A zöldellő erdő pompája és a halk madárcsicsergés kellemes és nyugodt légtért nyújtott az éppen alvó vaják számára. Az ágas bogas rengeteg melynek lassan 3 napja a vendége volt körül ölelte az egész látóhatárt, illetve azt az aprócska falut is melyt a környék és lakói Zugosnak hívtak. Pöttömnyi kis falu volt, amelyt az erdő jól rejtett a kíváncsiskodó szemek elől. A falun áthaladó útról is csak kevesen tudtak, leginkább a nagy forgalmat megvető vándorok, természet csodálók és a hatóságokkal nem cimborálók ismerték. Az áthaladók többsége az alacsony árak és a környék egyetlen rendes fogadója miatt itt töltött pár napot pihenésképpen.

Vet nyugodtan pihent az említett idilli környezetben és abban a tudatban, hogy a munkán túl van, így jogosnak érezte a sokáig alvást. Azonban a fogadó emeletén lévő szobájának ablakán átszűrődő kakaskukorékolás és a falusi zsivaj arra sarkallta, hogy véglegesen búcsút mondjon szeretett ágyától. Amint kikecmergett megmosta az arcát, bekente a tegnapi nap után maradt fájó porcikáit és magára öltötte a frissen mosott illatos ruháit.  Ezek után pedig üdén hagyta el szobáját melyt a lent lévők azon nyomban tudtak a recsegő deszkák és lépcsőfokok zaja miatt. Amikor már az utolsó lépcsőfokokon baktatott akkor vette észre az utcafront felőli ablaknál ülő őszes bajuszú urat, aki történetesen a falu előjárója volt. Egy alig észrevehető fejvonással invitálta a vajákot az asztalához, aki az elszámolás végett ezen hívásra egy szerény bólintással válaszolt és nyugodt léptekkel közelítette meg az asztalt.

-        Reggölt, vaják úr. Hogyan vagyon a tegnap után? Sajogé-e a térde, mint az enyém? – kérdezte a rá jellemző illemmel melyt az évek óta tartó jó viszony miatt sajátított el.
-        Jó reggelt, Hienor. Jobban vagyok, mint tegnap.
-        Jó ezt hallani. Na és vót’-e olyan rettenötös’ az a böstia mint amilyönnek mondtuk? Amiatt kérdöm mivel iszonyat nagy égindulás-földinulás vót’ az erdőben mikó ölre mentek. Szögény kis Júlisomtó’ mögis kérdeztem eztet: „Félsz-ö Júlisom?” Akkón meg mikó kérdöm nagy üvöltés hallatszott és a kincsöm úgy megijött, hogy felugrott azt megfejölte az asztat’. Annyit mondott csak megszédölve a kincsöm, hogy „Aha, papa”. Hát jó mi? – kacagta el magát a bajsza alatt az öreg mire Vet szimpátiából mosolyra húzta ajkait. Mikorra pedig kinevette magát Hienor intett a fogadósnak, hogy hozzon valami étket, italt nekik.
-        Felettébb szórakoztató lehetett a pöttöm. Az igazat megvallva másra számítottam. Nem egy lesire. –  mondta majd elnémult és kissé bosszúsan nézett munkáltatójára, akin tisztán kivehető volt az értetlenség. Vet ezt látva megnyugodott, mivel attól tartott, hogy direkt informálták félre őt.
-        Bocsásson mög’ nekünk, ha rosszú’ írtuk lö’ a lényt. Tudja maga is, hogy egyszerű népök’ vagyunk mi itten. Egyébkönt pedig, ha megnöm haragszik, mi az a lesi? – kétségbe esve mondta ezt és rendkívül zavartan mivel a falu apraja-nagyja becsületes lélek volt.
-        Megbocsátok, Aedirn szerte sipkásfaként ismerik. – ennek hallatán az öreg bólogatni kezdet és éppen ekkor futottak be hozzájuk a rendelt ételek és italok. Melyekre szemügyet sem vetve folytatta – Tegnap késő délután kimentem körülnézni az erdőbe hátha találok valami érdekeset. Erre pont összetalálkoztam az imént említett sipkásfával, akit nem annyira hatott meg a látványom, mint engem az övé. Az egyetlen egy szerencsém az volt, hogy volt olyan benga belehátrálni egy rozsdás medvecsapdába. Ha az nincsen akkor otthagyom a fogamat. – mondandója után felkapott egy kupa sört és inni kezdet majd Hienor is így tett.
-        A lényög, hogy jó végö lött. Tudja ma boszorkányt égetünk. Nöm olyan szépöt és jószándékút mint amilyenek a mesébön vannak, hanem olyan ártó csúfságot, mint amelyik megsavanyítja a tejöt és seprűn megyen a gonoszt imádni.
-        Szóval ezért van itt ez a nagy tömeg. Nekem miért nem szólt eddig erről apó? – kérdezte és kitekintve meglátta a bunkókat és a fáklyákat hurcolászó népet, akik éppen egy lelakott viskó felé tartottak.
-        Azén’ mert a szöntatya öngödélyt adott rá nekünk. A helyettösöm fogja vözötni az ítélet végrehajtást.
-        Amit nem fogok végig nézni. -  Mikor ezt kimondta már indulni készült Vet a vandál tömeg elé, hogy elejét vegye a vérontásnak, mivel már ekkor hallható volt egy kétségbe esett nő segélykiáltásai. Jó pár hasonló esetet sikerült békés szóval rendbe raknia azonban olykor megesett az is, hogy az öklét, egyszer pedig sajnos a kardját kellett használnia.

