

Geralt szavai kissé megnyugtatóan hatottak Vesemirre. Volt sejtése róla, hogy a Fehér Farkasnak sem tetszett felettébb a delegáció hirtelen felbukkanása az otthonukban, de nyugodtan kezelte a helyzetet és ez amolyan utolsó gátként szolgált az öreg haragja, csalódottsága és a küldöttség között. Nem is akart arra gondolni – Mi lett volna, ha Geralt és Wilkina nem pont abban a pillanatban döntenek úgy, hogy hazatérnek?
Tüdejét mélyen megtöltötte levegővel, melyben keveredett a fűszerek finom illata és a tűz melegsége. Halkan, szinte alig észrevehetően fújta ki és mosolyogva pillantott a fehér hajú vajákra.
-Az égiek irgalmazzanak nekik, ha ezzel összeveti a sors őket. Persze! Elkerülhetetlen. – óvatosan forgatta meg szemeit – Ha csak egy hetet kibírnak mellette… te vagy a tanúm… soha egy rossz szót nem fogok szólni rájok.
Sajnálta, hogy ilyen véleménnyel kell lennie a legfiatalabb fiú iránt, még ha rászolgált is a fenegyerek. Jobban kedvét látná benne, ha hasonlítana Eskelhez vagy Vilkashoz. De mint az ember is a természet szeszélyes alkotásai, nem létezik két egyforma lény. Nem lehet elvárni azt az egyiktől, amit a másiktól esetleg szemrebbenés nélkül, látóhoz illő pontossággal következtethetnénk ki.
Nem volt olyan balga, hogy varázslónőtől azt várja el, hogy majd kétkezi munkával mocskolja be ápolt, puha kezeit. Csak megvonta vállát és belegyezően nekikezdett.
-Amíg az étel ízét nem befolyásolja és érdemibb dolgokra is fordíthatjuk figyelmünket, nem bánom. Valamint köszönöm.
Lenyűgözve figyelte a megbűvölt kést amint az játszi könnyedséggel és hallatlan gyorsasággal aprítja fel a zöldségeket. Az egyenletes darabokra tekintve átfutott egy pillanatra a gondolatain, hogy milyen jó is lenne ilyen segítség a restaurálásban, de az már mégsem járja, hogy erre is megkérje a varázslónőt.
A konyhai teendők után átvette a hús felkockázásának feladatát a hallgatag vajáktól. Még mindig az asztalra állított bor címkéjét vizslatta, mikor Geralt kihívó hangja keltette fel figyelmét.
-Neked sem kellene, egyikőtöknek sem. – jegyezte meg komolysággal, egyben gyengédséggel a hangjában.
Megint bort iszik és vizet prédikál, de ezzel csak őket akarja védeni. Voltak tapasztalatai az ilyen helyekről. Sokszor előfordult, hogy egy megbízás kiíróját ilyen helyeken találta meg és akkor rendszerint a fizetés elmaradt. Semmi jó nem származik a korhely emberektől, sem a helyektől, melyekben már törzsvendégnek számítanak az effélék.
-Nem tudni, hogy szánt szándékkal válogattak-e olyan ifjoncokat, akik mentálisan hajlamosak a torz kegyetlenkedésre vagy a beadott mutagének az okai, de kétségkívül, kevesen akadnak közülük, akik nem szadista elmebetegek.
Nem engedett a berögződéséből. Ciri szavai miszerint, hogy szinte olyan ez a Karméle mintha ők nevelték volna, nem tudta megnyugtatni.
Végzett a hús felkockázásával és egy rongyot fogva letörölte az asztalról a vért és a lehullott húsdarabokat aztán a lány után nézett aggodalmasan. Nem akart utána menni, nem az ő dolga ápolni a lelkét. Ha tanács kell neki, szívesen ad, de semmiképp sem erőlteti rá tolakodón.
Hatalmas robajjal tört szét az udvaron valami, Vesemir pedig rögtön kisietett, hogy megnézze, mi is. Még éppen elkapta Eskel kijelentését és vegyes érzelmek keveredtek benne távolmaradásának hallatán.
Csípőre tett kézzel figyelte a darabjaira hullott ágyat a fejét csóválva, majd felnézett az erkélyre, de már csak egy, a lenge szélben táncoló éjfekete fürtöt kapott el tekintete.
Szinte alig pitymallott még, de a díszes társaság, mely összeverődött, olyan életet és színt vitt a hegy oldalába épített patinás erődbe, amilyenre már nagyon rég nem volt példa. Persze ez nem feltétlenül jelent jót – lévén a hajdani legjobb ágy már csak tűzrevalónak lesz jó - , de meg kell vallni, jobb, mint a hideg, unalmas téli napok.
-Választ várok, magyarázatot. Azért ez mégsem járja. - mondta hidegvérrel.
Ügyet sem vetett az éppen készülő kártyapartira, megfogta a rézedényt és a húsokat belesöpörte a kondérba. Nemsokkal később Ciri, Wilkinát karöltve ismét csatlakozott az asztalhoz. Mosolyogva és büszkén hallgatta Skelligei kalandjait, majd a terem szemben lévő freskójára bámult és elmerengett. Ha Cirilla régebben is élt volna, most az egyik vaják helyett ő lenne ott, sziréneken szelve a vad szigetek fagyos levegőjét.