Szószám: 682 | Lullaby of Woe

M ondandójának befejeztével elrugaszkodott az asztaltól és felpattant, aminek láttán az öreg elöljáró tudta, hogy ennek nem lesz jó vége emiatt szavaival próbálta csillapítani az elszánt vajákot.
- Nyugalom vaják úr! Nem öszik olyan forrón a…  - mondandóját a vaják gyors távozása miatt nem is fejezte be, azonban aggódó tekintettel kísérte végig a fogadó ablakából az eseményeket.

Ahogyan kilépett a kocsma ajtajából rögtön a dühödt tömeg közé vetette magát és ahogyan tudta úgy próbálta enyhíteni a kedélyeket. Nagyon jól tudta, hogy vigyáznia kell a parasztokkal és nem szabad meggondolatlan mozdulatokat produkálnia mivel akkor még a végén ő is áldozata lehet a népharagnak. Nem is csoda, hogy ilyen zabosak voltak hiszen a favágásból megélő falu a lesi veszély miatt hetek óta nem mozdulhatott ki házaikból. Ráadásul még az állataik is eltűnögettek az utóbbi időkben. Így érthető volt, hogy a tudatlan emberek haragjuk legegyszerűbb levezetéseképpen bűnbakot kerestek egy ártó teremtmény képében. Az erre kiszemelt személyek álltalában az öreg özvegyek, a fogyatékkal élők, régi riválisok és ismeretlen idegenek. Vetnek nem kellet a gyanúsítgatástól aggódnia mivel már évek óta járt a faluba, ahol ritka és hasznos munkája miatt nagy köztiszteletben állt. A faluval való megállapodása szerint minden évben egyszer elnézz ide és ha munka van megcsinálja. Cserében pedig kosztba és kvártélyba részesül melyt a fogadó áll fizetség képen. Mikor pedig nem akad feladata akkor egy éjszakát ingyen eltölthet a kocsmában. Nem volt nagy fizetség, de számára bőven megérte mivel itt ingyen betudta szerezni a hosszú útjaihoz szükséges élelmet és alapfelszereléseket. Tehát nem volt érdeke magára haragítani a környezetét emiatt a tömeg és a máglya közé állt és békés szavakkal kezdte csitítani a tömeget.
- Emberek kérlek titeket fejezzétek be ezt az őrültséget! Mi hasznotok van abból, hogy egy ártatlan nőt égettek meg? Higgyétek el nekem, hogy az asszony nem boszorka! – A tömeget szemmelláthatóan nem nagyon érdekelte a vaják mondandója és ennek jeleként elkezdték elsőnek szavakkal majd lökdöséssel arrébb tessékelni. Mikor már azt hitte, hogy minden elveszett akkor jelent meg hírtelen a látóhatáron egy fekete páncélos lovag, akit a viselkedése alapján szintén irritálhatott a zabolázatlan népharag. Szerencsére a parasztok figyelmét jobban lekötötte a harcos látványa, mint az eddig elégetni kívánt „boszorkányé” ezáltal gyorsan képes volt az idegenhez jutni és a kérdésére válaszolnia.
- Ezek a tudatlanok egy ártatlant akarnak elégetni, úgyhogy segíts megmenteni! – Mondandója közben próbálta szemügyre venni a kószát azonban ebből az éppen a farakáshoz kötözött asszony sikoltása zökkentette ki. Ekkor még egyszer utoljára a vándorhoz fordult és kétségbeesett tekintetével próbálta meggyőzni majd hátat fordított neki és a tömegbe vetette magát, ahol előre nem látható események sorozata követte egymást.