**Ríviai Geralt**

Yennefer,

a Farkasok

& Geralt

️️️️️️️️

Megeshet, hogy túl öreg vagyok már ahhoz, hogy nagyon mélyen érintsenek az olyan problémák, mint egy rosszul megválasztott ajándék. Az is benne van a pakliban, a kedvezményezettség miatt másképp látom a dolgokat, vagy csupán a férfiúi létem és az általan látott emberi érdektelenség sokasága tompította el az érzékemet ezen a téren, de úgy érzem, hogy a lányom kicsit talán túl nagy feneket kerít a dolgoknak és elkellene neki egy-két atyai szó, hogy a helyén tudja kezelni azt, amit jóhiszemű tévedésnek hisz.
Tudom, hogy az ilyen helyzeteket nem azonnal kell megoldani. Nincs ilyen teremtmény a Kontinens ege alatt, akire hat az észszerű érvelés, ha tombolnak benne az érzelmek.
Hagyom, hogy lehúzza a bort és vázlatosan elmesélje a többiek, hogy mi történt vele a toussainti találkozásunk óta és nem lep meg, hogy ezután úgy viharzik ki, mintha a Zord Vadászat kergetné.
Bár vajákok közt nevelkedett, akiket a népi babona hidegszívű mészárosnak titulál, de Ciri ettől még nő, így pedig sokkal könnyebben képes engedni a gyorsan felkavarodó érzelmeknek, kiképzés ide vagy oda.
Elég határozott elképzelésem van arról, hogy mivel próbálja magát lenyugtatni és azt is tudom, hogy semmi szüksége nincs arra, hogy ott álljak mellette, minden hibájára felhívva a figyelmét, miközben az ingán gyakorol.
A gondolataimat igen hangos robaj szakítja félbe. Nem kell túl sokat gondolkodnom, hogy ez mit is jelenthet, főleg annak fényében, hogy az érkező Wilkina azonnal meg is erősíti a csinnadrabba okát.
Végső soron Yen megoldotta, hogy Cirinek legyen ideje lecsillapodni. A kérdés, hogy az arámban hirtelen tört fel és az ágy pusztulásával le is hült-e az indulat, vagy már azért is parádok tucatjait kell végrehajtanom, hogy egyáltalán kartávolságra meg tudjan közelíteni őt.
- A picsába. - mormogom az orrom alatt egy lemondó sóhaj keretében, miközben nyugodt léptekkel és kimért tempóban elhagyon a konyhát és elindulok a toronyszoba felé
Bármennyire is szeretem Yent, egy-két jellemvonása olyan, amihez olyan idegzet kell, amit hajókötelekből fontak volna. Ezek pedig rendszeresen próbára tették a kapcsolatunkat és próbára fogják tenni a házasságunkat.
JMíg nyugodtan baktatok fel a lépcsőn próbálom átgondolni, hogy mivel és miként tálalva próbáljam meg lenyugtatni leendő feleségemet.
Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik teljesen áthárítani a felelősséget Trissre, nem akaródzik ilyen gyerekes módon kimagyarázni magamat a helyzetből. Ugyan varázslattal bűvölt meg annak idején, de az a mágia olyan dolgokra hatott, amiknek a csírája megvolt bennem.
Nem vagyok túlságosan komolyan vehető szakértője a témának, de az is megeshet, hogy mímelte annak az erős mágiának a hatását, amivel a dzsinn teljesítette az utolsó kívánságomat.
Megállok a lépcső tetején és hallgatózok pár másodpercet. Semmi más zaj nem hallatszik ki a szobából csak Yen lélegzetvételének hangja.
Ez jó jel. Talán tényleg csak hirtelen lobbant fel benne a harag lángja.
Nem kopogtatok, csak belépek a szobába, elvégre Yennek szokása pásztázni a környezetét és figyelni a gondolatokra. Pár nesztelen lépéssel átszelem a kitakarított szobát és a teraszon álló menyasszonyom mellé lépek.
- Gondolhattam volna, hogy valami nem fog neked tetszeni. - mondom köszönés helyett miközben lenézek az udvar kövezetén heverő tüzelővé degradált ágykeretre és szemmel követem az erődbe besétáló Cirit és Wilkinát, majd odafordulok Yenhez - Nem sokat ér, de sajnálom.
Megvárom míg felám fordul és csak azután folytatom a mondandómat.
- Nem akartalak a múlt ballépéseire emlékeztetni.

**Vengerbergi Yennefer**

Farkas vagyok

Partybusz

️️️️️️️

Magam is egészen meglepődtem, milyen hirtelenséggel szűnt meg az elébb még hegyeket ― és ágyakat megmozdító haragom. Mintha egyszerűen elvágták volna. Mint nyári fergeteg, amilyen hirtelen jött, el is múlt. Elégedettséget éreztem, amiért elégtételt vehettem Kaer Morhen legjobb, fiatal gesztenyére emlékeztető hajszálaitól hemzsegő ágyától. Nem a késének más asztalhoz való törülése az egyetlen dolog, amiért Triss-nek ― ha ugyan valaha megkerül, bárhol is van most ― felelnie kell.
Csendben voltam, a többi farkast hallgattam. Amit egymás közt beszélnek, és amit csak gondolni mernek. Hallottam Geraltot is. Azt is, ahogy káromkodott, és azt is, ahogy lélegzetvisszafojtva szedte a fokokat a toronyszobáig.
― Biztosra vettem, hogy ajtóstul rontasz majd be a toronyszobába. Jer, ne állj ott, mint a fakutya. ― felelem, még a távoli, magasba hágó bérceket figyelve.
Csak akkor pillantok oldalvást, amikor tudom, Geralt biztosan mellettem áll. Arcomon nyoma sincs haragnak, szomorúságnak, vagy keserűségnek. Épp ellenkezőleg. De hagyom, hogy erre maga jöjjön rá.
― Hát ilyen karót nyeltnek tűnök? ― hüledeztem, pajkosság szikrájával a hangomban. ― Hisz épp, csak megágyaztam ennek a beszélgetésnek.
Lepillantottam én is a mélybe, impulzív mesterművem maradványaiban gyönyörködve, majd egy egészen halovány, meleg pillantással cirógattam meg Ciri hátát, ahogy elhaladtak a romhalmaz mellett Wilkinával.
― Én is sajnálom. Jó ágy volt; tömör tölgyfa keret, ágybetét… ― vontam vállat Geralt bocsánatkérésére.
Hogy direkt vagy véletlen értettem-e félre, azt nem árultam el. Mindenesetre a pajkosság maradékát őriztem az arcomon.
― Nem a te hibád volt, hogy Triss az asztal alatt keverte a kártyát. Te épp csak… Hm. Két szék közé estél. Pedig épp összebútorozni készültünk. Megint.
Beismerem, jobban szórakoztam a bútorokkal és berendezési tárgyakkal kapcsolatos szójátékaimmal, mint kellett volna, és ha másból nem is, a vajákom ebből érezhette, hogy nincs minden veszve.
― De jóból is megárt a sok. Menjünk, Geralt. Itt még a falnak is füle van.