Szószám: 424 | Lullaby of Woe

A A harcos, lovának lendületével elég hamar szétzilálta a 30-35 fős tömeget, ami kisebb csoportokra bomolva igyekezett ellenállást kifejteni. Ezt a felfordulást használta ki Vet arra, hogy átsuhanjon a tömegben nyílt úton egyenesen a máglyarakáshoz. A fáklyát tartó helyettes ahogy megpillantotta az elszánt vajákot ijedtében rádobta az égő fát a máglyára, ami a nyári forróság, a száraz gallyak és fűfélék hatására hamar lángra lobbant. A frissen gyulladt láng a pusztításra kiéhezve a másodpercek tört része alatt érte el az özvegy lábait, aki rángva, remegve tekintetét őrülten kapkodva sikoltozott és erőlködött szabadságáért. A vaják hamar rávetette magát a nőt fogvatartó érdes kötélre és tőrje segítségével igyekezte azt le fűrészelni csuklójáról, azonban ezen munkálata során hírtelen megtorpant. Az érthetetlenné váló sikoltást egyszeriben állatias, a farkaséra hasonló vonyító, nyüszítő hang váltotta fel, amivel egy időben a vaják nyakában lógó griff medalion is vibrálásba kezdett. A hírtelen felismerés egy farkasember erejével sújtott elméjébe majd fájdalmasan mellkasába, aminek hatására hátraesett a porba. A kellemetlen meglepetés ellenére gyorsan feltápászkodott és egy, a máglyát széttépő szőrős, kellemetlen égő hús és szőrzet szagát árasztó, vérszemet kapott Lycanthrope látványa tárult elé. Vet a tekintetét szélsebesen a tömegre és a lovagra szegezte, majd felordított:
          -  Fussatok bolondok!    – az ütés erejére hangja egy hórihorgas öreg varázslóéhoz volt hasonló, amin biztosan jót nevetett volna, de figyelmét a megvadult bestia kötötte le így erre nem került sor. Az éppen sikoltozó, zavarodott nép megmentésének érdekében a legjobb megoldásnak a szörny elcsalását, vagy figyelmének elterelését gondolta és ezen ötlet hatására kezével a kardjáért kapott, azonban annak hűlt helyét találta. A felismerés, hogy ezüst kardját a fogadóban hagyta mélységesen elkeserítette. Az egyetlen lehetőséget így már csak a jelek használata jelentette számára, ennek ellenére hírtelen meggondolásból a lovaghoz fordult.
          -  Lovag, segíts elijeszteni ezt a dögöt, mielőtt még rá rontana a falura! – kiáltotta neki abban bízva, hogy a lovag ágaskodó lovától és az iigni jel látványától a farkasember az erdőbe menekül, ahol már felkészülten állhatnak szembe a megvadult teremtménnyel.

Szószám: xxx | Lullaby of Woe