Az élre törtem, hogy magunk mögött hagyjam az immáron tiszta, ámbár ágyatlan szobát, és a lépcsőn leballagva csatlakozzak a lassacskán összeverbuválódott társaságnak. Elpillantottam a kibontakozó kártyaparti felé, és ahogy megpillantottam az egérszürke hajú lányt, megemeltem a hangom.
― Tessék, erre szükséged lesz! ― azzal fogtam a Ciritől nem olyan rég kapott szütyőt a paklijával, és egy elegáns mozdulattal odahajítottam neki három láb távolságból. ― Mutasd meg nekik, hogy kell ezt csinálni, kislányom.
A szemem sarkából kiszúrtam Vesemir mestert, de még mielőtt odamentem volna hozzá, váltottam Geralttal egy pillantást. A közel tíz lábnyi úton, ami köztem és az erőd alfája közt feszült, útba ejtettem még Wilkinát is. Nem mondtam neki semmit. Szóval legalább is nem. Csak ahogy elmentem mögötte, érintettem meg a hátát gyengéden, egyetlen hosszú pillanatra. Mintha azt üzenném, „ne haragudj, hogy alávetettelek ennek, ügyesen álltad a sarat”.
Aztán végül megálltam a farkas mester előtt, karba font kezekkel, büszke tartással, készen arra, hogy az évszázad szidalmának lesz a fültanúja az ódon Kaer Morhen.
― Magyarázatot követeltél, itt van egy. Geralt majd egy évig a hátam mögött húzta az akkori legjobb barátnőmet. Amiért majd ő is megkapja a maga részét, egyébként, azt garantálom. Az az ostoba ágy csak megnehezítette a dolgokat. Aggodalomra semmi ok, pótolni fogom a kárba ment bútort. Kényelmesebb és nagyobb lesz, mint Kaer Morhen néhai legjobb ágya.
S amint megtárgyaltam Vesemir mesterrel a csere-alku részleteit, a kártyaparti oldalába léptem, ahol már javában forró volt a talaj.
― Szomjan halok, adjatok valami erőset. Ma éjjel egy öreg csizmából iszom.

Kaer Morhen || 544 szó

Megjegyzés: És újra itt vagyunk! Nagyon jól szórakozom rajtatok, remélem, ti is jól mulattok! Továbbra is igyekeztem úgy megkomponálni a reagot, hogy majdnem mindenkinek jusson belőle egy szeletke, amire reagálni tud. Kérdés-kérés esetén itt vagyok, mint mindig. Jó játékot, azzal az indítvánnyal élnék, hogy augusztus 30-án találkozzunk újra!

**Vendég** · Vendég

Farkas vagyok & Vilkas

Némiképp ijedten, de lelkesen nézte, a húsok és csontok nélkül, magától dolgozó kést. Mégis hol van ennek a vége? Igaz, mi többet tudunk, mint az átlagemberek, ám nincs akkora tudásunk, sem erőnk, ami lehetővé tenné a mindennapok ilyen szintű megkönnyítését. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy ennek a nagy kastélynak, csak egy-két rátermett varázslóra lenne szüksége, és könnyedén tisztán lenne tartva. Hogyha be akarnánk vallani, egy ekkora épülethez, egy egész személyzetre lenne szükség, mi viszont nem éppen erre a munkára termettünk. Szeretném azt hinni miszerint jó munkát végeztem az ebédlőben, de becsapnám magam. A kardal sokkal jobban bánok, mint a seprűvel, és a felmosóval…igaz én se várhatom el egy asszonytól fordított esetben, viszont most két példát is tudnék mondani, kik szintén felülmúlnak jó pár vitézt, vagy akár vajákot.
Hiába, Ciri le se tagadhatná az érzéseit. Nem éppen olyan, személy ki könnyűszerrel leplezi azt. Nem tudom ki sérthette meg, vagy éppen mi száguldott át az elméjében, de ezt csak Yennek sikerül felülmúlnia, ki érzéseit ki is fejezi egy lezuhanó bútorzattal. Nem igazán tud a dolog meglepni, szeszélyes egy nő, kit nehéz kiszámítani, Lambert kifejezetten sokszor említi vele szemben a fenntartásait. Én nem tudok azonban rá haragudni, még nem is láttam azt az ágyat, s mivel nem én felelek érte, így nem is tud érdekelni, egyetlen egy kikötésem az, miképp ne alólam vegyék ki a fekhelyet helyettesítés képen.
Lambert kissé tolakodón, de felkér egy kártyapartira, ráadásul ezt gyorsan átvariálta zsugázásra. Nem igazán szeretek fogadni, amióta az egyik munkám során egy gwent játékos megbízását elvállaltam. A végén ugrott a fél fejdíj, amit azért a nadályért kaphattam volna. Nem volt fair küzdelem, hiszen én nem tudtam róla, miképp egy profi játékossal van dolgom, csakis a legközelebbi kocsmában hallottam, a veretlenségéről.
- Tudod, hogy vagyok a fogadásokkal…de legyen, ennyi pénzt felteszek, ám nem emelünk, az ki van zárva. – mivel nem vagyok egy nagy játékos, ezért a paklimért felmegyek a szobámba. Kiveszem azt, majd sietve újra lemegyek, majd az asztalra vágom a saját paklimat. Kissé szúrós szemmel nézek oldalra, mikor Ciri megjegyzést tesz.
- Senki sem mondta, hogy ti se játszhattok egy partit. Ráadásul a győztest is kihívhatjátok. – a vége kissé visszafogottabb lett, a mondandómnak. Nem szeretem ha a nők összefognak, ráadásul nem szeretném ha Ciri ellenem hangolná Wilkinat. Alig jött meg, és máris olyan dolgokat csinál, az egérhajú lány, miknek én nem igazán tudok örülni. Mindegy…inkább mellőzöm az előbbit, fölöslegesen nem idegeskedem.
- Na jó, akkor pénzfeldobással döntjük el ki kezd. Enyém a fej. – feldobom az érmét, s úgy tűnik kegyesek hozzám az égiek. A paklimat alaposan megkeverem, majd felhúzom a megfelelő lapmennyiséget. Északi paklim van, s van benne jó pár kém lap, melyeket a megfelelő időben ki is fogok játszani. Egy négyes lappal nyitok, mely íjász, ezért a közép mezőnybe rakom le büszkén.
- Hogyha nem zavar, azért még hozok egy kis itókát, jobb ha az elején nem szárad ki a torkunk. – valami belül arra sarkalt, hogy mossam fel Lambertel a padlót, azonban a kevésbé küzdelmes énem, csak jól akarta magát érezni. Amint visszaérek, mindkettőnk kiürülni készülő poharát megtöltöm.

**Ajánlott tartalom**

» Készen vagyok!
» Őrült doki és a farkaslány esete • Cicero & Nymeria
» A farkas kölyök
» Farkas mesék! (Nymeria és Jieh)
» Segítség, bajban vagyok! - Wilkina & Geolazian